Lukács Csaba

Lukács Csaba

Ha valaki az amerikai fővárostól délkeletre, egy órányi autóútra bekapcsol egy drótnélküli hálózathoz való csatlakozásra képes laptopot az erdőben, érdekes meglepetésben lehet része: a számítógép képernyőjén szép sorjában megjelennek az Udvarhelyszék, Erdőszék, Marosszék és Balassagyarmat elnevezésű hálózatok. A dologban nincs semmi fantasztikum: Kovács Árpád egykori székelyudvarhelyi fiatalember a családjának, valamint apósának és sógorának otthont adó birtokon kiépítette a nagysebességű drótnélküli világhálós hálózatot.

A harmincas éveiben járó mérnök nyolcvanhatban szökött el Romániából. Némi ausztriai pihenő után került Amerikába, ahol egyetemet végzett (délutáni-éjszakai munkával teremtve elő a pénzt), népitánc közben megismert, majd feleségül vett egy már itt született magyar lányt, akit újra megtanított magyarul és most az Amerikai Szabadalmi Hivatal felelős állásban levő tisztviselője.

Árpád és baráti köre már új generációs magyarok. Számukra nem az a fontos, hogy ki mikor jött át az óceánon és hogy tényleg ott volt-e a Corvin-közben. A meddő viták helyett a tanulásra és a karrierépítésre koncentráltak: van közöttük világhírű kutatóintézetben vezető állásban lévő éppúgy, mint multinacionális telefontársaság nemzetközi pénzügyi igazgatója. Gyerekeik jövőjében azonban bizonytalanok. Nem pénzügyi értelemben: abban vannak kételyeik, hogy unokáik tudnak-e majd beszélni magyarul.

Kovács Árpádnak például a családban is meg kellett vívnia azért, hogy három esztendős lányával csak a szülők anyanyelvnén beszéljenek. Réka a Duna Televízió meséit nézi, Magyarországról Doktor Bubós dévédét kap ajándékba és kívülről fújja a népdalokat vasárnap délutánonként, amikor házukban a cserkészeket néptáncra tanítják szülei. – Sokan mondják, hogy rossz lesz a lányomnak, ha bekerül az iskolába úgy, hogy egy szót sem tud angolul – mondja Árpád -, de azt válaszolom nekik, hogy amikor átjöttem, én sem értettem sok mindent, mégis elvégeztem az egyetemet. Úgy gondolom, először magyarul kell jól megtanulniuk a gyerekeimnek (a kisebbik fiú, Árpika most egyéves), az angol úgyis rájuk ragad, ha kikerülnek a közösségbe.

A fiatal amerikaiakkal jófajta magyar borok mellett beszélgetve kiderül, hogy valahol a tizenkét – tizennégy esztendő körül gondolják a kritikus időt a gyerekeik identitásának kialakulásában. Sokan ezért házat vesznek Magyarországon vagy a Kárpát-medence többi magyarlakta helyén, netán vállalkozásba is kezdenek, hogy legyen miért hazajárni és mit megmutatni a gyerekeknek. Évente pár hetet-hónapot igyekeznek otthon eltölteni a családdal. A kettős kötődés mellett – ha lehet – az is fontos, hogy néhány évet otthon éljen a fiatal. Lehetőleg a középiskola utolsó éveit vagy az egyetemet végezze el Magyarországon – fejtegetik -, mert bár a gondviselés jó, azért nem árt neki segíteni a barátságok, szerelmek kialakulásának idején. Így talán van esély arra, hogy jó amerikai, de hű magyar is válik belőle.

Ahogy fogy a bor, az is kiderül, hogy a sikerek ellenére nehéz a megbékélés a lelkiismerettel. Sokan átmenetei állapotnak tekintik Amerikát, a végső cél hazatelepülni az itt megszerzett tőkével és tapasztalattal. Ebben óriási segítség lehet az egyre gyorsabb internet, hiszen már százezerszám vannak olyan állások, amelyeknél nem lényeges a fizikai jelenlét, a világ bármely pontjáról egy számítógép és a világháló segítségével el lehet végezni a munkát.

