Forrás: Petőfi Sándor összes költeményei (teljes gyűjtemény)

PÁLNAPKOR

Itt van a tél, a hideg tél
Közepe,
Zúgolódik az idő kinn
Ízibe.
Zúgolódjék! egyéb dolga
Nincs neki;
Úgy akarja, hagyjuk kedvét
Tölteni.
Hisz nekünk ez úgysem árthat,
Igaz-e?
Meg nem fázunk – jó meleg van
Idebe.
A kandallón pattog a fa,
Ég a tűz,
S a kulacsnak kotyogása
Fagyot űz.
Hát a csók piros menyecskék
Ajakán?
Az hevíti ám az embert
Igazán.
Háborogj hát, istenadta
Ideje!
Föl sem vesszük… víg barátim,
Igaz-e?
Kecskemét, 1843. január 25.

DÍNOMDÁNOM

Hegedűszó, furulyaszó, cimbalom…
Van-e még, kit a búbánat terhe nyom?
Akinél van, igazítsa el a bút,
Nehogy neki mutassuk meg, hol az út.
A búbánat gonosz vendég, rosz madár,
A kebelbe életet, vért lopni jár.
A búbánat szívet rágó ürgefi:
Borral lehet, borral kell kiönteni.
A bor éleszt, a bor éget, mint a csók –
Csókot, lyányka, hosszut, édest, lángolót!
Csókod lángja, mint a napfény, mennyei,
Mely az élőfán a lombot neveli.
Lombon fakad, lombon fejlik a virág,
Lomb ne’kül, virág ne’kül mit ér az ág?
Hogyha pusztán s szárazon a törzsök áll,
Hamar éri a sodró vész, a halál…
Hah halál, te nagy kérdésjel, melyre még,
Nem felele sem idő, sem bölcseség,
Mivel áldasz, mivel versz a sír után?
Van-e ott is élet és bor és leány?
Mit törődöm, mit tünődöm még sokat!
Élek most, és ölelem, mi élvet ad;
S mi ad élvet, hogyha nem bor és leány?
Éljen a lyány, éljen a bor… húzd, cigány!
Kecskemét, 1843. január

ÜRESEN ÁLL MÁR A KANCSÓ…

Üresen áll már a kancsó, bort bele!
Ide hamar a javából, be vele!
Boncidáig folyjon a bor, mint tenger,
Ki megállhat még a lábán, nem ember.
Jer ölembe, kincsem, rózsám, itt a bor!
Ha megittad, csókra kerül majd a sor:
Igyál tehát, ürítsd ki, mert szomjazom;
De csókodat, hű csókodat, galambom!
Kecskemét, 1843. január

FARKASKALAND

‘Pajtás, te ettél, véres a fogad;
S mi szenvedünk éhségi kínokat.
Mogorva a tél, puszta a határ,
Rajt a vihar légparipája jár;
Csak ember és állatnak nincs nyoma…
De most beszélj, hol volt a lakoma?’
Igy kérdi társát a farkassereg,
Kit érkezéskor üdvezeltenek.
A jóllakott nem késik szólani,
És tőle ily beszédet hallani:
„Ott a vityilló pusztaközepen,
Él a juhász és felesége benn.
A ház mögött pedig terűl az ól,
Honnan juhoknak bégetése szól.
E lakhoz éjszakának idején
Két útazó suhant. Egy úrfi s én.
A pásztornéra titkon foga fájt
Az úrfinak, s én éhezém a nyájt.
Ott sompolygott ő a kunyhó előtt.
Juhot nem kaptam én… megettem őt.”
Kecskemét, 1843. január

KÖNYEIM

1
Áldás reátok, ligetemben
Odább iramló csermelyek!
Utaitokon a szép tavasznak
Himes virági termenek.
Ez arc fölött is két patak foly,
Folytok, szerencsétlen könyek!
De halvány pályátok körében
Virágok ah nem zsengenek.
2
Forró sugárokat
Lövel a nyári nap;
Sugári lánghevén
Patak, folyó apad.
O forró nyári nap,
O lángoló sugár,
Könyűmnek árjait
Apasztanád ki bár!
3
Eljött az ősz; a part virága
Hervadva hull a csermelyár habjába.
Eljött a bú; az élet kéje
Kihalva fúl a könyek özönébe.
4
O télnek dermesztő hidegje!
Mely a folyókat lebilincseléd;
O télnek dermesztő hidegje,
Bilincseld le szememnek csepkönyét!
5
Fuss, oh patakcsa,
Fuss csüggedetlen;
Megnyúgoszol majd
A tengerekben.
Hullasz könyüm, hullj;
O a halálban
Számodra is tán
Megnyúgovás van.
Kecskemét, 1843. február

