„…Nem érti ezt az a sok ember,
Mi áradt itt meg mint a tenger?
Miért remegtek világrendek?
Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.

De most sokan kérdik: Mi történt?
Ki tett itt csontból, húsból törvényt?
És kérdik, egyre többen kérdik,
Hebegve, mert végképp nem értik
Ők akik örökségbe kapták-;
Ilyen nagy dolog a Szabadság?…”

xxxxxxx

Idézet a sok jevél közül egyből:

Dear Mr. Lipták,

………Thank you all so much for commemorating one of the most heroic battles for freedom in history. Don't ever let people forget. When we forget, it happens again.

Sincerely,
Frank Keegan
Editor of Connecticut Post

xxxxxxxxx

Péntek, 1956 NOVEMBER 5

Nem aludtam inkább eszméletlen voltam. Zsindely Laci talált rám a dékáni irodában. A mosdóba menet bukkant rám, amint a földön a falnak dőlve ültem a rádió mellett. Először csak a szája mozgását láttam, aztán lassanként eljutottak fülembe a szavai is:

–…és Csepelen. Visszaverték őket az Üllői úton is. Pest utcáin mindenütt kiégett orosz tankok füstölögnek. Dunapentelénél és Pécsett is megállították őket a mieink. A Szabad Európa rádió szerint Amerikában a veteránok kongresszusa követeli, hogy a NATO azonnal küldjön segítséget. Budán eddig még nincsenek oroszok, de a Körtéren már majdnem készen állnak a barikádok és özönlik a fiatalság, hogy segítsenek a védelemben.

Minden jó hír egy-egy szalmaszál volt, amibe kapaszkodhattam. Hinni akartam, hogy van remény. Valamit tenni kell és e tettekből nékem is ki kell venni a részemet. De azt az első lépést nem tudtam volna megtenni Laci nélkül. Nagy nehezen felálltam, s Laci, bár alacsonyabb volt nálam, valahogy átkarolta a vállamat és egymást támogatva, mintha egy szakadék széléről tértünk volna vissza, támolyogtunk vissza a MEFESZ irodába.

Az iroda légköre gyökeresen megváltozott a korábbihoz képest. Akik most ott voltak, azok mind elszánták magukat, hogy életük árán is harcolnak a megszállók ellen. Itt nem volt szükség sok beszédre, anélkül is megértettük egymást. Ott volt Egry Gyuri, becenevén a Menő. (Őt ekkor láttam utoljára.) Perr Gyuszi is ott volt Marikával; ők azzal voltak elfoglalva, hogy még néhány tankot kivigyenek az egyetemről a Körtérre. A könyvtár mellett sorakozott tizennégy tankunk, de a pilisvörösvári kezelőszemélyzetük már korábban eltávoztak. Csupán egy hadnagy maradt itt, akinek a bátyja az októberi harcokban elesett. Az ő parancsnoksága alatt ezt az egy tankot sikerült csak kivinni a Körtérre.

Némethy Ede és Burger Gyurka a rövidhullámú rádióadásokat figyelték, míg Marika kenyérért ment. A kenyérre azért volt szükség, mert Perr Gyuszi egysége a Körtér eleste esetén a hegyekbe tervezett visszavonulni, és ott élelmet szerezni sokkal nehezebb. Közben a magyar rádión felhangzott a Kádár-féle bábkormány közleménye, melyből megtudtuk, hogy miért is tűnt el ez a valódi nevén Csermanek nevű hazaáruló alak napokkal korábban.
Most már nyilvánvaló volt, hogy bábkormányt alakított. (Mint később kiderült, a Nagy Imre kormányból Kádár volt az egyetlen áruló. Király Béla és a mi száz emberünk a dunántúli hegyekbe vonultak vissza a túlerő elől; Nagy Imre és környezete a jugoszláv nagykövetségen kaptak menedéket. Mindszenthy hercegprímás az amerikai nagykövetségre menekült. Két bátor vezető a posztján maradt: Kopácsi Sándor a rendőr-főkapitányságon, Bibó István államminiszter pedig a Parlament épületében, ahol megfogalmazta híres Memorandumát, amelyben megfogalmazta javaslatait a magyar-szovjet konfliktus békés rendezésére. Amikor elkészült a magyar szöveg, Bibó lefordította azt az angol, francia, német és spanyol nyelvekre, gondosan megcímezte a borítékokat, majd a Parlamentet elhagyva, személyesen kézbesítette azokat a szóban forgó országok követségein.)

Illusztráció: Miközben a szovjet tankok elözönlötték fővárosunkat, Bibó István megírta azt a történelmi jelentőségű dokumentumot, melyet minden magyar iskolában tanítani kellene.

Mikor megtudtam, hogy a tankjaink kezelőszemélyzete megfutamodott, eszembe jutott, hogy Feri bácsi, anyai nagynéném, Duduke férje páncélostisztként szolgált a második világháborúban. – Gondolod, hogy rá lehet venni, hogy néhány tankot kivezessen a Körtérre? – kérdezte Zsindely Laci. Fogalmam sem volt, de elhatároztam, hogy megpróbálom. Lementünk a K-51-be, felszedtünk egy csomag tejport az osztrák küldeményből és átsétáltunk a Bartók Béla út 1-be, ahol Feri bácsiék laktak. Duduke csecsemő kislányának bizonyára jól jön egy kis tejpor, gondoltam.

A katonaiskolások által hátrahagyott pokrócok közül is vittünk magunkkal néhányat, gondolván, hasznosak lehetnek, ha tényleg a hegyekbe kell menekülnünk, de Dudukééknek is jól jöhetnek, ha elfogy a tüzelőjük és hideg lakásban kell kihúzniuk a telet. Menet közben elmeséltem Lacinak Duduke első gyermekének történetét, aki tizenegy évvel korábban született, mindjárt a háború után.

A háború vége Sopronban érte családunkat. Dudukének nem volt teje és tehéntejet sem lehetett kapni, mert az oroszok elhajtották a teheneket és fegyveres őrök őrizték a rablott csordát. Péter bátyámmal elhatároztuk, hogy az oroszoktól szerzünk tejet az éhező kisbabának. Péter tizenegy éves volt, én kilenc.

Egy ütött-kopott zománcos edényt kerítettünk és elindultunk az oroszok által őrzött csorda felé. A katonák tábortüzek körül ültek, ittak és énekeltek. Mi hasoncsúszva megközelítettük meg a csordát. A magas fűben nem tudtuk rendesen letenni a lábast és a fejési technikánk is nagyon rossz lehetett, mert a tehenek csak bőgtek, rúgtak, vagy csak odébb mentek, de tejet nem igen lehetett belőlük kicsalni. Az eredmény egy kevés tej volt, fűvel és porral keverve. A kisbaba nemsokára meghalt.

