Jótékonyság

Az egyik oldalon Böjte Csaba ferences szerzetes áll, aki tíz éve működtet magyar árvaházat és iskolát a térség elhagyott gyermekei számára, s aki úgy véli, neki kellene létrehoznia a dévai magyar középiskolát, ahol magyar katolikus szellemben nevelhetné a város és a környék fiataljait. Az atya intézményeit az elmúlt hónapokban több állami hivatal ellenőre kereste fel, akik nem találtak mindent rendjén valónak. A mulasztások pótlására szeptemberig adtak határidőt.

A másik oldalon a polgárosult, viszonylag jó anyagi körülmények között élő dévai és Hunyad megyei magyarság áll, amely jó képzettséget nyújtó, magyar, de világi iskolában képzelné el gyermekeinek a nevelését, s ilyen jellegű középiskola létrehozását támogatja.

A két oldalt kézenfekvő politikai okokból az anyaországi ellenzék próbálja összeugratni. Bayer Zsolt a Budapest TV június 11-i Sajtóklub című műsorában kijelentette: Böjte Csaba szerzetestől, aki Déván árvaházat és kollégiumot működtet, „ettől az embertől akarják ezt most mind-mind elvenni”. Bayer szerint „nemsokára ki fog ám derülni papírokkal együtt”, hogy „a Böjte atya elleni támadássorozat mögött nem más áll, mint az RMDSZ: Markó Béla és Verestóy Attila. Ez a szép az egészben.”

Bayerék azt terjesztik, hogy a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) a tíz éve működő dévai magyar ferences iskola megszüntetésére játszik, s ennek érdekében román ellenőröket küldözget a szerzetes nyakára.

Elveszett tündérkert

Persze a valóság jóval bonyolultabb. Lássuk tehát a tényeket.

Böjte atya, akinek tevékenységét olvasóinknak már évekkel ezelőtt bemutattuk (Magyar egyházi magániskola Erdélyben. Népszabadság, 1997. június 2.), nem a törvények maradéktalan tiszteletben tartásával szerzett magának Erdélyben hírnevet. Pedig jót akar. Népét akarja felemelni, az elveszett „tündérkertet” akarja Erdélybe visszavarázsolni. Amikor tíz évvel ezelőtt Déván leverte az államosított és az 1970-es árvíz után elhagyott romos kolostorépületről a lakatot, tudta, hogy törvénytelenséget művel. De szerinte azt tette, „amit Isten józan székely eszének diktált”. Nem érdekelte, hogy cselekedete törvényes-e, avagy sem, de meg volt győződve arról, hogy össze kell szednie a dél-erdélyi szórványban kallódó magyar gyermekeket, s azoknak szeretetet és otthont nyújtva fel kell nevelnie őket.

A hatóságokkal hamar meggyűlt a baja. Megdöbbenést okozott már akkor, amikor az első osztálynyi gyermekkel a közeli iskola évnyitóján megjelent, s közölte, hogy védencei az iskola magyar tagozatát képezik.

Böjte Csaba nem ismert lehetetlent. Nagy erőfeszítésekkel hozta rendbe a romos kolostort, s rendezte be abban a Magyarok Nagyasszonya Központot, amely ma már gyermekgondozó otthont, óvodát és Erdély első és mindmáig egyetlen magyar tannyelvű I–VIII. osztályos magániskoláját foglalja magában. Az eltelt években a kolostor melletti tömbház legtöbb lakását is megvette, felújította, s ott nevelőszülőkkel 10-12 tagú szociális családokat alakított ki.

Ma már családi házak is részei kis birodalmának. Ezekben nővérszállót működtet a középiskolás lányoknak, kollégiumot a fiúknak, asztalosműhelyt a mesterséget tanulóknak. Ipari parkot hozna létre a nemrég megvásárolt szövetkezeti épületben, ahol magyar vállalkozók lendítenék fel a térség gazdaságát, s ahol gyermekei majd elhelyezkedhetnek. Eközben Déva első magyar óvodájának felépítésén fáradozik, és a közelmúltban Szovátán megszerzett 20 millió forintot érő épületben a Maros megyei elhagyott gyermekek számára árvaházat akar ősztől beindítani. Célkitűzései között önálló magyar középiskola létrehozása is szerepel – Déván.