HALÁLVÁGY

Sírt nekem, sírt és koporsót,
Mélyen fekvőt föld alatt!
Hol nem élnek érzemények,
Hol nincs többé gondolat.
Oh fej, oh kebel, te kettős
Átok életem felett!
Mért kinozni lángcsapásu
Ostorokkal engemet?
Mért a vágy e lázas agyban,
Szállni csillagok fölé?
Hogyha őt a sors haragja
Földön csúszni rendelé.
Vagy ha száll e vágyak szárnya,
Mért nincs rajta égi toll?
Mely vigyen, hol a magasban
Halhatatlanság honol;
És ha puszta nékem üdvben
E világ, mért a kebel,
Megteremtve, hogy lakóul
Örömet fogadjon el?
Vagy ha van szív, mely a kéjben
Föllobogva érzene,
Mért reám e jégtekintet?
Boldogságnak istene!
Sírt nekem, sírt és koporsót,
Mélyen fekvőt föld alatt,
Hol nem élnek érzemények,
Hol nincs többé gondolat…
Kecskemét,1843. február

AZ ELSŐ DAL

Kit a dal istene
Szent csókjával füröszt,
Első vagyok, hazám,
Színházad népe közt.
Zengjen tehát a lant!
S legelső énekem,
Pályámnak társai,
Tinéktek szentelem.
Az érzet kútfeje
A dagadó kebel;
Dalomnak hangjai
Onnan szakadtak el.
S mint szívnek gyermeki
A szívbe vágynak ők;
Engedjétek nekik
Honokba menniök. – –
Ki a müvészet e
Szent templomába lép,
Az, illő, hogy legyen
Főben, kebelben ép;
Az elme éjjele
S a megromlott kebel
E fának ágain
Gyümölcsöt nem nevel.
Két csillag sugara
Derengje át egünk:
Hon és erény legyen
E két csillag nekünk.
Nem kell a színpadot
Tekinteni csak úgy,
Mint hol mindennapi
Kenyérhez nyílik út;
A színpad célja nagy,
A színpad célja szent:
Ez a szív parlagán
Erkölcsöt fejt, teremt.
Azért érzelmeink
Gyulassza tiszta tűz,
Mely minden szennyet a
Kebelből számkiűz;
Mert várni lehet-e,
Hogy romlott föld alatt
A mag termő legyen
Gazdag kalászokat?
Föl hát! és míg a szem
Csak egy sugárt lövel,
Előle a magas,
Szent cél ne vesszen el.
S ha ez lesz életünk:
Édes jutalmat ad
A hon áldó szava
S a nyúgodt öntudat.
Kecskemét, 1843. március 5-e előtt

JÖVENDÖLÉS

„Mondád, anyám, hogy álmainkat
Éjente festi égi kéz;
Az álom ablak, melyen által
Lelkünk szeme jövőbe néz.
Anyám, álmodtam én is egyet,
Nem fejtenéd meg, mit jelent?
Szárnyim növének, s átröpűltem
A levegőt, a végtelent.”
‘Fiacskám, lelkem drága napja,
Napomnak fénye! örvendezz;
Hosszúra nyujtja élted isten,
Álmodnak boldog titka ez.’ –
És nőtt a gyermek, lángra lobbant
Meleg keblén az ifjukor,
S a dal malasztos enyh a szívnek,
Midőn hullámzó vére forr.
Lantot ragadt az ifju karja,
Lantjának adta érzetét,
S dalszárnyon a lángérzemények
Madárként szálltak szerteszét.
Égig röpűlt a bűvös ének,
Lehozta a hír csillagát,
És a költőnek, súgarából
Font homlokára koronát.
De méreg a dal édes méze;
S mit a költő a lantnak ad,
Szivének mindenik virága,
Éltéből egy-egy drága nap.
Pokollá lett az érzelemláng,
És ő a lángban martalék;
A földön őt az életfának
Csak egy kis ága tartja még.
Ott fekszik ő halálos ágyon,
Sok szenvedésnek gyermeke,
S hallá, mit a szülő bus ajka
Kínjának hangján rebege:
‘Halál, ne vidd el őt karomból,
Ne vidd korán el a fiut;
Soká igérte őt éltetni
Az ég… vagy álmunk is hazud?…’
„Anyám, az álmok nem hazudnak;
Takarjon bár a szemfödél:
Dicső neve költő-fiadnak.
Anyám, soká, örökkön él.”
Kecskemét, 1843. március 5-e előtt

JÖN AZ ŐSZ…

Jön az ősz, megy a gólya már,
Hideg neki ez a határ;
Röpűl, röpűl más országba,
Hol jobban süt a nap rája.
Hej, van oka a gólyának,
Hogy más hazát néz magának;
De, galambom, hogy elhagytál,
Nem t’om, mi okot találtál.
Hív voltam én hozzád mindig,
Elejétől utójáig,
Nem volt szivemben ősz, tavasz,
Érted, mint a nyár, égett az.
S vajjon akihez röpűltél,
Nem lesz-e annak szivén tél?
Megeshetik, szép galambom,
Noha neked nem kivánom.
Mert a gólya ha visszaszáll,
Virító szép tavaszt talál;
Hej, de mire te visszaszállsz,
Csak puszta sírhalmot találsz.
Kecskemét, 1843. március 14-e előtt

