írta Csury István
A magyar nép legmélyebb és begyógyíthatatlannak tuno sebe 1920. június
4-én, a trianoni békediktátummal keletkezett. Az elso világégés
vérveszteségét követte a nemzet testének feldarabolása. Ez az állapot ma
is letagadhatatlan valóság. Ennek következménye, hogy Magyarország minden
oldalán saját magával határos. A háborúk nyomai eltuntek, de a
szétszakíttatást sem lelki, sem testi vonatkozásban semmi sem szüntette
meg.

Úgy tunik, ezt a dolgot nagyon kevesen kívánják rendezni. Sajnos ezt
nemcsak a bitorló országok részérol tapasztaljuk, hanem az anyaországiak
között is, sot most már a leszakított részeken is egyre megadóbbak az
emberek.

Bizonyára sokaknak feltuno volt az európai csatlakozáskor a Szlovákiával,
azaz a Felvidékkel való határ-légiesítés egykedvu fogadtatása. A trianoni
sebeket még ma is öncenzúrával vagy ostoba óvatossággal közelíti meg a
magyarok többsége, és ennek következtében a kisajátítók felbátorodnak.
Szomorú, hogy jussunk ügyében elnémulunk (korábban elnémítottak, most
magunktól is megtesszük), miközben meglopóink a zsákmányukkal ország-világ
elott kérkednek.

Amikor napjainkban az ingatlan-visszaszolgáltatás huzavonájának vagyunk
tanúi, meg kell örökítenünk utódaink számára nemcsak azt, hogy a román
hatalom miként hátráltatta a törvényt, hanem azt is, hogy miként lopta át
a magyar javakat az övéi birtokába. Ma, ha Váradhegyalja felé veszi útját
a vándor, a város szélén hatalmas ortodox kolostort, óriás görögkeleti
templomot talál. A terület a római katolikus Vincés novérek tulajdonában
volt, rajta a gyönyöru gyümölcsöst eloször kollektivizálták, majd a
változás után bizánci módszerrel a bizánci szellemu egyház kezére
játszották. A Körös jobb partján így elkezdodött a pompázatos kolostori
élet, ezzel átellenben a folyó bal partján cigányok ezrei sínylodnek
fertoben és piszokban.

Hatalmas szimbólumnak tekintheto a látvány. Ez a mai román társadalom.
Amit meg akar építeni, azt megépíti. Amit elhanyagol, azt mesteri fokon
hanyagolja. Közben közöttük mindig teljes az összhang, különösen, ha a
magyarokkal szemben van intéznivalójuk. A magyar nemzet Erdélybe eso
részét megbénítják, hogy az a tehetetlenség terhével megnyomorítva
vergodjön, hogy reménytelenségében önmagának feszüljön, de a többségieknek
így sem kell, így sem tetszik. Trianon óta nemcsak tehetetlenségre vagyunk
ítélve, hanem állandó fenyegetettségre, ebbol származik a halálfélelem (a
nemzet halálának félelme is), amitol egyre többen szenvednek.

A magyarok sajnos egyelore képtelenek minden magyart integráló
társadalommá lenni. A nagy nemzeteket csodálattal nézhetjük, amikor
jelentos kérdéseket oldanak meg, félretéve mindent, ami megkülönbözteti az
egyéneket a közösségben. Nagy célok elérésében csak így lehet eredményeket
felmutatni. Viszont egészen fiatal népek is tudnak hasonlóan viselkedni.
Figyeljük meg a románokat, hogyan tudnak a legtávolabbi pozíciókból is
egymáshoz érkezni, és együtt állást foglalni, különösen a magyarok kárára.
Nagy átka nemzetünknek, hogy összetartó társadalom helyett mindig
megosztott nép volt. Alig találunk történelmi példát arra, hogy annyira
megfeledkezhet egy ország a róla letépett részekrol, mint ez megtörtént a
kommunizmus éveiben éppen Magyarországgal.

Hihetetlen agymosást végeztek néhány évtized alatt. Ennek fájdalmas mai
eredménye, hogy még mindig csodálkoznak az erdélyieken szép magyar
beszédük miatt, vagy még mindig vannak politikusok és politikailag vakok,
akik a kettos állampolgárság jogát nemzettársuktól megvonják. Ha arról
hallunk, hogy árokásás van, akkor tudnunk kell, hogy ezzel a létezo
szakadékot igyekeznek eltakarni. Illetve a nem létezo egészséges
társadalom hiányát. A magyarországi közéletet eluralja a
kormányközpontúság. Egyszeru adóforrássá minosülnek le a polgárok. Az a
látszat, hogy fent gondolkoznak, és alant minden idot az adópénzek
összegyujtésére kell fordítaniuk. Ezzel teljesen lekötnek minden energiát.

A társadalom már képtelen odafigyelni azokra a kérdésekre, amelyeket a
kormány nem tud vagy nem akar megoldani. A civil szervezetek éppen azért
gyengélkednek, mert nagyon kevés kötetlen energia marad, amit
felhasználhatnak, és annak is bizonytalan a folyamatossága. A határokon
túli magyarokért való minden megmozdulásnak közös jellemzoje, hogy
szeretetbol fakadnak, de sajnos áldozatul esnek az elerotlenedésnek és a
közönynek. Ha keressük az okokat, akkor rövid úton rátalálunk a
legfontosabbikra, az erkölcs mellozésére.

Ott, ahol egy nemzetet bizonyos nagyhatalmi szeszély miatt
feldarabolhattak, majd kifoszthattak, ott az erkölcs meghalt. Ott, ahol
elavult társadalmi rend osztályharcosai ragadják magukhoz a hatalmat, az
erkölcs elpusztul. Ott, ahol tilos a nemzet tragédiájáról beszélni, vagy a
határokon kívül rekedtekrol megemlékezni, ott az erkölcs megszunik. Ez
lett Trianon szomorú következménye. Ebbe nem lehet többé belenyugodni.

