Lipták Béla a Magyar Nemzetben: Simonyi Nagykövet Szerepvállalásáról (2005)

Lipták Béla írása a Magyar Nemzetben Simonyi András washingtoni nagykövet pártpolitikai szerepvállalásáról és az amerikai magyarsághoz fűződő viszonyáról. Részlet a Magyar Lobbi 2005. január 7-i akció köréből.

Néhány hete a Magyar Nemzetben az amerikai magyarság egyik megbecsült vezetője Simonyi András nagykövet visszahívását javasolta (Magyar Kálmán: “A washingtoni nagykövetség fura ura”, 2004. december 6.), szóba hozva a New York-i Magyar Kulturális Intézet ellehetetlenítését, a nagykövet amerikai magyarsággal való egyoldalú kapcsolatát és a magyar lobbi munkáját. Lipták Béla ehhez fűzött megjegyzéseket.

A Magyar Lobbi működése

A Magyar Érdekszövetség (Hungarian Lobby, HL) létrejöttét az internet tette lehetővé — így vált lehetővé, hogy a kisebbségben, nyugaton és az anyaországban élő, ma 1643 főből álló csoportot egységbe tömörítse, amely percek alatt közös akcióba tud lépni. Ez azért hatásos, mert ha a Fehér Ház egyetlen levelet kap egy témában, arra kevés figyelmet fordítanak — de ha ugyanazt a kérést ezer levél tartalmazza, 24 órán belül jelentik az elnöknek. A Lobbi nem beszélgető- vagy vitafórum, hanem tettekre koncentráló munkacsoport: a heti akciókat úgy hirdetik meg, hogy az elfoglalt tagoknak a már megfogalmazott és megcímzett formaleveleket csupán alá kell írniuk, illetve egy gombnyomással fel kell adniuk.

A legutóbbi amerikai választáson mindkét elnökjelölt kérte a HL támogatását, de mivel egyikük sem vette programjába az európai nemzeti kisebbségek helyi önrendelkezésének támogatását, a HL egyik mögé sem állt be. A képviselők közül pártállásra való tekintet nélkül támogatta a Hungarian American Congressional Caucus minden tagját, és mind a 25-en győztek a választáson. A Lobbi az Albán Lobbit is támogatta Macedónia önállóságának követelésében, amit azóta el is ismert az Egyesült Államok.

Simonyi nagykövet és a HL

Amikor tavaly októberben Mark Brzezinski (Zbigniew Brzezinski fia) meghívta a HL-t egy, a demokrata párt által az amerikai etnikumok képviselőinek rendezett megbeszélésre, Simonyi nagykövet Lipták mellett ült. Amikor Lipták megkérdezte, honnan tud a megbeszélésről, a nagykövet azt válaszolta: “Tőled, a múlt heti HL-körlevélből.” Amikor Lipták felszólalásában elmondta, hogy a HL még nem döntött, melyik elnökjelöltet fogja támogatni — mivel egyik jelölt sem állt ki a magyarok autonómiája mellett —, a nagykövet arckifejezése egyértelmű helytelenítést tükrözött.

Lipták később elmondta a nagykövetnek régi véleményét: az 1,5 milliós amerikai magyarságnak akkor lesz igazi befolyása az amerikai külpolitikára, ha egységes képviseletet választ — ehhez elengedhetetlen, hogy a magyar külképviseleti szervek is támogassák ezt az igyekezetet, például a választások megszervezésével és a szavazatok megszámlálásával, ahogyan más amerikai etnikai közösségeknél is szokás. Később kiderült számára, hogy a nagykövet befolyása révén olyan amerikai magyarok, mint Teleki Maxim (Hungarian American Coalition) vagy Hámos László (Hungarian Human Rights Foundation) Ohióban részt vettek a demokrata elnökjelölt kampányában — Lipták szerint ez nem egy nagykövet dolga; ha mégis pártot választ, legalább “tegyen mindkét lóra”.

