Nyílt levél Smaranda Enachenak és román barátaimnak

„Nem létezik az abnormális, mert az abnormális megszokottá vált. Így minden megoldódik…”
Még az is lehet, hogy Eugen Ionescu mindezt csak egy ügyes aforizmának szánta. Villámtréfának. Egyperces bölcseletnek. Nem is gondolt bele – mert nem mert belegondolni! –, hogy a mi életünk esszenciáját veti papírra, mindössze két mondatban.

Amúgy Ionescu indexen volt Ceausescu Romániájában, amikor ezt leírta. Tehát: a leírás pillanatában maga az élet igazolta vissza a tétel megcáfolhatatlan helyességét…

De Barátaim: tényleg így oldódnak meg a dolgok? A közös dolgaink? Ezentúl már tényleg csak e cáfolhatatlan tétel szerint fogunk elmélkedni örökkévalóságokról is, apróságokról is? Mert ideje van az elmélkedésnek. Julien Benda írja az Írástudók árulása című művében, hogy az emberiség kétezer éven át cselekedni a rosszat cselekedte ugyan, de méltányolni a jót méltányolta. Ez volt-az emberiség erkölcsi kiskapuja. Ám mára bezárult ez a kiskapu is – az írástudók árulásának következtében. Mert az írástudók a politika és a tömeg szolgálatába szegődtek.

Fordítsunk most ezen az átkon, hozzuk helyre a végzetes hibát. Nem késő, soha nem késő. És mindig eljön az idő, amikor szembe kell nézni önmagunkkal – és ez a legnehezebb tehertétel. Eljött az idő. Mert kibeszéletlen ügyeink vannak. Politikusaink pedig nincsenek abban a helyzetben, hogy az írástudók felelősségével és szabadságával kibeszéljék ezeket a kibeszéletlen ügyeket.

Románia két világ határán áll. A demokratikus Nyugat és a bizánci Kelet között. Nem merészelnék ítéletet mondani e két világról, bennem elmúlt, bennem odalett a Nyugat feltétel nélküli tisztelete. Aztán pedig furcsa is az én számból e két világról szólni s a létezésről mely e két világ közötti senki földjén megtapasztalható. Hiszen nemzetem egyik legnagyobb költője, Ady Endre (eltűnt emléke a csucsai Boncza-Goga kastélyból…) úgy szólt mirólunk, hogy „kompország" vagyunk, állandó ingázásban Kelet és Nyugat között. Ami vad, nyers, durva és megtartó bennünk, az mind-mind ott gyökeredzik a Keletben, Hunniában, a vágyaink pedig, a finomságunk és az alkalmazkodásunk odaláncol minket a Nyugathoz, Pannóniához. Így aztán nincs lenézés vagy kioktatás ebben a – megállapításban, csak mélységes együttérzés és rokonság. És igen: szeretet…

Tudjátok, Barátaim, amikor hat esztendeje elkezdtem Erdélyt járni, úgy jöttem először, hogy rettegtem a románoktól. Harminchatodik évemet tapostam, s harminchat éven át bele tud ivódni a lélekbe minden sztereotípia, minden előítélet. S mást nem hallottam a románokról, mint hogy magyar vért szoktak inni, hogy bennünket csak „bozgoroknak" hívnak, hogy szívesen leölnének mindnyájunkat. Román határőrökről hallottam, akik darabokra szedik a magyar rendszámú autókat, vagy órákig váratják a magyart minden ok nélkül a határon.

Az első belépésemkor két perc alatt végeztem, és a román katona mosolyogva kívánt jó utat – magyarul. Aztán persze vártam órákat is ok nélkül, és úgy ordítottak velem, mint a kutyával – ám ez nem nemzetfüggő „a bunkóság az egyetlen, ami igazán internacionalista; de erről, majd később…

Szóval úgy képzeltem valahogy, hogy minden román egy Nicolae Ceausescu. S azt tudnotok kell, hogy a nagyanyám módfelett vallásos asszony, aki egy 'legyet képtelen agyoncsapni, aki gyerekkoromban mindig a számra ütött, ha azt találtam mondani, hogy „hülye". De azt a filmet, amin Ceausescu és Elena „tárgyalását” és, kivégzését mutatták, fel kellett venni neki videóra, megnézte vagy ötszázszor, és minden egyes alkalommal elmormolta magában, hogy „na, vége van ennek a két rohadéknak", aztán szaladt meggyónni a bűnt.
Szerintem a Jóisten gyónás nélkül is megbocsátott neki…

Igen, a román forradalom idején (forradalom volt, Barátaim, vagy csak helyet cserélt egymással a Securitate első és második vonala?) az én nemzetem lélegzet-visszafojtva ült a televízió előtt, és sírtunk. Nem volt egyetlen magyar sem, aki azt gondolta, remélte, akarta, hogy most majd „visszaszerezzük Erdélyt". De minden magyar azt gondolta, remélte, akarta, hogy mostantól fogva szabadok lesznek az erdélyi magyarok. Ők is…

A párom kolozsvári, mesélt azokról a napokról. Ahogy a kolozsvári főtéren együtt táncolt, ünnepelt magyar és román, ahogy egymás nyakába borultak és összeölelkeztek az emberek – mert végre vége van annak a két rohadéknak…

Fél év sem kellett hozzá, és leköpték a kolozsvári utcán azért, mert magyar. Nem, nem képletesen köpték le, hanem igazából, a gyűlölet fertőző nyálával.