Tény, hogy ma már a dévai központ mellett Csaba atya Szászvároson is gyermekotthont működtet, s a két helyen összesen 374 gyermek talált otthonra. Ezeket – 80 munkatársával együtt – román állami, romániai és magyarországi alapítványi támogatásból, hazai és külföldi magánszemélyek, és intézmények segélyeiből tartja el és neveli.

A szászvárosi terjeszkedés ismét kiváltotta a hatóságok rosszallását. Áprilisban a Hunyad megyei tanács úgy vélekedett, hogy a ferences központban összegyűjtött gyermekeket „állami pénzen magyarosítják el”, hiszen „kizárólag magyarul beszélnek velük”, s ez olyan „súlyos következményekkel járhat, hogy az itt felnövő fiatalok nem tudnak majd beilleszkedni a román társadalomba”.

Ez a vélekedés az egyik helyi román újságban is megjelent, s erre a dévai központot napokon belül megrohamozták a megyei tanfelügyelőség, a gyermekvédelmi, a közegészségügyi és más hatóságok ellenőrei. Nem találtak mindent a hatályos törvényekkel megegyezőnek. De hát hány romániai állami árvaházban, gyermekvédelmi központban, iskolában tesznek eleget valamennyi jogszabály előírásának?

Böjte atya szerint a vádak – nevezetesen, hogy román gyerekeket nem fogad be intézményébe, illetve, hogy ott elmagyarosítást végez – tulajdonképpen kizárják egymást. A valóság ezúttal is öszszetettebb. Böjte Csaba fél- és negyed-magyar gyermekeket is összeszedett kollégiumába, akiket – szüleik írásos beleegyezésével vagy anélkül – valóban magyarul taníttat. Persze a gyerekeknek – mint minden romániai magyar iskolában – románul is tanulniuk kell. – Hogy is lehetne elmagyarosítani azt, akit be sem fogad? Másfelől miért baj az, ha egy utcagyerek megtanulja apja, anyja, nagyapja vagy nagyanyja nyelvét, s elsajátítja annak kultúráját? Nem Európa felé tartunk, ahol annyival hasznosabb az
ember, amennyivel több nyelvet ismer, s amennyivel több kultúrában otthonos? – kérdi az atya.

Az sem kevésbé igaz, hogy a román hatóságok tíz éve semmit nem tettek annak érdekében, hogy a félig vagy háromnegyed részt elrománosodott gyerekek számára hasonló román tannyelvű kollégiumot hozzanak létre.

Bayer Zsolték azért is pörölnek, hogy a hatóságok kifogásolták a más megyékből származó gyerekek jelenlétét a dévai ferences központban. Milyen hamar megfeledkeztek arról, hogy hasonló esetben a székelyudvarhelyi Csereháton épült, s a görögkatolikus apácáknak átjátszott iskolában mekkora magyar tiltakozás kísért egy hasonló, de fordított előjelű próbálkozást, amelynek során más megyékből akartak árva gyerekeket Székelyföldre hozni.

Igaztalanok az RMDSZ elleni vádak. Hiszen tény: a szövetség helyi és központi vezetői kezdettől fogva támogatják Böjte atya tevékenységét. Döntő szerepet vállaltak az általa működtetett intézmények engedélyeztetési folyamatában, az állami segélyek megszerzésében s a kolostor visszajuttatásában. Az eltelt években a szövetség kiharcolta, hogy a megye iskoláiban magyar osztályok alakuljanak, s ennek köszönhetően ma már Hunyad megyében ismét 600 gyermek tanul magyarul állami általános iskolákban. Déván a most befejeződött tanévben 160 diák tanult magyarul az állami középiskolában és 39 a helyi technikai kollégiumban.

