Deák István történész „Búcsú a nemzeti egység mítoszától” című, 2008. februári Népszabadság-esszéje vitát indított a Magyar Lobbi levelezőlistáján. Deák írását szerzői jogi okból összefoglaljuk; Lipták Béla személyes 1956-os visszaemlékezését részletesebben őrizzük meg, a többi hozzászóló álláspontját pedig névvel és érdemi érveivel mutatjuk be. A szövegek a szerzők történeti értelmezéseit tükrözik.

Deák István: „Búcsú a nemzeti egység mítoszától”

Deák szerint a teljes nemzeti egység feltételezése bármely történelmi korszakban valószerűtlen és félrevezető. Jeanne d’Arc Franciaországától Rigómezőn és a magyar rendi küzdelmeken át 1848-ig olyan példákat sorolt, amelyekben ugyanazon nemzet tagjai eltérő oldalon álltak, passzívak maradtak vagy politikai hűséget váltottak.

1956 októberének lelkesedését és közösségi élményét nem tagadta. Azt állította, hogy ez sem jelentett matematikai értelemben teljes egységet, és egy győztes forradalom után gyorsan felszínre kerültek volna a Nagy Imre, Déry Tibor, Mindszenty József, Dudás József és más szereplők közötti politikai különbségek. A történész feladatának a résztvevői emlékezet és a későbbi kutatás együttes vizsgálatát tekintette.

Lipták Béla: „Nem búcsúzom, mert nem volt mítosz!”

Lipták két okból utasította el Deák következtetését. Úgy vélte, a nemzeti egység valós emlékének megtagadása történeti valótlanság volna, és eltékozolná azt a közös erkölcsi örökséget, amelyet a pesti srácok hagytak a későbbi nemzedékekre.

Szerinte a nemzeti egység nem százszázalékos statisztikai egyetértést jelent, hanem azt, hogy a társadalom elsöprő többsége egy közös cél mögé áll. Elismerte, hogy minden nemzeti mozgalomban vannak ellenzők, megfélemlítettek, helyezkedők és árulók; ebből azonban nem következik, hogy Gandhi indiai függetlenségi mozgalma vagy 1956 közös szabadságkövetelése puszta mítosz lett volna.

Harmincöt napos személyes tapasztalatára hivatkozott. Nemzetőri karszalaggal szerinte minden otthonban családtagként fogadták, ételt és fekhelyet adtak neki. Felidézte a betört kirakatokban érintetlenül maradt árut, az Írószövetség őrizetlen adományládáit és az ingyen élelmet osztó vidéki gazdákat. Ezeket nem egyéni romantikus emlékként, hanem az akkori közösségi lelkület jeleként értelmezte.

Lipták hangsúlyozta, hogy győzelem esetén a politikai egység bizonyára felbomlott volna, ahogyan más felszabadító mozgalmakban is. Ettől még valóságnak tartotta az októberi összefogást és a „Ruszkik haza!” követelését. Angyal István példáját is felidézte, aki zsidó származása és korábbi kommunista meggyőződése mellett a magyar szabadság ügyéért vállalt halált.

Válaszát azzal zárta, hogy 1956 közös élményének védelme nem a mai pártpolitikai megosztottság eltakarását szolgálja. A forradalom szerinte azért marad követendő példa, mert megmutatta, hogy különböző hátterű emberek képesek közös nemzeti célért cselekedni.

Kende Péter: emlékezet és történeti kutatás

Kende Péter szerint egy forradalom mítoszáról beszélni önmagában nem sértő. A történésznek külön kell vizsgálnia a feltárt tényeket és a róluk fennmaradt kollektív képzeteket. Figyelmeztetett, hogy a résztvevő személyes élménye nem helyettesítheti az 1956-os Intézet és más kutatók évtizedes munkáját, de reményét fejezte ki, hogy Lipták ismeri és figyelembe veszi ezt a szakirodalmat.

Gömöri György: az egység tartama és a passzív ellenállás

Gömöri egyetértett abban, hogy az átélők tapasztalata nélkülözhetetlen. A döntő kérdésnek azt tartotta, meddig maradt fenn az ellenállás november 4. után. Szerinte a passzív ellenállás január elejéig kitartott, és csak a sztrájkra izgatás halálbüntetésével, valamint a korábbi pártapparátus újjászervezésével sikerült megtörni.

