Ahogy a két gyerek leért az utcára, Ádámka kétségbeesetten fordult az idősebb testvérhez.
– Hová legyünk most, édes bátyám? Van-e még miránk gondja a jó Istennek?
S nefelejcs szemét búsan emelte fel az égre, mintha a jó Istent keresné vele. Vastag, lomha októberi felhők ereszkedtek ott, biztató kékség nem nevetett le a deres földre egy tenyérnyi se.
Tamás oda se figyelt, bizonyára nem is hallotta a kérdést. Némán meredt maga elé, s néha megrándult az ajka, mintha valami láthatatlan útitársával beszélgetne. Pedig csak magával viaskodott, s mikor megindult a szava, látszott rajta, milyen nehezére esik neki a beszéd:
– Édes vérem, nekünk el kell válnunk egymástól.
Ádámka sírva fakadt, Tamás gyöngéden átölelte.
– Nézd, öcsém, nekem meg kell szabadítanom az apánkat. Ki kell hoznom a rabságból, hogy maga tisztázhassa ki a nevét abból a mocsokból, amibe belekeverték. Nehéz munka lesz az, erős kar kell hozzá és erős szív. Nem neked való az.
Ádámka nem tudott szólni, csak a karját nyújtogatta előre merevül: van bizony abban erő.
– Tudom, öcsém, tudom, hogy nem vagy te utolsó legény. Vesszük is hasznodat neked is, ne félj. Te itthon maradsz a Cseperke utcában, rendben tartod a házat, gondot viselsz a gazda­ságra, igazgatod a cselédeket: egész kis gazda leszel. Nem örülsz-e neki, Ádámka?
Nem lehet mondani, hogy Ádámka örült volna. Úgy zokogott szegény, hogy keserves volt hallani.
– Sohase látsz többet sírni, édes jó Tamásom – azt akarta mondani szegényke, de nem bírta. Legalább utoljára kisírja magát istenigazában – gondolta magában.
De a Tamás kemény szívét meg nem lágyították a könnyek. Már ő csak egyedül megy neki a világnak – bizonygatta váltig. Márpedig ő úgyis utána szökik – erősítgette Ádámka. S ahogy a nagy osztozás közben befordulnak a Cseperke utcába, egyszerre csak eléjük gurul egy cifra suba, amiből csak egy nagy, lobogó bajusz látszik ki, s a fölött egy nagy báránybőr sapka.
– Hova, hova, úrfiak? – kérdezte őket a cifra suba.
A két gyerek csodálkozva vette szemügyre a guruló subát, s Ádámka szólalt meg előbb:
– Ejnye, te vagy az, öreg Pipitér? Éppen hazaigyekszünk.
Az öreg Pipitér volt a Cseperke utcai ház gondviselője, régi hűséges cselédje a Szitáryaknak, udvarhelyi székely különben származása szerint.
– Haza-e? – dörmögte kelletlenül. – Hol van az a haza?
– Ne bomolj, Pipitér! – szólt oda neki Tamás. – Nincs most tréfára való idő. Csak tudod tán, hogy melyik a Szitáry-ház!
– Bizony nem tudom én, szolgám, hacsak nem az Apafi Mihály uramét akarád mondani.
– Mit beszélsz, te ember? Tán megzavart az a nagy szerencsétlenség, szegény öreg Pipitér?
– No, azt sokért nem adnám, ha valami olyat érhetnék, ami engem megzavarna – mondta nyugodtan az öreg. – Olyan friss az én elmém, úrfi, mint a forrás vize. Csak azé az udvari tányérnyalóé volna olyan, akit az elébb nyakon legyintettem: tudom, hálát adna az Istennek.
– Micsoda udvari tányérnyalóé, te?
– Hát azé, aki ezt a pecsétes levelet hozá az elébb. De jól tevé, hogy hozá, legalább takarék bele egy kis füstölt szalonnát.
Azzal előhúzott a suba alól egy hosszú papirost, amiről a fejedelem pecsétje lógott.