Az RMDSZ Déván a Petőfi Sándor nevét viselő középiskola helyreállításáért küzd. Olyan kollégiummal rendelkező oktatási központ létrehozásáért, amelyben a szórványban élő Hunyad megyei magyarság anyanyelvű oktatása biztosítva legyen. Hiller István még oktatási államtitkárként fogadta Böjte atyát és a dévai magyar középiskoláért harcoló Geszti Ferenc Alapítvány elnökét, az azóta tragikus hirtelenséggel, 38 éves korában elhunyt Hauer Eriket, hogy a teendőket együtt megbeszéljék. A volt államtitkár támogatásáról biztosította a dévaiak elképzeléseit. E megbeszélés után azonban Déván a korábbi összefogás helyét a gyanakvás és a széthúzás vette át. A dévai szülők által is támogatott világi középiskola és kollégium tervét Böjte atya intézménye elleni lépésnek tartja, a dévai civil társadalom pedig úgy véli, hogy az egyház monopolizálni kívánja a megyében zajló anyanyelvű oktatást.

A feszültség növeléséhez a jelenlegi magyarországi ellenzékhez tartozók nagymértékben hozzájárultak. Amellett, hogy azt terjesztik, a román állami hatóságok ellenőrzései mögött maga az RMDSZ áll, azt is állítják, hogy a szövetség célja tulajdonképpen a Böjte atya által működtetett központ megszüntetése.

A szerzetes elmondta: a szóban forgó kijelentések nem az ő véleményét tükrözik. Elismerte, hogy az RMDSZ, s főképpen Winkler Gyula Hunyad megyei RMDSZ-elnök és parlamenti képviselő sokat segített a ferences központnak a szükséges engedélyek megszerzésében, s abban, hogy „a bürokrácia hínárjában” ne merüljenek el. Nem tagadta azt sem, hogy az RMDSZ-politikusok közbenjárásával Bukaresttől havi közel százmillió lejes (1 Ft=142 lej) alapítványi támogatást sikerült megszereznie.

Úgy tűnik, Böjte atyának „nem az fáj, hogy a szövetség középiskolát akar létrehozni Déván”.

–Ha az RMDSZ magyar iskolát létesít, az nagyon jó. Akkor mi is oda íratjuk a gyerekeket. Baj abból lenne, ha bentlakást csinálnának, s azt mondanák, hogy a gyerekeim menjenek át oda. De ez se lenne probléma, mert nem érzem azt, hogy konkurencia lenne. Csak egy kicsit furcsállom, hogy a megyében van hat magyar iskola, ebből kettőt meg akarnak szüntetni. Miért nem ott létesülnek ilyen központok, ahol semmi sincsen, és hull szét a magyarság? Talán mégis ott kellene valamit tenni, ahol a magyar oktatás megszűnőben van. Petrozsényben, Vajdahunyadon – állítja a szerzetes.

Szerinte Déván nem lehet egyházi–világi ellentétről beszélni. De azt azért fájlalja, hogy amikor a világi terv készült, a véleményét nem kérték ki. Azt állítja, Markó Bélát is felhívta, de nem sikerült vele beszélnie. Nemsokára pedig az RMDSZ elnöke és Takács Csaba ügyvezető elnök megjelentek Déván, és a helyieken túllépve kötöttek vásárt egy ingatlanra.

Párhuzamos intézmény

–Egyébként lehet, hogy én is túlreagáltam az elején, amikor meghallottam, hogy milyen hatalmas összeggel akarnak egy ilyen központot létrehozni. Négyezer négyzetméteres épületet terveznek, egy hatalmas ingatlant. Kicsit furcsállottam, hogy Déván, ahol tízéves kemény munkával kiépítettünk egy struktúrát, most egy párhuzamos intézmény jelenik majd meg. Ha tőlem tanácsot kértek volna, azt mondom, hogy ha a Hunyad megyei magyarságot akarják támogatni, tegyék ott, ahol e nélkül egyszerűen megszűnik az általános iskola. Akkor pedig a líceumot mindhiába építjük fel. Csaba atya „valakiktől” úgy tudja, a jelenlegi magyar kormány nem szívesen támogatná az egyházi központ fejlesztését, s ennek köszönhetően született meg a világi iskolaközpont terve.