A Bartók Béla úton már nemcsak hallottuk Pestről az ágyúzás hangját, de a füst szagát is éreztük, vagy legalábbis érezni véltük. Szörnyű egy vasárnap volt! A Körtér felől már hallani lehetett a Szabad Európa rádió hangját valamelyik ablakba kitett rádióból. A velünk szembetalálkozó néhány járókelő, mikor meglátta karszalagunkat és vállunkon a géppisztolyt, földre szegezett tekintettel sietett el mellettünk. A korábbi lelkesedés és szolidaritás helyét most betöltötte a félelem.

Illusztráció: Pesten már folytak a harcok mikor Budán még csak a barikádok épültek. Ilyen fiatalok védték a körteret.

Dudukéék házának elegáns márványlépcsőjén rémült lakók igyekeztek lefelé a pincébe, élelmiszerrel és egyéb szükséges holmikkal siettek az óvóhelyre. Ők is elfordították tekintetüket, szemükben félelemmel vegyes szemrehányás ült.

Mielőtt becsöngettem, már hallottam a csecsemő sírását. Feri bácsi első szava ez volt: – Látott valaki idejönni? Fejemet ráztam és letettem a tejport és a pokrócokat az előszobában. A BBC rádió hangja szűrődött ki a szobából, amint a dunapentelei védők segítségkérését ismételték: az orosz túlerővel szemben nehéz helyzetben vannak, ejtőernyősöket kérnek, lőszert és kötszert. Angolul is megismételték kérésüket: – „For the sake of God, for the sake of freedom and liberty, please help Hungary!”

Senki sem szólt egy szót sem, de már tudtam, hogy hol állunk. A lakásban érezni lehetett a páni félelmet. Mindenki a fegyvereinket mustrálta. Jelenlétünk láthatóan aggasztó és nemkívánatos volt a család számára. Beláttam, hogy nincs értelme itt tankokról és a Móricz Zsigmond körtér védelméről beszélni, így csak motyogtam valamit a tejporról és elmentünk.

Az egyetemre visszamenet még mindig ugyanazt a szünet nélküli ágyúzást hallottuk Pest felől, mint odafelé, de ha lehet, még hevesebben, mint azelőtt.

– Angyal Pista üdvlövései! – mondtam az Üllői út irányába mutatva.
– Örülök, hogy ilyen vicces kedved van – kacsintott rám Laci.
–
Az egyetem majdnem teljesen elhagyatott volt. Elhatároztuk, hogy kiürítjük és a kapukat bezárjuk, hogy a harcok ne tegyenek kárt benne. Végigjártuk az épületeket, minden lámpát leoltottunk, az ajtókat bezártuk. Akik még benn voltak – egy tűzoltó, két medika, Majoross Imre, Danner Jancsi sofőrje, és még néhányan – azokat az orvosi rendelőbe küldtük azzal, hogy maradjanak ott, amíg a harcok véget érnek. Este lett, mire visszaértünk a MEFESZ irodába.
A Kossuth rádió már a Kádár-féle bábkormány kezében volt, – mint később kiderült, Szolnokról sugárzott – a szabadság hangja már csak a BBC, a Szabad Európa, valamint néhány rövidhullámú adóról volt hallható. A dunapentelei Csokonai adó még szólt, de a bemondó segítségért könyörgő szavai mellett a háttérben ott is az ágyúzás hallatszott.

A pesti oldalról áthallatszó ágyúdörgés mellett most hirtelen hasonló hangok jöttek a Móricz Zsigmond körtér felől is. Miután leoltottuk az utolsó lámpákat és a főkaput is lezártuk, megindultunk a Körtér felé. A koromsötétben talán egy félóráig is eltartott, míg megtettük a legfeljebb másfél kilométernyi utat a körtéri védők állásaiig, mert a téren és a környező utcákban már megjelentek a szovjet harckocsik. A mieink kezében csak a Gellérthegy és az odavezető utcák voltak, így a Bartók Béla úti házak kertjein keresztül tudtunk csak haladni. Kerítéseken átmászva, kutyáktól zavarva, házról-házra haladtunk a Körtér irányába. Ahogy közeledtünk, a csatazaj egyre hangosabb lett. Sohasem gondoltam, hogy ilyen pokoli zajt egyáltalán kibír az emberi fül.

Az egyik lakásból kihallatszott a Szabad Európa hangja. Egy kifinomult női hang Eisenhower újraválasztási esélyeit latolgatta a kedden esedékes választáson.

– Azok az idióták egyszer megválasztották, amikor azt ígérte, hogy felgöngyöli a vasfüggönyt – dünnyögte Laci bosszúsan. – Most pedig azért választják újra, mert megszegi az ígéretét.
Abba a házba igyekeztünk, ahol tudtuk, hogy Perr Gyuszi és Marika harcolnak. Ők a földszinten voltak. Az udvarból a pincébe vezetett a bejárat. Ott, az óvóhelyen tartózkodott már csaknem az egész ház lakossága. Káosz, pánik és általános zűrzavar uralkodott a helyiségben. Nem sokkal korábban hozták be a házmestert, aki haslövést kapott a harcokban. Rögtönzött fekhelyen feküdt eszméletlenül, hörgött és vérzett.

– Vigyék el az Orlay utcai rendelőbe! – mondta valaki és máris vállamra terített egy fehér mentős köpenyt.
–
Laci kerített egy kis létrát, azt használtuk hordágynak. Rákötöttük a szerencsétlen embert és megindultunk a kerteken át, ahogy jöttünk. Dr. Bakay rendelőjéig hosszú volt az út. A haldokló ember nehéz volt, a sötétben nehezen találtuk az utat a meredek terepen. A rendelő már tele volt sebesültekkel. Lefektettük az emberünket a földre és mentünk vissza a térre. A létrát visszavittük magunkkal, hátha szükség lesz még rá.

Éjfél körül lehetett, mire visszaértünk. A téren már elszabadult a pokol. Házak álltak lángokban, torkolattüzek hasítottak a sötétségbe. A robbanások hasogatták a dobhártyámat és megbénították az agyamat. Amit éreztem, több volt, mint csupán félelem és pánik; úgy éreztem, hogy az agyam kapott rövidzárlatot és egyszerűen megszűnt működni.

Perr Gyusziék házának felső emeletei már lángokban álltak. A lövések zajába a tűz sercegése és a falak omlásának robaja vegyült. Az épület bejárata a körtérre nézett, hátfala a Gellért hegyre. Az udvari részen a második emeleti körfolyosón megpillantottam a metallurgia tanszékről Bónis professzort , amint az egyik lakásból a másikba rohan, géppisztollyal a kezében.

ILLUSZTRÁCIÓ: Amelyik lakásból tüzet kaptak, azt szétlőtték a páncélosok.