Mondjátok, Barátaim, hogyan lett abból az összeölelkezésből, abból a megszabadulásból marosvásárhelyi pogrom? Miért került a „szabadság" Sütő András szeme világába?
Én tudom…
Ezért vagyok szélsőséges…
És ezért lettem kitiltva.

Mert „cselekedeteim érinthetik az ország területi épségét, veszélyeztethetik az ország védelmét, közrendjét és biztonságát", mert „veszélyeztetem az egységes román nemzetállamot".

Barátaim! Tényleg ekkora a baj? 2004-ben egy író, egy újságíró veszélyezteti a román állam szuverenitását? Többgenerációnyi román hazafi munkáját, önfeláldozását és megtartóerejét sodorja veszélybe egy magyar írástudó? Tényleg Romániát fenyegetem én – vagy azokat a politikusokat, akik tőkét kovácsolnak maguknak a félelemből, és mindig a félelemből, mert nincs semmi más a birtokukban? Nem azokat a politikusokat fenyegetem én, akik húsz éve még Lenin összessel keltek és feküdtek, akik vörösre tapsolták a tenyerüket egy debilt éltetve a nagygyűléseken, most pedig karácsonyfát avatnak a Vatikánban? Nem azokat a politikusokat fenyegetem véletlenül, akik tagjai voltak – magyar létükre! – a debil kommunista pártjának, s akik most kioktatják Tőkés püspököt európaiságból és demokráciából…? Nem azokat a politikusokat fenyegetem én, akik a csöndben, közös dolgaink kibeszéletlenségében érdekeltek? Akik most is szájkosarat tennének a kérdezőre, a gondolkodóra, a nem felejtőkre? Nem azokat… Ugyan! Minek a sok kérdés? Ha egyek vagyunk Kompország mivoltunkban, hát egyek vagyunk abban is, hogy kicsodák lettek megint a vezetőink…
S nem is ezek a valódi kérdések.
A valódi kérdés, hogy én szélsőséges vagyok. De miért?

Mondjátok, Barátaim, ti mit tennétek, ha Moldáviában, mondjuk Chisinauban csak cirill betűvel lehetne felírni az 500 éve meghalt Stefan cel Mare szobrára az uralkodó nevét? Csak azért kérdezem, mert Dózsa György neve még az amúgy toleránsnak tekintett Bánság fővárosában, Temesváron is csak Gheorghe Dojaként szerepel a szobortalapzaton és az utcanévtáblákon.

Mondjátok, Barátaim ti mit tennétek, ha a Timok-völgyében úgy döntene egy román család, hogy hét végén románul tanítja a gyermekét, s ezért hétfőn beidéznék őket a rendőrségre, mondván, ez ne jusson többé eszükbe, mert „baj lesz belőle".

Csak azért kérdezem, mert amikor a Bákó megyei csángók hét végén magyarul taníttatták gyermekeiket, hétfőn beidézték őket a rendőrségre, és azt mondták nekik, ezt ne tegyék többé, mert „baj lesz". A szülőket pedig pénzbírsággal sújtották.

Tudjátok, Barátaim, ezen eset kapcsán mondtam: nem tűrhetjük, hogy a kicsike csángó gyerekeknek a „helyi hülye román rendőr legyen az egyetlen jövőképük. De nem hülye az a román rendőr, aki ezt cselekszi? Ugyanis arra gondolni sem merek, hogy esetleg valami felsőbb utasítást, parancsot hajt végre… Hát akkor? S éppen így beszélhetünk hülye magyar rendőrről, aki román rendszámú autókra vadászik idehaza az autópályán. S hülye magyar határőrről, aki leszállítja a román rendszámú autóbuszról a néptáncosokat, és megtáncoltatja őket, csak úgy, mert éppen szórakozni van kedve…

Nem tudom, talán említettem már: egyedül a bunkóság, a tahóság, a végtelen ostobaság igazán internacionalista.
Amúgy ha tudtok ilyen moldáviai vagy Timok-völgyi esetekről, amikor románokat sértettek és alázták meg, amikor a ti emberi jogaitokat vették semmibe, szóljatok azonnal. Haladéktalanul tiltakozni fogok.
Mert ilyen szélsőséges vagyok…

A csángók ügye persze több szempontból is jelképes: ti azt mondjátok, a csángók románok, mi azt mondjuk, magyarok. Nem az a legtisztességesebb, ha hagyjuk, hogy eldöntsék ők maguk?

