Lipták Béla nyílt levele Jánosi Katalinnak, Nagy Imre unokájának, válaszul megrázó vallomására, amelyet a Népszabadság 2005. január 22-én közölt. Részlet a Magyar Lobbi 2005. január 28-i akció köréből.

(Lipták Béla megjegyzése: ezt az írást a Népszabadság szerkesztőjének, Vörös Károlynak küldtem el január 24-én — mivel a szerkesztőség válaszra sem méltatott, kérem, hogy aki tudja, juttassa el Jánosi Katalinnak.)

Nehezen indul ez az írás — nehezen, mert számomra még ma is idegen a Népszabadság mint fórum. Nekem ennek a lapnak az elődje utoljára 1956. október 23-a estéjén volt a kezemben, miközben Nagy Imrére vártunk; akkor is csak arra kellett, hogy fáklyát gyújthassunk belőle az Országháza előtti elsötétült téren.

Jánosi Katalin megrázó sorai késztettek az írásra. Elképzeltem, mit érezhetett egy négyéves kislány, aki babázás helyett napokig zokogó édesanyja és a romániai katonák vérebei között ismerkedett meg az élettel — és megértem, hogy ilyen gyerekkor után az önmagába való száműzetést választotta. Szeretném, ha minden kis magyar Katalin megértené: édesapjukat úgy nevelték, hogy amiről sírás nélkül nem tudunk beszélni, arról hallgatni kell. Jánosi Ferenc, Katalin édesapja is csak ennek a törvénynek engedelmeskedett, ezért hallgatott saját és apósa megkínzatásáról, arról, hogy belőlük a “vallomást” feleségeik és gyermekeik megölésével fenyegetve csikarták ki.

De mondanék valami mást is — valamit, amit az 1956-ban még csak négyéves kislányok nem láthattak: a Nagy Imrék, Jánosi Ferencek, Szabó bácsik és Angyal Pisták hősi kiállásukkal, az életük árán halálra sebezték a kommunizmus behemótját, és ők azok, akik elindították a 20. század legfontosabb szellemi áramlatát — az emberiség közös harcát a szabadságért, minden ember szabadságáért.

35 nap

Katalin édesapjához hasonlóan én sem beszéltem — még a gyerekeimnek sem — Marikáról, akinek életét a Móricz Zsigmond körtér védelmekor oltotta ki egy szovjet páncélos; mielőtt elvesztette volna eszméletét, a szám fölé hajolva még ezt suttogta: “Öcsi, van egy kis cukor a zsebemben, vegyél!” Sem Danner Jancsiról, akinek életét megmenthettem volna, ha tudok lőni, de nem tudtam — magyar pufajkások géppisztolysorozata ölte meg a Műegyetem főkapujánál. Életemben először akkor érzékeltem, mi is a halál, amikor a leesett cipőjét próbáltam visszaerőszakolni már merev lábára, s nem ment. Mindketten barátaim voltak, mellettük álltam távozásuk perceiben, s velem vannak ma is.

Amikor az ember karjai között meghal egy barátja, attól valahogy megváltozik. Húszéves korom óta magamban hordozom Jancsi és Marika emlékét, s a vele járó bűntudatot is — hiszen közös álmainkért ők adták az életüket, én pedig a harcot túlélve elmenekültem. De ez a bűntudat nálam energiaforrás is, különösen mert optimizmussal vegyül. Ezt az optimizmust szeretném megosztani a magyar Katalinokkal, akik úgy érzik, népünk a pesszimizmus és önrombolás korát éli. Szerintem nem így van.

1956-ban úgy ettem vadidegenek asztalánál, úgy aludtam idegenek ágyában, hogy a zsebemben lapuló 20 forintomat soha senki el nem fogadta — azzal a húszassal léptem át az osztrák határt, mert a szabadságharc 35 napja alatt tőlem soha senki pénzt el nem fogadott. Hazánk minden magyar asztalánál elég volt fizetségnek a nemzetőr-karszalagom; ez a nemzetiszínű karszalag családtaggá tett egy nemzet minden otthonában. Ez a 35 nap tett egy életre optimistává, mert megmutatta, milyen bátor, áldozatkész és hazaszerető tud lenni az átlagos magyar ember — hiszem, hogy a Jancsiknak és Marikáknak a vére nem válhatott vízzé fiaikban és unokáikban.

Az íróiszövetségi ládák emléke

Vajon hány nemzet mondhatja el magáról, hogy fővárosa utcáin őrizetlen halmokban állt az írószövetségi gyűjtőládákban a papírpénz, hogy egy özvegy úgy szedhette ki a koporsó árát, hogy közben, mint ősszel a falevelek, úgy hullottak melléje az adakozók bankói? Csak Budapest népe, csak a Jánosi Katalinok mondhatják el ezt apáik fővárosáról.

Ugyanakkor szükség van a megbékélésre is — arra, hogy a romániai és recski raboknak és rabtartóiknak, a Terror Háza kínzottjainak és kínzóinak unokái végre békében, a múltat maguk mögött hagyva építhessék a szebb magyar jövőt. Ehhez a megbékéléshez nem kell bosszú, nem kell Nürnberg vagy akasztás — csak az kell, hogy a bűnösök bocsánatot kérjenek népüktől. Amikor 1990-ben a Zöld Párt jelöltjeként elindultam Horn Gyula ellen, összefutottunk Somogyban, Nagyatádon — kezet nyújtott, s én nem voltam képes belenyúlni. Láttam a szemén, hogy rosszul esik neki, de azt nem láttam, hogy értené is, mivel tartozik nem nekem, hanem egész népének.

