ASSZIMILÁCIÓS FOLYAMATOK
AZ ERDÉLYI, FELVIDÉKI, KÁRPÁTALJAI ÉS
VAJDASÁGI MAGYARSÁG KÖRÉBEN
1996-2011

Download the full 186-page research report (PDF)

Kutatási jelentés összegzése — Dobos Ferenc (BFI, kutatásvezető), 2011. szeptember 30. A teljes, 186 oldalas tanulmány (módszertan, régiónkénti idősoros adattáblák) letölthető alább.

7. Összegzés „…a nemi betegségeikről sokkal inkább hajlandók lennének nyilatkozni, mint az identitásukról…” (részlet egy terepmunka koordinátor jelentéséből) A határon túli magyarság körében zajló asszimilációs folyamatok másfél évtized alatt végbement módosulásainak idősoros szociológiai háttér okait vizsgáló kutatásunk főbb tapasztalatainak tartalmi összegzése előtt egy fontos módszertani megjegyzés szükséges, ami legalább annyira jellemzi a vizsgált régiókban élő magyarok identitásvesztésének időközben bekövetkezett mértékét, mint maguk a regisztrált adatok és az azokból levezethető tendenciák.

Konkrétan arra utalunk, hogy kérdezőbiztosaink a BFI kutatássorozatának kezdetei (1994) óta nem ütköztek a mostanihoz hasonló drasztikus mértékű ellenállásba a megkérdezettek részéről. Eddigi – csaknem két évtizedes múltra visszatekintő – több tucatnyi kutatásunk során ugyanis a válaszmegtagadók részaránya mindegyik régióban egyaránt olyannyira minimális volt (statisztikailag alig kifejezhető, maximum 1-2 százalékra tehető), hogy külön figyelmet ennek soha nem kellett szentelnünk. Válaszadóinkat tehát a határon túl a legutóbbi időkig a maximális együttműködés jellemezte, ami ugyancsak elmondható a most megismételt asszimilációkutatásunk 15 évvel korábbi tereptapasztalatairól is: 1996-ban még a jelenleg is alkalmazott osztott minta lekérdezése (ugyanúgy közel fele-fele arányban kérdeztünk gyerekeiket magyar, illetve többségi iskolába járató határon túli magyar szülőket, tartalmilag ugyanezzel a kérdőívvel) egyáltalán nem járt említésre érdemes adatfelvételi nehézségekkel.

Ilyen előzmények után kérdezőbiztosaink már a terepmunka megkezdésekor megdöbbenve tapasztalták, hogy a megkérdezettek kiválasztása során korábban elképzelhetetlen mértékű elutasításban van részük.66 Amikor ugyanis kiderült, hogy az iskolaválasztással kapcsolatos, és egyéb, a megkérdezettek identitására vonatkozó kérdéssorokat kívánunk feltenni, igen sokan kategorikusan elhárították az együttműködést, vagy kérdezés közben tagadták meg a további válaszadást.67 Ez az oka annak, hogy menet közben mindegyik kutatási körzetben pontos statisztikát vezettünk – ugyanúgy a két (magyar, illetve többségi) alminták szerint – a válaszmegtagadás nagyságrendjéről, melynek eredménye a következő. (A visszautasítási arányok régiónként, a magyar iskolát választó szülők körében: Erdély 17,3%, Felvidék 14,8%, Kárpátalja 2,6%, Vajdaság 9,8%; a többségi iskolát választóknál ennél is magasabbak — lásd a táblázatot a teljes tanulmányban.)

Emiatt néhányan – ami úgyszintén példátlan a BFI kutatások történetében – vissza is adták a megbízásukat, így az érintett kutatási körzetekben új kérdezőket kellett keresnünk. Ezzel kapcsolatban a legtalálóbb az egyik felvidéki regionális koordinátor helyzetértékelése volt, aki szerint a válaszadók „a nemi betegségeikről sokkalta inkább hajlandóak lennének nyilatkozni, mint az identitásukról”. Ez a megállapítás – frivolsága ellenére is – hűen jellemzi a valós helyzetet, ezért akár a kutatás mottójául is szolgálhatna.

A relatíve legkevesebb válaszmegtagadást Kárpátalján regisztráltuk, a többi régióban azonban ennél lényegesen rosszabbul alakult a helyzet: a Felvidéken és Erdélyben csaknem minden harmadik, a Vajdaságban pedig minden negyedik többségi iskolát választó személy utasította el a kérdezőbiztosainkkal való együttműködést. Ami azonban még ennél is aggasztóbb, hogy (Kárpátalját kivéve) a gyerekeiket magyar iskolába járatók is megdöbbentő, 10-17%-os arányban tagadták meg a válaszadást (a legtöbben Erdélyben), előrevetítve azt – a regisztrált adatok által később visszaigazolt – tendenciát, hogy az identitásvesztés közel sem csupán a román, szlovák stb. iskolát választó határon túli magyarokat jellemzi, hanem egyre fokozódó mértékben azokat is, akik gyerekeiket egyelőre még magyar iskolába járatják. Kérdezőbiztosaink tehát csupán igen nagy erőfeszítések árán voltak képesek teljesíteni a kutatási körzetenként előírt kvótákat, amiből viszont az következik, hogy a létrejött adatbázisok beláthatatlanul nagy értéket képviselnek. Még az is lehetséges, hogy a most alkalmazott osztott mintán (amibe felerészt nemzeti identitásukat részben vagy teljesen megtagadó határon túli magyarok is bekerültek) újabb adatfelvétel megvalósítása már nem lesz lehetséges. Az azonban egészen bizonyosnak látszik, hogy amennyiben az asszimiláció le nem fékeződik (amire egyik régióban sincs túl sok esély) újabb 10-15 év múlva ilyen kutatás lebonyolítása aligha lesz elképzelhető anélkül, hogy kérdezőinket ki ne tennénk akár fizikai atrocitásoknak is… Végeredményben tehát az említett visszajelzésekből már egyértelműen érzékelhető volt – még mielőtt az adatbázis elkészült volna – az asszimiláció igen számottevő fokozódása a határon túli magyarság körében a vizsgált másfél évtizedes időszakban, melynek legfőbb tanulságai az alábbiakban összegezhetők.

