Marosszéki népszokások – HÚSVÉT

A húsvéti ünnepkör sok eleme, szimbolikus tartalmú mozzanata egyházi eredetű, egyházi jellegű rítusból vált népszokássá. Húsvéti népszokásaink jórésze a feltámdáshoz, az élet újjászületéséhez, a tavaszhoz kapcsolódik. A húsvéti határkerülés középkori, liturgikus eredetű szokása a magyarságnak, amely évszázadunkra csak a peremterületeken maradt fenn. Erdélyben katolikusok és protestánsok egyaránt gyakorolták. "A nagyheti határkerülés már a középkorban egyházi szokás és arra szolgált, hogy a szántóföldek mágikus körüljárásával a zsendülő vetést védjék a feltámadás ünnepe körüli időben." (Dömötör Tekla). Az európai népek körében ismert rítus, hogy egy bizonyos területet vagy vetést mágikus körrel, körüljárással védenek meg a pusztítástól, csapásoktól, zárnak el a gonosztól. Ennek a képzetnek a kereszténység előtti korba nyúlnak a gyökerei. Nagymúltú rituális szokásról van szó tehát, de nem szabad elfeledkeznünk arról, amire Marót Károly int egyik tanulmányában; bármennyire is múltat, hagyományt emlegetünk a a rítusokkal, szokásokkal kapcsolatban, a jelenben élnek, egyéni és közösségi szükséglet hozza létre azokat és a jövőt kívánják előrevetíteni. A népszokás mindig közösségre és egyénre szabott: jelenidejű és jövőbenéző.

A nyárádmenti határkerülés évszazadok egymásra tevődött emlékeit őrzi. Külömböző korú és funkciójú szokáselemek láncolatának nevezhetnők. A Felső-Nyárádmente katolikus falvaiban (a Szentföldön, Mikházán, Köszvényesen, Nyárádremetén, Deményházán) az elmúlt évtizedekben is ugyanúgy jártak kihagyásokkal határkerülni, mint száz évvel ezelőtt a Székelyföld katolikus vidékein. Egy-egy idősebb ember vezetésével húsvét első napjának hajnalán zászlókkal, feszülettel a határra vonulnak, megkerülik a vetéseket. Énekelnek, áldást kérnek, jó termésért, bőségért imádkoznak. Útközben nyírfaágakat vágnak, hazahozzák és a kapujukra szegezik. Köszvényesen, Deményházán a határkerüléskor avatják fel az újoncokat, vagyis azokat a fiatalokat, akik először mennek határkerülni és a fiatal menyecskéket. Nyírfavesszővel a hátuljukra vernek. "Egészséggegl viseljétek" – mondják. Nyárádremetén az egyházi processzióként megélt határkerülést a kommunista hatalom sem tudta betiltani, minden évben megtartották a határbeli körmenetet. Az 1990 óta eltelt években kiterebélyesedésének, jelentésbeli gazdagodásának, a résztvevők megfiatalodásának lehetünk tanúi. Erre a napra hazajönnek a faluból eltávozottak nemzedékei, hogy az otthoniakkal közösségben

A Közép-Nyárádmente református és unitárius falvaiban (Nyárádszeredában, Bedében, Andrásfalván, Jobbágyfalván, Nyárádgálfalván, Szentháromságon, Nyárádszentlászlón stb.) és Kis-Küküllő havadi mellékvölgyében (Vadasd, Havad, Rigmány) nem egyházi processzióként kerülték meg a falu határát húsvét hajnalán. A határkerülő menetben csak férfiak és legények vettek részt. Az esemény levezetésére tisztségviselőket választottak: királyt, ítélőbírót, csapómestert, oldalvédőket és sereghajtókat. Királynak általában idős, tekintélyes embert választottak, maguk fölél emelték és háromszor kiáltották: Királyt emelünk, / Papot szentelünk, / Adj uram áldást, / Bort, búzát, törökbúzát. (Bede). A király a többi tisztségviselővel együtt szabályokat, törvényeket állapított meg a megszólításra, a viselkedésre és ezeket senkinek sem volt szabad áthágnia. Aki hibázott, annak megcsapás járt. A király parancsolt, az ítélőbíró ítélt, a csapómester csapott a hibázó hátulsó felére. A legtöbb megcsapást a fiatal legényeknek kellett elszenvedniük, akik először vettek részt a határkerülésben. Őket előre küldték, hogy keressék meg a falu határait jelző halmokat, a határhompokat és ott tüzet gyújtsanak. A menet ellenőrizte, jó helyre rakták-e a tüzet és mindenféle kifogást emeltek; foglaltak a szomszéd falu határából vagy a sajátjukat csonkították meg. Az oldalvédők megragadták a suhancokat és kezüknél-lábuknál fogva odaverték farukat a határhompokhoz, miközben többször kiálltották: Emlékezzél, hogy itt van a határ."

A hármas határhompoknál több falu határkerülő menete találkozott (például Nagyadorján, Szentháromság és Vadasd határkerülői a Harmadvölgy tetején). Amelyik csapat előbb ért oda, megtehette, hogy – tréfásan – elfoglalja a határhompot. Ekkor határvitatkozás, szópárbaj kezdődött. Ez a játékszerűség (ahogy egyik beszélgetőtársam, adatközlőm nevezte) akkor sikerült jól, amikor a szomszéd falvak legtudálékosabb öregjei mérték össze furfangbeli képességüket.