A legtöbb lövés az oroszok oldaláról jött. Tankjaik a körtér közepén kör alakzatban álltak, mint az indián filmekben a fehér telepesek. A szabadságharcosok egyre ritkábban lőttek rájuk; legtöbb fegyverük már elhallgatott. Az oroszok viszont rendszeresen, szisztematikusan adták le lövéseiket a házak azon ablakaira, ahol még mozgást észleltek, vagy ahonnan lövéseket adtak le rájuk.

Felrohantunk a pincéből a földszintre, ahol Perr Gyuszi és Marika egy géppuskát kezeltek. A lakás már több belövést kapott, a térre néző fal beomlott, a szobában térdig ért a törmelék.
Gyusziék csoportja több egymás melletti lakásban működött, ahonnan lőtték a tankokat, amelyek kis időeltolódással viszonozták a tüzet. Valahányszor az orosz tank feléjük irányította ágyúcsövét, a hátsó folyosón keresztül egy másik ablakhoz mentek s onnan folytatták a harcot.
Gyuszi géppuskája még üzemképes volt, de fogytán volt a lőszere. A legközelebbi tank üzemanyagtartályát próbálta kilőni, de az újabb tankokon a tartály már nem kívül, hanem a páncélzat alatt volt, így nem volt könnyű lyukat ütni azon. Mégis, négy vagy öt páncélost sikerült a védőknek harcképtelenné tenniük. Legsikeresebb mégis az az egy tankunk volt, amelyet mi vittünk ki a Körtérre, de Gyusziék géppuskája és a molotov-koktélok is hoztak némi eredményt.

A mi egyetlen páncélosunk, melyet az a tiszt vezetett, aki a korábbi harcokban vesztette el a bátyját, mostanra már egy alig felismerhető roncs volt. A páncélosunk is és egyetlen légelhárító ágyúnk is rossz irányba, a Villányi út felé nézve volt felállítva. Mikor az oroszok a Fehérvári út felől támadtak, a mieink hátába kerültek. Ők még egy darabig így is fel tudták tartóztatni a Bartók Béla út felől érkező tankoszlopot. Ha lett volna legalább még egy tankunk a Fehérvári úti oldalon, talán máshogy alakultak volna a dolgok…

Az orosz gyalogság még nem jelent meg a Körtéren; a Feneketlen Tó melletti teniszpályákon várták, hogy a páncélosaik elhallgattassák a mi kézifegyvereinket.

A lövöldözés szüneteiben újra meg újra átszűrődtek a Szabad Európa adásának foszlányai. Már hétfő volt, november ötödikének hajnala, az amerikai elnökválasztást megelőző nap. A rádió idézett Eisenhower négy évvel korábbi beszédéből, amiben a rab nemzetek felszabadításának doktrináját fogalmazta meg. Ebben bíztunk, ezért igyekeztünk kitartani, míg megérkezik a segítség.

Most Perr Gyuszi észrevette, hogy az egyik szovjet páncélos lassan ablakunk felé irányítja az ágyúját. – Ki innen, lőnek! – kiáltotta. Kirohantunk az udvari oldalon lévő gangra. Marikának eszébe jutott, hogy a kenyeret benthagyta és visszafordult. Hagyd a kenyeret, vissza gyorsan! – kiáltotta Gyuri eszelősen, de már késő volt. A következő pillanatban egy vakító villanás, aztán óriási robbanás, majd néhány másodperccel később egy hatalmas porfelhő gomolygott a lakáson keresztül az udvar felé.

Gyuszi eszeveszetten rohant be a lakásba, négykézláb tapogatózva a fojtogató porfelhőben, köhögési rohamokkal küszködve. Arca tiszta fekete volt, kivéve két szeme alatt, ahol könnyei utat találtak lefelé az arcán. Mindannyian Marikát kerestük. Én a zsebkendőmet a szájam és orrom elé tettem, így kevésbe köhögtem. Lacika, aki szintén négykézláb botorkált a lakásban, hirtelen felordított. Valami forró fémdarab megégette a kezét; talán a lövedék egy darabja, vagy Gyuszi géppuskájának csöve lehetett. Ahogy vakon tapogatózva mentem előre, majdnem az utcán találtam magam; az utcai fal teljesen leomlott és a kavargó porban nem lehetett látni, meddig tart a lakás és hol kezdődik az utca.

Hirtelen csend támadt. Köhögésünket visszafojtva hallgatóztunk. A szoba távoli sarkából valami zajt hallottunk. Most Gyuszi valami tapadós folyadékba nyúlt. Valami fájdalmas, állati nyöszörgést is hallottunk. Marika volt az. Az ő sebesült lábához ért hozzá Gyuszi keze. Ahogy eloszlott a por, láttuk, hogy Marikát félig eltemette a leomlott vakolat és téglapor, ruhája cafatokban, lábán pedig hatalmas nyílt seb, a térde csontig sérült. Kezében még mindig szorongatta a megmentett vekni kenyeret.

A kis szőke tornász olyan fehér volt, mint a mentőköpenyünk új korában. Könnyű teste petyhüdten hevert, ahogy levittük a pincébe. Bekötöttük a sebét és a létrát újra üzembe helyezve átvittük az Orlay utcába. Terhünk most sokkal könnyebb volt, mint előző alkalommal. Marika még mindig görcsösen tartotta a kenyeret. Letakartuk a szemét, hogy ne zavarják a robbanások fényei. Hamar odaértünk Bakay doktor rendelőjébe, mivel ismertük már az utat és Marika jóformán súlytalan volt.

A rendelőben egy talpalatnyi helyet sem találtunk, mindenütt sebesültek hevertek. Több emberen átlépve végül a folyosón szorítottunk Marikának helyet. Ekkor ő már eszméletlen volt. Míg Gyuszi az orvossal beszélt, én Marikát figyeltem. Egyszer csak mintha a szemhéja megmozdult volna. Letérdeltem melléje és láttam, hogy mondani akar valamit. Fülemet a szájához tartottam és így meghallhattam lehelletszerű suttogását: – Öcsi, a jobb zsebemben van egy kis cukor, vegyél.

A szívem a torkomban dobogott. Nem tudtam, mit mondjak vagy tegyek. Mérhetetlen keserűség és harag vett erőt rajtam. Olyan jól esett volna sírni, megsiratni ezt az én kis húgomat, elsiratni az álmainkat, milliók álmait, azokét, akik mindenüket feláldozták – de nem voltam képes. Nem tudtam a bennem háborgó haragtól. Isten verését kívántam a gyalázatos vörös gyilkosokra, az ENSZ pipogya bürokratáira és a pénzéhes olajmágnásokra, akik a szuezi krízist kirobbantották. Meg akartam átkozni a Nyugat gazdag és szívtelen vezetőit meg a hazug amerikai elnököt. Legfőképpen pedig magamat átkoztam, amiért elhitettem ezzel a kislánnyal és másokkal, hogy igenis létezik igazság, hogy győzhetünk, hogy a szabadság többet ér, mint maga az élet, amikor valóban nem tettem mást, mint öngyilkosságba kergettem őket.