Az asszimilációs folyamatokat meghatározó strukturális dimenziók változása

Intergenerációs (családon belül öröklődő) iskolaválasztás

Adataink azt mutatják, hogy a vizsgált másfél évtized során megmaradt, és/vagy tovább erősödött a családon belül öröklődő iskolaválasztási gyakorlat: a szülők mindegyik vizsgált régióban továbbra is kardinálisan eltérő beiskolázási gyakorlatot folytatnak aszerint, hogy ők maguk milyen nyelvű általános iskolát végeztek. Ezzel kapcsolatban alaptendenciaként kimondható, hogy a vizsgált időszak alatt mindegyik régióban relatíve gyengült a magyar, ugyanakkor számottevően erősödött a vegyes, illetve román nyelvű iskolavégzési előzményekkel rendelkező szülők „visszaigazoló” iskolaválasztási gyakorlata. A regionális eltérések közül említést érdemel, hogy idősorosan a felvidéki adatok mutatják a legcsekélyebb változást, ahol azonban a „relatív mozdulatlanság” pusztán azt jelenti, hogy csupán stabilizálódott a korábbi kedvezőtlen állapot, s a szlovák iskolát választók pozíciója továbbra is sokkal szilárdabb, mint az anyanyelvi oktatást választóké. Az erdélyiek esetében már számottevőbb negatív folyamatot tapasztaltunk: a magyar iskolát végzett szülők a tizenöt évvel ezelőtti szinthez képest 6%-kal kevesebben választottak magyar iskolát gyermekeiknek (80%), miközben minden ötödik ilyen család már a román iskola mellett döntött (19,2%). Az erdélyi vegyes, illetve román nyelvű iskolát végzett magyar szülők gyakorlata azonban még ennél is határozottabb elfordulást jelez az anyanyelvi oktatástól. Az eddigiekhez képest sokkal inkább válságosnak mondható a kárpátaljai magyarság körében regisztrált intergenerációs iskolaválasztási gyakorlat terén tapasztalt jelenlegi állapot. Kárpátalján ugyanis elsősorban a magyar iskolát végzett szülők gyerekeik anyanyelvi oktatásától való brutális mértékű elfordulása mondható a leginkább megdöbbentőnek: a másfél évtizeddel ezelőtti állapothoz képest körükben jelenleg immáron 18-18%-kal kevesebben járatják magyar (csupán 65,3%) és többen ukrán (34,7%) tannyelvű iskolába gyerekeiket. Következésképpen a családon belüli intergenerációs magyar iskolaválasztási öröklődés esetükben alapjaiban látszik megrendülni. Mindez elsősorban abból a szempontból számít primer identitásvesztő gyakorlatnak, hogy amíg a többi vizsgált régióban inkább a már egy, vagy több nemzedékkel előbb is vegyes, vagy többségi iskolát végzett – tehát az asszimilációban hosszabb ideje érintett – szülők alkotják az anyanyelvi oktatástól elfordulók döntő többségét, Kárpátalján a családi szinten még ilyen előzmények nélküli (tehát a betűvetést magyar iskolában tanult) szülők körében ment végbe az említett mértékű vészjósló folyamat. Az anyanyelvi oktatáshoz való ragaszkodás szempontjából a Vajdaságban tapasztalt tendenciák bizonyultak relatíve a legkevésbé negatívak. Mindez főként a családi szinten „tiszta” magyar iskolázottsággal rendelkező szülők gyermekeik számára való jelenlegi iskolaválasztási gyakorlatának köszönhető: a Vajdaság bizonyult ugyanis az egyetlen régiónak, ahol az említett kategóriába tartozó szülők a 15 évvel ezelőtt tapasztaltnál többen választottak utódaik számára magyar általános iskolát (5,5%-os növekedés, 86%), és hasonló arányban kevésbé szerbet (ugyancsak 5,5%-os csökkenés, mindössze 14%). Az intergenerációs iskolaválasztás vonatkozásában részkonklúzióként elmondható, hogy amíg a magyar iskolát végzett szülők gyermekeik számára – a Vajdaság kivételével – jelenleg már relatíve, illetve számottevően kisebb arányban választanak anyanyelvi oktatást, mint tették azt másfél évtizeddel ezelőtt, a már egy nemzedékkel korábban részben, vagy teljesen többségi nyelvű oktatásban részesültek körében markánsan tovább növekedett az ukrán, szerb és román iskolát választók részaránya (a szlovák iskolát választóké pedig a korábbi magas szinten maradt). Végeredményben tehát azt tapasztaltuk, hogy a szülők és gyerekeik általános iskolai képzésének nyelve szerint másfél évtized alatt egyértelműen tovább nyílt az a – már eleve vészjósló szintről induló – olló (szegregációs távolság), amelyik a növekvő asszimilációs érintettség tendenciáját jelzi.

Iskolaválasztás szociodemográfiai megoszlások szerint

Az asszimiláció szempontjából a vegyes házasság intézményének kiemelkedő fontosságát jelzi, hogy a demográfiai szakirodalom szerint jelenleg a határon túli magyarok mintegy 25-35%-a rendelkezik eltérő etnikumhoz tartozó házastárssal. Ez a részarány már önmagában is komoly rizikófaktorként van jelen a vizsgált közösségek érintett tagjainak identitása és asszimilációs érintettsége szempontjából, amit még inkább súlyosbít, hogy – ugyancsak demográfiai becslések szerint – a vegyes házasságokban megszülető gyerekeknek már mindössze csupán a 15-20%-a válik magyar identitásúvá. Ez utóbbi igen sajnálatos tendencia egyértelműen visszaigazolódni látszik adatsorainkban, hiszen a magyar általános iskolát látogató gyermekek csupán alig több, mint 6,8-15,9%-a származik vegyes házasságból. A homogén magyar házasságban élők iskolaválasztási gyakorlata ugyancsak nyugtalanító tendenciákat tükröz. Szemben ugyanis azzal, amit a vegyes házasságok kapcsán elmondtunk (tehát, hogy magyar iskolába csupán elhanyagolható arányban küldik gyermekeiket), a homogén magyar házasságban élő szülők gyerekei nagyságrendekkel nagyobb számban vannak jelen a többségi nyelvű iskolák tanulói között. E téren a legsúlyosabb a helyzet Erdélyben, ahol a román iskolába járó magyar gyerekek több mint fele (54,8%) származik olyan családból, ahol mindkét szülő magyar, de közel ugyanez a helyzet a Felvidéken (43,7%), és Kárpátalján (39,5%) is. Az iskolaválasztás és az asszimilációs folyamatok kölcsönhatását a családok szociális-anyagi helyzete szerint is megvizsgáltuk. Konkrétan arra a kardinálisan fontos kérdésre kerestük a választ, hogy a többségi iskolát választó szülők és családok társadalmi helyzete milyen mértékben felel meg annak a széles körben elterjedt – ám a BFI kutatásain kívül senki által nem vizsgált – sztereotípiának (hiedelemnek), miszerint a gyerekek számára való többségi nyelvű iskolaválasztás a jobb megélhetés, illetve könnyebb érvényesülés biztosítéka. A szülők anyagi helyzetével kapcsolatban bemutatott adatsorok a legcsekélyebb mértékben sem igazolták azokat az említett – a többségi iskolaválasztás előnyeihez fűződő – sztereotípiákat, melyek több évtizede makacsul tartják magukat a határon túli magyarság értékrendjében arról, hogy kisebbségi körülmények között az érvényesülés, a szociális biztonság stb. egyik legfőbb követelménye és automatikus biztosítéka a többségi nyelvű iskolaválasztás. Az adatainkban tükröződő valós helyzet ezzel szemben az, hogy mind a magyar általános iskolát végzett szülők, mind a gyermekeiket magyar iskolába járató családok relatíve jobb anyagi körülmények között élnek a többségi nyelvű iskolát végzettekhez, illetve többségi iskolát választókhoz képest. Következésképpen jelen anyagi helyzetük szempontjából számukra nemhogy hátránnyal járt volna, de érzékelhető előnyt jelent, hogy ismereteik alapjait az anyanyelvükön sajátították el. A munkapiaci státussal (a munkanélküliség különböző fokozataival) kapcsolatos adataink úgyszintén kategorikusan cáfolják azt a hiedelmet, hogy az anyanyelvi oktatásban való részvétel automatikus hátrányt, a többségi pedig előnyt jelentene a gyermekek életének további alakulása szempontjából. Szülői korcsoportok szerint igen éles kontúrok mentén szóródik a fiatalabb (35 év alatti) és a középkorú (35 év fölötti) szülők iskolaválasztási gyakorlata. Ennek lényege, hogy előbbiek az idősebb korosztályhoz képest mindegyik régióban egységesen nagyságrendekkel kisebb arányban választanak magyar és nagyobb számban többségi iskolát gyermekeiknek. Az említett eltérések relatíve az erdélyi korcsoportok között a legcsekélyebbek (mindössze 6%), a többi régióban azonban a fiatalabb szülők már 10-15%-kal többen járatják nem magyar iskolába gyerekeiket. Mindez azt jelenti – feltételezve, hogy a családon belüli iskolaválasztási gyakorlat továbbra is legalább a jelenlegi szinten fog öröklődni –, hogy a következő 15-20 éves időszakban (amikorra a jelenleg iskoláskorú gyerekek gyerekei kerülnek majd az iskolapadokba) igen nagy valószínűség szerint újabb 10-15%-kal kevesebb határon túli magyar gyerek fog anyanyelvi oktatásban részesülni. Amennyiben mindehhez hozzászámítjuk, hogy már napjainkban is mintegy 30-35%-ot tesz ki a szlovák, szerb stb. iskolába járó magyar gyerekek részaránya, elmondhatjuk, hogy a most bemutatott tendenciának köszönhetően akár már alig több mint egy évtized múlva az 50%-ot is megközelítheti, vagy akár meg is haladhatja a többségi iskolát látogató határon túli magyar gyermekek aránya. A szociodemográfiai változók szerint utolsóként vizsgált vonatkozásban elmondható, hogy a tömb-szórvány lét egyre kevésbé meghatározó az anyanyelvi illetve többségi nyelvű iskolaválasztás szempontjából (a székelyföldi mutatók miatt Erdélyt leszámítva), ami főként annak az igen negatív tendenciának köszönhető, hogy a tömb jellegű alrégiókon belül a másfél évtizeddel korábbi állapothoz képest jelentősen megnőtt a többségi iskolát választók részaránya. Adataink tehát összességében egyértelműen azt mutatják, hogy a beiskolázási gyakorlat terén már a közelmúltban elérkeztünk egy olyan kritikus ponthoz, amelytől megfelelő azonnali korrekciók és oktatás(identitás)politikai intézkedések nélkül nem lesz lehetséges a visszatérés. A vázolt helyzet abból a szempontból számít még inkább vészjóslónak, hogy – amint azt adataink úgyszintén minden kétséget kizáróan bizonyítják – az anyanyelvi oktatás nagyfokú eróziója annak ellenére ment végbe az eltelt másfél évtizedben, hogy mindezt a hamis sztereotípiák tovább élésén (és megszilárdulásán), valamint a családon belüli intergenerációs öröklődésen kívül egyéb strukturális tényezők (például szociális-anyagi szempontok) alig, vagy egyáltalán nem indokolják.

