Marosszéki népszokások – HÚSVÉT

A húsvéti ünnepkör sok eleme, szimbolikus tartalmú mozzanata egyházi eredetû, egyházi jellegû rítusból vált népszokássá. Húsvéti népszokásaink jórésze a feltámdáshoz, az élet újjászületéséhez, a tavaszhoz kapcsolódik. A húsvéti határkerülés középkori, liturgikus eredetû szokása a magyarságnak, amely évszázadunkra csak a peremterületeken maradt fenn. Erdélyben katolikusok és protestánsok egyaránt gyakorolták. "A nagyheti határkerülés már a középkorban egyházi szokás és arra szolgált, hogy a szántóföldek mágikus körüljárásával a zsendülõ vetést védjék a feltámadás ünnepe körüli idõben." (Dömötör Tekla). Az európai népek körében ismert rítus, hogy egy bizonyos területet vagy vetést mágikus körrel, körüljárással védenek meg a pusztítástól, csapásoktól, zárnak el a gonosztól. Ennek a képzetnek a kereszténység elõtti korba nyúlnak a gyökerei. Nagymúltú rituális szokásról van szó tehát, de nem szabad elfeledkeznünk arról, amire Marót Károly int egyik tanulmányában; bármennyire is múltat, hagyományt emlegetünk a a rítusokkal, szokásokkal kapcsolatban, a jelenben élnek, egyéni és közösségi szükséglet hozza létre azokat és a jövõt kívánják elõrevetíteni. A népszokás mindig közösségre és egyénre szabott: jelenidejû és jövõbenézõ.

A nyárádmenti határkerülés évszazadok egymásra tevõdött emlékeit õrzi. Külömbözõ korú és funkciójú szokáselemek láncolatának nevezhetnõk. A Felsõ-Nyárádmente katolikus falvaiban (a Szentföldön, Mikházán, Köszvényesen, Nyárádremetén, Deményházán) az elmúlt évtizedekben is ugyanúgy jártak kihagyásokkal határkerülni, mint száz évvel ezelõtt a Székelyföld katolikus vidékein. Egy-egy idõsebb ember vezetésével húsvét elsõ napjának hajnalán zászlókkal, feszülettel a határra vonulnak, megkerülik a vetéseket. Énekelnek, áldást kérnek, jó termésért, bõségért imádkoznak. Útközben nyírfaágakat vágnak, hazahozzák és a kapujukra szegezik. Köszvényesen, Deményházán a határkerüléskor avatják fel az újoncokat, vagyis azokat a fiatalokat, akik elõször mennek határkerülni és a fiatal menyecskéket. Nyírfavesszõvel a hátuljukra vernek. "Egészséggegl viseljétek" – mondják. Nyárádremetén az egyházi processzióként megélt határkerülést a kommunista hatalom sem tudta betiltani, minden évben megtartották a határbeli körmenetet. Az 1990 óta eltelt években kiterebélyesedésének, jelentésbeli gazdagodásának, a résztvevõk megfiatalodásának lehetünk tanúi. Erre a napra hazajönnek a faluból eltávozottak nemzedékei, hogy az otthoniakkal közösségben

A Közép-Nyárádmente református és unitárius falvaiban (Nyárádszeredában, Bedében, Andrásfalván, Jobbágyfalván, Nyárádgálfalván, Szentháromságon, Nyárádszentlászlón stb.) és Kis-Küküllõ havadi mellékvölgyében (Vadasd, Havad, Rigmány) nem egyházi processzióként kerülték meg a falu határát húsvét hajnalán. A határkerülõ menetben csak férfiak és legények vettek részt. Az esemény levezetésére tisztségviselõket választottak: királyt, ítélõbírót, csapómestert, oldalvédõket és sereghajtókat. Királynak általában idõs, tekintélyes embert választottak, maguk fölél emelték és háromszor kiáltották: Királyt emelünk, / Papot szentelünk, / Adj uram áldást, / Bort, búzát, törökbúzát. (Bede). A király a többi tisztségviselõvel együtt szabályokat, törvényeket állapított meg a megszólításra, a viselkedésre és ezeket senkinek sem volt szabad áthágnia. Aki hibázott, annak megcsapás járt. A király parancsolt, az ítélõbíró ítélt, a csapómester csapott a hibázó hátulsó felére. A legtöbb megcsapást a fiatal legényeknek kellett elszenvedniük, akik elõször vettek részt a határkerülésben. Õket elõre küldték, hogy keressék meg a falu határait jelzõ halmokat, a határhompokat és ott tüzet gyújtsanak. A menet ellenõrizte, jó helyre rakták-e a tüzet és mindenféle kifogást emeltek; foglaltak a szomszéd falu határából vagy a sajátjukat csonkították meg. Az oldalvédõk megragadták a suhancokat és kezüknél-lábuknál fogva odaverték farukat a határhompokhoz, miközben többször kiálltották: Emlékezzél, hogy itt van a határ."

A hármas határhompoknál több falu határkerülõ menete találkozott (például Nagyadorján, Szentháromság és Vadasd határkerülõi a Harmadvölgy tetején). Amelyik csapat elõbb ért oda, megtehette, hogy – tréfásan – elfoglalja a határhompot. Ekkor határvitatkozás, szópárbaj kezdõdött. Ez a játékszerûség (ahogy egyik beszélgetõtársam, adatközlõm nevezte) akkor sikerült jól, amikor a szomszéd falvak legtudálékosabb öregjei mérték össze furfangbeli képességüket.