NOVEMBER 6

A rendelőt elhagyva orosz vezényszavakat hallottunk a Bartók Béla út felől. Közel lehettek, de nem láthattak minket, mert a sarokház takart bennünket a mellékutcában. Egy sorozat lövést hallottunk, aztán egy férfi jajkiáltásait, ami később halálhörgésbe ment át. Mint négy szobor, megmerevedve álltunk a rendelő kapujában. Elsőnek Gyuszi nyerte vissza lélekjelenlétét.
“Dobjuk a bokorba a fegyvereket” – mondta. “Szerencsénk, hogy mentős köpenyben vagyunk, így fegyvertelenül talán megússzuk.” Tanácsát követtük, s lassan araszolva elindultunk a Bartók Béla út felé. Életemben most örültem először, hogy hét évig kénytelen voltam oroszul tanulni. “Nye sztyeljétyesz!” “Ne lőjetek!” – kiáltottam az utcasarok mögül. Ezt ismételgettük perceken keresztül, s közben. Próbálkoztunk bonyolultabb mondatokkal is, annak érdekében, hogy elmondjuk: szanitécek vagyunk, s nincs nálunk fegyver.

Válasz nem jött, így csak tovább kiabáltunk. Időnként elhallgattunk, válaszra várva, majd újra kezdtük. Csend volt, semmi válasz, pedig tudtuk, éreztük, hogy ott vannak tőlünk pár lépésre, a sarok túloldalán és várnak, ránk várnak. A sarki bolt kirakata be volt törve, de abban az áru érintetlen. Máskor népünk, forradalmunk tisztaságának ez a jele büszkeséggel töltött volna el; most csak az élniakarás munkált bennem, semmi más nem érdekelt.
Végül Gyuszi kézjelére lassan megindultunk. Kezeinket a magasba emelve mentünk. Már elértük a villamossíneket az utca közepén, de még mindig nem történt semmi. Most, a hajnal halvány fényénél megpillantottam az utca két oldalán sorakozó fekvő alakokat. Egyszerre artikulátlan vezényszót csattan, s egy tucat katona rohan felénk. Hátamba erős fájdalom hasít.
Előre lódultam és majdnem orrabuktam. Mellettem Lacikát nyomta előre egy orosz katona a géppisztolyával. Szívem a torkomban dobog, szemem rátapad a katonának a ravaszon tartott mutatóujjára. Ujjával a ravaszon lökdöste Lacit maga előtt.

Az engem kísérő katona körül büdös izzadságszag és erős vodkaillat keveréke terjengett. Ahogy lökdösött maga előtt, szemem sarkából láttam a csizmáját és feslett, csaknem földig érő hosszú köpenyét, amit nyilván nem rá méreteztek. Valahányszor hátbabökött a davajgitárral, közben azt is sziszegte, hogy „fasiszt” vagy „imperialiszt”. Talán izraeli szanitécnek nézett, akit a szuezi csatorna partján ejtett foglyul? Később hallottam, hogy sok esetben azt hitték a frissen bevetett orosz katonák, hogy a Vörös tenger közelében, a Szuez csatornánál vannak.

Bennünket a Csáky utcán masíroztattak végig, az egyetem négyes számú kapujáig. Ott jó ideig várakoztunk, míg megjelent egy orosz tiszt. Már messziről lehetett hallani a szitkozódását, s látni, ahogy pisztolyával a kezében gesztikulál. Mikor hozzánk ért, tovább ordított, s bár legtöbb szavát nem értettük, annyit kivettünk a szóáradatból, hogy kérdez valamit. Azt akarta megtudni, hogy Nagy Imre vagy Rákosi hívei vagyunk-e.

A mögöttem álló orosz időnként hátamba döfte géppisztolyát, hogy ezzel is sürgessen a válaszadásra. A gyomromat a torkomban éreztem, szájam kiszáradt, ahogy kinyögtem a gyűlölt nevet: Rákosi. Ezután, mintegy bizonyítva, hogy az árulás, a megalkuvás útján csak az első lépés nehéz, remegő ujjaimmal elővettem sportegyesületi igazolványomat, annak vörös színével is bizonygatva, hogy én is közéjük tartozom. Lelkem mélyén tudtam, hogy örök életemben szégyellni fogom magam ezért és sejtettem, hogy álmaimban újra és újra át fogom élni és megpróbálom jóvátenni ezt a szégyenletes percet.

Az orosz tisztet (akiről időközben kiderült, hogy valamelyest tud magyarul is) nem érdekelte az igazolványom színe, de annál inkább érdekelte az egyetemünk védelmi felkészültsége és hogy milyen ellenállás várható onnan. Mikor mondtuk neki, hogy az egyetem ki van ürítve és ellenállásra nem kell számítania, az arcunkat fürkészte, majd parancsot adott a belépésre. Ránk parancsolt, hogy felemelt kezekkel lassan menjünk előttük, ők pedig ránk szegezett fegyverekkel a bokrok fedezete alatt követtek. Igyekeztünk minél lassabban menni, nehogy idegességükben belénk lőjenek. Kezdett kivilágosodni, mire elérkeztünk el a könyvtárhoz, ahol azok a tankok és légvédelmi ütegek álltak, amelyeket nem tudtuk a Körtérre kivinni. A hajnali félhomályban félelmetesebbnek tűntek, mint máskor.

A tiszt ránk parancsolt, hogy kiabáljunk az épületben esetleg bentlévőknek, hogy ne lőjenek. Ezt megtettük, tudván, hogy nincs ott senki, kivéve a pár embert, akiket az orvosi szobában hagytunk. Ahogy beléptünk a sötét és üres főépületbe, a folyosó tele volt pokrócokkal és fegyverekkel, amit a tisztiiskolások széthagytak ott, amikor harc helyett hazamentek. Folyosóról folyosóra haladva mindenütt sötétség és csend fogadott. Felemelt kezekkel meneteltünk végig egészen az auláig.

Ott a tiszt besétált a MEFESZ irodába, amely – úgy tűnt, hogy réges-régen, pedig csak két héttel ezelőtt – még a kommunista párt, az MDP irodája volt. Az őrök egyesével felsorakoztattak minket az ajtó bal oldalán, s végre megengedték, hogy leeresszük a kezünket.

A sor a fallal párhuzamosan húzódott, tőlünk balra az irodák, jobbra pedig az egyetem korábbi rektorainak piedesztálon álló mellszobrai sorakoztak. Én közvetlenül egy Stoczek nevű rektor szobra mellé kerültem. Időközben az oroszok megtalálták az orvosi szobában maradtakat, s őket is beállították a sorba. Összesen lehettünk vagy tízen.