Ti azt mondjátok, Mátyás király román volt. Mi azt, magyar volt. (Nincs még egy olyan királyunk, aki ilyen elemi erővel szakadt volna bele a magyar néphagyományba, népköltészetbe és néplélekbe, mint „Mátyás, az igazságos".)

De mondjátok, Barátaim, e vitánktól függetlenül illik-e piros-sárga-kék kukákat tenni a világörökség részét képező remekmű, Mátyás király szobra elé? Nem köpjük ezzel a piros-sárga-kék kukával szemen magunkat, románok, magyarok egyaránt? Nem megalázó piros-sárga-kékre, nemzeti színeitekre festeni egy szemétkosarat – s nem megalázó hagyni ezt? Nem megalázó, hogy a Funar nevű abnormális immár megszokottá vált, s már vagy negyedszer lehet a „kincses Kolozsvár" polgármestere? Nem gondolkoztatok még el azon, hogy Funar és a saját posztkommunistáitok kölcsönösen feltételezik egymást? Hogy úgy kell nekik Funar, mint egy falat kenyér, hiszen őhozzá képest, lám-lám, ők az európaiak meg a jó uralkodók?

Kedves Barátaim!
Azt mondják, azért vagyok szélsőséges, mert szóvá teszem, hogy ortodox kolostorok épülnek szerte a Székelyföldön.
Nem az ortodox kolostorokkal van bajom. Sőt! Ellensége vagyok a mai korszellemnek, a cinizmusnak, negyvenesztendőnyi embertelen kommunizmus és vallásüldözés után a szekularizáció farizeus emlegetésének s e mai egyházellenességnek. Ha vannak románok, akik Székelyföldön kolostorokat akarnak, ám legyen! De mi van azzal a több mint 2000 egyházi ingatlannal, amit a román kommunisták elraboltak az erdélyi magyarságtól, és aminek a román jogállam tizennégy év alatt az egytizedét sem adta vissza?

S tudjátok, Barátaim, ha ilyen körülmények között Csíkkarcfalván felszedik az utcakövet, hogy beleépítsék a marosfői ortodox kolostorba, akkor végképp nehéz nem „szélsőségesnek" lenni. Mert ez nem vallási vagy egyházi kérdés, ez egyszerűen a tömény, az arcátlan bunkóság és jogtiprás. Azt pedig nem tűröm…

Azt mondtuk, kibeszéletlen ügyeink vannak.
Akkor, Barátaim, ne kerüljük meg a legkényesebbet se.
Autonómia…
Sokan rettegnek a puszta fogalomtól is. S nem is értik. Istenem, pedig annyira egyszerű: az autonómia azt jelenti, hogy nem félünk. Nem vagyunk hajlandók félni soha többé. Ezen túl a romániai magyar autonómia azt is jelenti, hogy tudomásul véve a történelmi; politikai és demográfiai valóságot, mi, magyarok örökre lemondunk arról, hogy tologassuk a határokat. De soha nem mondunk le arról, hogy a romániai magyar közösség egyenlő méltósággal, élhető életet élhessen szülőföldjén.
Ennek európai eszköze és kerete az autonómia.

Kedves Barátaim!
Soha, de soha nem fogjuk elfogadni, hogy – a romániai magyarok az erdélyi zsidók és szászok sorsára jussanak. Trianon után nyolcszázezer szász élt Erdélyben. A kommunista láger egyik legaljasabb kápója egyenként eladta őket harminc ezüstpénzért. Eladta a lélekkufár… A kommunista láger leggyávább kápója, Kádár János harminc éven át tűrte, hogy azt tegyenek az erdélyi magyarsággal, amit csak akarnak.
De bennünket már nem lehet eladni. Sem elüldözni. Sem visszazárni a hallgatás fala mögé. Hát nem látjátok, hogy közös a sorsunk, s közös volt akkor is?

Azt mondják rólam, rólunk, hogy szenvedélyesek vagyunk.
Igaz. Szenvedélyesen szeretjük az erdélyi magyar világot, melyet őseinktó1 örököltünk és utódainkra kívánunk hagyni. Tudjátok, miért? Mert a csíki székelyekből valahány kétszáz éves bolyongás után lekerült valahová az Al-Dunához, s most is ott él, Belgrád alatt. Közülük az egyik, Borsos Tamás bácsi mondta egyszer nekem: tudod, fiam, mi itt rájöttünk, hogy a világ szebb velünk, mint nélkülünk. Hát ezért…
Hát ezért szeretjük ugyanolyan szenvedélyesen Erdélyt, mint ti. Tényleg nem szerethetjük együtt?