– Ezt hozá az az udvari ember. „Mi van abban, atyámfia – kérdezém tőle -, tán légyvesztő papiros? Nem kell már az ilyenkor, elhullott már a légy a maga jószántából.” „Nagy legyek vesznek ettől el – mondá ő. – Arról szól az az írás, hogy a hazaáruló Szitáry Kristófnak minden javait lefoglalta a fejedelem őnagysága.” „Hm – mondom én -, egyéb baja nincs a fejedelem őnagyságának? Tisztelem őkegyelmét a neve napján, nekem ugyan nem kell gazdának.” „Csitt – azt mondja a tányérnyaló -, jobb lesz, ha átadod a kulcsokat.” „Kútba hányám” – mondom én. „Ne bolondozz, öreg – azt mondja a tányérnyaló -, mert utána szalad a fejed.” „Hohó – mondom én -, mikor őrzöttél énvelem birkát, te tintásujjú?” Erre ő kirántja vala a kardját, én pedig kapék vala a kezembe egy cséphadarót. Hogy üres gabonát csépelék vele, arról én nem teheték.
Tamás megértette ebből, hogy nincs se országuk, se hazájuk. A födelet is elvette a fejük fölül a fejedelem. Most már mehetnek oda, ahol a part szakad.
Ádámka is megértette, hogy most már őbelőle se lesz házpásztor a Cseperke utcában. Nem kell elmaradnia kis bátyjától, mehet vele a rab apát kiszabadítani. A nyakába is ugrott örömében.
– Ládd, bátyám, a jó Isten se akarja, hogy elmaradjunk egymástól!
– Jó, jó öcsém – mosolygott szomorúan Tamás -, de ki mondja azt meg most már nekünk, hogy merre menjünk?
– Ej, ej, úrfi – rázta meg a vállán a subát az öreg Pipitér -, jó lesz, ha beabroncsoltatod a fejed, hogy szét ne vesse a nagy bölcsesség. Hát azt gondolod te, hogy most már nincs gondja ránk a jó Istennek, mert másfelé néz egy kicsinyég? Ne félj, szemmel tart az Isten azért minket is. Én is mindig előrenézek birkanyíráskor, de azért meglátom, ha a hátam megett megdézsmálja a gyapjút a juhász.
Ez az okoskodás nem nyugtatta ugyan meg egészen Tamást, de legalább földerítette egy kicsit.
– Lehet, hogy igazad van, öreg Pipitér. De most már mondd meg azt is, hogy mit tegyünk.
– Hát mit tennénk, szolgám? Tenyerünkbe vesszük a lábunkat, s meg se állunk Nagyváradig.
A két gyerek mindjárt neki is iramodott, de az öreg cseléd vállon ragadta őket.
– Hát aztán hogy mennétek így neki a világnak? Hiszen mire Váradra érünk, megvesz bennünket az Isten hidege.
Azzal rázott egyet magán az öreg, s ráborította a cifra subát Tamásra. Mert a cifra suba alatt még egy kis festett suba volt az öregen. Abba meg Ádámkát csavargatta bele. Ő maga egy szál ködmönben maradt, de az olyan volt, hogy tán a puskagolyó is visszapattant volna róla, mint a Kinizsi Pál sírkövéről.
– No, most már mehetünk mind a vízig szárazon. Olyan takaros juhászlegények vagytok, hogy akár meg se álljatok a túri vásárig.
Mikor kiértek a városból, Ádámka odasúgott Tamásnak:
– Valakitől el kellene búcsúznunk…
Tamás elborult tekintettel nézett rá az öccsére, s azzal lefordultak az országútról arra a kis gyalogösvényre, amely az istenkertjébe vezet: a temetőbe. Ott megkeresték az édesanyjuk sírját, s átölelték a diófa keresztet. Sokáig-sokáig térdeltek ott, hallgatva az őszibogár szomorú pirregését a száraz nyárfalevelek alatt, meg az őszirózsák zizegését, ahogy a szél játszadozott velük.
Ádámka kigyomlálta a virág közül a hosszú muhart, Tamás pedig, mikor senki se nézett oda, a zsebébe csúsztatott egy marék földet az édesanyjuk sírjáról. Ki tudja, nem jó lesz-e arra feküdni valamikor, ha a jó Isten keze valahol idegenben veti meg síri ágyukat?
Tamás azt gondolta, senki se látta meg, mikor a hantot markolászta. De az öreg Pipitér alighanem észrevette, mert szürke kis szeme telefutott könnyel.
– Nézd, nézd – törülgette a ködmöne ujjával -, majd kiveri a szememet ez a sok szúnyog. Hogy mennének inkább udvari muzsikásnak Apafi uramhoz!
Eszébe se jutott az öregnek, hogy tél elején aranyért se lehet már szúnyogot találni.