Úgy becsülte, hogy egy kisebbség valóban megkönnyebbült a szovjet beavatkozás után, de ez nem cáfolja az októberi összefogást. Egy győztes forradalom után a különböző politikai csoportok közötti egység szerinte is gyorsan felbomlott volna.

Bognár Béla: a résztvevők emlékezete

Bognár Béla Teleki Pálhoz kötött mondással reagált: „Bolond beszéd: ki hallgatja?” Kéthly Anna emigráns forradalmárokhoz intézett szavait idézte: „Fiúk, ti tudjátok az igazat, mert ott voltatok.” Számára 1956 értelmét a Pesti Srác, Tóth Ilona és a kivégzettek emlékezete őrizte, függetlenül a későbbi politikai csalódásoktól.

Éltető Lajos: a mítosz fogalma és a demokratikus türelem

Éltető a mítoszt valamely személy vagy esemény eltúlzott, idealizált értelmezéseként határozta meg. A kollektív emlékezet utólagos értelmezéseit nem feltétlenül hazugságnak, hanem a tapasztalat jelentéssel való felruházásának tekintette.

Attól óvott, hogy az 1956-os egység eszméje olyan kizáró politikai hitigazsággá váljon, amely a mai társadalom egyik felét „nem magyarnak” bélyegzi. A demokrácia előfeltételének a másként gondolkodókkal szembeni türelmet és az érzelmi propaganda helyett folytatott érdemi vitát nevezte.

Segesváry Viktor: közösség, nemzet és történelmi pillanat

Segesváry vitatta Deák individualista kiindulópontját. Felfogása szerint az ember közösségi hagyományokból meríti erkölcsi és kulturális világát, a nemzet pedig e közösségi tudat történeti formája.

A nemzeti egységet ő sem százszázalékos egyetértésként határozta meg, hanem ritka pillanatként, amikor egy nép túlnyomó része fennmaradásáért és kultúrájáért cselekszik. Ilyen pillanatnak tartotta 1956-ot. Hunyadi János, Zrínyi Miklós, Petőfi Sándor és Damjanich János példájával azt hangsúlyozta, hogy a magyar nemzet történetileg különböző etnikai és vallási hátterű embereket is magába fogadott.

Források: Magyar Lobbi, 2008. február 16., 5a–5g.; a vita egykorú újraközlése: Mikes International, 2008. A nyilvánvaló gépelési és karakterkódolási hibákat javítottuk; a személyes címeket, telefonszámokat és e-mail-címeket elhagytuk.

Folytatás, 2008. február 23.: magánlevelek a nyilvános vita hátterében

A vita egy héttel később magánlevelezéssel folytatódott, amelyet Lipták Béla a hírlevélben közölt.

Deák István: kérés a válasz továbbítására

Deák István kerülő úton értesült Lipták Népszabadságban megjelent cikkére adott válaszáról, és sajnálatát fejezte ki, hogy nem kapta meg közvetlenül. Fenntartotta korábbi álláspontját, és figyelmeztetett: szerinte semmi nem árt annyit a nemzetnek, mint ha illúziókban ringatja magát. Kérte, hogy amit róla ír, azt neki is küldjék el.

Lipták Béla rövid válasza

Lipták közölte, hogy a Magyar Lobbi feliratkozását és a levelezés címlistáját nem ő kezeli, ezért nem tudta, Deák részt vesz-e rajta. Jelezte, hogy Deák és Jeszenszky Géza levélváltását a következő heti hírlevélben közli. Hozzátette: úgy érzi, Deák másodkézből szerzett benyomásaival olyasmit rombol az olvasók lelkében, amit igaznak és nemesnek tart — de a nézeteltérés ellenére baráti üdvözletét küldte.

Jeszenszky Géza: tanúsítás és árnyalás

Jeszenszky megerősítette Lipták beszámolóját mint akkor tizenöt éves szemtanú. Egy Deáknak írt hosszabb levelében árnyalta a kérdést: úgy vélte, 1956 októberének végén csak kevesen — jellemzően a korábbi rendszer terhelt szereplői — álltak (meghúzódva) szemben a forradalommal, ezért nem helyénvaló “a barikád két oldaláról” beszélni.