Kedves Barátaim!
Amit most leírtam, állítólag veszélyezteti Romániát.
Nem veszélyezteti. Ám ha a jelenlegi hatalom következetes akar lenni, akkor ki kell tiltsa az országból a gondolataimat is, a cikkeimet is, a könyveimet is, és ellenőrzése alá kell vonnia: az internetet is.
Nem fog menni. Íme, ez az írás a Ziuában az első példa. Köszönet érte. S köszönet azért, hogy több román tiltakozott kiutasításom ellen, mint ahány magyar. Köszönöm, hogy az abnormális még nem vált teljesen normálissá.

Kedves Barátaim!
Hat éve járom Erdélyt. Eddig három román szót tudtam: lapte batut (aludttej); ciorba de burta (pacalleves); a harmadikat meg le sem merem írni…
Most megtanultam egy negyediket: informatie clasificata (minősített információ).
„Informatie clasificata" lettem.
Ha nem vigyázunk, közös jövőnk is egy „informatie clasificata" lesz, és nem tudjuk meg soha, mi lehetett volna…

Tisztelettel és köszönettel:
Bayer Zsolt

Megjelent a Magyar Nemzet és a Ziua napilapok szombati, március 6-i, számában.

Bayer Zsolt nyílt levele Markó Bélának

Hazug egység, elhazudott múlt, megmenthető jövő
"Mert én ezt a kérdést nem valakinek a leleplezése vagy hírnevének csorbítása céljából vizsgáltam meg, hanem inkább okulásért, hogy akik olvassák, megértsék; akik megértik, elhiggyék; akik elhiszik, tartsák meg; és akik megtartják, fogják fel, hogy közel vannak a végpusztulás napjai, és az idők sietnek a nemlét felé."

(Rogerius mester Siralmas éneke; részlet)