Az interperszonális (baráti, munkahelyi) kapcsolatok etnikai összetételének változása

Ezzel a nagyon fontos strukturális elemmel kapcsolatban annak bemutatását végeztük el, hogy a gyermekeik számára különböző nyelvű oktatási intézményeket választó szülők úgynevezett informális hálózata (személyes kapcsolatrendszere) etnikailag milyen mértékben megosztott, és mindez mennyiben jelenik meg csökkenő, vagy növekvő asszimilációs nyomásként az érintettek szempontjából. Az ezzel kapcsolatos adatsorok regionálisan csupán csekély mértékben szóródnak, s azt mutatják, hogy a vizsgált másfél évtizednyi időszak alatt az eltérő iskolaválasztási gyakorlatot folytató szülők ismeretségi körének etnikai összetétele terén kis mértékű elmozdulás tapasztalható a magyar nemzetiségűekkel való kapcsolattartás javára. Noha a jelzett elmozdulás önmagában nem számottevő mértékű, abból a szempontból figyelemre méltó, hogy a szülők közötti magyar interperszonális kapcsolatok egy olyan időszakban erősödtek meg – ugyan csupán nagyon kis mértékben –, mikor a gyermekek többségi nyelvű iskolába való beíratása növekedett. Mindez arra utaló jel, hogy a vizsgált időszakban a baráti/ismeretségi kör hatása az iskolaválasztási gyakorlatra relatíve – alig kimutatható arányban – de veszíteni látszik korábbi jelentőségéből. Mindez azonban koránt sem jelenti azt, hogy az asszimiláció szempontjából egyértelműen pozitív jelenségről van szó. A magyar etnikai elem relatív megnövekedése az interperszonális kapcsolatokban ugyanis egyben arra is utalhat, hogy a vizsgált időszakban a mindennapi, személyes kapcsolatok szintjén erőteljes befelé fordulás/bezárkózás figyelhető meg a határon túli magyarság körében. Mindennek pedig legvalószínűbb kiváltó oka az lehet, hogy a válaszadók a közelmúltban a többségimagyar együttélés terén – regionálisan minimális eltérésekkel, ám – döntően negatív tendenciákat érzékeltek. Az interperszonális kapcsolatok terén tapasztalt tendenciák végeredményben arra engednek következtetni, hogy a másfél évtizeddel korábban regisztrált állapothoz képest formálisan csaknem mindegyik régióban csökkent a mindennapi személyes érintkezésekből fakadó asszimilációs nyomás. Látván azonban a gyermeküket nem magyar iskolába járató szülők továbbra is nagyságrendekkel kiterjedtebb kapcsolatait a többségi nemzethez tartozókkal az is bizonyos, hogy ez a csökkenés közel sem olyan arányú, hogy mindez ne hathatna vissza jelentősen továbbra is az olyan alapvető, a nemzeti identitás szempontjából lényegi döntésekre, mint például a gyermek számára való iskolaválasztás.

A családon belüli három generációs többségi nyelvismeret változása

A többségi nyelvtudás terén a vizsgált időszakban némiképpen megnőtt a szegregációs távolság a gyermekeiket magyar, illetve többségi iskolába járatók között. Ennek oka, hogy míg az utóbbi családokon belül mindhárom generáció nyelvismerete a korábbi magas szinten maradt, a magyar iskolát választó szülők és gyerekek esetében relatív csökkenés mutatkozik a román, szlovák stb. nyelvtudás szempontjából. Az említett csökkenés azonban korántsem bizonyult olyan mértékűnek, melynek alapján fennállna a „nyelvi gettósodás” kialakulásának veszélye. A többségi nyelvtudással kapcsolatban regisztrált adatok sokkal inkább azt jelzik, hogy a határon túli magyarság továbbra is alkalmasnak bizonyul az eltérő anyanyelvi környezethez való alkalmazkodás kritériumának megfelelni. Következésképpen nyelvi nehézségek nem jelenthetik akadályát annak, hogy szülőföldjükön a többségi nemzet tagjaival egyenrangú életvitelt folytassanak és azonos elbírálás alá kerüljenek.

A családon belüli három generációs nyelvhasználat változása

Miután a családon belüli nyelvváltás különböző stációi jelzik a legpregnánsabban az érintettek identitásvesztésének aktuális állapotát – annak várható jövőbeli alakulásával együtt –, ez esetben az asszimilációs folyamat egyik legkeményebb strukturális vonatkozásával van dolgunk. Ezzel kapcsolatban mindegyik régióban azt találtuk, hogy a gyermeküknek nem magyar iskolát választó szülők gyermekkori nyelvhasználata egyre inkább előrevetíti az anyanyelv háttérbe szorulásának növekvő esélyét. Ez alatt azt értjük, hogy másfél évtizeddel ezelőtt a tárgyalt alcsoportba tartozó szülők gyermekkorukban a százas skálára transzponált értékmezőben még csupán mintegy 7-13 átlagpontot kitevő mértékben beszéltek szüleikkel többségi nyelven, mára azonban ez az arány három régióban is számottevően megnőtt (11-22 átlagpontot tesz ki). E téren a szlovák iskolát választók mutatói romlottak a legnagyobb mértékben (10 átlagpontot), ám a kárpátaljai és vajdasági gyermekkori többségi nyelvhasználat terén is számottevő növekedést regisztráltunk. A román, szerb stb. iskolát választó családokon belül tehát nem csupán szimplán „öröklődő”, de egyre fokozódó többségi nyelvhasználati gyakorlatról van szó. Adataink szerint a magyar iskolát választó családok anyanyelvhasználata ezzel szemben gyakorlatilag az előző nemzedékek által megőrzött szinten maradt, ami immáron – és nem először – az egzakt adatok alapján bizonyítja az anyanyelvi iskolaválasztás kardinálisan fontos identitásmegőrző szerepét.