A baráti kör túlélési stratégiája mellett természetesen vannak más megoldások is. Akad olyan kitelepült, aki – bár még maga sem beszél tökéletesen angolul – gyerekéhez egyetlen szót sem szól magyarul és a jobb beilleszkedés reményében egy fekete kosárlabda sztárról nevezte el őt. Ezért aztán az otthoni nagyszülők szótárral a kezükben kérdezik meg az unokát, hogy kér-e egy pohár vizet – már ha egyáltalán jut idejük a szülőknek hazalátogatni a nagy beolvadási műveletben.

A washingtoni magyarok március tizenötödikei ünnepségét az Amerikai Egyetem Wesley Teológiai Szemináriumának egyik kápolnájában tartották. Több éve kialakult szokás szerint ezt az ünnepet az ottani magyarok szervezik és meghívják rá a követséget, az ötvenhatos forradalomra pedig a követség szervezésében emlékeznek októberben. Idén a nagykövet nem ért rá elmenni a negyvennyolcas rendezvényre, ám szervezett egy meghívásos fogadást. Diplomatikus húzás volt, mert így csak azokkal találkozott, akikkel akart, de nem lehetett rá azt mondani, hogy nem tisztelte meg március tizenötödikét személyes jelenlétével. Sokan azt is furcsállották, hogy a Capitoliumban Kossuth szobra mellett Raoul Wallenbergét is megkoszorúzta, aki – minden tiszteletünk mellett – azért nem egy tipikus negyvennyolcas hős.

A rendezvény különben jól sikerült. Akinek nem volt még alkalma az emigrációban élő magyarok ünnepségeit látni, annak torokszorító érzés, ahogyan amerikai akcentussal szavalják a fiatalok a Talpra, magyart!, és az is fura tapasztalat, ahogyan – az előadás szünetében – a gyerekek egymást között azonnal átváltanak angolra, mihelyest a felnőttek nem figyelnek rájuk.

A következő helyszín New York, ahol a Kossuth szobornál a magyar főkonzulátus szervez koszorúzással egybekötött emlékezést. A részvétel ösztönzésére egy magánszemély az első száz megjelenőnek fejenként tíz dolláros útiköltséget ajánlott fel. Hasonló akcióra nem emlékeznek az itteni magyarok, de a kezdeményezés sikeres, mert hamar elfogy az ösztönzőnek szánt ezer dollár. A nagy ünnepséget délután szervezik egy erre az alkalomra bérelt iskolában. Ezen már nem vesznek részt a főkonzulátus képviselői, de ez nyilván nem függ össze azzal a ténnyel, hogy az ünnepség díszvendégei lapunk munkatársa, Bayer Zsolt és székelyudvarhely polgármestere, Szász Jenő voltak.

A nagy sikerű előadások után a világvárosban illegális munkából élő fiatalok egy csoportja keveredik oda a vendégekhez és meghívják őket másnapra egy beszélgetésre a házukba. A találkozót az Empire State Building aljában beszéljük meg, előtte van idő végigbámészkodni az írek Szent Patrik napi hagyományos felvonulását. Az ötödik sugárút hosszú órákra lezárva, tízezerszám vonulnak fel a különféle nemzeti viseletbe és egyenruhákba öltözött boldog emberek. A nézők jelentős része is visel valamilyen zöld ruhadarabot, hordószám folyik az ez alkalomra megszínezett sör, lobognak az ír trikolórok, a dudások és a pompomlányok okozta hangkavalkádba egyre több kurjongatás vegyül. A magyarok miét nem mutatják meg magukat évente egyszer? – tesszük fel a jogos kérdést, mert a nemzeti piárnak jobb és hatékonyabb formáját nehéz elképzelni.

A fiatalok tipikus amerikai autóval érkeznek, már elkezdenék irigykedni, amikor hirtelen leállt a motor. A sofőr szerint az automata váltó elektronikájával van baj, de két és félezer dollárba kerülne megjavíttatni. Ennyiét már másik autót is lehetne kapni, de arra most nincs pénz, ezért két-három sarkonként újraindítva a motort csapjuk be a fedélzeti komputert és robogunk a magyaroknak otthon adó Queens negyed felé.