–Ez az egész lavina úgy kezdődött el itt Déván, hogy Hiller úr felhívott Budapestre, és megkérdezte, mire van szükség. Mert úgy tűnik, a szórványban egyedül Déván nő évről évre a beiskolázott gyerekek száma. Elmondtam, hogy sajnos Brassó és Arad között egyetlen magyar líceum sincs, s hogy nekünk erre nagy szükségünk lenne. Hiller úr támogatásáról biztosított, de most úgy tűnik nekem, hogy egyházi jellegű intézménybe, ingatlanba nem szívesen szállna be a jelenlegi magyar vezetőség.

A viták ellenére Böjte atya leszögezte: nincs szó arról, amit Bayerék állítanak,
hogy központja ősztől megszűnne. Azzal viszont elégedetlen, hogy miközben az általa gondozott gyerekekért az állam csupán havi 500 ezer lejt folyósít, az állami árvaházak egy gyermekért tizenkétszer ennyit kapnak.

Takács Csaba, az RMDSZ második embere Hunyad megyei lakos. Ebben a minőségében is meglepődéssel vett tudomást a dévai vitákról, amelyekre szerinte egy szórványmegyében – ahol mind az egyház, mind pedig a civil szervezetek és az RMDSZ munkája rendkívül fontos – semmi szükség nincs. Az ügyvezető elnök emlékeztetett arra a tényre, hogy Hunyad megyében 1989 előtt a magyar nyelvű oktatás csaknem teljesen megszűnt, s azt 1990 után a tanárok, a diákok, a szülők, az RMDSZ, a civil szervezetek és az egyház együttes erővel próbálták talpra állítani. Ebben a munkában kiemelkedő teljesítményt mutatott fel Böjte atya, s kiváló munkát végzett az RMDSZ, a Pedagógus Szövetség és a szülők csapata is.

–Így jutottunk el oda, hogy Böjte atya központján kívül a dévai középiskolában már tavalyelőtt két párhuzamos osztályt indíthattunk, s hogy az állami általános iskolában is párhuzamos magyar osztályokban tanulnak a gyerekek, megyei szinten összesen hatszázan. Ma már magyar szakkollégiumi osztály is működik Déván, ahol autószerelést, autóvillamosságot tanulnak a diákok – fejti ki Takács Csaba.

Sok érv felsorakoztatásával bizonyítja, hogy az RMDSZ kezdettől fogva támogatta Böjte Csaba tevékenységét. Elismeri, hogy az ellenőrzések hátterében politikai megfontolások is lehetnek, de rámutat: éppen az RMDSZ „simította el” mindig ezeket a gondokat, „járta ki” a jóváhagyásokat, szerezte meg a szükséges engedélyeket, sőt tény, hogy az utóbbi években állami támogatást is szereztek a ferences központnak. Ugyanakkor a tanerőknek állami fizetést biztosítottak.

Bár Romániában a felekezeti oktatás jogi háttere egyelőre nincs tisztázva, ezeket a támogatásokat jövőre növelni szeretnék. Az alkotmánymódosítás során pedig – s ez is közismert tény – éppen az ilyen eseteket szem előtt tartva javasolták, hogy a felekezeti és az állami, illetve a magánoktatási intézményeket tegyék egyenlővé.

Ugyanakkor Takács úgy véli, Déván nem csupán árvák és szociálisan rászorultak élnek, létezik egy polgárosodó magyar társadalom is, amelynek egy része gyermekeit színvonalas világi iskolában kívánja magyarul taníttatni. Ez az igény viszont nem kellene, hogy ellenérzéseket szüljön. S ennek az igénynek a kielégítésére tervezik a Petőfi Sándor Líceum helyreállítását, amelyhez kollégiumot is építenének.

–Ezt az iskolát a szórvány utolsó bástyájának képzeljük el I–XII. osztályos oktatással. Olyan intézményként, ahol jó tanári közösség, jó szakmai képzéssel, vonzó oktatási programokkal a környék gyerekeit neveli. Azokat, akik nem felekezeti oktatási formában akarnak tanulni. Ma Déván öt helyen folyik magyar állami oktatás. A tanárok szünetben rohannak az egyik iskolából a másikba. Ezt össze akarjuk fogni egyetlen intézményben, amelyik mellé internátust is akarunk építeni.