KAKASSZÓRA HAJNAL ÉBRED…

Kakasszóra hajnal ébred,
Én lányokkal nem beszélek.
Mert ha szólok őhozzájok,
Hajnal lesz a két orcájok.
Így valaki azt gondolná,
Én is kakas vagyok talán;
S hej, a kakas hamis madár,
Untalan más fészekhez jár.
Pedig én kakas nem vagyok,
Hanem filemile vagyok,
Egy a fészkem, egy a párom,
Egyért élek a világon.
Kecskemét, 1843. március 14-e előtt

LOPOTT LÓ

Mint a porszem szélvész
Fuvatán,
Röpül a legény gyors
Paripán.
‘Honnan, atyafi, oly
Hevenyén?’
„Pusztáról csikóval
Jövök én.
A nyerítő ménes
Ott legel;
Pej csikómat onnan
Loptam el.
Túri vásár nincsen
Messze már;
Szegénylegény oda
Lovon jár.”
‘Ej, nem ugy, jó földi,
Nem ugy ám!
Adja kend csak vissza
Paripám.
Enyim a ménes, mely
Ott legel,
A csikót kend tőlem
Lopta el.’ –
De szavára nem hajt
A betyár;
Őkegyelme már jó
Tovajár.
Mégis a gazdának
Vígaszul,
Hátrafordulván, így
Válaszol:
„Föl se vegye kárát,
Gazduram;
Hiszen úgyis elég
Lova van.
Hej, csak egy szivet bírt
E kebel –
Azt is a kend lyánya
Lopta el.”
Kecskemét, 1843. március

EMLÉNY

A szinész utain virág s tövis terem,
A szinész élete öröm és gyötrelem.
Bűvös szellemkezek vezérlik lépteit,
Leplezve gondosan az élet terheit.
Szép álmot álmodik: öröklő hirnevet,
Szellem bejárja a földet és eget.
Bú- s kéjnek egyaránt feltárja kebelét,
Részvéttel osztja meg a szenvedő könyét,
S bár megvetett, szegény, de nem boldogtalan,
Amig szive dobog s mig pártfogója van,
Mert pártfogója az, mi neki üdvöt ád,
Szeretni lángolón ohajtott pályáját.
S még a hir nevéről
Szép dolgokat beszél,
Sirhalma pázsitán
Zokogva sír a szél.
Kecskemét, 1843. március 23-30. között

VÍZ ÉS BOR

Le a tenger fenekére
Merül a halász,
Lent a tenger fenekében
Gyöngyöket halász.
Nekem a boros pohárnak
Öble tengerem,
S gyöngy ha van tán dalaimban,
Az csak ott terem.
Bűnnek éje ült a földön.
Jött a vízözön.
A víz által a bűn éje
Elseperve lön.
Búnak éje ül szivemben;
A bú éjjelét
– Bennem a víz tehetetlen! –
Csak bor mossa szét.
Nyári hévben a virágszál
Sanyarogva nő;
A virágot új életre
Kelti langy eső.
Csüggedésben, tikkadásban
Langy esőm a bor;
Permetegje enyhe csöpjén
Vérem ujra forr.
Tettetés-e, vagy belösztön,
Vagy akármi más?
Csakhogy a halottra könyet
Ejteni szokás;
Engemet víz ott se érjen,
S már ha sírni kell,
Sírja hát hideg poromra
Könyét borkehely.
Kecskemét, 1843. március

ÉN

A világ az isten kertje;
Gyom s virág vagytok ti benne,
Emberek!
Én a kertnek egy kis magja,
De az úr ha pártom fogja:
Benne gyom tán nem leszek.
Tiszta e kebelnek mélye;
Égi kéz lövelt beléje
Lángokat.
És a lángok szűzen égnek
Szent oltárúl az erénynek
El nem romlott szív alatt.
Nem építek sors kegyére,
Tűrök, mit fejemre mére,
Jót, roszat;
Mit ma ád, elvészi holnap;
Majd megadja, amit elkap;
Jellemképe: változat.
Mint a róna, hol születtem,
Lelkem útja tetteimben
Egyenes!
Szavaimmal egy az érzet,
Célra jutni álbeszédet
Tétovázva nem keres.
És az ég szivem földébe,
Drága fádat ülteté be,
Szerelem!
Koszorúba fűzöm ágit,
Koszorúm szerény virágit
A hazának szentelem.
Kecskemét, 1843. március