Egy vagyok abból a generációból, amelynek lelkéből megpróbálták kitörölni a határon túli magyarságot. Egy vagyok azok közül, akik már bejárták a fél világot, de Erdélybe, Felvidékre, Délvidékre, Kárpátaljára lábukat be nem tették. Azok közül való vagyok, akiknek Kádár bácsi cukrászdájában a fejébe verték, hogy amit ma megzabálhatsz, ne halaszd holnapra. És kaparj kurta, neked is lesz. És jó, hogy "nem kell eltartanunk kétmillió erdélyi cigányt". És mi vagyunk a legvidámabb barakk…
Kétezer körül volt: Lászlóffy Aladár Magyarországon gyógykezeltette magát. Kossuth-díjas költőnknek lejárt a tartózkodási engedélye. Protekcióval soron kívül eljutott a Belügyminisztérium illetékeséhez, egy ezredeshez. Az ezredes belenézett Lászlóffy útlevelébe, majd rendkívül udvariasan – hiába no, mégiscsak egy protekciósról volt szó – megkérdezte tőle, hogy beszél-e magyarul… Az az ezredes, az is ennek a generációnak a betege.
"Ne küldjetek ide nekünk baszkokkal és írekkel példálózó bayerzsoltokat, kedves Sándor, inkább ti gyertek minél gyakrabban!" – írtad Csoórinak tavaly nyáron, kedves Béla, és az a csupa kisbetűvel írott is én vagyok. S bizony, naiv vagyok, jóhiszemű vagyok, és még illúzióim is vannak. No és emlékszem, sajnos nem tudok nem emlékezni, hogy nemrégen Csoóri és Duray volt a szélsőséges, hőzöngő nacionalista azok szerint, akiknek kegyeit most oly kitartóan keresed. De már ez sem számít, kedves Béla, illetve miért pont ez számítana? Miképpen apróság az is, hogy engem nem küld senki, megyek magamtól, mert ugyan harminchat évesen láttam először Erdélyt, de ottragadt a lelkem. Hőzöngő, zavaros fejű nacionalista volt nemrégen Csoóri és Duray – s látod, valahogy azok is maradtak. Tabajdi Csaba, az MSZP kisebbségi politikusa, aki még ráadásul a jobbak közül való, leinti Csoórit. Tabajdi Csaba módosító indítványt nyújt be a költségvetési vitában, hogy a Sapientia Egyetem megkapja az eredetileg kialkudott támogatást, majd Tabajdi Csaba nem szavazza meg saját módosító indítványát. S mondom, ő még a jobbak közül való… Látod magad előtt a képet, a pillanatot, Béla, ahogy az apparátusszürke Tabajdi leint egy Csoórit? Persze hogy látod. Hiszen te is leinted. Számon kéred őt, hogy "honnan ez a magabiztosság", amikor a múlt század folyamán "kétszer is elvesztettétek Erdélyt". Hát akkor először is: mi az, hogy mi vesztettük el Erdélyt? Ki az a mi? A jelenlegi anyaország? Honnan ez a hamis áltranszszilvanizmus, Béla? Vagy ez pusztán korunk egyik Csák Mátéjának lelkiismeret-furdalásban gyökeredző sértettsége?
Ez az elhazudott múlt egyik darabkája, kedves Béla. Része annak a hamis történelmi tudatnak, amelyet negyven év kommunista oktatásának köszönhetünk, s amelynek középpontjában a nemzetvesztő, a kisebbségekkel szemben agresszív és türelmetlen, elnyomó magyar uralkodó osztály áll. Hazugság, de jól beleverték a fejekbe. Akkor most nézzünk egyetlen példát.
"Sajnos az összes megyéből nem áll rendelkezésre olyan kimutatás, mint amilyet éppen a kérdéssel kapcsolatban a vegyes lakosságú Torda-Aranyos vármegye területéről összeállíthatunk. Itt egy 1914-es kalendárium szerint a nevekből megállapíthatóan 71 falut teljesen és tisztán román értelmiségiek vezettek, anélkül, hogy ezekben egyetlen magyar értelmiségi ember is lakott volna. (…) Igen valószínű, hogy ha a vegyes lakosságú vármegye 71 községében ilyen volt a helyzet 1914-ben, akkor Fogaras, Beszterce-Naszód, Hunyad, Krassó-Szörény, Arad, Bihar, Máramaros és más megyék száz meg száz falujában egészen hasonló helyzetet lehet kimutatni. Ez pedig valójában egyértelmű volt a román közigazgatási önkormányzattal. A fenti tények érthetővé teszik azt, ami eddig sokak előtt hihetetlennek és megmagyarázhatatlannak látszott: jó pár száz magyar község elrománosodása a 19. század második felében. Egy nagy magyar tudós senki által meg nem cáfolt kimutatása szerint 1850-től 1900-ig Magyarországon, a világ előtt elnyomónak beállított magyar államban 309 magyar falu elrománosodási folyamata fejeződött be. A folyamat az osztrák önkényuralom alatt indult meg. A román–magyar vegyes lakosságú megyékben a jobbágyfelszabadítás után sok magyar kisnemes elszegényedett. Kisnemesek, magyar parasztok házai, ingóságai az 1848–49-es szabadságharc eseményei következtében elpusztultak. Mivel a szabadságharc elbukott, az elszegényedett és legyőzött magyarságot a győztes osztrákok további elnyomással gyöngítették. Sok helyen a vegyes lakosságú falvakban a szórványsorba jutott magyarság templomi birtokait is románnak adták. Románok vezették a falut, a járást, a megyét. 1867 után is nagyon sok helyen ugyanez a helyzet maradt meg, mert amint láttuk, a magyar kormány nem bántotta és nem cserélte ki a román nemzetiségű tisztviselőket. Ezek között pedig bizony sok Vuia Péter volt, aki – az idézett román beismerés szerint – még a kövekből is románt csinált" (Bíró Sándor: Többségben és Kisebbségben). Aztán még, a nagy magyar elnyomás és agresszió és türelmetlenség közepette 1908-ban Vaida-Voevod Sándor román képviselő a következő verset olvasta fel a magyar parlamentben:
"Hiába minden, minden… el fogsz veszni / Jogtipró ázsiai söpredék… / Tíz átkos század óta élősködtök, / Mint vérszomjas poloskák e hazán. / És sokat tűrt, de semmit sem felejtett, / Mert cine mintye a román."
Vaida-Voevod Sándornak semmi bántódása nem esett, hiszen az "elnyomó" és "nemzetvesztő" magyar uralkodó osztály és politikai elit komolyan vette a szólásszabadságot is és a képviselői mentességet is.
Így vesztettük el kétszer is Erdélyt, mint elnyomók.
Így vesztettük el Erdélyt, mint átkozottul és bolondul liberálisok, engedékenyek.