Vendéglátónk, Pápai Szabolcs öt éve érkezett Győrből az Újvilágba azzal, hogy majd csak lesz valahogy és némi pénzt keres az otthoni életkezdéshez. Úgy mutatja be barátait, hogy mindannyian olvasták a beatnemzedék bibliájának számító regényt, Jack Kerouac Úton című munkáját és kalandvágyból jöttek el szerencsét próbálni. Állításuk szerint legalább negyvenezer fiatal magyar illegális munkás lehet a városban: a lányok többnyire bébiszitterkednek vagy takarítanak, a fiúk pedig alkalmi munkákat vállalnak lakásfelújításokon és építéseken. A világváros varázsa hamar elmúlt számukra, egy idő után minden korcsma, minden arc ugyanolyan lett és kezdték egymást keresni az olvasztótégelyben. Piacon, metrón, véletlen találkozások során találtak egymásra, így alakult ki a most harminc-negyven főből álló közösség.

• Otthon érdekes módon nem érdekelt minket, hogy magyarok vagyunk – mesélik -, ez a dolog itt lett fontos, abban a megapoliszban, ahol száznyolcvan nemzet lakó olvadnak egymásba. Amerikán keresztül ismerték meg a hazájukat, úgy kezdtek őstörténettel foglalkozni és most azon gondolkodnak, hogy a bérházak tetején lévő szabad területet kibérlik, hogy megtanuljanak nyíllal célba lőni.

A kis csapat a december ötödikei népszavazás után még jobban összekovácsolódott. Akartak volna szavazni, de nekik sem hagyták, pedig még autót is szerveztek a washingtoni utazáshoz. A sokk után gyűjtésbe kezdtek, a tíz dollárokból összeadott négyszázezer forintnyi adományt (és az otthon mellégyűjtött ruhákat) a napokban vitte le Böjthe-atya árváinak Dévára a győri rokonság. Mindenki adott pénzt, mesélik, házibulikon, Most azt tervezik, hogy az összegyűjtött pénzükből Erdélyben, a Gyímesekben vásárolnak házakat, ahol faluturizmusból és ősi magyar állatok tenyésztéséből fognak megélni – a huszonéves fiatalok zömmének nincs rokona Erdélyben.

– Bár otthon azt tanították nekünk, itt, New Yorkban rájöttünk, hogy nem mi vagyunk a legnyomorultabbak a világon – meséli Pápai Szabolcs. – Ha másra nem is, erre jó volt az itteni tapasztalat. Az otthoni húszfős társaságunkból – akik többnyire 1970 és75 között születettekből kerülnek ki – tizenegy megjárta már Amerikát. Itt rájöttünk, hogy tisztességesen is lehet pénzt keresni, de azt hiszem, hogy idővel mindenki haza fog menni.

Elsőnek érdekes módon az a lány készül haza, aki a legszerencsésebb volt az itteniek közül, mert kisorsolták a vízumlottón és ennek köszönhetően a bébiszitterkedés helyett legálisan vállalhatott egy „zsíros” állást. A honvágy talán nála a legerősebb, és az amerikai tapasztalat arra tanította meg, hogy bízhat magában, mert lám, idegen környezetben is tudott egzisztenciát teremteni magának.

Szabolcsék baráti társaságának esete persze nem mondható tipikusnak: az illegális munkavállalók zöme arra törekszik, hogy minél gyorsabban beolvadjon, mert akkor kisebb a kockázata a lebukásnak. New York nagy csábítás annak is, akinek csak a díszlet a fontos, mert a város minden kulturális és szórakozási keresletre kínál megoldást. Aki akar, még PaDöDő koncertre is elmehet, mert egy vállalkozó hetente szervez bulit magyarországi popsztárkkal.