AZ UTÓSÓ ALAMIZSNA

A költő és a sorsharag
Egy anyaméhből született;
Ikertestvérek voltak ők,
Együtt bolygák az életet.
Fa, mint most, akkor is virúlt.
Árnyában sok megnyúgodott;
De használt a költőnek is:
Ágáról tört koldúsbotot.
S ezek valának társai:
Koldúsbot és a sorsharag;
Elhagyja minden hűtlenűl,
Csak e kettő, mi hű marad.
És lantja! lantja hova lőn?
Hisz a költőnek lantja van…
Igen bizony, volt lantja is,
Mely zenge bűvösbájosan.
Megpenditette húrjait
Mennydörgő éjben egykoron.
S a mennydörgésnek ágyuja
Elszenderűlt e hangokon.
S az ég, a barna, haragos,
Midőn danáját hallaná:
Feledni kezdé a boszút,
S csillagmosollyal néze rá.
És a költő megéhezett,
És emberek közé mene.
Tudá: az emberszív kemény;
De vélte: lágyit a zene.
S mely a vihart elaltatá,
És földeríté az eget,
Elandalító húrjain
Az ének újra zenegett.
De melyet ég, vihar megért,
A dalt ember nem érti meg…
És ím a lant elszégyenűl,
S fájdalmában kettéreped. –
Ez volt a lant története.
A költőbül tovább mi lett?
Soká nyögé- nem tudni, hol? –
Az inségterhes életet.
Egy újabb nemzedék előtt
Évek multán megjelenék.
Nem őszült ő meg… fürteit
A gond, a bú kitépte rég.
„Egy-két garast, egy-két garast!”
Halk hangja így esedeze;
S mint szélringatta száraz ág,
Remegve nyúlt ki két keze.
A részvét megkérdezte őt:
‘Ki vagy, nyomornak embere!
Kit sujtoló istenharag
Ily könyöretlen megvere?’
S nevét elmondja, s újra esd:
„Egy-két garast…” – ‘Megállj, jövel,
Örök dicsőség gyermeke!
A bőség szarva födjön el.
Neved ragyog, miként az ég
Csillagsugáros éjfelen;
Mely egykor árván hangozék,
Bámulja lantod a jelen.
Jövel tehát! jövel, cserélj
Bársonyt e koldusrongy helyett;
Borostyán koronázza főd,
Dús asztalnál legyen helyed!’
„O szép beszéd.. o köszönet!
De én semmit sem éhezem,
És nincsen is szükség reá,
Hogy elcseréljem rongymezem.
És a borostyán… oh mi szép,
Mi jó lehet lángifjunak;
De száraz törzsön a galyok
Többé meg nem fogamszanak.
Hanem ha dobsz egy-két garast:
Fogaddsza hálaszózatom;
Mert pénzre vár az asztalos…
Koporsómat csináltatom.”
Pest, 1843. április 10-e előtt

SZEGET SZEGGEL

Jaj, a hátam, jaj a hátam
Odavan!
Szomszéd bácsi kiporozta
Csúfosan.
Átkozott a görcsös fütykös
Somnyele!
Mellyel engem oly pogányúl
Csépele.
Mért is tart hát kertet s benne
Körtefát?
És az isten rá gyümölcsöt
Minek ád?
Csábitólag kandikált a
Körte rám;
Csábjait ki már sehogysem
Állhatám.
Átugortam a palánkon –
Átesém!
Hogy megingott bele májam
És vesém.
S nem elég ez; szomszéd bácsi
Rajtakap,
S akkor jött még a valódi
Haddelhadd.
Én teremtőm! mért is értem
E napot?
Megrakott, hogy minden csontom
Ropogott.
Nesze, monda, nesze másik,
Harmadik!
És a mindentudó tudja,
Hányadik.
Jelen volt a holdvilág a
Lakzinál;
Búsan nézte: szomszéd bácsi
Mit csinál.
Fellegekből vett magára
Gyászmezet,
És megosztva szenvedésem
Könnyezett.
Ő, csak ő nem könyörűle
Egyedűl;
Három a tánc! monda, s egyre
Hegedűlt, –
Hegedűlt a bottal hátam
Közepén,
Keservesen, siralmasan
Jártam én.
…De’szen jól van! kiheverem
Én e bajt.
S visszakapja még a kölcsönt,
Vissza majd.
Tudjuk, hányat vert az óra,
Tudjuk ám!
Ön is rak a tüzre rosz fát,
Bácsikám.
Ablakunkhoz estenként mért
Sompolyog?
Vettem észre, hányadán van
A dolog.
Más szemében ő a szálkát
Megleli,
S az övében a gerendát
Feledi.
A deákné vászonánál
Ő se’ jobb:
Engem dönget a lopásért
S szinte lop;
Lopni jár ő, csókot lopni
Nénihez,
Míg anyánk a bibliában
Levelez.
Tegye lábát ablakunkhoz
Ezután:
Fogadom, nem nézek által
A szitán.
Megugratni vagy anyánkat
Hívom át,
Vagy leöntöm dézsa vízzel
A nyakát!
Puszta-Palota, 1843. április