A családon kívüli (közéleti) nyelvhasználat változása

A vizsgált másfél évtized alatt érdemi változás nem történt sem a magyar, sem a többségi iskolát választó szülők közvetlen környezetükkel való nyelvi kommunikációja terén. Szomszédjaikkal, ismerőseikkel többségi nyelven továbbra is leginkább a vajdasági és erdélyi szerb, illetve román iskolát választók érintkeznek, az ugyanebbe a kategóriába tartozó felvidéki szülők körében pedig tovább nőtt a környezetükkel szlovákul kommunikálók részaránya. Ebből a szempontból továbbra is a kárpátaljaiak asszimilációs érintettsége tűnik a legcsekélyebbnek, akik mindkét szülői alcsoport tekintetében alig 20-28 átlagpontnyi arányban tartják a kapcsolatot ukrán nyelven szomszédjaikkal és ismerőseikkel. A nagyságrendileg relatíve változatlan állapot mindazonáltal azt igazolja, hogy az informális kapcsolatokban használt nyelvi kommunikációs szegregációs fok szilárdan rögzült a másfél évtizeddel ezelőtt regisztrált szinten. Mindez azonban csupán abból a szempontból mondható kevésbé negatív tendenciának, hogy a vizsgált vonatkozásban számottevően nem romlott a helyzet. Valójában ugyanis az identitásvesztés szempontjából éppen az idézett, hosszú távon megszilárdult erővonalak jelzik az asszimiláció erőterének visszafordíthatatlanságát a határon túli magyarság igen számottevő rétegeinek körében. Az előbbi tendenciát igazolják a közéleti nyelvhasználat olyan intézményes szintjeivel kapcsolatban regisztrált adataink is, mint például a munkahelyen való verbális kommunikáció. A nem magyar iskolát választó szülők például munkahelyükön annak ellenére használják a szerb, ukrán stb. nyelvet a korábban mért magas szinten, hogy munkatársaik között jelenleg több a magyar nemzetiségűek aránya, mint 15 évvel ezelőtt. A határon túli magyarság közéleti nyelvhasználatának igazi fokmérője, hogy milyen mértékben használ(hat)ják anyanyelvüket hivatalos ügyeik intézése során. E téren adataink nem sok pozitív változást tükröznek: anyanyelvüket a hivatalokban legkevésbé továbbra is a vajdasági magyarok használják, valamint az erdélyi román iskolát választók (mindannyian a 15 évvel ezelőtt mért 65-75 átlagpontnyi szinten). A másik két régióban a korábbi állapothoz képest lényegesen eltérő tendenciákat regisztráltunk: amíg a kárpátaljaiak körében 13 átlagponttal nőtt a hivatalokban ukránul beszélők részaránya, a felvidékiek esetében 8 átlagpontos csökkenés mutatkozik a szlovák nyelven való ügyintézés terén. A családon kívüli nyelvhasználattal kapcsolatos adataink végeredményben tehát azt mutatják, hogy a vizsgált közösségek tagjainak közéleti nyelvhasználata terén az elmúlt másfél évtizedben tovább nőtt a távolság a gyermekeiket magyar, illetve többségi iskolába járató rétegek között. Az előbbiek mindegyik vizsgált vonatkozásban kevésbé kommunikálnak többségi nyelven, mint tették azt 15 évvel ezelőtt. Ami egyfelől arra utaló jel, hogy kellő akarat és elkötelezettség esetén – noha egyre szűkülő kereteken belül – adott a lehetőség az anyanyelvhasználat szinten tartására. Az identitásukat inkább megőrző rétegek relatíve csökkenő többségi nyelv használatának másik kiváltó oka viszont az, a már egyéb összefüggésben említett fejlemény is lehet, mely szerint a vizsgált időszakban a személyes kapcsolatok etnikai összetétele terén jól kivehető befelé (a magyar etnikai elem irányába való) fordulás figyelhető meg a határon túli magyarság kevésbé asszimiláció érintett tagjai körében. Ami a nyelvváltás felé inkább orientálódó asszimiláns alcsoportokba tartozók közéleti nyelvhasználatát illeti, idősoros adataink azt mutatják, hogy körükben 1996hoz képest drasztikus mértékben nem nőtt tovább a többségi nyelv használata. Az azonban, hogy a többségi iskolát választók a családon kívüli személyes, illetve intézményes kapcsolataikban továbbra is a korábban mért igen magas szinten használják a többségi nyelvet nem hagy kétséget afelől, hogy az említett asszimiláns rétegekhez tartozók eredeti identitásukhoz való visszatérése mindegyik régióban reménytelen, s akár igen rövid idő kérdése, hogy teljes beolvadásuk bekövetkezzék.

A kulturális aktivitás változása

Az anyanyelven való olvasás a vizsgált szülői alcsoportok döntő többségében a másfél évtizeddel korábbi szinthez képest nagyságrendekkel csökkent. Mindez még annak ellenére is határozottan negatív fejleménynek tekinthető, ha a vizsgált időszakban az elektronikus kereskedelmi média megjelenése következtében az előző időszak olvasási szokásai feltehetően általában is jelentősen háttérbe szorultak, függetlenül az etnikai vonatkozásoktól. Adataink azt jelzik, hogy míg a nemzeti identitásuktól már részben, illetve teljesen elfordulók a többségi kultúrához való kapcsolódásukat vagy a korábbi szinten tartják, vagy tovább erősítik azt, addig az iskolaválasztásuk terén még organikus identitásukat őrző rétegeket az anyanyelvi kultúrájuktól való egyre növekvő mértékű elfordulás jellemzi. Ami a határon túli magyar gyerekek anyanyelvi kulturális aktivitásának alakulásával kapcsolatos mutatókat illeti, ezek főként abból a szempontból mondhatók egyértelműen negatívnak, hogy a magyar kulturális aktivitás drasztikus csökkenése elsősorban nem a többségi, hanem a magyar almintába tartozó – tehát egyelőre még az anyanyelvi oktatást választó – szülők gyermekeinek gyakorlatát jellemzi. Mindez a kutatás egyéb vonatkozású eredményeinek tükrében sajnos nem mondható váratlan tendenciának, ám tény, hogy a többségi iskolát választó családok gyermekeinek anyanyelvi kulturális aktivitása az elmúlt másfél évtizedben nem, vagy alig csökkent tovább. Szemben a magyar almintába tartozók gyerekeivel, akik jelenleg már nagyságrendekkel kevésbé olvasnak magyar könyveket és ifjúsági kiadványokat, mint tették azt a másfél évtizeddel korábban úgyszintén magyar általános iskolába járó elődeik. A gyermekek kulturális aktivitásával kapcsolatos adatsorok végeredményben egyöntetűen azt jelzik, hogy egy újabb nemzedékváltás esetén (akár 10-15 éven belül) az anyanyelvi kultúrához való, jelenleg is már több mint kritikus szintre süllyedt viszony hasonló nagyságrendű gyengülése (a mostani gyerekek általi leendő utódaikra való„átöröklése”) immáron valóban végérvényesen megrendítheti a határon túli magyarság nemzeti identitását. A kulturális aktivitással kapcsolatban regisztrált adatainkról végeredményben elmondható, hogy a különböző, magyar-, illetve többségi-orientált szülői és gyermek alcsoportok körében mért szegregációs olló az elmúlt évtized során nem várt mértékben összezárult. Az egymáshoz közelítő értékek azonban baljós tendenciát tükröznek, hiszen mindez arra vezethető vissza, hogy elsősorban az iskolaválasztásuk szerint „magyar” almintákba tartozók és gyerekeik magyar nyelvű kulturális aktivitása terén ment végbe a vizsgált időszakban megdöbbentő arányú visszaesés.

