Jobbágyi Gábor jogászprofesszor (Pázmány Péter Katolikus Egyetem) tanulmánya, amely szerint Tóth Ilona ártatlan volt, és koncepciós perben ítélték halálra. Lipták Béla ezzel a bevezetővel közölte: „Szeretném, ha hozzájárulhatnánk a tények tisztázásához, az alátámasztott bizonyítékok nyilvánosságra hozásához, s így – amennyiben egyértelműen megalapozott – Tóth Ilonkának az 50. évfordulón való rehabilitációjához.” Megjelent a Magyar Lobbi 2006. augusztus 4-i akciólevelében. Read in English.

A nehéz mondatok

„Tóth Ilona nem ölt embert. Tóth Ilonát ártatlanul ítélték halálra. Nehezen és több hónapos kutatás után írom le a súlyos és felelősséggel járó mondatokat. Véleményem ellenkezik a Legfelsőbb Bíróság és a Legfőbb Ügyészség legmagasabb tisztségviselőinek véleményével, kik már a rendszerváltozás után, jogállami körülmények között […] mondták ki határozatukat. Véleményem ellenkezik magának Tóth Ilonának és két, szintén halálra ítélt társának vallomásával, kik az eljárás kezdetétől a halálos ítéletig folyamatosan elismerték teljes mértékben bűnösségüket. Talán a legnehezebb, majdhogynem megoldhatatlan feladat, amikor egy jogásznak az önmagát bűnösnek valló vádlottal szemben kell bebizonyítania az ártatlanságot.”

Az ügy

1956. november 12-től a politikai ellenállás kulcshelyszíne volt a Péterfy Sándor utcai kórház, ahol Tóth Ilona szigorló orvos a sebesültek ellátását vezette. A hatalom korán tudomást szerzett a csoport működéséről, ezért november 16-án razziát tartottak. Tóth Ilonát november 19-én vették előzetes letartóztatásba Molnár Józseffel együtt.

Először november 21-én hallgatták ki – kizárólag röplap-előállítás és -terjesztés miatt. December 4-én az ügy drámai fordulatot vett: elismerte, hogy egy ÁVH-snak hitt személyt altatni próbáltak, benzint fecskendezett volna a nyaki vénába, majd „a WC-ben […] beleszúrtam Piri bicskájával a jobb kamra táján a szívbe, hogy nehogy véletlenül életben maradjon”.

Jobbágyi itt tesz egy megfigyelést az arányokról: „a lényegtelen röplap-előállítással és -terjesztéssel kapcsolatban november 21-én, 24-én és december 3-án részletesen kihallgatják (összesen nyolc jegyzőkönyvi oldal!), addig a gyilkossági, lényegi ügyre vonatkozó teljes beismerése nagyságrendekkel rövidebb (december 4-én, 14-én és 21-én összesen 2 oldal!)”.

Amit a nyomozati iratokból összegez

1. Alapvető dokumentumok hiányoznak: nincs helyszíniszemle-jegyzőkönyv a holttest megtalálásáról, nincs boncjegyzőkönyv sem a nyomozásban, sem a bírósági eljárásban.
2. Az áldozatot csak a nyomozás lezárásakor nevesítik – Kollár István rakodómunkásként –, annak ellenére, hogy a gyanúsítottak igazoltatták, és mindegyikük határozottan állítja, hogy ÁVH-s személyt igazoltattak.
3. Összességében nem történik meg az áldozat azonosítása.
4. Tóth Ilonát és Molnár Józsefet november 19-én veszik őrizetbe, és emberölés miatt indul az eljárás – holott ezt csak december 4-én vallja be Tóth Ilona. „Kérdés: honnan tudhatott a nyomozó hatóság, mikor még semmi adat nincs gyilkosság elkövetéséről?”
5. Az eljárás iratai között nincs tanúvallomás. A vallomások lényegi pontokon ellentmondanak egymásnak.

Az orvosszakértői vélemények

Dr. Haranghy László egyetemi tanár 1957. február 13-i véleménye szerint Kollár István halálát a szívszúrás okozta, de a nyakon lévő fojtogatási nyomok önmagukban is halálhoz vezettek volna. Ami viszont döntő: „A boncjegyzőkönyvben befecskendezésnek nyomai sem a bőrön, sem a karon, sem a nyaki verőereken leírva nincsenek.” Az Országos Bírósági Vegyészeti Intézet chloretilt, morfint és benzint a holttest részeiből még nyomokban sem tudott kimutatni.

„Mit bizonyít egyértelműen dr. Haranghy László alapvetően tisztességes szakvéleménye? Azt, hogy a Tóth Ilona által elismert altatás és többszöri injekciózás nem történt meg.”