BARÁTIMHOZ

Nos, fiúk, nem szólt a szarka
Házfödélteken?
Vagy ki álmodá meg, hogy ma
Vendégtek leszen?
De mi a kő! mért e hosszu
Méla bámulás?
H’sz én vagyok, ha nem csalódom,
Én és senki más.
Vagy feledve már talán a
Régi jóbarát?
Nem hihetem, hogy reátok
Illenék e vád.
A szövetség, melynek szála
Minket összefont,
Áll, amíg csak vért bir a szív
És velőt a csont.
No de kissé meglepett tán
Jöttöm úgyebár?
Hja, öcséim, velem a sors
Furcsa táncot jár.
Köztem s közte folyton-folyva
Tart a háború,
S majd lenyom, majd, mint a pelyhet,
Végtelenbe fú.
De azért nem csüggedünk ám,
Aki lelke van!
Szembeszállok őkelmével
Bátran, szilajan.
S tán ha látja sors komám, hogy
Csüggedés nem ért:
Egykor annál bőkezűbben
Nyujtja majd a bért…
Eh, de mit most okoskodni!
Csapjatok kezet;
Jóbarát markába csapni
Kedves élvezet.
S mely bennünket ily váratlan
Együvé hozott,
Áldomással ünnepeljük
A pompás napot!
Pápa, 1843. április

AZ ÉN MÁTKÁM

Istenem, be várva-várom
Azt az órát, amidőn,
Kit nekem rendelt a végzet,
A leány ölembe jön.
És ugyan ki és minő lesz
Majd az én szerelmesem?
Ugy sovárgok tudni, mint még
Nem sovárgá senki sem.
Szőke, barna lesz-e fürte?
Szeme kék vagy fekete?
Felnyúló-e, mint a cédrus,
Gömbölyű-e termete?
Szép a szőke, szép a barna,
Mind a kettő szép, ha szép;
Hátha még a bájjal aztán
A jóság is frigybe lép!
Isten, ilyet adjsza nékem,
S nem bánom – csak ilyet adj –
Akár szőke, akár barna,
Akár kicsiny, akár nagy!
Pozson**, 1843. május

TÁVOLBÓL

Kis lak áll a nagy Duna mentében;
Oh mi drága e lakocska nékem!
Könnyben úszik két szemem pillája,
Valahányszor emlékszem reája.
Bár maradtam volna benne végig!
De az embert vágyai vezérlik;
Vágyaimnak sólyomszárnya támadt,
S odahagytam őslakom s anyámat.
Kínok égtek a szülőkebelben,
Hogy bucsúmnak csókját ráleheltem;
S kínja lángi el nem aluvának
Jéggyöngyétől szeme harmatának.
Mint ölelt át reszkető karával!
Mint marasztott esdeklő szavával!
Oh, ha akkor látok a világba:
Nem marasztott volna tán hiába.
Szép reményink hajnalcsillagánál
A jövendő tündérkert gyanánt áll,
S csak midőn a tömkelegbe lépünk,
Venni észre gyászos tévedésünk.
Engem is hogy csillogó reményem
Biztatott csak, minek elbeszélnem?
S hogy mióta járom a világot,
Bolygó lábam száz tövisre hágott.
…Szép hazámba ismerősök mennek;
Jó anyámnak tőlök mit izenjek?
Szóljatok be, földiek, ha lészen
Útazástok háza közelében.
Mondjátok, hogy könnyeit ne öntse,
Mert fiának kedvez a szerencse – –
Ah, ha tudná, mily nyomorban élek,
Megrepedne a szive szegények!
Pozson, 1843. május

KI VAGYOK ÉN? NEM MONDOM MEG…

Ki vagyok én? nem mondom meg;
Ha megmondom: rám ismernek.
Pedig ha rám ismernének?
Legalább is felkötnének.
Nincs a fokos a kezemben,
Hogyha kéne verekednem;
Nyerges lovam messze legel,
Nem t’ok futni, ha futni kell.
Hogy is tudnék futni mostan?
Mikor a fejem televan;
Nem csak fejem, de szívem is –
A bor meg a leány hamis.
Ha elhagyom galambomat,
Kialuszom mámoromat,
S rajtam ütnek a hadnagyok:
Majd megmondom, hogy ki vagyok!
Pozson**, 1843. május

LÁNGGAL ÉGŐ TEREMTETTE…

Lánggal égő teremtette!
Nagy a harag a szívembe’;
Úgy háborgok, úgy hánykodom,
Mintha volnék a Balaton.
Viszontagság az életem,
Ezer bajba keveredem,
Hogyha leányszemem volna,
Egy pár kendőt telesírna.
Eh, a sírás nem kenyerem!
Kinek tetszik, pityeregjen.
Én egy nagyot káromkodom,
Úgy csillapul a haragom.
Pozson, 1843. május