A következő napokban Szász Jenő székelyudvarhelyi polgármesterhez csatlakozom, akit az újvilágban élő erdélyi és anyaországi magyarok hívtak meg közönségtalálkozókra. Hivatalosak vagyunk a Teaneckben élő Magyar Kálmán házába is, ahol polgári kör alakul éppen. A kulturális menedzser és vállalkozó hetvenöttől „importálja” a magyar néptáncot Amerikába, együttesek és oktatók számára szervezve turnékat.

Magyar Kálmán úgy véli, a hetvenes évektől kezdődött az államokban az a mozgalom, mely során az emberek kutatni kezdték a gyökereiket. Amerika rájött arra, mseséli, hogy polgárai annál többet érnek, minél jobban ismerik és megélik eredeti identitásukat, kultúrájukat. Az államokban jelenleg másfél millió olyan ember él, aki magyar gyökerűnek vallja magát, de ennek tizede sem beszéli ősei nyelvét. A tényekkel tudatában kell lennie annak, aki kulturális importra adja a fejét: a magyar kultúra önmagában nem áru itt, hiszen minden nép megjelenik a maga kuriózumával, de megfelelő csomagolással eladható a hungarikum is. Nagy siker volt két éve például a Csárdás, a kelet tangója című előadás, a zene és a tánc ugyanis nem nyelvfüggő, ezért szélesebb tömegeket érint.

Az itt élő magyarok kulturális igénye is nagyon összetett. Aki a háború előtt érkezett az újvilágba, az egyszerű dallamokra, a régi Budapest hangulatára vágyik. Az ötvenhatosok slágereit a cigányzenészek tudják legjobban játszani, a hetvenes évek gazdasági menekültjei már fogékonyak a népi kultúrára is.

• Az is lehet magyar, aki nem tud már magyarul – fejti ki Magyar Kálmán -, ezért olyan programokat kell hozni, melyekben ők is megtalálják az örömüket. A magyar kolóniák fellegvárai már csak a templomok, de sok helyütt már a pap sem beszéli a nyelvet. A közösségek meggyöngültek, ezért minden nekik szervezett program élethosszabbító műtétnek számít, de mivel a nagy kivándorlási hullámok lejártak, hosszú távon nincs magyar jövő.

Magyar Kálmán a polgári kör alakuló ülését megrázó erejű beszédben vázolta fel annak szükségességét, hogy miért kell az amerikai magyaroknak is hallatniuk a hangjukat a nagy nemzeti kérdésekben. A helyzetet a melegek mozgalmához hasonlította, akik egy adott pillanatban úgy döntöttek, hogy „kilépnek a vécékből” és megmutatják magukat a világnak. – Mi is „clozet hungarians-ok” vagyunk, és itt az ideje, hogy vállaljuk kettős identitásunkat: hű amerikai állampolgárok, de ugyanakkor felelős magyarok is vagyunk. Keresni kell a kapcsolatokat az anyaországban és a Kárpát-medencében azokkal, akik a nemzet megmaradását fő prioritásnak tartják, mert ha nem teszünk valamit, itt is, ott is beolvadunk.

A következő helyszín Chicago, ahol a Szabad Magyar Református egyház megalakulásának tizedik évfordulóját ünneplik. Az erdélyi származású Balogh András lelkész szavaiból kiderül, hogy pozitív a mérlegük, hiszen az elmúlt évtizedben megkereszteltek hét gyermeket, megkonfirmált hét ifjú, házasságot kötött nyolc pár és csak négy testvért kellett elkísérni az utolsó útra. Az alig ötven fős gyülekezet segített az Arad környéki szórványiskoláknak, a szilágysági Hadad község veszélybe került műemlék-templomának és támogatták Böjthe Csaba ferencrendi szerzetes árváit is. „mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít” – idézte az apostol, majd a magyar összefogás szép példájaként a kis közösséget köszöntötte a chicagoi magyar baptista kórus, a katolikus és a református testvérgyülekezet lelkészei is.