Takács Csaba úgy észleli, hogy „ez a terv az egyházat zavarja”. Pedig ezt a kezdeményezést a dévai Geszti Ferenc Alapítvány olyan felmérés eredményeként karolta fel, amelyből kiderült, hogy a szülőknek, a tanároknak és a diákoknak a 90 százaléka egyetért egy ilyen önálló állami magyar oktatási központ létrehozásával, amelyben a tanárok fizetése, az oktatás és a nevelés szakmai háttere biztosítva van.

Vitatkozó felek

A tényekhez tartozik, hogy Winkler Gyula dévai RMDSZ-képviselő legalább havonta kétszer egyeztet Böjte atyával, s mindenben segítségére van. Mint ahogyan a Geszti alapítvány vezetői is egyeztetnek a szerzetessel. Az RMDSZ azt is elérte, hogy az áprilisi ellenőrzések által feltárt hiányosságok megoldására a ferences központ előbb június 30-ig, majd szeptember 15-ig kapott időt.

–Ehhez képest azt a beállítást, miszerint az RMDSZ nem támogatná, hanem különböző eszközökkel akadályoztatná Böjte atya tevékenységét, egyszerűen rágalomnak tartom – tette hozzá.

Mindaz tehát, amit Bayer Zsolt és társai állítanak, távolról sem felel meg a valóságnak. Takács Csaba szomorúsággal kérdezi, inkább csak önmagától:

–Csak azt nem értem, kinek jó ez?

Hiszen jövőre is mennek majd bizonyára ellenőrök a ferences intézetbe, s jövőre sem biztos, hogy mindent rendben találnak, tehát valószínűleg jövőre is hozzá kell majd segíteni az intézményt ahhoz, hogy a törvényes kereteknek megfeleljen, s jövőre is meg kell majd óvni az esetleges politikai hátterű, de adminisztratív vonalon érkező támadásoktól.

–Akinek tehát az az érdeke, hogy az RMDSZ-t szembeállítsa Böjte atyával, az nem annyira az RMDSZ-nek árt, mint Böjte atya ügyének. Ami a mi közös ügyünk – vonja le az ügyvezető elnök a következtetést.

Hiller István utódja, Szabados Tamás államtitkár azt reméli, hogy Déván a két vitatkozó fél – az egyházi és az önkormányzati oldal – megegyezik egymással, s összefogásukkal jön majd létre a magyar középiskola.

–A feleknek a közösség érdekében meg kell egyezniük. Nagyon remélem, hogy a két szék között nem esik a pad alá az ügy – fejtette ki kérdésünkre az államtitkár.

Megválaszolatlan a kérdés: ki vállalja magára a szórványban élők összeugratásának a felelősségét, s annak esetleges negatív következményeit? Csak abban reménykedhetünk, hogy a dévaiak az efféle nehézségeken is túlteszik magukat, hiszen pontosan tudják: Déván hagyományosan nagy áldozatot követel az építés. (éva, népszabadság)

A dévai lámpagyújtogató
Minden adakozó megment egy gyermeket a hit és a magyarság számára
2004. április 10. (4. oldal)

Dombi Margit
A hajdani iskolaváros és kulturális központ, Déva iszonyú pusztuláson ment át Trianon után. A híres alma matereket bezárták, a szellemi élet központjának számító ferences kolostor szerzeteseit szélnek eresztették. Az évtizedek óta lakatlan XVIII. század eleji barokk rendház 13 évvel ezelõtt új életre kelt. A barátok ugyanis egyszerûen leverték a lakatot a kapujáról, és birtokba vették az ódon kolostort, azután – Böjte Csaba vezetésével – kallódó gyermekek befogadására rendezkedtek be. A szerzetesek roppant egyszerû, ám óriási jelentõségû nevelési célt tûztek ki: az elhagyott gyerekekbõl magyar identitásukat megõrzõ, munkájukból megélõ családanyákat és családapákat kívánnak formálni. A húsvétra készülõdõ Böjte Csaba szerint ez is feltámadás: az elveszettnek hitt értékek feltámadása, amiért a hétköznapi keresztre feszítéseket könnyû szívvel lehet és kell is vállalni.