SZEMREHÁNYÁS

Már ezt föl nem tettem rólad,
Szív barátom!
Te ugyan derék legény vagy,
Amint látom.
Oh, te szív, te szív, te csalfa,
Háladatlan!
Szólj: ki véde annyi baj közt
Szakadatlan?
Sorscsapási buzogányok
Súlya ellen,
Mondd, ki őrze? mondd, ki óva?
Nemde mellem?
Lám, e mellnek bizton voltál
Rejtekében,
Bekeríte csontfalával
Bástyaképen.
S ím, hogy fordult most a kocka,
S a szerencse
Kis szeszélye víg ajakkal
Rád köszönte:
Mostan – ahha, háladatlan! –
Örömödben
Háborogva, zajgva tombolsz
Őröd ellen.
Égsz, dagadsz… alighogy bírom
E keresztet!…
Mellemet majd meggyujtod, majd
Megrepeszted.
Pest, 1843. július-augusztus

ÉRIK A GABONA…

Érik a gabona,
Melegek a napok,
Hétfőn virradóra
Aratásba kapok.
Érik szerelmem is,
Mert forró a szivem;
Légy te aratója,
Édes egyetlenem!
Pest, 1843. július-augusztus

BEFORDÚLTAM A KONYHÁRA…

Befordúltam a konyhára,
Rágyujtottam a pipára…
Azaz rágyujtottam volna,
Hogyha már nem égett volna.
A pipám javában égett,
Nem is mentem én a végett!
Azért mentem, mert megláttam,
Hogy odabenn szép leány van.
Tüzet rakott eszemadta,
Lobogott is, amint rakta;
Jaj de hát még szeme párja,
Annak volt ám nagy a lángja!
Én beléptem, ő rám nézett,
Aligha meg nem igézett!
Égő pipám kialudott,
Alvó szívem meggyúladott.
Pest, 1843. július-augusztus

HEJ NEKEM HÁT VIGASZTALÁST MI SEM AD…

Hej nekem hát vigasztalást mi sem ad?
Bánatomban le kell innom magamat.
Az irgalmát, ide avval a borral!
A bú vagy én, de egyikünk belehal.
Úgysem tetszik ez a világ énnekem;
Sok már, amit életemben szenvedtem,
Nagyon is sok e parányi életre!
Annyi baj közt kinek volna még kedve?
Nem vagyok én gyökeres fa, virágzó,
Hanem vagyok letörött ág, fonnyadó;
Nem vagyok én az örömnek rózsája,
De vagyok a szomorúság gyászfája.
Én előttem ilyen élet nem élet,
Hol az ember de semmit sem remélhet.
Volna bár e pohár borban halálom,
Hogy lehetne bajaimtól megválnom!
Pest, 1843. július-augusztus

L……..NÉ

Én alkotóm! mindenható vagy:
Hozd vissza a pillantatot,
Midőn e hölgy a szerelemnek
Első tüzére gyúladott;
Midőn ajkán a vallomásnak
Első, szent hangja reszkete,
S ott én legyek, kit csókra hí föl
Édes kedves tekintete!
S mit adjak érte?… E husz éves
Életnek vedd el tavaszát,
A szép remények tündérföldét,
Mit lelkem a jövőben lát;
S ha nyílik út embernek égbe,
És üdvességet osztasz ott:
E túlvilági üdvességből
Végy el egy drága századot!
Pest, 1843. július-augusztus

KÖRDAL

Bús az ember, ha nincs kedve;
Borba van a kedvmag vetve.
Hát azért iszunk mi mindig,
Meg sem állunk tíz-husz pintig.
Van minékünk pincénk, házunk,
Mindazáltal itt tanyázunk,
Itt tanyázunk naphosszában,
Itt tanyázunk a kocsmában.
Itt tanyázunk, mert van nékünk,
Mert van nékünk feleségünk.
Nyelves, szájas mind az asszony;
Rá az ember hogy hallgasson?
Van minékünk egy kis pénzünk,
De a pénzre mi nem nézünk;
Úgyis holtig él az ember,
Költeni ha mer, ha nem mer.
Hát azért csak iddogálunk,
Míg fel nem kötik az állunk,
Iddogálunk naphosszában,
Iddogálunk a kocsmában.
Pest, 1843. július-augusztus