Az asszimilációs folyamatot meghatározó tudati dimenziók és identitástípusok változása

Az iskolaválasztással kapcsolatos sztereotípiákhoz való viszony változása

A többségi iskolaválasztással kapcsolatos legelterjedtebb „közhiedelmek” – az anyanyelvi oktatás szempontjából negatív attitűdök – szerint az utódok érvényesülésének és sikeres beilleszkedésének kizárólagos feltétele a többségi nyelven történő oktatásban való részvétel. Adataink a vizsgált meggyőződés kiemelkedően magas dominanciáját mutatják (regionális megoszlásban 84-94 átlagpont körül) a gyermekeiket nem magyar iskolába járatók alcsoportjában, akik ugyancsak mindegyik vizsgált régióban 80 pont körüli arányban választották továbbra is a „tanuljon minden tantárgyat többségi nyelven a gyerek, hogy jobban érvényesülhessen” opciót. A többségi iskolát választók tehát mindegyik régióban továbbra is a korábban regisztrált igen magas szinten azonosulnak az ukrán, szlovák stb. oktatás mellett szóló sztereotípiákkal. Következésképpen a többségi almintákba tartozó szülők meggyőződése a vizsgált vonatkozásban a másfél évtizeddel ezelőtt mért szinten stabilizálódott, annak ellenére, hogy valós tapasztalatok (például saját anyagi-szociális helyzetük) mindezt továbbra sem indokolják. Végeredményben tehát a szerb, szlovák stb. iskolát választók döntésük „megideologizálása” tekintetében elbizonytalanodásra utaló jeleket nem mutatnak. Ezt a tendenciát még inkább megerősíti, hogy a többségi iskolát választók nem csupán saját elveik mellett állnak ki, de egyben az anyanyelvi oktatás mellett szóló érveket (sztereotípiákat) a másfél évtizeddel korábbihoz képest sokkal számottevőbb arányban utasítják el. A gyerekeiket magyar iskolába járató szülők döntéseinek hátteréül szolgáló sztereotípiákhoz való viszony ezzel szemben csaknem mindegyik régióban jelentősen módosult. Egyfelől számottevően csökkent körükben az azzal való egyetértés mértéke, hogy a többségi nyelvű iskola alapvetően segítené gyerekeiket a beilleszkedésben, illetve érvényesülésben. Mindezt önmagában tekinthetnénk akár az eredeti identitás megőrzésének irányába tett pozitív elmozdulásnak is, ám körükben ugyancsak csökkent a saját – magyar iskola melletti – döntésüket igazoló sztereotip érvelések támogatottsága is („tanuljon az anyanyelvén”, „magyar iskolában is megfelelően megtanul szlovákul, szerbül stb.”, „személyisége csak anyanyelvi alapokon fejlődhet károsodás nélkül”). Mindez abból a szempontból mondható problematikusnak, hogy tizenöt évvel ezelőtt a magyar iskolát választó – különösen pedig a magyar iskolát végzett – szülők elkötelezettsége az anyanyelvi oktatás mellett még mindenütt meghaladta azt a szintet, amennyire a gyermeküket többségi iskolába járató szülők saját döntésüket visszaigazolták a többségi iskola mellett érvelő sztereotípiák tekintetében. Abban tehát, hogy jelenleg a magyar almintákba tartozók iskolaválasztásuk iránti elkötelezettsége a többségi iskolát preferálók esetében mért szintre (Erdély), vagy az alá csökkent (Felvidék, Kárpátalja, Vajdaság), annak jelét kell látnunk, hogy a magyar oktatás mellett kiállók meggyőződése (pozitív attitűdökhöz való viszonya) a vizsgált időszakban jelentősen meggyengült a szlovák, ukrán stb. iskolát választók saját döntésük iránti magas fokú elkötelezettségét megőrzőkhöz képest. Az említett, erőteljesen identitásvesztő tendencia (a pozitív sztereotípiákhoz való viszony gyengülése és a negatívoké erősödése) mindenképpen fontos fokmérője és egyben komoly figyelmeztető jele lehet az asszimilációs érintettség várható fokozódásának. Az iskolaválasztást tudati szinten alapvetően meghatározó „hétköznapi hiedelmek” változásával kapcsolatban konklúzióként elmondható: a tárgyalt sztereotípiákhoz való viszony terén a többségi iskolaválasztás melletti sztereotip érvek dominanciája egyértelműen növekvő tendenciát mutat. Az anyanyelvi oktatás mellett szóló sztereotípiák viszont immáron nem csupán az asszimiláció szempontjából érintettebb (asszimiláns) rétegek, hanem a másfél évtizede még szilárd nemzeti elkötelezettségű, gyermekeik számára magyar iskolát választó szülők körében is számottevően veszítettek döntésbefolyásoló hatásukból.

A nemzeti identitástípusok változása

A nemzeti identitáselemekhez való viszony változása terén ugyan régiónként számottevő aránybeli eltéréseket is tapasztaltunk, ám mindez nem változtat azon, hogy a főbb tendenciák mindenütt egyértelműen a nemzeti gyökerek meggyöngülését, illetve a konform/asszimiláns magatartás jelentős mértékű megerősödését mutatják. Ennek példáját láthatjuk abban, hogy a pozitív nemzeti identitáselemek gyengülése nem csupán a többségi iskolát választók almintáját jellemzi, hanem a gyerekeiket magyar iskolába járatókat is. Ez utóbbi tendencia immáron sokadszor igazolja azt a fő veszélyt, hogy az asszimiláció valódi tartalékát elsősorban nem a már részben asszimilálódott, hanem a jelenleg még nemzeti identitásuk mellett különböző fokon kitartó rétegek alkotják. Identitásuk relatív szilárdságát többek között éppen az egyre szakadozó pozitív identitáselemektől való elfordulás jellemzi. E téren a leginkább vészjósló tendenciát a felvidéki, gyerekeiket szlovák iskolába járató szülők identitásával kapcsolatban tapasztaltunk, amely már napjainkban az asszimilációs folyamat legvégső határát jelzi. Ez a stádium nem értékelhető másként, hiszen esetükben immáron mind az identitást megtagadó, mind a konform elemekkel (kiugró mértékben az utóbbiakkal) való egyetértés foka meghaladja a nemzeti identitáshoz való pozitív attitűdök mértékét. Ezzel az érintett réteg körében – szociológiai értelemben – gyakorlatilag már napjainkra végérvényesen lezárultnak tekinthető a beolvadási folyamat.

A vendégmunka-vállalás és migrációs potenciál hatása az asszimilációs folyamatokra

A migrációs burok (külföldön tartózkodó családtag, rokon, barát; ismerős) tekintetében nem mutatható ki számottevő eltérés az asszimilációs érintettség szempontjából egyébként igen sok tekintetben eltérő életstratégiát követő magyartöbbségi alcsoportok gyakorlata között. Ezzel kapcsolatos adatsoraink – igen meglepő módon – régiónként mind a magyar, mind a többségi iskolát választók körében nagyságrendileg közel ugyanakkora külföldi vendégmunka előzményekről tanúskodnak: Erdélyben és a Felvidéken néhány százalékponttal a többségi, Kárpátalján és a Vajdaságban pedig a magyar almintákba tartozók családi, rokoni körében található több külföldön munkát végző személy. Mindazonáltal az a tény, hogy a határon túli magyarság körében az iskoláskorú gyerekekkel rendelkező családok immáron nem kevesebb, mint 40-50%-a érintett valamilyen formában és fokon a külföldön való jövedelemszerzésben, igen aggasztó tendenciát rejt a szülőföldről való elvándorlás várható eszkalációja szempontjából. A munkaerő-migrációval kapcsolatban a leglényegesebb fejlemény, hogy a vizsgált határon túli magyar közösségek tagjainak külföldi munkaerő-migrációs gyakorlata egy igen lényeges ponton, a célországok tekintetében alapvetően átstrukturálódott. A jelenlegi állapotot az jellemzi, hogy mind a migrációs burok, mind a potenciális elvándorlás várható irányával kapcsolatban a nyugat-európai országok masszív dominanciája érvényesül Magyarországgal, mint célországgal szemben. Különösen érvényes mindez – Kárpátalját kivéve, ahol továbbra is Magyarország maradt a fő célország – a külföldön munkát vállaló családtagokkal rendelkező, gyermekeiket többségi iskolába járató szülői alcsoportok esetében, akik 10-20%-kal nagyobb arányban (összességében 60 és 70% között) rendelkeznek nyugat-európai migrációs burokkal, és kívánnak maguk is ezekben az országokban munkát vállalni, mint azt a hasonló kategóriába tartozó magyar almintát alkotók esetében tapasztaltuk. Miután a kilencvenes évektől az elmúlt évtized közepéig a vendégmunka vállalás céliránya terén még az anyaország élvezett csaknem kizárólagos prioritást, az e téren gyökeresen megváltozott jelenlegi helyzet alighanem igen széles rétegek körében alapjaiban befolyásolja majd a munkaerő-migrációhoz (is) köthető identitásváltási folyamatokat. Amíg ugyanis a magyarországi vendégmunka dominanciája érvényesült, a határon túlról érkezők nem szakadtak ki anyanyelvi közegükből (az etnikailag vegyesen lakott, vagy erősen szórványterületekről jövők számára pedig nemzeti identitásuk megőrzése szempontjából egyértelműen pozitív közeget jelentett az anyaországi jelenlét), a nyugat-európai országokba irányuló tömeges munkaerő-migráció esetében a helyzet ennek épp ellenkezője. Azzal ugyanis, hogy az érintett munkavállalók hosszabb-rövidebb ideig idegen nyelvi környezetben kényszerülnek folytatni az életüket, anyanyelvükhöz, illetve nemzeti kultúrájukhoz való kötődéseik tovább gyengülése várható. Különösen érvényes mindez az asszimiláció által már szülőföldjükön is érintettebbnek bizonyult asszimiláns rétegek – leginkább a többségi iskolát választók, illetve a vegyes házasságban élők – esetében, akiknek megrendült anyanyelvhasználata Nyugat-Európában a kompakt idegen nyelvi környezet hatására végképp a teljes nyelvváltás fázisába torkollhat. A vizsgált vonatkozásban tehát a munkaerő-migráció megváltozott céliránya és növekvő nagyságrendje tehát igen nagy valószínűség szerint már a közeljövőben számottevő asszimilációs hullámot gerjeszthet, ami viszont fokozódó identitásvesztést generálhat a határon túli magyarság körében.