A megbékélés szükségessége

Lipták emlékeztetett: három műszaki könyvéhez Teller Ede írt előszót, 1956-os szabadságharcról írt kötetét a New York Timesban Mike Kaufmann, a Wall Street Journalban Michael Korda ismertette — mindhárman zsidó származásúak, s tudják, hogy Lipták mindig is a megbékélést igyekezett szolgálni. Hasonlóan fontosnak tartja a magyar-magyar megbékélést Simonyi nagykövet is, de szerinte helytelenül szolgálja azt, amikor a New York-i Magyar Házban vagy a Szent István templomban meg sem fordul — ez nem a közös szándékot, nem a megbékélést szolgálja. “Egészséges lelkű, önbecsülő ember nem cserélgeti, hanem gyűjti a lojalitásait” — írta, hozzátéve, hogy a szeretet nem fogyó erőforrás: attól, hogy valakinek sokat adunk belőle, másnak nem jut kevesebb.

A jövő

Lipták szerint a magyarságnak ma már csak önmagával kell megküzdenie a lelki gyógyuláshoz — ehhez az önsorsrombolás és a testvérharc felhagyására van szükség. Simonyi nagykövet e célt akkor szolgálná, ha eljárna minden magyar közösség rendezvényére, és nem kötelezné el magát egyik amerikai párt felé sem. Szégyenletesnek nevezte, hogy neki magának 12 órát kellett utaznia és nyugdíja tíz százalékát kellett elköltenie ahhoz, hogy szavazhasson, s hogy a nyugaton élő tízezrek közül mindössze 70-en tudták legyűrni a szavazás akadályversenyét. Zárásként megismételte korábbi gondolatát: amikor a magyarság már megbékélt önmagával, meg kell találnia “a 21. század Deák Ferencét” — Lipták szerint azonban a jelenlegi nagykövetet nem ilyen célok vezérlik.

Frissítés: helyreigazítás és további megkeresés

Lipták Béla levélben tájékoztatta Bácsi-Nagy Andrást, a washingtoni magyar követség sajtóattaséját, hogy Sárközi és Simonyi nagykövetek nevének összekeveréséről szóló korrekcióját már elküldte a Magyar Nemzetnek, egyúttal megerősítve, hogy cikkének minden más állítását — a magyar külképviselet vélt belpolitikai elfogultságáról, a Magyar Lobbi, a kettős állampolgárság és az amerikai magyarság politikai egységbe szerveződésének támogatásának hiányáról — fenntartja. Megkérte az attasét, hogy a Lobbi mellékelt, az erdélyi egyházi vezetők romániai médiacenzúra elleni tiltakozását juttassa el a közép-európai témákkal foglalkozó riporterekhez és szerkesztőkhöz — vagy ha erre nem kapna engedélyt a nagykövettől, küldje el neki azok elérhetőségét, hogy a Lobbi saját nevében továbbíthassa.

Frissítés: torontói visszhang

Komjáthy Árpád torontói olvasó levélben üdvözölte a Kanadai/Amerikai Magyarság hetilapban megjelent írást, és felajánlotta, hogy a torontói magyar közösséget is bekapcsolná a Magyar Lobbi összefogó munkájába. Lipták Béla válaszában tisztázta: nem azért javasolta Simonyi nagykövet visszahívását, mert a szocialista-liberális kormányt képviseli — erről a magyar választók döntöttek —, hanem mert megosztó tevékenységet folytat, akadályozza az amerikai magyarság egységes politikai erővé formálódását, és szabotálta, hogy az Amerikában élő magyar és kettős állampolgárok részt vehessenek a december 5-i népszavazáson.

Frissítés: Márton András, a New York-i Magyar Kulturális Központ volt igazgatója

Márton András, a 2001 decemberében megnyílt New York-i Magyar Kulturális Központ 2005. január 2-ig hivatalban lévő igazgatója a Magyar Nemzetben helyesbített egy korábbi cikket, és részletesen leírta az intézet bezárásához vezető eseményeket. Elmondása szerint 2004 januárjában a Kulturális Intézetek Igazgatóságának vezetője minden érdemi indoklás nélkül eltávolította munkatársát, Magyar Kálmánt a központból — s később kiderült, hogy maga Simonyi András nagykövet járt közbe emiatt a kulturális tárca vezetőinél. Márton szerint az ok Simonyi saját kulturális ambícióiban keresendő: a nagykövet honlapja szerinte tele van fényképekkel a nagykövetség saját rendezvényeiről és Simonyi rockzenei fellépéseiről, miközben elhallgatja, hogy legsikeresebb programjait valójában az általa bezáratott New York-i központ szervezte és finanszírozta.