November 6-odika, kedd volt, a forradalom kitörésének két hetes fordulója. Most ott álltunk, immár két-három órája, várva, hogy mi lesz a sorsunk. Végre nyolc óra tájban megjelent egy szovjet őrnagy két másik tiszt kíséretében. Ránk ügyet sem vetettek, egyenesen a MEFESZ irodába masíroztak. Néhány perccel később láttam, hogy az őrök megmotozzák a sor elején álló fiút, majd bekísérik az irodába. Ösztönösen végigtapogattam a ruhámat és megdöbbenve fedeztem fel kordbársony zakóm jobb zsebében a kis csehszlovák női pisztolyt, amit még Kopácsi Sándortól kaptam.

Elfogott a rettegés. Most mit csináljak, hogyan szabaduljak meg tőle? Nem volt a közelemben semmi, csak a Stoczek bronzszobra a márvány piedesztálon. Közben az őrök már a második embert motozták. Jobb kezembe vettem a pisztolyt, mely olyan kicsi volt, hogy szinte eltűnt a tenyeremben. Megvártam, amíg az őrök elkezdik a következő embert motozni, s akkor balkézzel nekifeszültem a szobornak, így próbáltam a szobrot megemelni.

Teljes testsúlyommal nekidőltem, hogy megbillentsem, az egyik sarkát felemeljem a helyéről. Végre, néhány örökkévalóságnak tűnő másodperc egy parányi rés támadt a szobor és a márvány talapzat között. Én tovább erőlködtem, míg a rés valamivel nagyobb lett. Aztán, mintha valami elengedte volna, a szobor megdőlt annyira, hogy a jobb kezem egy gyors mozdulatával alá tudtam csúsztatni a pisztolyt. Ezután a bal kezemmel elengedtem a szobrot és Stoczek rektor úr – miközben én nagy köhögésbe kezdtem – egy kis habozás után visszazökkent a helyére.

Hangos koppanás hallatszott volna, ha Laci is rá nem kezd hevesen köhögni, ami elnyomta az árulkodó hangot.

Mikor a szobor elnyelte a pisztolyt, ünnepélyesen megfogadtam, hogy amint alkalmam nyílik, felderítem Stoczek rektor úr egyéb érdemeit és minden alkalmat megragadok, hogy az ő dicsőségét hirdessem.

Kilenc óra tájban került rám a sor. Motozás után bevittek a MEFESZ irodába kihallgatásra. Az orosz őrnagy Szőke Kati íróasztalánál ült és Kati papírjait nézegette, köztük a nemzetőrség névsorát. Magas, őszülő, jólinformált ember volt, folyékonyan beszélt magyarul. Tudta, hogy hol van, ő nem beszélt szuezi csatornáról és fasisztákról. Láthatóan megrázta, amit korábban látott. A körtéri védőkről kérdezett: „Igaz, hogy diáklányok is voltak köztük? Jól láttam?” Igenlő válaszomra szomorúan nézett maga elé. Szégyellte, hogy gyermekek ellen harcolt.
„Sebesülteket szállítottunk” – mutattam vérfoltos köpenyemre. Nem reagált, csak mereven nézett a levegőbe. Próbáltam témát változtatni: „Miért van fából a pisztolytáskája?” – kérdeztem. Mint aki akkor ébredt, meglepetten nézett rám, majd
ILLUSZTRÁCIÓ: A kép közepén látható ajtónál motoztak a katonák és én az ajtótól balra, az első szobor mellett álltam, amikor észrevettem, hogy zsebemben lapul a kopácsitól kapott pisztoly. Ekkor jobb kezemmel egy kicsit előre döntöttem a szobrot, míg bal kezemmel alácsúsztattam a pisztolyt.

lecsatolta derékszíját és megmutatta, hogyan lehet a tokot a pisztoly markolatához erősíteni és így, a vállhoz szorítva pontosabban lehessen lőni vele.

„Kihallgatásom” alatt az őrnagy szórakozottnak, zavartnak látszott, a másik két tiszt – akik nem beszéltek magyarul – gyanakodva figyeltek. Úgy tűnt, gyanújuk nem annyira felém, mint az őrnagy felé irányult. Az őrnagy valószínűleg régen Magyarországon állomásozhatott, míg ők a friss csapatokkal érkeztek.

A kihallgatások után mindannyiunkat a KA-51-es terembe vittek, amit ideiglenes börtönnek használtak. Sok mindennek volt szemtanúja ez a terem az elmúlt két hét alatt: Pont két hete volt, hogy itt mondta Mutnyánszky tanár úr – a mi Mutyi bácsink – hogy fontosabb dolgunk van, mint a mechanika; később itt tartottuk az ávós foglyainkat; ugyancsak itt tároltuk a faluról és Ausztriából érkezett élelmiszeradományokat; most újra itt vagyunk, ezúttal mint foglyok.
A teremben az őrök lent a tábla közelében foglaltak helyet, minket pedig feljebb, a hallgatók székeibe ültettek. Hogy a kezünket lássák, a székekhez erősített írólapra kellett felülnünk. Bal oldalamon Laci ült, jobbomon Tóth Ili és a húga, mindketten medikák, akiket az orvosi szobából hoztak ide. Megérkezésünkkor lehettünk vagy húszan, de utánunk még érkeztek mások is, köztük civilek, akiket szintén az utcán szedtek össze.

Eleinte tilos volt beszélgetnünk, de később észrevettük, hogy az őrök időről időre eltűnnek és amikor visszatérnek, sokkal jobb hangulatban vannak. Valószínűleg megtalálták a tanári büfében az italkészletet. Az atmoszféra felengedett, mi is megkönnyebbültünk. Az őrök viselkedése nem árult el valami vérszomjas elszántságot. Laci szerint lehet, hogy ennek Szibéria lesz a vége, de agyonlőni nem fognak.

Laci szőke és jóképű fiú volt, velem egyidős. Egy osztályba jártunk az Eötvös Gimnáziumban, s mind a ketten hajómérnöknek készültünk. Tulajdonképpen azért választottam ezt a pályát, hogy Lacival együtt tanulhassunk. Az iskolában mindig bolondozott barátjával, Elekessel. Ez az ő pajkos viselkedése az egész életfelfogását tükrözte, mert szerinte az élet csak játék és abból ő mindig ki akarta venni a részét.

„Mikor veszed már le azt a véres köpenyt?” – kérdezte Laci. Ö már levette az övét, s elegáns, méretre szabott szélesvállú zakójában feszített. Zakója pompásan illett jampec csőnadrágjához, amelynek olyan szűk volt a szára, hogy az alján cipzár volt, ami nélkül képtelenség lett volna fel- és levenni. Laci mindig adott magára, teljes lehetetlenség volt vele versenyezni. Az én tiszti csizmám most már kopott és sáros volt, szép lila kordbársony zakóm meg olyan piszkos, hogy magától, támaszték nélkül megállt volna a földön.