Dél-Erdély, és különösen a Zsil folyó völgye valóban megérett a feltámadásra. E hajdan Románia jelentõs iparvidékeként számon tartott térség ugyanis a rendszerváltozást követõ gazdasági krízis alatt teljesen összeomlott. Mindez százezreknek jelentett anyagi és morális megsemmisülést: a Zsil völgyébe néhány évtizeddel korábban Románia legkülönbözõbb vidékeirõl odatelepített családok helyben már nem találtak munkát, keservesen összespórolt vagyonkájuk elértéktelenedett. Sokan úgy gondolták, nem marad más, mint elindulni a nagyvilágba, s megpróbálni boldogulni a határokon túl. Ebbõl az új népvándorlásból jócskán kivette részét Hunyad megye lakossága is: tíz év alatt a magyar ajkúak háromnegyede elhagyta otthonát. Sokak után nem maradt más, csak omladozó falú ház, egykori szomszédok által lassan földig bontott, rozzant kerítés. Mások viszont gyermekeiket hagyták el, akikkel valamit kezdeni kellett.

Remeteként a Hargitán

Ez a feladat Böjte Csaba egykori autóvillamossági mûszerésznek jutott osztályrészül, aki meglehetõsen kalandos úton jutott el a szerzetességig és a gyermekmentésig. Az elsõ indíttatást a rendszerellenes verseket író apa sorsa adta, aki évekig raboskodott az érsekújvári börtönben, majd fiatalon meghalt. – Gyermekként iszonyú bosszúvágy fogalmazódott meg bennem: kerestem, ki az, akin elégtételt vehetnék apámért – mondja –, amikor arról érdeklõdöm, mi vezette hivatásához. – A következõ lökést az adta, hogy önkéntes remeteként a Hargitára vonultam, és munkát vállaltam egy kaolinbányában. Úgy éltem ott, mint Ábel a rengetegben, s annyit is tanultam belõle, mint Tamási Áron regényhõse. Rádöbbentem: nem egyes emberek ellen kell harcolni, hanem a butaság, a szûklátókörûség ellen, mert minden gonoszság abból táplálkozik. Valahogyan megértettem: kicsi lámpákat kell gyújtani az emberek, legelõbb a gyermekek lelkében, s azt is, hogy ehhez a hitre, Krisztus hitére van szükség. Eldöntöttem, hogy szerzetes leszek, jelentkeztem a teológiára, amit Isten segítségével el is végeztem.
A Hargitából kis kitérõvel Dél-Erdélybe érkezõ szerzetest valódi feladat várta Déván. – Igazából úgy kezdõdött, hogy naponta jöttek gyerekek koldulni, kenyeret, ruhát kérni. Az elején csak egy-egy kiflit adtam nekik, vagy csak elbeszélgettem velük. Aztán meghívtam õket ebédre, vagy beküldtem õket a kolostorba zuhanyozni. Így ment, apránként. Lassan odakaptak. Mindenki hozta a barátját, s aztán már annyi gyerek volt a kolostor környékén, hogy gondolkodni kellett, mit csináljak velük. Ez 13 éve történt. Akkoriban volt, hogy pár világi egyetemista eljött hozzánk, és együtt törtük a fejünket: mi legyen? Úgy döntöttünk, csinálunk egy pár napos tábort, amikor csak rájuk figyelünk.