Márton beszámolt arról is, hogy amikor Magyar Kálmán felesége nyilvánosan finoman vitatta Simonyi nagykövet a kádárizmus bukásáról vallott felfogását egy amerikai lapban, a nagykövet ezt a férjen és magán a kulturális központon torolta meg — a nagykövetség és a New York-i főkonzulátus ezután magához ragadta a kulturális képviseletet, és a kiemelkedő szakmai munkát végző intézet évi mintegy 200 rendezvényét, kiépített kapcsolatrendszerét felszámolták.

Márton András, a New York-i Magyar Kulturális Központ előző igazgatója

Frissítés: Lipták Béla összegzése a visszahívás kérdéséről (2005. december)

Közel egy évvel az ügy kezdete után Lipták Béla összegezte, miért javasolja a nagykövet visszahívását. Felidézte, hogy Simonyi András tevékenységére először 2004 októberében figyelt fel, az amerikai elnökválasztási kampány idején — beszámolója szerint a nagykövet két amerikai magyar vezetőt a demokrata jelölt melletti kampányolásra befolyásolt. Lipták szerint ez azért is indokolatlan volt, mert a Magyar Lobbi nevében mindkét elnökjelölt kampánybizottságát megkereste azzal a kérdéssel, támogatják-e a magyar kisebbségek autonómiáját (Mark Brzezinskivel személyesen is beszélt), és mindkettő hasonlóan kitérő választ adott — vagyis a magyar érdek szempontjából nem volt érdemi különbség a két jelölt között.

Másodszor 2004. december 5-én figyelt fel a nagykövet szerepére: a postai és konzulátusi szavazás elutasítása miatt az Egyesült Államokban élő, szavazásra jogosult magyar állampolgárok közül összesen 73-an tudtak szavazni a népszavazáson, s ezek fele is követségi alkalmazott volt. Liptáknak magának 12 órájába és 250 dollárjába került, hogy vonattal Washingtonba utazva leadhassa a szavazatát.

Felidézte azt is, hogy amikor korábbi, a Magyar Nemzetben megjelent írásában kifogásolta a nagykövet szerepvállalását, arra — a diplomáciai szokásoktól szerinte eltérő módon — George Herbert Walker amerikai nagykövet írt válaszcikket a lapban, azt állítva, hogy Simonyi semmilyen proaktív szerepet nem játszott az amerikai választásokon. Lipták megjegyezte: reméli, hogy az amerikai nagykövet ezt ellenőrizte is, mielőtt kijelentette — ugyanakkor vitathatónak nevezte, hogy egy külföldi diplomata feladata-e beleavatkozni a fogadó ország egyik újságjában folyó vitába.

(Lipták írásában két további, súlyosabb állítás is szerepelt — egy neki adott szóbeli tájékoztatásra hivatkozva arról, milyen feltételeket ígért volna a nagykövet a Bush–Gyurcsány találkozó létrejöttéért cserébe, illetve egy, a Fehér Házból kiszivárgott dokumentum sajtóhoz juttatásáról, ahol a feltételezett közvetítő neve után maga is kérdőjelet tett. Ezeket a Lobbi anyaga sem támasztotta alá dokumentummal, ezért itt csak jelezzük, hogy elhangzottak; tartalmukat tényállításként nem közöljük.)

Lipták hangsúlyozta, hogy a visszahívást végső soron nem ezekért javasolja: elismerte, hogy a nagykövetek általában a mindenkori kormánypárt érdekeit szolgálják. Érvelése szerint a probléma az, hogy — miközben az albán külképviselet összefogott az albán emigrációval, és eredménnyel harcolt a macedóniai és koszovói albánok jogaiért — a magyar külképviselet a másfél milliós amerikai magyarság megosztásán dolgozik, holott az “a nemzet egyik aranytartaléka, potenciálisan befolyásos szövetségese”. Zárásként leszögezte: valójában nem is a jelenlegi nagykövet visszahívása a célja, hanem az, hogy utóda tanuljon a példájából, és a lengyel vagy albán minta szerint segítse az amerikai magyarság politikai erővé formálódását — ehhez elég volna, ha a külképviseletek támogatnák az amerikai magyar képviselet demokratikus megválasztását.