„Miért sírtál reggel?” – kérdezte. Először nem értettem, mire gondol, aztán rájöttem, hogy az előző napra gondol, amikor a földön talált a rádió mellett.

„Nem is vettem észre, hogy sírtam”
„De bizony sírtál. Falfehér voltál, potyogtak a könnyeid és olyasmit motyogtál, hogy ’Nem lehet igaz!’”
„Most már emlékszem. A Nagy Imre beszéd után kiborultam; úgy éreztem, az életem elvesztette az értelmét. De nem emlékszem, hogy sírtam volna.”

„Pedig úgy volt. Elég nehezen tudtam lelket verni beléd. Ezért hálás lehetnél”

„Jó, hálás vagyok. De azért te is tudod, hogy van miért szomorkodnom. Tény, hogy majdnem mindenki elmenekült, amikor a harcra került a sor. Aztán itt van Marika, aki talán a halálán van. Arról nem is beszélve, hogy minket hamarosan hűvösebb éghajlatra szállítanak.

Laci megpillantott a földön egy narancsot, ami valahogy a teremben maradt a korábbi napokban összegyűjtött adományokból, s lehajolt, hogy fölvegye, de az orosz őr üvöltése megállította. Később, mikor az őr kiment, mégis felvette és hámozni kezdte. „Láttad az Írószövetség gyűjtőládáit az utcákon? Mennyi pénz volt bennük! Fantasztikus látvány volt!”

„Láttam. Az ösztöndíjam java részét én is ott hagytam. Csak egy húszast tartottam meg, az még mindig itt van. Két hete, hogy senki sem fogadott el pénzt tőlem, sem ételért, sem másért.”
Közben elkészült a hámozással és kezembe nyomott egy szutykos gerezdet, vállvonogatással jelezve, hogy nem volt alkalma kezet mosni. A narancsnak furcsa íze volt; annak leve kilátástalan harcot vívott a puskapor és sár ízével.

„Hallottad a Szabad Európát a Körtéren?” – kérdezte Laci.

„Csak úgy, ahogy te is, foszlányokat lövöldözés közben. Eisenhower beszédét a vasfüggöny felgöngyöléséről, meg az amerikai veteránok határozatát. Gondolom, a veterán szövetségbe minden katonaviselt amerikai benne van, ami azért komoly tényező lehet. Mit gondolsz, fognak segíteni?”

Laci pár percig gondolkozott, aztán megszólalt: „Remélem, hogy eljön még az idő, amikor nekik lesz szükségük segítségre és remélem, hogy rajtuk sem segít majd senki. Isten verje meg őket azért, amit velünk tettek. Megérdemlik, hogy egyszer majd ők is megtanulják, hogy milyen az, amikor egyedül marad az ember, amikor az embert cserbenhagyják.”
Most négy katona jelent meg és kiszólítottak egy öreg tűzoltót a padból. Hangosan vitatkoztak és mutogattak az öreg egyenruhájára. Nem értettük, mit mondanak, de a szó: „fasiszt” szó többször is elhangzott. Úgy látszik, hogy az SS egyenruhához hasonlónak találták az egyetemi tűzoltóság egyenruháját.

Hitler még gyerek volt, amikor ez az öreg már ebben az egyenruhában járt” – súgta nekem Laci. „Remélhetőleg ez a mongol is tudja ezt.”

Ekkor egy tiszt csatlakozott a katonákhoz, akik megfogták és kituszkolták az öreget a teremből. Reméltük, hogy csak kihallgatni viszik, de rosszat sejtettünk. Sejtelmünk beigazolódott, amikor pár perccel később géppisztolysorozatot hallottunk. Némán meredtünk egymásra.

„Ezek a bestiális dögök, a sátánfajzatok!” nyögött Laci. A sokktól percekig nem tudtam megszólalni. Mikor magamhoz tértem, megkérdeztem:
„Ha hiszel a Sátánban, akkor az Istenben is hiszel?”

„Nem tudom. Hiszek abban, hogy ez a mi kis bolygónk fontosabb, mint gondoljuk. Most, hogy a természetet meghódítottuk, hogy saját evolúciónkat magunk irányítjuk, most a túlélés is rajtunk múlik. Ha az életet és a természetet nem is tudjuk elpusztítani, magunkat képesek vagyunk megsemmisíteni.”

Hosszú ideig beszélgettünk Sátánról és Istenről. Abban egyetértettünk, hogy az ördög a gyűlölet jelképe és legjobban úgy harcolhatunk ellene, ha mindenben és mindenkiben a jót keressük. Eljött a délután, majd az este, anélkül hogy bármi történt volna. Kezdtem éhes lenni. A kemény írólapon való ülés is nagyon kifárasztott, de mindennél rosszabb volt a bizonytalanság. Lelkem olyan volt, mint a kiégett Móricz Zsigmond körtér.

A fizikai kimerültség teljesen elhatalmasodott rajtam, alig tudtam nyitva tartani a szemem. Már nem is tudtam, hány éjszaka nem aludtam. Vasárnap sebesülteket szállítottam, szombat éjjel Nagy Imrét hallgattam, pénteken Magyaróváron a börtönben töltöttem az éjszakát, előtte pedig Danner Jancsit ravataloztuk. Ahogy közeledett az éjfél, úgy kezdett rajtam erőt venni az álmosság.