Ezekben a falvakban egy középkori európai jogszokás, a megcsapás épült a határkerülésbe. Jogi gyakorlat volt, hogy birtokadományozáskor vagy örökléskor a birtok határait ilymódon rögzítették az emlékezetben. Határkijárást, a határjelek megújítását pereskedések alkalmával is elredelhették, de évente, általában húsvétkor végigjárták a falu határait, megújították a jeleket és a fiatalok emlékezetébe vésték azok hollétét. E régi jogszokás helyi alakulását, népszokássá válását bizonyítja az egykori székely széki közigazgatási vezetők évenkénti választása a határkerülés ceremóniájának levezetésére, mintegy a törvényes határkijárást utánozva.

A faluközösség nemcsak a határok pontos ismeretét nyújtotta át a felnövő nemzedéknek, hanem a termőfold megbecsülését, a munka – és rendszeretetet, az összetartozás érzését is. A határkerülésben a fiataloknak kötelezően részt kellett venni, próbákat kellett kiállni. A megcsapásos felavatásnak nemcsak birtokjogi, hanem sokkal szélesebb társadalmi jelentősége is volt: a felavatott fiatalok megkezdhették a legényéletet. Ugyanilyen szerepe volt Gyulakután és környékén a tavaszi csorgóújításnak is.

A határkerülésnek ez a formája a legtöbb faluban az ötvenes-hatvanas években megszűnt. A tulajdonképpeni határkerülés megszűnése nem jelentette az egész szokáskör elhagyását. Közösségi funkcióját a fenyőágazás (virágozás), az öntözés és hajnalozás viszi tovább. A fenyőágazást és öntözést a besorozott legények szervezik, a szokásnak évenkénti életbe játszásával ők a közösségi ünnep ceremóniamesterei. Régebben a határkerülés után, napjainkban húsvét szombatján éjszaka a kapukra szegzik az előkészített fenyőágakat. Falvanként változik, hogy melyik házra milyen ág kerül. Szentháromságon például a leányos házakhoz tetőágat (fenyőcsúcsot) tesznek, aholy nincs leány, oda oldalágat. A legény külön is ajándékozhat szalagokkal díszített fenyőt a szeretőjének. Fenyőágakkal díszítik a középületeket, templomokat, még a malmokat is. A zöld ágak szimbolikája azt sugallja, hogy az egész teremtett világ részese a húsvéti feltámadásnak, újjászületésnek. És mindenki a közösség tagja, mindenkinek kijár a köszöntés. Az értékrendben legelsők a leányok, övék a legdíszesebb, legnagyobb fenyőág.

Az öntöző, hajnalozó menet zeneszóval házról-házra jár. Régebb húsvét másod napján hajnalban indultak, az elmúlt évtizedekben (amikor húsvét hétfője nem lehetett munkaszüneti nap) már ünnep első napján megkezdték. Rigmussal köszöntik és megöntözik a háziakat, megtáncoltatják a leányokat és asszonyokat. Régente sajtárból locsolták vizet, napjainkban egyénileg, kölnivel öntöznek. A háziaktól adományokat gyűjtenek: tojást, szalonnát, kalácsot, bort és pénzt. A természetbeni adományokból este közös mulatságot (rántottázást) rendeznek, a pénzből fedezik a kiadásokat

Ebből az ünnepi, felköszöntő szokásból sem hiányoznak a színjátékszerű, sőt, komikus mozzanatok. A menetnek minden faluban állandó szereplője egy álarcos figura, némelyikben több is. A neve: hamubotos, hamubutykás, kardos, kókós, húsvéti bolond. Öltözete fehér ing, fehér alsónadrág, papundekliből vágott, festett álarc, két oldalán szalagokkal. Derékszíján kolomp lóg, kezében rúdra kötött hamus tarisznyát vagy kardot tart. Ő vezeti a hajnalozó-öntöző menetet, vigyáz a render, kinyítja a kapukat. Futkorászik, ijeszget, elkergeti a bámészkodó gyermekeket. A lemaradó legényeket visszarendeli a sorba. A hamubottal minden rendetlenkedőt megcsaphat, a kardos még a piros fakardját is használhatja. Őt viszont elakaszthatják, leönthetik vízzel, mindenfélének csúfolhatják. A legfontosabb az, hogy minél több legyen a nevetnivaló. A hamubotosok mostanában megszelídültek, dekoratív figurává, a felköszöntő szokás élő kellékévé váltak.

Rigmányban csak azok a férfiak és legények vehetnek részt a csoportos öntözésben – itt kantálásnak nevezik -, akiket néhány botütéssel, megcsapással úgymond "felszentelnek". A kántáló menetben ugyanazok a szabályok érvényesek, mint az egykori határkerülő menetben. Míg a házak előtt, az udvaron a felköszöntés és adománygyűjtés ismétlődő szertartása folyik, az utcán a botolás spontán színjátéka zajlik. Az utolsó háznál összeszedik a botoló pálcákat és elteszik jövőre. A kántálás folytatásaként templomba mennek, majd várja őket az adományokból készült hatalmas rántotta, a közösségi lakoma és este a húsvéti bál.

Barabás László, Székely Útkereső Kiadvány