Deák István: kiterjedtebb válasz Jeszenszkynek

Deák hosszabb válaszában tisztázta, hogy nem a fegyveres szembenállásról, hanem a korábbi társadalmi átalakulások (zsidótörvények, 1945-ös földreform, államosítások) haszonélvezőinek széles köréről írt, akik joggal félthették megszerzett vagyonukat és állásaikat egy esetleges amerikai győzelem esetén. Jan T. Gross lengyelországi “Fear” című könyvét hozta párhuzamként, amely a háború utáni lengyel pogromokat a hasonló félelemmel magyarázza; Magyarországon szerinte ehhez képest kevés volt az áldozat, de a jelenség társadalmi gyökerei hasonlóak voltak. Úgy vélte, ez részben magyarázza Kádár későbbi népszerűségét is.

Novák Ferenc: elismerés

Novák Ferenc gratulált Liptáknak, és fontosnak nevezte a szemtanúk tanúságtételét azokkal az akadémiai véleményformálókkal szemben, akik szerinte politikai meggyőződésük alapján “értékelik” 1956-ot.

Kiss Éva: saját 1956-os emlékei

Kiss Éva hosszú személyes visszaemlékezésben csatlakozott a vitához. Felidézte, hogy kollégája, Borhi Vendel egyetemistaként jelen volt a 16 pont megfogalmazásánál, s ő maga még aznap kiszögezte a pontokat egy korábbi ÁVH-s parancsnok irodájának ajtajával szemben. Leírta a Bem-szobornál, majd a Parlamentnél és a rádiónál átélt tömegjeleneteket, a Belügyminisztérium előtti sorfalat, és egy megsebesült külföldi férfi orvoshoz kísérését. Beszámolt arról is, hogy a forradalom napjaiban egy mentőautóból fegyvereket foglaltak le és gyújtottak fel a rádió közelében. Visszaemlékezését azzal zárta, hogy mindenki testvérnek érezte a másikat azokban a napokban — ezt a közös élményt tekintette a nemzeti egység bizonyítékának.

Források: Magyar Lobbi, 2008. február 23., 5a–5f. A nyilvánvaló gépelési és karakterkódolási hibákat javítottuk; a személyes címeket, telefonszámokat és e-mail-címeket elhagytuk.

Folytatás, 2008. március: Nagy Károly és az Erdélyi Riport hozzászólása

Nagy Károly: „nem mítosz a nemzeti egység”

Nagy Károly szociológus, professzor emeritus (USA) Deák Istvánhoz címzett levelében elismerte a történész érveinek szellemességét, de vitatta következtetését. Álláspontja szerint miközben teljes, abszolút nemzeti egység sehol, soha nem létezett, 1956 októberében Magyarország ehhez rendkívül közel került. Rámutatott, hogy Kádár rendszerének „nemzettudat-romboló” hatása felelős azért, ahol ma a nemzeti összetartozás tart. Analógiát vont az amerikai egyenlőség-eszménnyel: az sem tökéletesen megvalósult állapot, hanem folyamatosan érvényesítendő cél — szerinte a nemzeti egység is inkább ilyen, elérendő program, nem puszta mítosz. Lipták rövid válaszában egyetértését fejezte ki: „amit 56-ban a magyarság lelkében átélt, azt nem lehet %-kal mérni.”

Erdélyi Riport: a „minimum” fontossága

Az Erdélyi Riport 2008. március 6-i publicisztikája szintén Deák István írására reagált. A szerző elismerte Deák történelmi példáinak (Mohács, Rákóczi-szabadságharc, 1848–49, 1956 utáni megtorlás) helytállóságát, de úgy érvelt: a teljes nemzeti egység hiánya nem azt jelenti, hogy annak minimumára se érdemes törekedni. Éppen ellenkezőleg — szerinte a nemzet legnagyobb történelmi kudarcait (a mohácsi vereséget, majd a török hódoltságot) az okozta, hogy a magyar hatalmasságok nem tudtak időben összefogni. A cikk a szatmári béke két aláíróját, Károlyi Sándor kuruc generálist és Pálffy János császári tábornagyot hozta fel példaként arra, hogy politikai ellenfelek is képesek konszenzusra jutni nemzeti érdekből, és amellett érvelt, hogy a mai magyar közéletnek — itthon és a határon túl egyaránt — hasonló minimális közmegegyezésre volna szüksége.

Forrás: Magyar Lobbi, 2008. március 14., 3e–3f.