Az asszimiláció és a közéleti értékrend kölcsönhatása

Az asszimilációs folyamatokat meghatározó strukturális és tudati háttér okokat eddig az egyéni, illetve családi identitásvesztés dimenziói mentén vizsgáltuk. Legalább ennyire fontos azonban annak megismerése is, hogy az előzőekben feltárt folyamatok milyen fokú roncsolódásban öltenek testet a határon túli magyarság közösségi léte szempontjából. Az említett folyamatokat ugyanis erős kölcsönhatások jellemzik: a nyelv- és kultúraváltás egyéni/családi szintű – mint láttuk, bizonyos rétegek körében nemzedékeken átívelő – növekedése automatikusan maga után vonja a közösség organikus tartópilléreinek (intézményes struktúrájának, a civil és politikai érdekvédelemnek, a kulturális intézményrendszereknek stb.) meggyengülését, amely visszahatván a személyes életviszonyokra, további, egyre fokozódó asszimiláns magatartást generál az érintettek körében. Ebben az értelemben tehát okunk van azt feltételezni, hogy az egyéni mellett – azzal szimbiózisban – létezik egy kollektív identitásvesztési folyamat is, amelynek ugyancsak különböző fokozatai lehetségesek.

A közéleti érdeklődés változása

A többségi iskolát választó szülőket az anyanyelvi oktatást preferálókhoz képest megdöbbentő mértékű elfordulást jellemzi a tágabb közösség ügyeitől, akiket Erdélyben és Kárpátalján 15-15, a Felvidéken 19, a Vajdaságban pedig 23 átlagponttal érdekli kevésbé közösségük helyzetének alakulása, mint másfél évtizeddel ezelőtt. Mindez azt jelenti, hogy az érdektelenség immáron három régióban (Erdély, Felvidék, Vajdaság) nagyobb súllyal van jelen, és a kárpátaljai többségi iskolát választók körében is csaknem eléri az 50 átlagpontot. Ezek az egyértelmű tendenciák világosan jelzik az egyéni identitásvesztés súlyosan negatív következményeit a közösségi lét szempontjából. Azt a folyamatot, melynek a végén az asszimiláció betetőzéseként végbemegy az egyénnek nemzeti közössége keretei közül való végleges kiszakadása.

Választói hajlandóság és pártpreferenciák

A kulturális, nyelvi stb. önazonosság mellett a közösségi kohézió kardinálisan fontos szegmense a megfelelő szintű politikai érdekképviselet kialakítása, fenntartása és folyamatos működtetése. Amennyiben ezeket az intézményes szerveződéseket bármilyen természetű és nagyságrendű diszfunkció éri, annak következménye az érintett közösség helyzetének különböző fokú megrendülése lesz. A választásokon való részvételi szándék tekintetében idősorosan mindegyik régióban folyamatos csökkenés tapasztalható, ami egyértelműen a közösségi kohézió gyengülésének a jele. A legkisebb várható választási aktivitás a kárpátaljaiakat jellemzi (73%), a többi régióban pedig 80% körüli a parlamenti választásokon részt venni kívánók részaránya. A felsorolt adatok a teljes népességekre vonatkoznak, ám amennyiben mostani asszimilációkutatásunk almintái szerint vizsgáljuk ugyanezeket a megoszlásokat már újra a közéleti érdeklődés kapcsán bemutatott igen negatív tendenciák érvényesülnek. Egyfelől a magyar iskolát választó szülők is csökkenő aktivitást mutatnak a választásokon való részvétel tekintetében, a közösség ügyeitől való nagymérvű elszakadás újabb bizonyítékát láthatjuk viszont újra abban, hogy hozzájuk képest a gyermekeiket többségi iskolába járató szülők esetében nagyságrendekkel csekélyebb választói aktivitást mértünk: leginkább a felvidékiek és a vajdaságiak körében, ahol a szlovák, illetve szerb iskolát választók immáron 15-20%-kal kisebb arányban járulnának csupán az urnákhoz, mint a magyar almintába tartozók. A nagyfokú asszimilációs érintettség még számottevőbb negatív összefüggést mutat a pártpreferenciájukban bizonytalan rétegek nagyságrendjét illetően is. E tekintetben már szakadékszerűnek mondható távolság mutatható ki a két alminta között: a többségi iskolát preferálók Erdélyben 34,4, a Felvidéken pedig 41%-ban nem tudtak pártot választani, s ugyanez jellemzi az ukrán (46,4%), extrém mértékben pedig a szerb iskolát választó szülőket, akiknek csaknem kétharmada (60,6%) bizonyult képtelennek arra, hogy pártot válasszon. Összességében a közélet iránti apátia a többségi almintába tartozókra mindegyik régióban sokkal inkább jellemző, emellett azonban az anyanyelvi oktatás mellett egyelőre kiálló rétegek körében is igen számottevő a közösség politikai képviselete iránt tájékozatlannak, bizalmatlannak és/vagy érdektelennek mutatkozók részaránya. Ugyanez a vészjósló tendencia érvényesül a nem magyar pártok támogatottságával kapcsolatban is, hiszen a többségi nyelvű oktatást választó és a választásokon részt venni kívánók körében a többségi pártok támogatottsága igen tekintélyes arányú. Erdélyben ugyan csak 10,8%, de a Felvidéken és Kárpátalján már meghaladja a 20%-ot, míg a gyermekeiket szerb iskolába járatóknak már csaknem a fele (44,7%) adná szavazatát szerb pártra. Amennyiben mindehhez hozzávesszük, hogy az érintett asszimiláns rétegek nagyságrendekkel kisebb arányban járulnának az urnákhoz, és kiugró mértékben bizonytalanok a pártválasztásukban, elmondható, hogy a határon túli magyar politikai képviselet támogatottsága tekintetében már jelenleg elveszett a potenciális magyar választók legkevesebb 20-30%-a. Ami a magyar pártok támogatását illeti, Erdélyben tapasztalható a legcsekélyebb mértékű szóródás: mind a magyar, mind a román iskolát választók közel azonos arányban adnák voksaikat a három erdélyi magyar pártra. Ezen belül az RMDSZ mindkét almintába tartozók körében stabilan őrzi kiugró mértékű dominanciáját (80% a magyar, 78% a román iskolát választó szavazó), míg az MPP-re és az EMNP-re a magyar almintába tartozók egyaránt 10-10, a román almintát alkotók pedig 5-5%-ban voksolnának. Ettől merőben különbözik a felvidéki helyzet, ahol az alapjaiban megbolydult (mesterségesen összekuszált) új pártpolitikai struktúra az asszimiláció felgyorsulása szempontjából végzetes következményekkel járhat. Az ugyan még nem mondható meglepőnek, hogy a nyíltan kollaboráns politikát folytató MOST/HÍD támogatói között 50%-ban találhatók szlovák iskolát választó szülők, az MKP-t pedig a gyermekeiket magyar iskolába járatók szűk többsége (53,3%) támogatja. Az azonban már annál inkább vaskos meglepetésnek tartható, hogy a gyerekeiket anyanyelvi oktatásban részesítőknek is nem kevesebb, mint 45,3%-a adná szavazatát arra a vegyes pártra, amelyik a nyílt pártpolitika szintjére emelte a felvidéki magyarság asszimilációjának elősegítését. Ezek a meglepő adatok alighanem hűen tükrözik a felvidéki magyar identitásban és értékrendben végbement krónikus szintű eróziós folyamat lényegét. A felvidéki magyarság természetes immunrendszere tehát a vizsgált vonatkozásban (is) oly mértékű roncsolódást szenvedett, hogy a közösségi kohézió ilyen mérvű fellazulása egyre kevésbé lesz képes gátat szabni az asszimilációs folyamatok további eszkalációjának a Felvidéken. Ami a további régiókban tapasztalt pártpreferencia megoszlásokat illeti, Kárpátalján a KMKSZ meggyőző előny tudhat magáénak, a vajdasági helyzet pedig sok tekintetben hasonló az erdélyihez, hiszen a VMSZ – elsősorban a magyar, de a szerb iskolát választó szülők körében is – olyan tekintélyes népszerűségnek örvend, amely a rivális magyar pártok számára belátható időn belül – de akár hosszú távon is – elérhetetlen nagyságrendnek tűnhet.