A társadalom talpra állításában az egyháznak nemcsak része van, hanem
szigorú kötelessége. Sebeket kell enyhíteni, gyógyítani, de ellen is állni
azoknak, akik újabb sebeket kívánnak ejteni. Az egyház társadalmi eszménye
nem elégedhet meg azzal, amit a világ bár hirdet, de nem tart meg, hogy
ugyanis egymást támogató kölcsönösségben fejlodjön az emberiség.

Nekünk Krisztus üzenetét kell ehhez a modellhez csatolnunk, mintegy
elengedhetetlen követelményként alkalmazva magunkra és másokra. „Mert ha
azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, micsoda jutalmát veszitek?
Avagy a vámszedok is nem ugyanazt cselekszik-e?” (Máté 5, 46) A család
modelljét ki kell egészítenünk azzal a nem világbarát figyelmeztetéssel,
amit Krisztus Máté 10, 37-ben mond: „Aki inkább szereti atyját és anyját,
hogynem engemet, nem méltó énhozzám; és aki inkább szereti fiát és
leányát, hogynem engemet, nem méltó énhozzám.” A Szentírás szigorú
kijelentései már a próféták korában is és Jézus ajkán is a kor kritikái
voltak. De az így megfogalmazott követelmény nem alárendelo hatással bírt,
hanem ellenkezoleg, felszabadító ígérettel. Erkölcsi alapja van annak, aki
nemcsak viszontszeret.

Erkölcsi ereje van annak, aki családját nagyon szereti, de Krisztus által
mindenkit szeretni tud. Ez a felfogás nemcsak éldegélésre elegendo, hanem
önfeláldozásra is. Ebben van a keresztyén ember autonómiája. Ezt az
életformát kéri és követeli a keresztyénség. Ami ezzel ellentétes, nem
keresztyéni, nem is találhat elfogadhatóságot, tehát ítélet alatt van. Az
önmagával foglalkozó ember vagy nemzet gyümölcstelen, az önfeláldozó
ellenben gazdag áldásokban bovelkedo. Az önfeláldozást Krisztusban
gyakorló ember autonóm személyiség. O az, aki erkölcsi és isteni eroket
hasznosít a világban, országában, városában, családjában, saját életében.
Az autonóm személyiség mindig irritálta környezetét. Megfigyelheto, hogy
kik és miért nem akarnak most sem autonómiáról beszélni.

Trianon Magyarország autonómiája ellen volt. Erdély autonómiáját sokan
ellenzik, mert nincs meg bennük az erkölcsi és isteni ero, amivel
építhetnék saját új modelleken alapuló jövojüket. A függetlenedéstol félok
tartanak attól, hogy nem lesznek meg azok a javak, amelyeket kívülrol
megkaptak. Az ilyenek sem a belülrol, sem a felülrol jövo eroket nem
képesek megérteni és elfogadni. Inkább maradnak a megszokott régiben, még
akkor is, ha abban csak megaláztatás van, és ezen kívül semmi más.

Az emberhez méltó társadalmat az autonóm ember építheti fel. Sokat
emlegetik a harmonikus társadalom szükségességét. Még a diktatúrák is ezt
teszik. Persze, elképzelésük szerint akkor harmonikus egy társadalom, ha
benne az elnyomott ember hallgat, és mindent csendben eltur. A harmonikus
társadalmat a harmonikus, azaz autonóm személyiségek építhetik fel. A
harmónia nem más, mint az erkölcsi, isteni erok muködése az emberekben, és
rajtuk keresztül az általuk létrehívott társadalomban. A sátáni erok (ide
tartozik Trianon gonosz szelleme is) ezeket a harmonikusan összefonódó
eroket bontogatják szét, de ha kell, tépdelik vagy szétrombolják.

Trianon késoi áldozataiként vagy újkori autonómiánk küzdoiként igen nehéz
és szép feladatot kaptunk. Tudott dolog, hogy a bajban lévo mindig nagyobb
erovel küzd céljai eléréséért, a halálveszély mindig több erot kiold az
életre kívánkozóból. Hivatásunk emlékeztetni a könnyebben feledkezoket, az
anyaországban is, a magyar nemzet közösségének valódi megteremtésére. A mi
sokszor megaláztatott állapotunk nemcsak vakmerobbé tesz bennünket, hanem
autonómiaigényünket is erosíti. Hadd legyen ez az igény minden magyar
igénye. Legyen ez sürgos igény, mivel egyéni és közösségi méltóságunk
alapul rajta.

A harmonikus élet naponként építendo. Benne van ebben a mondatban a
bátorítás és a figyelmeztetés is. Bátorít az a tudat, hogy naponta
tudatosan készíthetjük utunkat a majdnem tökéletes identitástudat felé. Ha
figyelünk az isteni és erkölcsi erok muködésére bennünk, akkor érzékelni
tudjuk önmagunkat annak, akinek Isten látni akar, és aki megmutatkozik
társai elott. Felso erok alatt erosödünk és leszünk azzá, akinek lennünk
kell. Csak ezzel az eros Isten- és én-tudattal szállhatunk szembe azokkal
az erokkel, amelyek ellenünk muködnek. A meggyengült én sokasodó zavarok
közé keveredik, elbizonytalanodik, kételkedni kezd, és lassan az önfeladás
veszi birtokába. Hasonlóan jár az a nép, amely elveszíti a világosságot,
és sötétségben kezd el járni. A pokol eroi diadalmaskodni készülnek.
Vigyázzunk és imádkozzunk.

Megbunhodte már e nép a múltat, a jövendot pedig ideje már elkezdeni.

Discussion/Fórum