A Magyar Lobbi akciója az 1944. március 19-i német megszállás 60. évfordulója alkalmából: Lipták Béla levele Simonyi András nagykövethez Deák István (Columbia Egyetem) történész véleményével; Baránszki Tibor — 1944-ben a pápai követség magyarországi zsidóvédelmi ügyvezető titkára — személyes tanúvallomása az eseményekről; és Szemerédi Tibor elemzése Teleki Pál felelősségéről a numerus clausus és a zsidótörvények ügyében. Részlet a Magyar Lobbi 2004. március 12-i akció köréből.

Lipták Béla: Tisztelettel kérem az HL minden tagját, hogy március 19-ig írjanak levelet annak az újságnak, melynek olvasói, és használják ki a 60. évforduló adta alkalmat arra, hogy a tényeknek megfelelően felvilágosítsuk a nemzetközi közvéleményt, és “lemossuk” a gyalázatnak azt a hányadát, melyet a kommunista propaganda alaptalanul kent magyar népünkre (Rákosi állítása: “Mi nem a németek által megszállt ország, hanem Hitler utolsó csatlósai voltunk!”).

Levél Simonyi András nagykövethez

Tisztelt Nagykövet Úr! Egy nyugati újságíró érdeklődött nálam, hogy tudnék-e adatokkal, dokumentumokkal szolgálni március 19-re, a német megszállás 60. évfordulójára készülő, “The Occupation of an Ally” című cikkéhez. A német megszállás okát illetően alább idézem Deák Pista barátomnak, a Columbia Egyetem tanárának véleményét:

“Kedves Béla! Veesenmayer, a német főmegbízott, feltétlenül úgy állította be a dolgot Berlin felé, hogy Magyarországot meg kell szállni, mert egymillió zsidó és három millió zsidóbérenc súlyos fenyegetést jelentenek a német hadviselésnek. Valójában az orosz közeledés volt a döntő, de a németek komolyan vették a saját propagandájukat, és sokan közülük valóban azt hitték, hogy a magyar zsidók állami és társadalmi támogatással aktívan dolgoznak ellenük, sőt zsidólázadás fenyeget. Előzőleg is Goebbels, Ribbentrop és mások állandóan arra panaszkodtak, hogy Magyarország nem érti meg a zsidókérdés fontosságát, rosszul, régimódian kezeli az ügyet.

A magam dolgait ajánlom kiindulópontnak: az István Deák, Jan T. Gross, Tony Judt szerk., ‘The Politics of Retribution in Europe’ című könyvben (Princeton, 2000) olvasható tanulmányom, ‘A Fatal Compromise: the Debate Over Collaboration and Resistance in Hungary’, bővebben és remélem objektíven tárgyalja az általad feltett kérdést. A legfontosabb specializált mű természetesen Randolph L. Braham, ‘The Politics of Genocide’ című hatalmas kétkötetes munkája, ami többek között azzal érvel, hogy a zsidók szempontjából jobb lett volna, ha a magyar kormány nem próbál kiugrani a háborúból.”

— Deák István

Nagykövet Úrhoz három kérdésem lenne: 1) Egyetértenek Önök Deák Istvánnal a megszállás okát illetően? 2) Ha igen, rendelkeznek-e olyan dokumentumokkal, melyek azt alátámasztják? 3) Igaz az az állítás, hogy a német megszállásig nem volt deportálás Magyarországon?

Béla G. Lipták, P.E.

Baránszki Tibor levele — szemtanúvallomás

Baránszki Tibor 1944-ben, Angelo Rotta apostoli nuncius kinevezése alapján, a pápai követség magyarországi zsidóvédelmi tevékenységének ügyvezető titkára volt. 2004. március 10-i levelében, Randolph L. Braham “A Magyar Holocaust” című könyvére és saját szemtanúi emlékeire támaszkodva, a következő eseménysort állította össze:

A megszállás előtti események:

• 1942. április 11.: kb. 50.000 zsidó munkaszolgálatos kivezénylése kezdődik Ukrajnába.
• 1942. október 6.: a Harmadik Birodalom hivatalosan felszólítja a magyar kormányt a “zsidókérdés” megoldására; a Kállay-kormány határozottan elutasítja a “végleges megoldásra” vonatkozó német óhajt.
• A magyar politikai vezetőség tudomást szerez arról, hogy a zsidó munkaszolgálatosok jelentős részét Ukrajnában (Dorosics mellett) legyilkolták.
• 1944. március 9.: Himmler 100.000 koncentrációs tábori foglyot bocsát Göring rendelkezésére földalatti repülőgépgyárak építésére.