Minimálkonszenzus
Hiányolod és elsiratod a szükséges minimálkonszenzust, kedves Béla. De odahaza peremre szorultaknak, a régi rendszer kollaboránsainak és rossz magyarsággal beszélőknek bélyegzed mindazokat, akik nem értenek egyet veled, veletek. Kirekeszted és sértegeted őket, s azt már csak a minimálkonszenzus keresésének jegyében teszem szóvá, hogy a régi rendszer kollaboránsai vád különösen ízléses éppen a te szádból, s éppen Tőkés Lászlóval kapcsolatban. Azt mondod, hogy az a legnagyobb hiba, ha pártpolitikai szempontoknak rendeljük alá a határon túli magyarság ügyét. Rendben van, igazad van. De január 9-én Tőkés püspök úr így fordul hozzád, hozzátok: "Magyarságunk érdekében készek vagyunk bármely előfeltétel nélkül elkezdeni a párbeszédet." És erre te január 10-én azzal válaszolsz a megkeresésre, hogy a meghívást elutasítod, mert a meghívás elfogadása azt jelentené, hogy politikai partnernek tekintitek az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsot.
Mi történt egy hét alatt, Béla? Hová lett a pártpolitikai szempontok elvetése a nagy közös cél érdekében? Vagy ez csak afféle széptevés, a pórnak szóló üres fecsegés volna? S közben pártpolitikai szempontok szerint acsarkodtok mindenkire, aki nem hajlandó egy követ fújni tivéletek… Aztán még azt is írod, hogy "ma már odajutottunk itt, Erdélyben, hogy jobban kell félnünk a belső vagy esetleg Magyarország felől jövő megosztási kísérletektől, mint a románok ilyen irányú próbálkozásaitól". Ki akar benneteket megosztani, Béla? Vagy megosztás alatt a politikai pluralizmust, a valódi alternatívák meglétét érted? Ameddig ezt nem mondod meg pontosan, addig mindössze Ceausescu szellemét idézed. Ő is Budapestben látta mindig minden veszély forrását… Aztán, sajnos, nem tudok nem emlékezni párt- és elvtársad, Eckstein-Kovács Péter tavaly novemberi kijelentésére: Az RMDSZ nem kegyelmez azoknak, akik ellenjelölteket állítanak! S ezek után ti keseregtek, hogy nincsen minimálkonszenzus? Ezek után tényleg csodálkoztok, hogy az RMDSZ 1990 óta először a parlamenti küszöb alá süllyedt, s a közvélemény-kutatások felmérései szerint jelenleg négy százalékon áll… Mindeközben te úton-útfélen azt hangoztatod, hogy a romániai magyarság 95 százaléka benneteket támogat.

Magyar magyarnak farkasa
Amúgy az a szomorú helyzet, még ellenjelölt sem kellett hozzá, hogy ti ne kegyelmezzetek.
Tíz éve éppen ti szabadítottátok a székely anyavárosra, Székelyudvarhelyre a pusztító és terjeszkedő idegenséget magában hordozó csereháti létesítményt. S hosszú-hosszú évek óta nincsen más célotok, mint hogy eltávolítsátok a város éléről Szász Jenőt. Emlékszel még, Béla: a választási kampányban pénzt, időt és fáradtságot nem kímélve Székelyudvarhelyre összpontosítottatok Szász Jenő ellenében. Meg is lett az eredménye: Marosvásárhely elesett – de legalább Szász Jenőt nem sikerült eltávolítanod. De nem adtátok fel. Amikor Tőkés László végső elkeseredésében a bírósághoz fordult, kérve annak megállapítását, hogy az RMDSZ még saját alapszabályát is megszegi, akkor te kifakadtál, mondván, még nem volt arra példa, hogy magyar–magyar belviszályban az egyik fél a román hatóságokhoz forduljon. Ez volt a legfarizeusabb mondatod, Béla. Mert ugye éppen ti távolítottátok el mondvacsinált formai okokra hivatkozva az Udvarhelyért Polgári Egyesület tagjait a városi tanácsból, s tettétek ezt a román hatóságok hathatós segedelmével. Aztán hányszor jelentettétek fel Szász Jenőt az összes létező román hatóságnál? Mit műveltek vele? Mit műveltek Böjte Csabával? Gergely István tiszteletes úrral? S minden lélekmentő, közösségépítő magyarral? Újkori bojárok módjára ostorral és cukorral akarjátok függésben tartani az egész erdélyi magyar világot, s mindeközben te Budapestre jársz keseregni meg keresni a konszenzust…