LÁBJEGYZETEK:
Bibó István november 4. éjszakáján a következő kiáltványt írta:
„Magyarok!
Nagy Imre miniszterelnök a ma hajnali szovjet támadáskor a szovjet követségre ment tárgyalások folytatása céljából, és onnan már visszatérni nem tudott. A reggel összehívott minisztertanácsra a parlament épületében tartózkodó Tildy Zoltánon kívül csak B. Szabó István és Bibó István államminiszterek tudtak megérkezni. Mikor a parlamentet a szovjet csapatok körülfogták, Tildy államminiszter a vérontás elkerülése végett megállapodást kötött velük, amely szerint ők megszállják az épületet, a benne lévő polgári személyek pedig szabadon távozhatnak. Ő a megállapodáshoz tartva magát, eltávozott. Az országgyűlés épületében egyedül alulírott Bibó István államminiszter maradtam, mint az egyedül törvényes magyar kormány egyedüli képviselője. Ebben a helyzetben a következőket nyilatkozom:
Magyarországnak nincs szándékában szovjetellenes politikát folytatni, sőt teljes mértékben benne akar élni a kelet-európai szabad népek ama közösségében, akik életüket a szabadság, igazságosság és kizsákmányolásmentes társadalom jegyében akarják berendezni. A világ színe előtt visszautasítom azt a rágalmat is, mintha a dicsőséges magyar forradalom fasiszta vagy antiszemita kilengések színhelye lett volna: a harcban osztály és felekezeti különbségek nélkül részt vett az egész magyar nép.
Megrendítő és csodálatos volt a felkelt nép emberséges, bölcs és különböztetni kész magatartása, mellyel csupán a leigázó idegen hadsereg és a honi hóhérkülönítmények ellen fordult. A néhány napig napirenden volt utcai igazságtételeket, valamint ókonzervatív politikai erőknek minden fegyveres erőszak nélkül való jelentkezését az éppen megalakult kormány rövid úton megszüntette volna: az az állítás, hogy evégből óriási idegen hadsereget kellett az országba behívni, komolytalan és cinikus. Éppen ellenkezőleg, a hadsereg jelenléte a nyugtalanság és zavargások legfőbb forrása.
A magyar népet felszólítom, hogy a megszálló hadsereget vagy az általa esetleg felállított bábkormányt törvényes felsőségnek ne tekintse, s vele szemben a passzív ellenállás összes fegyverével éljen – kivéve azokat, amelyek Budapest közellátását és közműveit érintenék. Fegyveres ellenállásra parancsot adni nincs módomban: egy napja kapcsolódtam be a kormány munkájába, a katonai helyzetről tájékoztatva nem vagyok, felelőtlenség volna tehát tőlem a magyar ifjúság vérével rendelkezni. Magyarország népe elég vérrel adózott, hogy megmutassa a világnak a szabadsághoz és igazsághoz való ragaszkodását. Most a világ hatalmain a sor, hogy megmutassák az Egyesült Nemzetek alapokmányába foglalt elvek erejét és a világ szabadságszerető népeinek erejét. Kérem a nagyhatalmak és az Egyesült Nemzetek bölcs és bátor döntését leigázott nemzetem szabadsága érdekében.
Megállapítom egyúttal, hogy Magyarország egyetlen törvényes külföldi képviselője és a külképviseletek törvényes feje: Kéthly Anna államminiszter.
Isten óvja Magyarországot!”

2 A forradalom után Bónis professzor úr a MIT tanára lett, és ma a Bostoni Operaház egyik fő támogatója, közismert szponzora.

3 Ekkor láttam Marikát utoljára. Nem tudom, túlélte-e azt a szörnyű lábsebet, de utolsó mondatát örökre megőrzöm. Perr Gyuszi viszont jelentkezett az 1990-es évek elején. Épp ott repült el a város fölött, ahol lakom (az amerikai Stamford városában, Connecticut államban), és vállalata, a Cummings Engine Company (Columbus, Ohio állam) repülőgépéről hívott fel.