Európában talán furcsának tűnik, de az Államokban a templomokat is eladják, ha kifogynak belőle a hívek. A régiek helyét átveszik az új, életképes közösségek, de az sem ritka, hogy bútorüzlet vagy más kereskedelmi felület lesz az isten házából. A magyaroknak jelenleg hetven református gyülekezetük van az Államokban, de ezek döntő többsége elöregedő közösség, így jogos a kérdés, hosszú távon mi lesz az egyházi vagyonnal.

A tizenkét állomásos út során mindenütt fontos kérdés és tátongó seb volt a kettős állampolgárság ügye. Az anyaországi elutasítás az amerikai magyarok jelentős részét is érintette, mert így azok nem kaphatnak magyar állampolgárságot, akik a mai Magyarország területén kívül születtek. Sokan pedig úgy tervezték, hogy öregségükre hazaköltöznek és otthon élik fel az itt összegyűjtött vagyont. – A magyar államnak nem lett volna jobb, ha Florida helyett otthon veszünk lakást és költjük el a nyugdíjunkat? – kérdezte egy denveri idős házaspár, akik a Délvidéken születtek. Nekünk az amerikai egészségbiztosító fizetné a gyógykezelésünket is, nem volnánk a magyar társadalom terhére, mondják őszinte felháborodással, nem értve, hogyan szavazhatott magyar ellen a magyar. A főváros környékén olyan házaspárral is találkoztam, akik évente több ezer dollár értékben támogatnak Kárpát-medencei magyar ügyeket, és azt szerették volna, ha élsportoló gyerekeik magyar válogatott színekben indulnak a világversenyeken. A fiatalok állampolgársági kérelmét azonban folyamatosan elutasítják, mert a szülők egyike Kárpátalján született.

Denverben, a március tizenötödike ünnepségen egy beszélgetésben arról értesülök, hogy az iraki háborúnak voltak olyan magyar áldozatai, akikről nem tud az anyaországi közvélemény. John Lukács Las Vegas-i magyart például nemrég temették a szokásos katonai tiszteletadás mellett – a fiatalember szülei a Felvidékről vándoroltak ki az újvilágba.

Már a hazafele tartó repülőgépen ülünk, amikor arra kérem az udvarhelyi polgármestert, hogy próbálja összefoglalni a tizenhat napos út tapasztalatait. Szász Jenő úgy látja, Amerikában talán még nehezebb magyarnak megmaradni, mint a Székelyföldön. Itt ugyan senki sem tiltja vagy üldözi a magyart, de a gazdasági-társadalmi gőzhenger nyomása ellen nagyobb anyagi-szellemi erőfeszítéseket kell tenni, mint a politikai presszió ellen. A Székelyföldön mindenki magyarul beszél, és azokon a helyeken, ahol többségben vagyunk, még egy kevés önkormányzati pénz is kerül a kulturális-oktatási intézményrendszerünk működtetésre. Amerikában hétvégi iskolákban, cserkészrendezvényeken tanítják magyarul a gyerekeket és sokszor kevés sikerrel, mert fiataloknak nem érzik fontosnak azt, ami a szüleiknek életbevágó.

Az itteni találkozásokon azt javasoltam, meséli a fiatal politikus, hogy fogjuk meg egymás kezét mi, határon túli és óceánon inneni magyarok. Küldjük el egymáshoz nyaralni a gyerekeinket: a mieink angolul tanulnak itt, és ez fontos ebben a globalizálódó világban, az övéké pedig magyarul a Székelyföldön. Arra próbáltam rávenni az embereket, hogy egy lábbal költözzenek haza, vegyenek egy portát, termőföldet, indítsanak kisvállalkozást valahol a Kárpát-medencében, mert így talán sikerül megmaradni, fenntartani a kettős kötődést több nemzedéken át. Ha hazaérek, létrehozunk egy földalap-szerű részvénytársaságot, hogy az itteni magyarok pénzéből nekifogjunk visszavásárolni a Kárpát-medencét, mert meggyőződésem, hogy az átalakulóban levő Kelet-Európában is vannak olyan jó üzletek, mintha Kaliforniában költenék el az emberek a pénzüket.