A szülőföldön való diszkrimináció, a magyarellenes atrocitások és az asszimiláció kölcsönhatása

A határon túli magyarságot ért hátrányos megkülönböztetés sokasodó jelei már önmagukban is számottevően fokozódó asszimilációs magatartást (beilleszkedési kényszert) generálhatnak. Legnagyobb fokú diszkriminációt a magyar iskolát választó felvidékiek és a kárpátaljaiak éreznek (egyaránt 23 átlagpont), mögöttük alig lemaradva következnek a vajdaságiak (19), legkevésbé pedig az erdélyiek érzik azt, hogy hátrányos megkülönböztetésben van részük (14 átlagpont). A gyermeküket többségi iskolába járató szülők ennél nagyságrendekkel (7-10 átlagponttal) értékelték kevésbé súlyosnak a környezetükben előforduló magyarellenes diszkrimináció jelentőségét. Mindennek paradox módon az az oka, hogy a diszkrimináció valós nagyságrendjét az érintett asszimiláns rétegek tagjai éppen organikus nemzeti identitásuk különböző fokú meggyengülése/feladása következtében egyre kevésbé érzik hátrányos megkülönböztetésnek.

Asszimiláció és az autonómiaformákhoz való viszony

Az autonómia támogatása tekintetében a két végpontot a felvidékiek és a vajdaságiak képviselik: míg az előbbiek extrém arányban elutasítók az autonómia bármely formájával kapcsolatban (almintánként 23-36%-ban), utóbbiak között mindössze 2,4%-ot tesz ki mindkét mind a magyar, mind a szerb almintán belül azok részaránya, akik szerint „egyáltalán nincs szükség autonómiára.” Erdélyben a szokásos köztes állapotot találtuk, ahol azonban a román iskolát választók meglepően tekintélyes része (21,5%-a) bizonyult elutasítónak az autonómiával szemben. Ehhez képest az ukrán iskolát preferálók között nem éri el a 10%-ot az elutasítók részaránya. Az autonómiával szembeni nagyfokú bizalmatlanság már önmagában is kellőképpen jelzi, hogy – a Vajdaságot kivéve – a határon túli magyar lét egyik legneuralgikusabb szegmensével van dolgunk, amit tovább súlyosbít a kérdéssel kapcsolatban válaszolni nem tudók, vagy nem kívánók megdöbbentően magas részaránya. E téren ugyancsak a többségi iskolát választók felülreprezentáltak: leginkább a felvidékiek (47,9%) és a kárpátaljaiak (44,9%), ám az erdélyiek és vajdaságiak is 30-30%-ban nem tudtak, vagy nem akartak válaszolni a kérdésre. Az asszimiláns határon túli magyar rétegek tehát elsöprő mértékben bizonyultak autonómia ellenesnek. Körükben az elutasítók és bizonytalanok együttes részaránya a Felvidéken 84%-ot(!) tesz ki, ami azt jelenti, hogy a szlovák iskolát választók között mindössze 16%-nyi olyan magyar szülő akad, aki támogatná az autonómia bármelyik formáját. A támogatók aránya Erdélyben és Kárpátalján is 50% alatt marad, és csupán a Vajdaságban éri el csaknem a 70%-ot a szerb iskolát választók pozitív viszonya az autonómiához (ezen belül döntően a multietnikus össz-vajdaságihoz). Az autonómiával kapcsolatban tehát az identitásvesztéshez való viszony különböző (strukturális és tudati) háttér okai kapcsán eddig megismert nagyfokú megosztottság azért jellemző kevésbé, mert mind a magyar, mind a többségi almintába tartozó szülők értékorientációját – noha különböző mértékben, de – egyaránt inkább az önrendelkezés megteremtésével szembeni távolságtartás, óvatosság és elutasítás jellemzi. Az önrendelkezés melletti személyes kiállás terén még az előbbinél is negatívabb hozzáállást regisztráltunk. Mindez természetesen mindenütt elsősorban a többségi iskolát választókra jellemző, akiknek körében mindegyik régióban lényegesen többen utasították el (vagy/és bizonyultak érdektelennek) egy, az autonómia érdekében történő regisztrációs listára való felvételüket, mint a gyermekeiket magyar iskolába járató szülők. A legmegdöbbentőbb adatot ezzel kapcsolatban a Felvidéken regisztráltuk: az asszimiláns felvidéki magyar rétegek körében tízből csupán egyetlen egy(!) szülő vállalná az említett listára való felvételét, emellett pedig öt elutasítaná, négy pedig nem tudna dönteni a kérdésben. Az utóbbi adatsor nem csupán az asszimiláció pusztító hatását szemlélteti a közösségi szintű identitásőrzés és érdekvédelem szempontjából, de a vizsgált nemzeti közösségek jövőbeli helyzetének alakulása tekintetében is paradox állapotot tükröz. Ennek lényege, hogy noha az autonómia megteremtése lehetne a legfőbb biztosíték a magyarok lakta régiókban élők nemzeti identitásának megerősítésére, illetve az asszimiláció megfékezésére, éppen az önrendelkezés felvállalásától való félelem látszik elfordítani egyre szélesebb rétegeket – sajnálatosan beleértve a gyerekeik számára magyar iskolát választók számottevő részét is – a közösségi érdekérvényesítés ügyének támogatásáról. Az említett paradoxon lényege tehát, hogy noha az asszimiláció megállításának feltétele az autonómia kivívása lehetne, ám megteremtésének legfőbb akadályát maga az asszimiláció jelenti.