Aki egyet is befogad…

Az elhatározást tett követte, megszervezték az egyhetes tábort, ahonnan a szeretetre, törõdésre éhes gyerekek nem akartak elmenni. Muszáj volt helyet teremteni számukra, ezért fogtak hozzá a szerzetesek az 1970-es árvíz óta teljesen elhanyagolt, romos kolostor rendbe rakásához: õszre úgy-ahogy lakhatóvá is tették, és húsz-egynéhány gyerekkel nekivágtak.
– Szent József volt az, aki nem a test és a vér kívánságából lett kis Jézusnak az apja, hanem isten akaratából. Úgy éreztem, hogy ilyen értelemben én is józsefi apa vagyok, hisz én nem a test és a vér kívánságából lettem apa, úgy éreztem, hogy Isten kéri ezt tõlem – mondja Csaba atya. – Emlékszem az elsõ gyerekre, akit befogadtam. Ez még a kolostor renoválása, a gyermekmentés szervezett megindulása elõtt történt. Nagyon megrázó volt, mert hogy õszinte legyek, elsõre nemet mondtam a kérésre. A kislánynak ugyanis se születési igazolása, se egyéb papírja nem volt, egy néni találta az állomáson. Próbáltam a kérést elhárítani, de mindjárt a beszélgetés után kezdõdött a szentmise, és a néni is bejött a gyerekkel a templomba. Emlékszem, az az evangéliumi rész volt soron, hogy „Aki egyet is befogad az én nevemben a kicsinyek közül, az engem fogad be”, s akkor úgy éreztem, hogy nekem szól. Hogyan beszélhetek az evangéliumról, ha annak megélését elutasítom magamtól? És akkor befogadtam az elsõt, majd sorban a többit.
Az elején együtt lakott a kis közösség, kísérték az atyát szentmisére, õ meg ment velük fürödni, futballozni. Késõbb egyre többen – mára több mint négyszázan – lettek, szét kellett osztódni. Lassan javult az anyagi helyzet is: lakásokat vettek, nemcsak Déván, hanem más erdélyi településeken is, ahol nyolcasával-tízesével, családban cseperednek a gyerekek. Van számonkérés, dicséret és szidás, ahogy kell. Az atya ugyanis szigorúan elvárja a szülõi feladatokat vállaló házaspároktól, hogy a lehetõ legkomolyabban vegyék a 18 éves korukig rájuk bízott gyermekek iskoláztatását, nevelését. Most éppen egy szakiskola létrehozásán fáradozik, ahol asztalos, fafeldolgozó, famegmunkáló szakmunkássá lehetnének a tovább nem tanuló fiatalok. Más elképzelések is vannak: szervezõdik és már eredményekkel is dicsekedhet a vendéglátó-hálózat, amiben a felnõtt növendékek tevékenykednek sikeresen. Szállást adnak vagy szereznek, buszos kirándulásokat szerveznek, az atyák pedig bíznak benne, hogy a turizmus iránt kedvet érzõ fiatalok a rend bábáskodása mellett megtanulják a vállalkozást, és megtalálják jövõbeni megélhetésüket ebben a hálózatban.
– Nagyon büszke vagyok egy házaspárra – avat be örömébe Csaba atya. – Mind a ketten nálunk érettségiztek, most pedig õk vezetik a több családnak otthont adó dévai házunkat.

Az uzsonna fele

Búcsúzóul rákérdezek: mibõl tartják fenn mindezt a ferencesek? – A román állam havi négyezer lejt ad gyerekenként, ez az alap – mondja. – Nagyon komoly adakozás volt 1992-ben, amikor azt kértük a magyarországi gyerekektõl: uzsonnájuk felét osszák meg az erdélyi árvákkal. 14 millió forint gyûlt össze, amibõl ingatlanokat vásároltunk, s ez rengeteget jelentett. Nemrég a püspöki konferencia jóvoltából tettünk szert Szovátán egy másfél hektáros ingatlanra lakó- és kiszolgálóépületekkel, amit május elsején, Szent József napján fogunk felszentelni. Azzal szoktam biztatni az ismerõsöket szûkebb és tágabb körben, hogy napi egy euróval támogassák az intézményünket. Ha csak annyian teszik meg ezt a Budapesten bejegyzett Dévai Szent Ferenc Alapítvány javára, amennyi a gyermeklétszám nálunk, már minden adakozó megmentett egy gyermeket a hit és a magyarság számára. Ezt Isten segítségével egyre többen értik, amiért köszönet nekik.

Discussion/Fórum