Tanulni a románoktól
Gyakran, s e friss írásodban is többször hivatkozol arra, hogy tanulhatnánk a románoktól. Érdekérvényesítést, nemzetpolitikát, nemzetstratégiát. Ebben is igazad van. Ezért kérdezem: szerinted van-e, volt-e valaha olyan román vezető, aki a történelem során hozzájárult volna ahhoz, hogy bárhonnan is töröljék az egységes román nemzet kifejezést – s ezzel együtt töröljék az e kifejezés mögött rejlő érzést, politikai szándékot és akaratot? Mert te magad a kedvezménytörvény módosításakor hozzájárultál ahhoz, hogy MSZP-s és SZDSZ-es barátaid – akik szerint mi "túlszerettük a határon túli magyarságot" – töröljék a törvényből az egységes magyar nemzet kitételt.
Apropó: szerinted volt-e a román történelemben olyan vezető, aki arról beszélt volna, hogy túlszerették a határon túli románságot? S elképzelhetőnek tartasz olyan határon túli román vezetőt, aki egy ilyen kijelentés után gazsulált volna egy ilyen bukaresti politikusnak?
Csak azért kérdezem, mert te gazsulálsz.
Most éppen annak a Kovács Lászlónak, aki kijelentette: nem hívják meg a MÁÉRT-re Tőkés Lászlóékat, mert a kormány nem akar az erdélyi magyarság megosztottságához hozzájárulni. Mondd meg őszintén, ugye azért jöttél most ide, hogy ezt a kérést tolmácsold a kormánynak. Hogy Tőkésék nem jöhetnek. Kérni jöttél a magyar egység nevében. Kérni attól a Kovácstól, aki az erdélyi falurombolás elleni tüntetés idején külügyminiszter-helyettes volt, tagja a pártállamnak, az elnyomó apparátusnak, s így nézte végig, ahogy az értetek tüntetőket a rendőrök szétverik. Kovácsnak akkor is fontosabb volt Ceausescu, mint az erdélyi magyarság. S neked mi volt fontos, és most mi fontos, hogy így egymásra találtatok?
Gazsulálsz, feltehetőleg azért (is), mert amikor pénzről van szó, nem moralizálsz és nem keseregsz. Mert mondd, Béla, mit csináltatok azzal a több mint egymilliárd forinttal, amit az általad irányított és befolyásolt Communitas Program és Iskola Alapítványok kaptak Magyarországról? Mikor fogsz ezzel a pénzzel nyilvánosan elszámolni? És azzal a pénzzel mikor fogsz elszámolni, amit Bukarestből kaptok, méghozzá a romániai magyarok adólejeiből…?
Közismert az ellenszenved Orbán Viktor, Kövér László és úgy általában a Fidesz iránt. Pedig a saját bőrötökön érezhettétek, mi a különbség a behódoló MSZP–SZDSZ-politika és a kezdeményező, helyzetteremtő polgári politizálás között. Amikor Hornék megkötötték Iliescuval az alapszerződést, nem számoltak veletek, határon túli magyarokkal, sem Budapest, sem pedig Bukarest nem tekintette partnernek az RMDSZ-t. Ha jól emlékszem, Béla, az alapszerződés tárgyalásakor először úgy döntött a magyar parlament MSZP– SZDSZ-többsége, hogy ti nem szólhattok hozzá az általános vitához. Majd az SZDSZ-es Kóródi Mária, az Országgyűlés alelnöke tagadta meg tőled a szót, és kiürítéssel fenyegette meg az állítólag zajos karzatot, ahol ti ültetek. Nem így volt, Béla? Nem hagyott benned, bennetek nyomot az arcpirító megaláztatás? Majd később, az Orbán-kormány kezdeményező külpolitikájának köszönhetően s éppen a kedvezménytörvény kapcsán Bukarest kénytelen volt elismerni az RMDSZ-t politikai közvetítőnek. Ez történelmi pillanat volt, amit megérdemelt a romániai magyarság és az RMDSZ egyaránt. Anyagi szempontból pedig az RMDSZ a státustörvény legnagyobb haszonélvezője lett. A státusirodákat bekebeleztétek, a családok pénzére rátettétek a kezeteket, azokat ti osztjátok. A státustörvényt a ti beleegyezésetekkel megfosztották minden szimbolikus, önmagán túlmutató tartalmától, ám a pénzt ti forgatjátok.
Miért is nem szereted te Orbán Viktort és a Fideszt?

Elvándorlás és megmaradás
Utolsó, nagy lélegzetű írásod tanúsága szerint te is észrevetted, hogy 200 ezer magyar hagyta el Erdélyt tíz esztendő alatt. Ám ha 1990-től számoljuk mindezt, miképpen Szász Jenő teszi, akkor közel 250 ezres a veszteség. Minden egyes elvesztett magyarért közös a felelősségünk. Közös – de nem egyenlő.
Több mint egy évtizede politikai vezetője vagy a romániai magyarságnak, ezért a te felelősséged kicsit mégis nagyobb az enyémnél, miénknél.
Mostanában, a nagy egységhirdetés közepette előszeretettel hivatkoztok a vajdasági magyarok példájára, akik lám, összevesztek, s emiatt kiestek a belgrádi parlamentből. Nem ezért estek ki, Béla. Hanem azért, mert elfogytak menet közben. A parlamenti küszöb eléréséhez már nem elégséges a lélekszámuk. S ha tovább aprózod a romániai magyarok lépteit, akkor ők is erre a sorsra jutnak…
Csoórinak írott leveledben megidézed a fehéregyházi kukoricásban menekülő Petőfit, s Petőfi-korú fiadra gondolsz. Tudod-e, hogy a ti lélekölő politikátok miatt hány Petőfi-korú magyar fiatal menekül Európa kukoricásaiban? Mindez persze nem csak rajtatok múlott és múlik. Minden magyar politikusnak és értelmiséginek határon innen és túl közös a felelőssége. Közös, de ismétlem: nem egyenlő…
Nincs-e itt az ideje elgondolkodni azon, hogy e végpusztulást felidéző folyamat megállításához szükséges a szülőföld elhagyása nélkül elnyerhető magyar állampolgárság és az autonómia. Te is jól tudod, Béla, hogy a határok megnyitása után aki el akart menni, már elment, aki el akar menni, el fog menni. De akik maradtak, nem azért maradtak, mert máshol nehéz letelepedési engedélyt vagy állampolgárságot szerezni. Nem az erdélyi magyarságot kell arra kényszeríteni, hogy a magyar állampolgárságért Magyarországra jöjjenek, hanem a magyar állampolgárságot kell Erdélybe vinni. Ez egy törvénymódosítás s politikai akarat kérdése…
Hogyan, miért jutottunk odáig, hogy idehaza Bauer Tamás eszdéeszes politikus rád hivatkozva azt állítsa, állíthassa, hogy a magyar állampolgárság elnyerése megakadályozza a romániai magyarok "romániai integrációját (!) és emancipációját"… Hová jutottunk, Béla?
S nem mint politikustól, hanem mint értelmiségitől kérdezem: milyen érzés, milyen morális kihívás Tőkés László helyett egy Verestóy Attilával kormányozni az RMDSZ-t? Emlékszel-e még, amikor 1990-ben a derék Katona Ádám azt javasolta, hogy a székelység gyűljön ismét össze Agyagfalván, és nyilvánítsa ki az autonómia iránti igényét? Emlékszel, Verestóy Attila párttársad milyen aljas módon járatta le már akkor az autonómia eszméjét és gondolatát? Verestóy ilyeneket beszélt: hogyan is képzelik mindezt a szervezők? Eztán majd külön járdája lesz a románoknak meg a magyaroknak… Szerinted, Béla, Verestóy magától ennyire ostoba és aljas, vagy távirányítással működik, és a gombokat Bukarestben nyomogatják? Miért tűröd az ilyen alakokat magad körül? Milyen érzés ilyen alakokkal parolázni?