MERENGÉS

Jó Petőfi, te sem félhetsz,
Hogy két vállad valahogy
A szerencse áldásának
Nagy terhétől összerogy.
Adománya mindössze is
E lantocska és a dal,
Mit belőle búsan, vígan
Érzelmid játéka csal.
Hátha így találna szólni
Egy tündérvilági hang:
„Nos, fiam, mi kell? jókedvem
Íme mindent megadand.”
Mondaná, hogy: „Rád ruházom
A bübájat, a varázst,
Daljaid, mivé kivánod,
Azzá testesülni lásd.
Hogyha kell hír: minden hangod
Egy borostyángally legyen,
Mig Petrarca koszorúja
Nem vet árnyat fürtiden.
– Hisz Petrarca és Petőfi
Félig-meddig már rokon;
Annál inkább osztozhatnak
A borostyánlombokon. –
Hogyha kincs kell: mind megannyi
Gyönggyé válik éneked,
Mígnem gyönggyel rakhatod ki
Gombod, sarkantyúszeged.”
Mit felelnél mindezekre,
Mit felelnél, jó fiú?
Tudom én szived bibéjét,
Tudom, a szél honnan fú.
Te bizony csak ezt felelnéd:
Szép a hír és jó a kincs;
És hogy őket ne kivánnám,
Abból ugyan semmi sincs.
De ha már ezermesterré
Engeded, hogy válhatom:
– Van a hírnél, van a kincsnél
Egy igézőbb hatalom;
Mint csillagfüggés az égen
Változatlan, végtelen,
Úgy függ rajta és csak rajta
Vágyban égő kebelem! –
Hadd legyen hát egy lépvessző,
Egy kalitka énekem,
S a legszebb madárt… egy lyányka
Szívét fogja meg nekem.
Gödöllő, 1843. augusztus végén

TEMETŐBEN

Fölhangolom olykor a lant idegeit,
Megzengeni téged, o kellemes élet!
– Mert kellemes az, noha sok sebet ejt,
És rengetegekbe nem egy uta téved.
De bármi magasra törekszik a dal,
Bármint csalogassam az életi mézzel:
Mélázva örömtelen hangjaival
Mindenkor a sírban, a sírban enyész el.
Kivánatos a tavasz éke nekem,
Indúlok is olykor örűlni virághoz;
S mig kertbe röpíti sugárit a szem,
Lábam temetői keresztek alá hoz.
Itt élek a szív komoly álmainak
A halk temető morajatlan ölében;
Ákácai lombja rezegve inog,
Hintázza az est fuvalomja szelíden.
A szobrok a domboru hant elején
Mindannyi betűi egy isteni lapnak;
Nagy gondolatit mikor olvasom én;
A sírba, a sírbul az égbe ragadnak.
Bús tompa harang konog a faluban.
Új gödröt amott komor emberek ásnak.
Gyászhangja kiséri áhítatosan
A holtat honához a hamvadozásnak.
Sejtése szivemnek aligha csaland:
Nem messze lehet keze már az időnek,
Mely engem is ágyba tesz itten alant,
S szememre halál örök álmai jőnek.
Isten neki! üssön, ha ütnie kell,
Mely pályafutásom elállja, az óra;
Létem fonalai, szakadozzatok el,
Társim, bucsucsókot a hervadozóra.
S mit sorsom elérni nem engede, nem!
Bár vágyaimon koszorúba szövődék:
Isten veled, égi virág… szerelem!
S föld hajnali csillaga, napja… dicsőség!
Gödőllő, 1843. szeptember

KIS FURULYÁM SZOMORÚFŰZ ÁGA…

Kis furulyám szomorúfűz ága,
Temetőben szomorkodik fája;
Ott metszettem azt egy sírhalomról,
Nem csoda, hogy oly siralmasan szól.
Ott hunytál le, kedves szép csillagom!
Ragyogásod többé nem láthatom.
Hogyne volna hát sötét világom!
Hogy volna hát élni kivánságom!
Hazaballag nyájam estefelé,
Én ballagok a temető felé,
Kél a holdnak halovány orcája,
Kél furulyám epedő nótája.
Addig epeszt a bánat engemet,
Addig-addig nyögöm keservemet:
Míg egyszer a hanggal egyetemben
Lelkem is a másvilágba reppen.
Diószeg, 1843. október 15-31. között

A SZERELEM, A SZERELEM…

A szerelem, a szerelem,
A szerelem sötét verem;
Beleestem, benne vagyok,
Nem láthatok, nem hallhatok.
Őrizem az apám nyáját,
De nem hallom a kolompját;
Rá-rámegy a zöld vetésre,
Hej, csak későn veszem észre.
Telerakta édesanyám
Eleséggel a tarisznyám;
Elvesztettem szerencsésen,
Lesz módom a böjtölésben.
Édesapám, édesanyám,
Ne bizzatok most semmit rám,
Nézzétek el, ha hibázok –
Tudom is én, mit csinálok!
Székelyhíd, 1843. november 4-24. között

MATILDHOZ

Mért vagy hozzám olyan idegen?
Mért tekintesz rám oly hidegen?
Hidegen, mint téli napsugár,
Melynek mosolya is faggyal jár.
Be sokat szeretnék mondani,
S alig merlek megszólítani;
Alig merlek nézni, hej pedig
Elnéznélek világ végeig!
Emelj föl magadhoz engemet,
Fogadd el neked szánt lelkemet,
Annyibul ha megérdemli tán,
Hogy szeretni képes igazán.
Oh, szerelmem forró szerelem,
Forróbb, mint a dél nyárközepen;
Ha a nap ily tűzzel sütne ránk,
Rég elégett volna a világ.
Debrecen, 1843. december