A másik elengedhetetlen lépés, amit szomszédaink közül többen már megtettek: a titkosrendőrségi jelentések nyilvánosságra hozatala — egy egészséges társadalomnak ismernie kell a múltját. Mindenkinek tudnia kell, ki volt a besúgó a házban, de tudnia kell azt is, hogy a besúgó tetteiért sem pártja, sem vallása, sem gyereke vagy unokája nem felelős: azért egyedül csak ő maga felel. A besúgás és a hazaárulás nem jobb- vagy baloldali, nem konzervatív vagy szabadelvű tett — az egyszerűen bűn, amiért egyének felelősek.

A jövő

Gondoljunk az érintetlen árukra a forradalmi harcoktól betört ablakú boltok kirakataiban: nem hihetetlen, hogy azokban a napokban nem akadt senki, akinek a potya zsákmány fontosabb lett volna, mint a forradalom tisztasága? Ha apáink ilyenek tudtak lenni, a mai magyar társadalom miért ne lenne képes begyógyítani a huszadik század ejtette lelki sebeket?

A magyar szabadságharc szelleme nem aludt ki 1956 után sem. Élt 1958. június 16-án is, amikor New Yorkban megtudtuk, hogy Kádárék meggyilkolták Jánosi Katalin nagyapját, Maléter Pált, Gimes Miklóst, Losonczy Gézát, Szilágyi Józsefet. Erre válaszul próbáltuk meg elfoglalni a New York-i szovjet ENSZ-konzulátust a Park Avenue-n, hogy ott felállítsuk a Szabad Magyar Kormány képviseletét — Kéthly Anna, a Nagy Imre-kormány egyetlen szabad földön élő tagja lett volna a vezetője. A New York-i rendőrség megakadályozta a tervet, s emiatt börtönbe kerültem. Abban a tízszemélyes cellában ott volt velem Lovas Gyurka is, aki Nagy Imréék meggyilkolásának hírére megmászta az ENSZ épülete előtti zászlórudat, s csupasz kézzel letépve a gyilkosok zászlaját zuhant le a betonra; ott volt Tóth Csanád is, akinek édesapját azért akasztották fel, mert riporterként kiderítette és leírta, hogyan csikarták ki Mindszenty József vallomását — mert bizony mindenkit lehet vallomásra bírni. Csanádból később az Egyesült Államok államtitkára lett, aki 1978-ban Cyrus Vance külügyminiszterrel hazavitte a Szent Koronát.

Jánosi Katalinnak talán azt is tudnia kellene, hogy nemcsak a nagyapjával egy időben felakasztott Angyal Pista volt zsidó, hanem az a Recsket megjárt Fábián Béla bácsi is, aki akkoriban a Magyar Politikai Foglyok Szövetségének elnökeként minket a New York-i börtönből kiváltott. Ezt azért helyes hangsúlyozni, mert a kommunisták burkoltan szították az antiszemitizmust — a hatalmat azért adták a Rákosi Mátyások és Péter Gáborok kezébe, hogy a nép a bűnökért ne őket, hanem “a zsidókat” hibáztassa, s abból sem csináltak titkot, hogy sok volt a “zsidó ÁVH-s” Recsken. Arról viszont mélyen hallgattak, hogy a recski rabok között is sok volt a zsidó származású magyar, és hogy a Tűzoltó utcai szabadságharcosok hős parancsnoka, az Auschwitzot túlélő Angyal István — akit a forradalom bukása után Kádárék pufajkásai felakasztottak — szintén zsidó volt.

Optimizmussal nézek a jövőbe, hiszen ma már szabad az ország, s ma már a Jánosi Katalinok és gyermekeik olvashatják ezt az írást a Népszabadságban. Ma már csak önmagunkkal kell megküzdenünk, hogy lelkileg is meggyógyuljon a magyarság — ehhez csak annyi kell, hogy felhagyjunk az önrombolással és testvérharccal, s tehetségünket arra használjuk, amire ezer évig használtuk. Amikor a nemzet már megbékélt önmagával, ismét követjük majd a IV. Bélák és Deák Ferencek példáját, és nagyot alkotunk.

Lipták Béla, mérnök, író, 56-os emigráns

P.S. (Lipták Béla köszönete Dr. Nagy Károlynak): Mészáros Márta “Temetetlen halott” című filmje Nagy Imre végső üzenetéből kihagyta a nagybetűkkel írt és a ()-ben szereplő, Nagy Imre által soha nem mondott mondatot: “Egyetlen vigaszom ebben a helyzetben az a meggyőződésem, hogy előbb vagy utóbb a magyar nép ÉS A NEMZETKÖZI MUNKÁSOSZTÁLY majd felment azok alól a súlyos vádak alól… Úgy érzem, súlyos tévedés, bírósági tévedés áldozata vagyok. KEGYELMET NEM KÉREK.” (Mindazok után, amit ebből az eszméből csináltak, annak számomra már nincs értelme.)

Forrás: Magyar Lobbi, 2005. január 28.