A kettős állampolgárság iránti igények az asszimilációs érintettség szerint

Ezzel kapcsolatban az asszimilációs érintettség szerint általános szinten kevésbé, az állampolgárság iránti konkrét igények terén viszont igen jelentősen szóródó hozzáállásokat regisztráltunk. Ami a törvény meghozatalával kapcsolatos általános reakciókat illeti, a magyar, illetve többségi alminták szerint három régióban kiemelkedően magas, emellett pedig egymáshoz meglepően közeli pozitív fogadtatást mértünk. Ez az arány Erdélyben, Kárpátalján és a Vajdaságban 82-95 átlagpont között mozog, miközben a többségi iskolát választók csupán alig néhány átlagponttal mutatkoztak kevésbé elégedettnek a magyar almintát alkotókhoz képest. A Felvidéken viszont a szlovák iskolát választók körében alig haladja meg az 50 átlagpontot a törvény megszületésével egyetértők részaránya, és a gyermekeiket magyar iskolába járatók körében is csupán 73 átlagpontnyi támogatásról beszélhetünk. A magyar állampolgárság iránti konkrét igényekkel kapcsolatban újra a felvidéki adatsorok bizonyultak a többi régióhoz képest atipikusnak és egyben súlyosan kiábrándítónak. Mindez a szlovák és magyar almintát alkotó szülőkre egyaránt vonatkozik, hiszen a szlovák iskolát választók körében csupán 7,3% kíván élni a magyar állampolgárság megszerzésével, miközben kétharmaduk kategorikusan elutasította a kérelmezés lehetőségét és 30%-uk bizonyult döntésképtelennek. Mindennél nem sokkal kedvezőbb a felvidéki magyar iskolát választók hozzáállása sem: az összes régió magyar almintáit tekintve egyedül esetükben haladja meg mind az elutasítók, mind a bizonytalanok részaránya az állampolgárságot kérelmezni kívánókét. Végeredményben pedig csupán alig több mint minden negyedik felvidéki magyar iskolát választó szülő szándékozik felvenni a magyar állampolgárságot. A magyar állampolgárság kérelmezésével kapcsolatban a többi régióban alminták szerint diametrálisan eltérő hozzáállást regisztráltunk. Ennek lényege, hogy a magyar iskolát választó szülők mindenütt 15-25%-kal nagyobb arányban kívánják kérelmezni az állampolgárságot, mint a többségiek. Legnagyobb részt az erdélyiek és a vajdaságiak (egyaránt 77%), míg Kárpátalján 50%-ban. Ezek a megoszlások végeredményben világosan jelzik, hogy a magyar állampolgársághoz való hozzájutás lehetősége a többségi iskolát választó rétegek esetében a Felvidéken egyáltalán nem, másutt pedig csupán elhanyagolható mértékben járhat eddigi asszimiláns magatartásuk lefékeződésével, illetve visszafordításával. A gyermekeiket anyanyelvi oktatásban részesítők szempontjából viszont a magyar állampolgárság megszerzése alighanem jelentős identitásmegőrző funkciót tölthet be, elsősorban Erdélyben és a Vajdaságban.

Összefoglaló táblázat

A határon túli magyarság körében zajló asszimilációs folyamatok másfél évtized alatt bekövetkezett változásairól, aktuális helyzetéről, valamint jövőbeli kilátásairól szóló kutatási jelentésünkben vázolt főbb tendenciákat végezetül a 19. táblázat összehasonlító adatsorai segítségével szemléltetjük.68 Az elemzésünk fő célkitűzéseként megfogalmazott kérdésre – a határon túli magyarság az egyes régiók szerint vajon milyen mértékben alakít ki azonos, illetve eltérő reakciókat a közösségüket és családjukat érő folyamatos asszimilációs nyomásra – a választ több, a vizsgált közösségek differenciált társadalmi viszonyait, valamint az azon belüli erőtereket tükröző szinteken kerestük. A 19. táblázatban látható – kutatásunk tematikai egységei szerint összegzett és összehasonlított – töréspontok azt mutatják, hogy az egyes határon túli magyar közösségek tagjai több vonatkozásban is azonos irányú, ám intenzitását tekintve eltérő stratégiák mentén viszonyulnak a nemzeti identitásuk megőrzése szempontjából rájuk nehezedő mindennapi kihívásokhoz. A 19. táblázatban szereplő értékek nem statisztikai módszerrel (például regresszióanalízissel) számított egzakt arányosságokat jelölnek, hanem az elemzésbe bevont – és a tematikus fejezetekben részletes adatsorok alapján tárgyalt – összes említésre érdemes tendencia szakmai megítélés alapján meghatározott dimenzióit tartalmazzák. Erre az összefoglaló módszerre (segédeszközre) az eddig elemzett szertágazó tendenciák és következtetések könnyebb – noha igen leegyszerűsített – áttekinthetősége kedvéért esett a választásunk. Amelyben a kutatási jelentésben tárgyalt tendenciákat aszerint láttuk el különböző fokozatú pozitív, illetve negatív előjellel, hogy azok a vizsgált közösségek fennmaradása és a válaszadók organikus identitásának megőrzése szempontjából mennyire tekinthetők konstruktív, vagy destruktív komponenseknek. Ilyen értelemben az asszimilációt fékező tényezőket plusz, az azokat erősítőket pedig mínusz értékekkel jelöljük. Az asszimiláció alakulása szempontjából semleges időbeli változások esetében nulla értéket használtunk.

Végeredményben mind kutatási jelentésünk részletes empirikus adatsorai, mind az összegző táblázatunkból látszódó összefüggések azt az alaptendenciát tükrözik, hogy az elmúlt másfél évtizedben annak ellenére eszkalálódott a beolvadási folyamat a határon túli magyarság körében, hogy annak mértékét strukturális tényezők (anyagiszociális viszonyok, a környezet etnikai összetételének megváltozása stb.) nem, vagy alig indokolták. Amíg tehát az asszimilációs folyamatokat meghatározó strukturális elemekkel kapcsolatban csupán részben regisztráltunk az identitás további roncsolódására okot adó tényezőket (intergenerációs iskolaválasztás, nyelvhasználat, kulturális aktivitás stb.), addig a közéleti értékrend, különösképpen pedig az úgynevezett tudati dimenziók (az identitástípusok, valamint az iskolaválasztással kapcsolatos sztereotípiák) tekintetében drasztikus visszaesést (immunhiányt) tapasztaltunk. Ilyen értelemben a leginkább sajnálatos, hogy az asszimiláció valódi tartalékát mindegyik régióban elsősorban nem a már részben asszimilálódott, hanem a jelenleg még nemzeti identitásuk mellett különböző fokon kitartó rétegek alkotják. Adataink alapján a most tárgyalt vonatkozásban is beigazolódott tehát a határon túli magyarság körében zajló nagyfokú identitásvesztés szociológiai hátterét meghatározó tétel. Eszerint az asszimilációs folyamatok eszkalációja szempontjából korántsem a már identitásukat részben megtagadók szerepe a meghatározó (akik, mint láttuk, másfél évtized távlatából is szilárdan, érdemi ingadozás nélkül tartanak ki többség-orientált elveik és gyakorlatuk, tehát asszimiláns életvitelük mellett). Sokkal inkább annak bizonyult az a beolvadási-potenciál, amely a nemzeti identitásukat az iskolaválasztás terén egyelőre még fenntartó/megerősítő rétegek egyre bizonytalanabb identitásában, közéleti passzivitásában, valamint az anyanyelvi kultúrától való nagyfokú elfordulásában érhető tetten. Kutatásunk empirikus adatokon nyugvó eredményei számos vonatkozásban vészjósló mértékű (sok tekintetben már most visszafordíthatatlannak tűnő) beolvadási tendenciákat prognosztizálnak a határon túli magyarság körében. Diagnózisunkon további részelemzésekkel, valamint újabb kutatásokkal (a folyamatok rendszeres monitorozásával) igyekszünk pontosítani. Adataink végső soron félreérthetetlenül szembesítenek azzal, hogy röpke másfél évtized alatt milyen megdöbbentő mértékű identitásvesztés ment végbe a határon túli magyarság körében anélkül, hogy mind szakmai, mind nemzetpolitikai síkon tudomást szereztünk volna róla/igyekeztünk volna róla tudomást szerezni. Ez utóbbi tapasztalat pedig alighanem még az asszimiláció útjára lépett, egyre növekvő határon túli rétegek elvesztésénél is kiábrándítóbb. Diagnózisunk alapján tehát végképp eljött – szociológiai értelemben pedig igen sok vonatkozásban sajnos már el is múlt – az azonnali nemzetstratégiai beavatkozás ideje.

A kutatási jelentés egy összehasonlító táblázatban (19. táblázat) régiónként és iskolaválasztási almintánként (magyar, illetve többségi tannyelvű iskolát választó szülők) pozitív vagy negatív előjellel összegzi az egyes vizsgált tényezők hatását az asszimilációs folyamatra — ez, valamint a tanulmány teljes módszertana és régiónkénti idősoros adattáblái (1996–2011) a lenti PDF-ben találhatók.

Download the full 186-page research report (PDF)