A boncjegyzőkönyv a holttestet nem azonosította: mindössze annyit rögzít, hogy a Domonkos templom mellett találták meg „a 161 cm hosszú, közepesen táplált, jó izomerejű fiatal férfi holttestét”. Dr. Buris László 1992-es szakvéleménye szerint a boncolást végző szakértők „rendkívül felületesen és a szakma szabályait megszegve jártak el: az ismeretlen holttestnél az azonosítást meg sem kísérelték”.

Az összegzés négy pontban:

1. Nincs azonosított holttest.
2. A boncolt holttesten nem fedezhetők fel injekcióbeadás, altatás nyomai.
3. Az áldozat halálát fulladásos nyaksérülés okozta.
4. A Tóth Ilona által elismert szívszúrás már egy halottat ért.

A bántalmazás

Az 1957. február 22-i elmeorvos-szakértői vélemény – dr. Balassa László, dr. Kelemen Endre, dr. Juhász Pál és dr. Nyírő Gyula aláírásával – olyan neurológiai tüneteket rögzít, amelyeket maguk a korabeli szakértők is kórosnak minősítettek. Jobbágyi következtetése: „A súlyos neurológiai tüneteknek egyetlen oka lehet az egyébként egészséges, sportoló fiatal lánynál: a vizsgálat során elszenvedett súlyos fizikai bántalmazás. Nem felejthető, ekkor már több mint két hónapja megtette beismerő vallomását, tünetei azonban még mindig súlyosak.”

Dr. Iván László pszichiáter professzor véleménye: „Tóth Ilona megváltozottságát többünk véleménye szerint kombinált manipulációs módszerrel érték el, fizikális behatásokkal, lelki gyötrésekkel végzett agymosás formájában.”

Amit ő maga mondott az utolsó szó jogán

„Mikor láttam, hogy mit tettem, akkor már ez az ember halott volt.” – Jobbágyi felkiáltójelekkel emeli ki, majd megjegyzi: „Tóth Ilona ismét kimondja, hogy már egy halottal találkozott.”

A per igazi célja

A Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa 1957 júniusában „teljes koncepciós fordulatot hajtott végre. Kiderült az ügy lényege: az elsőfokú eljárás során a gyilkosság középpontba állításával kizárólag a külföld és belföld előtti propagandacélokat szolgálták, s a cél az volt, hogy az ellenállási csoport értelmiségi vezetőit (Obersovszky Gyula, Gáli József) hozzákapcsolják egy köztörvényes bűncselekményhez.”

Tóth Ilonán a halálbüntetést 1957. június 27-én hajtották végre. „A kivégzés megkezdésének időpontja 6.37, a halál 6.48-kor következett be. Ezután a kivégzett holtteste 30 percen keresztül a bitófán függ.”

Mi történhetett november 18-án?

Jobbágyi négy lehetséges változatot vázol, és egyiket sem állítja bizonyítottnak. Két dolgot tart bizonyosnak: hogy Gönczi Ferenc és Gyöngyösi Miklós súlyosan bántalmaztak valakit a kórházban, és hogy Tóth Ilonának a bántalmazáshoz és az áldozat esetleges halálához semmi köze.

A lehetőségek: hogy már halotthoz hívták, és a szívszúrás egy halottat ért – esetleg nem is ő végezte, sőt „elképzelhető az is, hogy utólag a Hatóság emberei szúrták szíven a holttestet”; hogy klinikai halálban lévő emberhez hívták, akit sikertelenül próbált újraéleszteni; vagy hogy egyáltalán nem történt haláleset, a súlyosan bántalmazott ismeretlent eszméletlenül kivitték a kórházból, ő életben maradt, és a hatóság „gyártott egy holttestet”.

Ehhez az utolsó változathoz Jobbágyi egy tényt tesz hozzá, amelyet dr. Kahler Frigyes tárt fel 1992-ben a Belügyminisztériumnál: „Kollár István ÁVH-s létezett! […] az 1930-ban született (tehát akkor, amikor a holttest) Kollár István 1952-től 1981-ig szolgált a BM kötelékében, s halálakor 1981-ben ezredes volt.”

„Teljes bizonyossággal egyik változat sem támasztható alá, s így lehetséges, hogy egy negyedik változat volt a valóságos. Kétséget kizáróan kijelenthető viszont a feltárt bizonyítékok alapján, hogy Tóth Ilona teljesen ártatlan volt, s koncepciós-konstrukciós perben ítélték halálra az orvosi kar mártírját.”

Jobbágyi Gábor, intézetvezető egyetemi tanár, Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Kar

Forrás: Magyar Lobbi, 2006. augusztus 4.