A Magyar Lobbi 2009. június 16-i akciólevele — Nagy Imre újratemetésének 20. évfordulóján — közölte egy, a szerző saját 1956-os doktori disszertációjára és nemzetközi diplomáciai forrásokra épülő esszéjét Nagy Imréről és a forradalomról. A szöveget teljes terjedelmében, változtatás nélkül közöljük.

A szerző abból indult ki, hogy Nagy Imrét azért érdemes tisztelni, mert — Bégány Attila (ÚDK) szavaival élve — “tudta legyőzni magát”, vállalva a halált korábbi kommunista énjével szemben. Emlékeztetett Nagy Imre saját naplóbejegyzésére: “Csak az borzaszt el, hogy ugyanazok fognak majd rehabilitálni, akik most felakasztanak!” — s azt állította, Nagy Imre igazi tragédiája, hogy a nemzet, amelyért életét áldozta, még mindig nem rehabilitálta teljesen. Egy 1970-es évekbeli kansasi egyetemi politikai filozófiai szemináriumra hivatkozva elmondta, hogy Nagy Imre szocializmus-elméleti munkássága — amely a pártot elméletileg elválasztotta volna az államtól, a Moszkvának alárendelt Párt mellett nemzeti önrendelkezésen alapuló államhatalmat képzelve el — a legjobb humanista neomarxista szerzők színvonalával vetekszik, mégis teljesen ismeretlen volt a nyugati szakirodalomban.

A “Gerő-gambit”

A szerző saját, akkor még dokumentáció nélküli doktori disszertációs elméletét, az általa “Gerő-gambitnak” nevezett feltevést ismertette: eszerint Gerő Ernő provokálta ki a forradalmat, hogy megmentse egyre inkább kicsúszó hatalmát. Ezt utólag több forrásra hivatkozva erősítette meg: Gimes Miklósné visszaemlékezésére, mely szerint Nagy Imre már október 23-án tartott egy Gerő általi provokációtól; Tamáska Loránd orvos beszámolójára, amely szerint 1956 nem forradalom vagy ellenforradalom, hanem előre eltervezett szovjet-párt puccs volt; és a szovjet tábornok, Jevgenyij Malasenko visszaemlékezéseire, amelyek szerint a Különleges Hadtest már 1956 júliusában parancsot kapott Moszkvából egy esetleges beavatkozás megtervezésére (“KOMPASZ” fedőnéven), s a tervezést Malasenko október 22-én fejezte be Budapesten.

Az ENSZ és a nyugati árulás

Az esszé részletesen bemutatta Nagy Imre november 1-jei, az ENSZ Titkársággal fenntartott 48 perces távíróösszeköttetését, amelyben Andropov szovjet nagykövettől ígéretet kapott a csapatbeáramlás leállítására, majd a folytatódó szovjet benyomulás után a Varsói Szerződésből való kilépést és semlegességet jelentő táviratait. Gordon Gaskill amerikai újságíró Virginia Quarterly-ben megjelent tanulmányára támaszkodva mutatta be, hogy Henry Cabot Lodge amerikai ENSZ-nagykövet mindent megtett a magyar kérdés napirendre tűzésének megakadályozására, míg Dulles külügyminiszter Dallasban elhangzott beszédében, majd Charles Bohlen moszkvai nagykövet táviratában is arról biztosította a szovjet vezetést, hogy Washington nem tekinti Magyarországot lehetséges katonai szövetségesnek — ezt Eisenhower elnök október 31-i rádióbeszédben nyilvánosan is megismételte. A szerző szerint ezek az üzenetek gyakorlatilag szabad utat adtak a Kremlnek a beavatkozásra, s idézte az egyik ENSZ-küldött szavait: “Az Egyesült Államok elhatározta, hogy nem megy háborúba Magyarországért, ezért elhatározta, hogy semmit sem csinál.”

Az esszé ezután egy szélesebb értelmezési keretet vázolt fel, amely szerint mind az amerikai, mind a szovjet külpolitikát egy nemzetek fölötti, “háttérhatalomnak” nevezett érdekcsoport irányítja, amelynek célja — Arthur Schlesinger 1949-es “Vital Center” (Létfontosságú közép) című könyvére hivatkozva — a világkormány fokozatos megvalósítása az amerikai és szovjet rendszer közeledése révén; ebbe a keretbe illesztette Izrael amerikai támogatását is mint a “háttérhatalom” érdekeinek egyik példáját, s azt állította, hogy a Republikánus és Demokrata párt külpolitikája emiatt csak részletkérdésekben tér el egymástól.

Az ÁVH-informátorok és a lezárás

Az esszé a Kuba-i delegátus, Emilio Núñez-Portuondo Cassandra Klubjának kudarcba fulladt kísérletét is felidézte a magyar kérdés napirenden tartására, majd Nagy Imre politikai végrendeletét idézte: “Ezekben az utolsó pillanatokban kérem a forradalom vezetőit, hogy ha tudják, hagyják el az országot. […] mert Moszkva imperializmusa nem ismer határt, és csak időre van szüksége.” Zárásként a szerző a rendszerváltás utáni csalódottságát fejezte ki: “Sajnos, nem volt vége, csak átfestették, és ahogy mondják, »a tankok helyett bejöttek a bankok«.”

Forrás: Magyar Lobbi, 2009. június 16., 3.