A visszaszerzett javakról
Írod, büszke vagy arra, hogy egy Magyarországnál nagyobb közbirtokossági erdő s számos egyéb ingatlan került vissza erdélyi magyar tulajdonba. Büszke is lehetsz, és szerepedet nem vitatom mindebben. Tetted a dolgodat, végezted a feladatot, amivel megbíztak a romániai magyarok. Nem kegyet gyakoroltál, hanem teljesítetted kötelességedet. Elismerés az elért eredményekért. Ám ne feledd: ha az egykor elrabolt magyar tulajdon visszaszerzése a jelenlegi ütemben halad, akkor kétszáz év kell ahhoz, hogy a romániai magyarság visszakapja jussát. Nincs ennyi időnk. Ezért a fontolva haladás, az apró lépések politikája hamis realizmus – hamis realizmus és önfeladás. Nem puskaropogásra, de határozott, a létérdekekben, létkérdésekben kompromisszumot nem ismerő magyar politikai akaratra és érdekképviseletre van szükség határon innen és túl egyaránt.
Azt írod, rávettétek a román kormányt az észak-erdélyi autópálya megépítésének támogatására.
Sajnos ez nem igaz, Béla. Az észak-erdélyi autópálya az iraki háborúban megtollasodott amerikai Bechtel cég érdekérvényesítő képességét dicséri, ehhez neked (nektek) nincsen semmi közöd. Ti Bukarestben folyosói pletykákból tudtátok meg, hogy miről is állapodott meg Nastase és a Bechtel. Neked, no és persze Medgyessy barátodnak maximum annyi köze van a leendő autópályához, hogy tapasztalataim szerint hamarosan lázasan fogjátok keresni az áldozni kész alvállalkozókat…
Amúgy útügyben jelenleg ott tartunk, hogy két évvel ezelőtt Csíkkarcfalván a románok felszedték a főutca kockaköveit, és beleépítették azokat a marosfői ortodox kolostorba. Biztosan kihagy a memóriám, de nem emlékszem, hogy a bukaresti parlamentben őrjöngve vertétek volna az asztalt Verestóyval. Pedig ez nem a fontolva haladás kérdése, hanem az elemi tisztességé. Mert tudod, ha a románok holnap kitalálják, hogy mi, magyarok eztán csak hason csúszva közlekedhetünk az utcán, akkor nem eredmény, ha kemény tárgyalásokon kiharcoljuk, hogy járhassunk mégis négykézláb…
Ez az igazi kis magyar világ, Béla.
No és az az apróhirdetés, ami tavaly év végén jelent meg a kolozsvári Krónikában:
"Az ELITE kávécsomagban nyertem egy fél házat, a jobb felét. Társulnék azzal a személlyel, akinek megvan a ház bal fele."
Kifut a lábunk alól a Haza, mi pedig kávéscsomagokban kotorászva keressük házaink jobb és bal felét…
Olvass apróhirdetéseket, Béla. Azokban dübörög az igazi, kis magyar világ. A szomorúbbik…
Semmit sem várva üdvözöl,

Bayer Zsolt

Discussion/Fórum