MEGÚNT RABSÁG

Mindent elkövettem,
Amit lehetett,
Jó remény fejében,
Hogy majd megszeret.
Féktelen, szilaj volt
Lelkem, mint a tűz,
Melyet a szél meggyúlt
Háztetőkön űz;
És lettem szelíd láng,
Min melegszenek
Őszi estén békés
Pásztoremberek.
Voltam mélybe omló
Bérci zuhatag,
Habjaim robajjal
Szakadoztanak;
S lettem méla csermely,
Halk, morajtalan,
Kedvemet lelő a
Part virágiban.
Voltam sziklahomlok,
Zordon és magas,
Hol lakott mennydörgő
Villám s büszke sas;
S lettem völgy ölébe
Rejtezett berek,
Melyben csalogányok
Búja kesereg.
Voltam… mi nem voltam!
Mivé nem levék!
És a lyányka most is
Csak a régi még.
Nem, tovább nem űzöm!
Mert ez drága bér;
Tán ily áldozattal
A díj föl sem ér.
Szerelem, lerázom
Fölvett láncodat,
Kedves lánc, igaz, de
Mégis lánc marad.
Most hát lelkem, repdess
Régi szárnyadon,
Merre a szabadság
Végtelenje von!
Debrecen, 1843. december

ÉLŐ HALOTT

Egem ki nem derűl,
Ha jő a kikelet;
Egem be nem borúl,
Ha látom a telet.
Mint őszi alkonyon
A félhomályu köd,
Fásult egykedvüség
Mereng szivem fölött.
Ellenség, jóbarát,
Végeztem veletek;
Senkit nem gyűlölök,
Senkit nem szeretek.
Nincs semmi örömem,
Nincs semmi bánatom;
Érzelmim, vágyaim
Mind, mind elaltatom.
Ohajtásim közül
Ébren csak egy marad:
Aludjam én … minél
Elébb… a föld alatt.
Debrecen, 1843. december

A VIRÁGNAK MEGTILTANI NEM LEHET…

A virágnak megtiltani nem lehet,
Hogy ne nyíljék, ha jön a szép kikelet;
Kikelet a lyány, virág a szerelem,
Kikeletre virítani kénytelen.
Kedves babám, megláttalak, szeretlek!
Szeretője lettem én szép lelkednek –
Szép lelkednek, mely mosolyog szelíden
Szemeidnek bűvösbájos tükrében.
Titkos kérdés keletkezik szivemben:
Mást szeretsz-e, gyöngyvirágom, vagy engem?
Egymást űzi bennem e két gondolat,
Mint ősszel a felhő a napsugarat.
Jaj ha tudnám, hogy másnak vár csókjára
Tündér orcád tejben úszó rózsája:
Bujdosója lennék a nagy világnak,
Vagy od’adnám magamat a halálnak.
Ragyogj reám, boldogságom csillaga!
Hogy ne legyen életem bús éjszaka;
Szeress engem, szívem gyöngye, ha lehet,
Hogy az isten áldja meg a lelkedet.
Debrecen, 1843. december

NEM MEGYEK ÉN INNEN SEHOVA…

Nem megyek én innen sehova,
Noha sorsom itten mostoha;
Hát ha volna még mostohább is,
Nem maradnék-e itt tovább is?
Nagyon kedves nekem ez a hely;
Elmegy majd a tavasz, menjen el,
Elmehet a nap, a csillagok…
De én nem mék, én itt maradok.
Fa vagyok én, lelkem a gyökér,
Gyökér nélkül a fa meg nem él;
S hogy téphetném azt ki földéből,
Idevaló mátkám szivéből?
Azért nem mék innen sehova,
Noha sorsom igen mostoha;
De ha volna még mostohább is,
Megmaradnék itten tovább is.
Debrecen, 1843. december

SÍKOS A HÓ, SZALAD A SZÁN…

Síkos a hó, szalad a szán,
Esketőre viszik babám,
Esketőre viszik szegényt
Mások kivánsága szerént.
Hej, ha mostan hó lehetnék:
A szán alatt beroskadnék;
Fölfordulna, s kedves babám
Még egyszer átkarolhatnám –
Átkarolnám, ajakára
Csókot nyomnék utójára,
S melegétől hű szivének
Elolvadnék… úgy halnék meg!
Debrecen, 1843. december

TEMETÉSRE SZÓL AZ ÉNEK…

Temetésre szól az ének,
Temetőbe kit kisérnek?
Akárki! már nem földi rab,
Nálam százszorta boldogabb.
Itt viszik az ablak alatt;
Be sok ember sírva fakadt!
Mért nem visznek engemet ki,
Legalább nem sírna senki.
Debrecen, 1843. december