Frissítés: kik nyilatkoztak valójában a Koalíció nevében?

A Lobbi pontosította, hogy amikor az Amerikai Magyar Koalíció nyilatkozatában védelmébe vette Simonyi Andrást és állást foglalt Magyar Kálmánnal szemben, a közlemény “az Amerikai Magyar Koalíció szervezeti és egyéni tagsága” nevében szólt — valójában azonban sem a tagszervezeteket, sem a tagságot nem konzultálták, csak a hét tagú vezetőséget. A hét fős vezetőségi bizottságból is négyen (Hámos László, Lendvai-Lintner Imre, Szekeres Zsolt és Teleki Maximilián) szavaztak a nyilatkozat mellett, ketten (Dózsa György és Fülöp László) nem szavaztak, Ludányi András pedig ellene szavazott. A Lobbi következtetése: “Magyar Kálmán álláspontját nem az amerikai magyarság vagy az AMK, hanem négy személy utasította el” — s hozzátette, hogy a nagykövetnek nem feladata az amerikai magyar szervezetek vezetőit a maga védelmére késztetni, mert ezzel megosztja a közösséget.

Frissítés: a nagykövet saját szavai — interjú a Washington Timesban (2005. december 22.)

(A Lobbi néhány héttel a visszahívást szorgalmazó összegzés után közreadta magának Simonyi Andrásnak egy terjedelmes interjúját is, amely a Washington Timesban jelent meg — így a vitában az ő álláspontja is megjelent az olvasók előtt.)

Az interjúban a nagykövet üdvözölte a fogvatartottak kínzását tiltó, John McCain szenátor által jegyzett és Bush elnök által is támogatott új amerikai szabályozást: szerinte ez “nagyon fontos, hogy az európaiak lássák — olyasmi, amit megérthetünk és tisztelhetünk”. Úgy értékelte, hogy az elmúlt évben jelentősen javult a viszony az Egyesült Államok és a vezető európai uniós hatalmak között a 2003-as iraki háború okozta megosztottság után — a közvélemény azonban más kérdés: “Határozottan érezzük, hogy a politikai kapcsolat javult, de ez még nem fordult át az Egyesült Államok európai megítélésének tömeges változásába. Ez nem könnyen orvosolható, és őszintének kell lennünk egymással ebben.” Hozzátette: “Egy kormány iránti tisztelet nem csökken, hanem éppenséggel nő, amikor az emberek látják, hogy a vezetés képes elismerni a múltbeli hibákat.”

Több közép- és kelet-európai kormány panaszát visszhangozva a szeptember 11. utáni amerikai vízumnehézségeket nevezte a kétoldalú kapcsolatok egyik fő fejfájásának: “Árt nektek, árt nekünk. Nem pusztán utazási jogokról vagy kényelemről van szó, hanem arról az érzésről, amit egy átlagos magyar ember táplál az Egyesült Államok nyitottságáról és vendégszeretetéről.”

A 2005-ös évet erősnek nevezte a magyar-amerikai kapcsolatokban, annak ellenére, hogy Budapest márciusban kivonta 300 fős kontingensét az iraki koalícióból. Kiemelte az amerikai közvetlen tőkebefektetéseket, valamint hogy Condoleezza Rice külügyminiszter méltatta 77 orosz gyártmányú T-72-es harckocsi magyar adományozását az iraki biztonsági erőknek. “Magyarország segíteni akar Irak újjáépítésében” — mondta, hozzátéve, hogy a csapatkivonás ellenére Magyarország felajánlotta iraki diplomaták és állami tisztviselők képzését, mert a szovjet birodalom összeomlása utáni politikai és gazdasági reformok tapasztalata hasznos lehet Iraknak. Az iraki szerepvállalás népszerűtlenségéről így fogalmazott: “A háború sohasem népszerű” — de szerinte a legtöbben úgy gondolták, döntő fontosságú volt támogatni az Egyesült Államokat.

Forrás: Magyar Lobbi, 2005. január 7. (Lipták Béla írása, Magyar Nemzet), 2005. január 28., 2005. február 11., 2005. február 18. (Márton András írása, Magyar Nemzet, 2005. február 14.), 2005. december 2. és 2005. december 23. (David R. Sands interjúja, The Washington Times, 2005. december 22.)