A megszállás utáni események:

• 1944. március 19.: a németek megszállják Magyarországot. Horthy Miklós rendkívüli koronatanács-ülésen számol be Hitlerrel való klessheimi találkozásáról. Tíz nappal később a Sztójay-kormány több zsidóellenes rendeletet bocsát ki, köztük a sárga csillag kötelező viselését (április 5-től).
• Április 24.: Eichmann Endre végiglátogatja a kárpátaljai és északkelet-magyarországi gettókat.
• Április 26.: a Sztójay-kormány 50.000 zsidó munkaszolgálatost közvetlen német fennhatóság alá helyez.
• Május 14.: kezdetét veszi a magyarországi zsidók rendszeres, tömeges deportálása. Baránszki személyesen hallotta erről beszámolni főnökét, Angelo Rotta pápai nunciust, aki a kormány zsidóellenes tetteit keményen elítélte — ahogy Márton Áron püspök is a kolozsvári Szent Mihály templomban tartott szentbeszédében, május 18-án.
• Június 25.: XII. Pius pápa súlyos felhívást küld Horthyhoz az üldözött zsidók védelmében; a svájci követség átadja Roosevelt elnök figyelmeztetését; V. Gusztáv svéd király is levelet küld. Horthy leállíttatja a deportálásokat (július 8.).
• Július 24.: megnyílik a Vadász utca 29. szám alatti “Üvegház” — itt kezdődik Raoul Wallenberg svéd diplomata humanitárius tevékenysége.
• Augusztus 22.: a semleges államok képviselői összegyűlnek a pápai nunciussal, közösen tiltakoznak a fenyegető zsidóellenes intézkedések ellen.
• Október 15.: Horthy bejelenti Magyarország kiválását a tengelyhatalmak szövetségéből; Szálasi német segítséggel államcsínyt hajt végre. November 8-tól megindulnak a zsidó halálmenetek Hegyeshalom, illetve Ausztria felé — ezeknek Baránszki már személyesen szemtanúja volt, mivel október 19-20-a óta a Nunciatúra embereként dolgozott. Az ő ellenőrzése alatt zajlott a Pozsonyi úti Nemzetközi Védett Negyed pápai házaiba való védett zsidók átköltözése — 12 bérházban mintegy 3.000 zsidót védtek.
• November 21.: Eichmann nyomatékosan elrendeli a halálmenetek újraindítását. Baránszki személyesen tanúsítja, hogy sok zsidó elhullott a halálmenetekben, és legtöbbször csodával határosan jutottak el Hegyeshalomig, egészen jelentéktelen élelmiszer-fogyasztással.

Baránszki Tibor, 2004. március 10.

Szemerédi Tibor: Teleki Pál és a numerus clausus

Gyurgyák János “A zsidókérdés Magyarországon” (Osiris, Budapest, 2001) című könyve alapján, a tények: az 1920. évi XXV. törvénycikk volt az első “numerus clausus” néven ismert törvény, Haller István vallás- és közoktatásügyi miniszter benyújtásában — eredetileg nem tartalmazott faji kitételt, formálisan a népfajok/nemzetiségek arányát limitálta. A Bethlen-kormány 1928. évi XIV. törvénycikke a felvételt engedélyhez kötötte, a foglalkozások arányában elosztva — bár nem faji arány volt a mérvadó, a foglalkozási statisztika gyakorlatilag ugyanazt a célt szolgálta.

Az “első zsidótörvényt”, az 1938. évi XV. tc.-t Darányi Kálmán kormánya nyújtotta be, és az Imrédy-kormány alatt szavazták meg (1938. május 29.) — húsz százalékos korlátozást vezetve be egyes szakmákban. A “második zsidótörvény” (1939. évi IV. tc.) előkészítője Imrédy Béla volt, de már a Teleki-kormány terjesztette be; az indoklást Teleki Pál írta, aki egy 1940. december 3-i parlamenti beszédében ezt maga is megerősítette, bár a beterjesztési vitában azt mondta, szigorúbban fogalmazott volna. A törvény hatpercentes numerus clausust vezetett be az egyetemeken.

Teleki 1939. május 11-én, a Vigadóban tartott beszédében ezt a törvényt a zsidókérdés végleges lezárásának nevezte. A “harmadik zsidótörvény” már Bárdossy László kormánya alatt született, Teleki öngyilkossága után.

Szemerédi Tibor

Forrás: Magyar Lobbi, 2004. március 12.