Ezekben a falvakban egy középkori európai jogszokás, a megcsapás épült a határkerülésbe. Jogi gyakorlat volt, hogy birtokadományozáskor vagy örökléskor a birtok határait ilymódon rögzítették az emlékezetben. Határkijárást, a határjelek megújítását pereskedések alkalmával is elredelhették, de évente, általában húsvétkor végigjárták a falu határait, megújították a jeleket és a fiatalok emlékezetébe vésték azok hollétét. E régi jogszokás helyi alakulását, népszokássá válását bizonyítja az egykori székely széki közigazgatási vezetõk évenkénti választása a határkerülés ceremóniájának levezetésére, mintegy a törvényes határkijárást utánozva.

A faluközösség nemcsak a határok pontos ismeretét nyújtotta át a felnövõ nemzedéknek, hanem a termõfold megbecsülését, a munka – és rendszeretetet, az összetartozás érzését is. A határkerülésben a fiataloknak kötelezõen részt kellett venni, próbákat kellett kiállni. A megcsapásos felavatásnak nemcsak birtokjogi, hanem sokkal szélesebb társadalmi jelentõsége is volt: a felavatott fiatalok megkezdhették a legényéletet. Ugyanilyen szerepe volt Gyulakután és környékén a tavaszi csorgóújításnak is.

A határkerülésnek ez a formája a legtöbb faluban az ötvenes-hatvanas években megszûnt. A tulajdonképpeni határkerülés megszûnése nem jelentette az egész szokáskör elhagyását. Közösségi funkcióját a fenyõágazás (virágozás), az öntözés és hajnalozás viszi tovább. A fenyõágazást és öntözést a besorozott legények szervezik, a szokásnak évenkénti életbe játszásával õk a közösségi ünnep ceremóniamesterei. Régebben a határkerülés után, napjainkban húsvét szombatján éjszaka a kapukra szegzik az elõkészített fenyõágakat. Falvanként változik, hogy melyik házra milyen ág kerül. Szentháromságon például a leányos házakhoz tetõágat (fenyõcsúcsot) tesznek, aholy nincs leány, oda oldalágat. A legény külön is ajándékozhat szalagokkal díszített fenyõt a szeretõjének. Fenyõágakkal díszítik a középületeket, templomokat, még a malmokat is. A zöld ágak szimbolikája azt sugallja, hogy az egész teremtett világ részese a húsvéti feltámadásnak, újjászületésnek. És mindenki a közösség tagja, mindenkinek kijár a köszöntés. Az értékrendben legelsõk a leányok, övék a legdíszesebb, legnagyobb fenyõág.

Az öntözõ, hajnalozó menet zeneszóval házról-házra jár. Régebb húsvét másod napján hajnalban indultak, az elmúlt évtizedekben (amikor húsvét hétfõje nem lehetett munkaszüneti nap) már ünnep elsõ napján megkezdték. Rigmussal köszöntik és megöntözik a háziakat, megtáncoltatják a leányokat és asszonyokat. Régente sajtárból locsolták vizet, napjainkban egyénileg, kölnivel öntöznek. A háziaktól adományokat gyûjtenek: tojást, szalonnát, kalácsot, bort és pénzt. A természetbeni adományokból este közös mulatságot (rántottázást) rendeznek, a pénzbõl fedezik a kiadásokat

Ebbõl az ünnepi, felköszöntõ szokásból sem hiányoznak a színjátékszerû, sõt, komikus mozzanatok. A menetnek minden faluban állandó szereplõje egy álarcos figura, némelyikben több is. A neve: hamubotos, hamubutykás, kardos, kókós, húsvéti bolond. Öltözete fehér ing, fehér alsónadrág, papundeklibõl vágott, festett álarc, két oldalán szalagokkal. Derékszíján kolomp lóg, kezében rúdra kötött hamus tarisznyát vagy kardot tart. Õ vezeti a hajnalozó-öntözõ menetet, vigyáz a render, kinyítja a kapukat. Futkorászik, ijeszget, elkergeti a bámészkodó gyermekeket. A lemaradó legényeket visszarendeli a sorba. A hamubottal minden rendetlenkedõt megcsaphat, a kardos még a piros fakardját is használhatja. Õt viszont elakaszthatják, leönthetik vízzel, mindenfélének csúfolhatják. A legfontosabb az, hogy minél több legyen a nevetnivaló. A hamubotosok mostanában megszelídültek, dekoratív figurává, a felköszöntõ szokás élõ kellékévé váltak.

Rigmányban csak azok a férfiak és legények vehetnek részt a csoportos öntözésben – itt kantálásnak nevezik -, akiket néhány botütéssel, megcsapással úgymond "felszentelnek". A kántáló menetben ugyanazok a szabályok érvényesek, mint az egykori határkerülõ menetben. Míg a házak elõtt, az udvaron a felköszöntés és adománygyûjtés ismétlõdõ szertartása folyik, az utcán a botolás spontán színjátéka zajlik. Az utolsó háznál összeszedik a botoló pálcákat és elteszik jövõre. A kántálás folytatásaként templomba mennek, majd várja õket az adományokból készült hatalmas rántotta, a közösségi lakoma és este a húsvéti bál.

Barabás László, Székely Útkeresõ Kiadvány