Nagy Imre kivégzésének 46. évfordulójára (1958. június 16.): Lipták Béla visszaemlékezése a New York-i szovjet ENSZ-konzulátus elfoglalására tett 1958-as kísérletről, és Pataki László (“Pitekáj”) tanúvallomása a kőbányai Gyűjtőfegyházból, a kivégzés napjáról. Részlet a Magyar Lobbi 2004. június 18-i akció köréből.

Lipták Béla visszaemlékezése

Amikor megérkezett Nagy Imre kivégzésének híre, mi amerikai MEFESZ-esek elhatároztuk, hogy elfoglaljuk a New York-i szovjet ENSZ-konzulátust, és oda meghívjuk a Nagy Imre-kormány egyetlen nyugaton élő tagját, Kéthly Annát, hogy így megteremtsük a szabad magyar képviseletet.

Ott volt velünk Tóth Csanád (a Carter-kormány későbbi államtitkára, aki később hazavitte a Szent Koronát), ott volt velünk Lovas Györgyurka (aki felmászott az ENSZ épülete előtt álló zászlórúdra, és letépte a szovjet zászlót). Sajnos a New York-i rendőrség állandó őrsége erősebbnek bizonyult, mint a mi kis csapatunk — hiába rohamoztunk, küzdöttünk, az épületbe nem sikerült bejutnunk, de a New York-i börtönbe igen.

Lábjegyzetként megjegyzem, hogy másnap a tárgyalásunkon az akkori Politikai Foglyok Szövetségének elnöke, Fábián Béla bácsi — igen, bizony voltak Recsken zsidó magyarok is rabságban — fizette ki a büntetésünket; neki köszönhetjük, hogy kiengedtek.

Lipták Béla

Pataki László (“Pitekáj”) tanúvallomása

1958. június 16. Gyásznap. Úgy érzem, kötelességem megemlékezni Nagy Imre kivégzésének évfordulójára.

1958. június 16-án különleges napra ébredtünk az 1956-os forradalom bebörtönzöttjei a kőbányai Gyűjtőben. Reggel a szokott időben vártuk, hogy sorakozó lesz, és megyünk a munkahelyünkre. Nagy sokára azt tapasztaltuk, hogy a zárkákat “kikutyázzák”, vagyis a bezártságunkat fokozzák. Tanácstalanul meredtünk egymásra: mi lehet ez? Kis idő múlva egy repülő húzott el felettünk — lehet, hogy ez egy menetrendszerű járat volt, de ebben a szokatlan helyzetben elszabadult az emberi fantázia. Egyesek arra gondoltak, kitört a háború? Ez számunkra jó hír is volt, meg rossz is: előbb-utóbb meghozhatja a szabadulásunkat, de afelől sem voltak kétségeink, hogy válságos esetben a rabtartóink nem fognak habozni, szemrebbenés nélkül lemészárolják a társaságot.

Mintegy 1-1,5 óra múlva a csendet megtörte a smasszerok mászkálása, a zárkák kikutyázása, megszólaltak a sorakozásra való felszólítások. A hangulat lassan megnyugodott, az élet a rendes kerékvágásba került, rövidesen napirendre tértünk a dolgok felett.

A déli órákban egyik társam közel hajolt hozzám: “Ma reggel kivégezték Nagy Imrét és két társát a Kisfogházban” — súgta. Döbbenet. Szóhoz sem jutottam. Hát mégis meg merték tenni, morgolódtam magamban.

Aznap a rabtársadalom a szokásosnál is csendesebben viselkedett, eléggé elanyátlanodott hangulat vett erőt az ’56-osokon.

Nagy Imre ízig-vérig kommunista volt, de hazáját és népét jobban szerette, mint az eszméjét, amelynek elkötelezte magát. Az adott történelmi pillanatban azt tette, amit egy becsületes magyar embernek tennie kellett. Ő volt az 1956-os forradalom első számú vezetője és vértanúja.

Áldassék emlékezete.

Pataki László (“Pitekáj”), Budapest, 2004. június 16.

Forrás: Magyar Lobbi, 2004. június 18.