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx

A “35 Nap” megrendelhető a kiadónál: E-mail: info@bbs.hu

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx

1956, November 4
This is Sunday, the 4th of November. It has been exactly two weeks ago that I was swimming in the Gellért in preparation for the high-jumping competition. I did not sleep, I just kind of passed out. Laci Zsindely found me in the dean's office. He was on his way to the men's room and saw me sitting on the floor, slumped down next to a radio. First I saw his talking face, then I started to hear his voice and sometimes later I began to make sense out of what he was saying: ”….also at Csepel. They were also beaten back on Üllői Street. The streets of Pest are dotted with burned out Russian tanks. Their tanks have also been stopped at Stalin City and in the mining regions of Pécs. According to Radio Free Europe: the Congress of the American Veterans is demand-ing that NATO start to mobilize and help us. As of yet, there are no Russians in Buda. The barri-cades are almost ready at Móricz Square. Every minute, more and more people arrive to man the barricades.”
Each news item is a straw to clutch onto. I want to believe that there is hope! I want to do my part, but the first words and the first steps are so hard. If Laci wasn't here, I could not get started. Laci has such a warm smile. He knows that we will make it. So I stand up. He is much shorter than me, but somehow he manages to put his arms on my shoulder, and slowly, embracing each other, as if returning from an abyss, he walks me back into the MEFESZ office.
The office I return to, is a totally different place from what it used to be. These people who are here, are willing to put their lives, where their mouth is. We don't need a lot of hot air to communicate. We know that life is about deeds, not words. Here is Gyuri Egry1, better known as Csámpi or Menő. This is the last time I see him.
Gyuszi Perr is here, with Marika. They are trying to bring more of our tanks to Móricz Square. We have 14 tanks parked at the University, next to the Library, but they could move only one, because the rest of the tank crews (from Pilisvörös-vár) have disappeared. A lieutenant is commanding the one tank moved to Móricz square. The lieutenant’s brother died two weeks ago during the first attack. He will fight! Brothers of that sort do fight!
Ede Némethy and Gyurka Burger are reporting on the latest news, while Marika the gymnast leaves to get some bread. If we fail to hold the square, Gyuszi's group is headed for the moun-tains, and Marika knows, that there they will need something to eat. While Marika is gone, I learn that János Kádár2 became the Hungari-an Quisling and formed a counter-revolutionary puppet government. The Russians gave him a radio transmit-ter in Szolnok, and he is broadcasting his pro-Russian propaganda from there. He plans to become the new boss of the Hungari-an slaves.
To my relief, I also learn, that there are no other traitors in Imre Nagy's government. General Király and our 100 guards are retreating through the mountains of Transdanubia toward Austria. The majority of the cabinet has taken refuge at the Yugoslav Embassy, Cardinal Mindszenty asked for asylum at the American Embassy and two brave leaders are still at their posts. They are Sándor Kopácsi, who is still at police headquarters and the minister without portfolio, István Bibó, who is still in the Parliament.
While the Soviet tanks are destroying one of Europe's most beautiful capitals, Bibó is handwriting, a historic document, which outlines a just and peaceful resolution of the conflict and lists the steps, which the Western Powers must take, in order to meet both their legal and moral obligations. When he is done, he proceeds to meticulously translate the text into English, French, German and Spanish. He uses his thesaurus dictio-nary to avoid using the same adjective twice, he neatly addresses the four envelopes, packs up his papers, walks out past the Russian soldiers and proceeds to each of the four embas-sies. He hand-delivers this remarkable document, this confirma-tion of courage and integrity, this proof that at least one person in Hungary still has fate in the international community, in the integrity and sense of justice of the western powers (Illustration #37).
When I hear, that most of our tank crews have run off, it occurs to me, that uncle Feri, the husband of my mother’s sister, Duduke's was a tank commander in WW2. ”You think he would be willing to drive some tanks to the square?” – asks Laci Zsindely. ”I have no idea, but we can check!”
So, we drop into the KA-51 lecture hall, to pick up some powdered milk from the pile of gifts received from Austria. Duduke is my Mother's younger sister. Her baby3 is only a few weeks old: I'm sure, they can use the milk.
As we are walking through the corridors, I also pick up some blankets left behind by the departed military cadets. They will come handy either in the hills, or if Duduke is out of coal and their apartment is cold. As we are walking over to number one on Bartók Street, I tell Laci Zsindely about Duduke's first baby, who was born some eleven years ago.
That baby was born at the end of the war. We were in Sopron, the city was already occupied by the Russians. Duduke had no milk and could not buy any, because the Rus-sians commandeered all the cattle and posted armed guards around the herds. As the baby was slowly starving, Péter and I, aged 11 and 9, decided to steal back some of our milk from the Rus-sians.
We got a white, enameled pot and after dark, we took off to find the herd. Around their campfires, the Russian soldiers were drinking vodka, while we were creeping on our bellies, towards the herd. This was our first attempt at stealing by milking cows. In the tall weeds, there was no place to put down the pot, the cows were kicking and mooing, they were doing every-thing except standing still and giving milk. I must admit, that our methods at attempted milking were not conventional, and our pulling at their tender teats must have been painful for the cows. The end result was a couple of ounces of dirt mixed with milk, and eventu-al-ly the baby died.
As we are walking over to Duduke, we can smell the smoke, we can hear the unrelenting cannon thunder coming from the Pest side of the river. Some Sunday! We can also hear a few words from the loud-speaker on Móricz Square, which is broad-casting the program of Radio Free Europe. When the pedestrians see our armbands and the sub-machine guns on our shoulders, they stare at the ground! There is no more approval or expression of solidarity in their body language. They are just scared.
As we walk up on the marble stairs in the dignified stair-hall of Duduke's house, , we run into scared tenants, who are on their way to the basement. They don’t look into our eyes either. They are carrying food and other essentials into the basement. Their eyes blame us for their predicament.
Even before ringing the bell, I can hear the crying of the baby .- In the hall, the wall is covered by antlers and other hunting memorabilia of uncle Feri. His first word is: ”Did anybody see you coming here?” I shake my head and place the milk powder and the blankets on a side table. The BBC radio is on. It is re-broad-casting the plea of the freedom fighters of Stalin City. They are begging for paratroopers, their ammuni-tion is low, they are outgunned and outnumbered by the Russians. The appeal ends in English: ”For the sake of God, freedom and liberty, please help Hungary!”
Nobody said anything yet, but I already know where we stand. The apartment is filled with terror! They keep staring at our guns. It is obvious, that they wish us to leave. I say nothing about our tanks or about the upcoming defense of Móricz Square. I just mumble something about the milk powder and we leave. As we walk back to the university, we hear the same unrelenting thunder of tank cannon blasts, from the Pest side of the river. The intensity of the fighting is even greater now than what we heard when we came. ”Pista Angyal's welcoming party!” – I point toward Üllői Street. ”I am glad, that you are in a kidding mood again.” – says Laci and he winks at me.
The university is almost empty. We decide to completely evacuate it and to close all it's gates, so that it will not be damaged by the coming fighting. We walk through all the buildings, turn off all the lights, we lock all the doors. The few people we find: a fireman, two medical student girls, Imre Majoross, Jancsi Danner's driver, and a few others, – we take all of them to the medical emergency room and tell them to wait there until the fighting is over. By the time we get back to the empty ME-FESZ office, it is evening. It is the evening of Sunday, the 4th of November.
Radio Budapest has first gone silent and is now in the hands of the traitors. Only BBC, RFE and a few short-wave transmitters are still transmitting the voices of freedom. Radio Csokonai is still broadcasting from Stalin City, we can hear the cannon fire in the back-ground as the announcer is begging for western help: ”The life of our nation is in the hands of the United Nations. Please save Hungary! Please Help!” We too can hear the intense fighting from the Pest side of the Danube.
And suddenly we can also hear the din of battle from the Buda side, from Móricz Square. We turn off the last lights, lock the main gate and start walking towards the square. It is dark. It takes us about an hour to reach the freedom fighters who are defending the houses of the square. The Russian tanks are already on the square itself and in the streets leading to it. Gellért Hill and the side streets are still in our hands. We have to approach the square through the gardens, which are behind the houses on Béla Bartók Street. We are climbing fences and fighting off dogs in the process. The closer we get, the more deafening is the thunder of the cannons becomes. I had no idea that such loudness existed at all.
Between the thundering roars, we can still hear the broadcast of Radio Free Europe, which is amplified through a loudspeaker. Right now, a refined female voice is talking about Eisenhower's chances in next Tues-day's election. ”Those damned idiots elected him once, because he promised to liberate us, now they will reelect him, be-cause he broke his pledge!” – says Laci.
We are trying to get to the apartment house, where Gyuszi Perr and Marika are fighting. They are on the first floor. First we enter the basement, which has been converted into an air-raid-shelter. It is full of residents. There is chaos, panic and confusion. The building superintendent was shoot in the stomach just a few minutes ago. He is lying on his back, there is rattle in his throat and he is bleeding profuse-ly. ”Would you take him to Orlay Street?” – asks somebody and without waiting for an answer, somebody is pulling a medic's white smock over my head.
Laci finds a short ladder, which can be used as a stretcher. We tie down the poor guy onto it, and start out, through the gardens. It is the same way as we came. We are heading toward the office of Dr. Bakay in Orlay Street. It is a long walk, a very hard struggle. The dying man is heavy, the night is dark and the terrain is impossi-ble. It must take an hour to cover this distance of about a mile. Bakay's office is full of wounded people. We leave the poor guy on the floor, and turn around to go back to the square. We take our ladder-stretcher with us, just in case.
It must be around midnight, when we get back. On the square, all hell broke loose. Houses are on fire and the flashes of muzzle-fires illuminate the sky. The detonations torture my ear, paralyze my mind. What I feel is more than panic or terror: It feels like if my mind has short-circuited and stopped functioning altogether, that I turned into a vegetable from the piercing noise and from all the blinding flashes.
The upper floors of the apartment house which Gyuszi Perr and Marika are defending are ablaze. The cracking and crashing sounds mix with the thunder of the tank cannons. The front of the building faces the square, the back is toward Gellért Hill. On this, the back or courtyard-side of the burning buildin-g, an outside corridor is running along the whole length of the building. I see professor Bónis4 from the Metallur-gy Depart-ment. He is on the second floor of this long balcony. He is running from one apartment to the next, with his sub-machine-gun at the ready.
Most of the firing is by the Russians. Their tanks stand in a circle, – like the pioneer's wagons did – when attacked by Indians. The freedom fighters fire only intermit-tently, many of their guns have fallen silent. The tanks are systematically firing their salvos at each window, in which they see move-ment, or from which they receive fire. We run up to the first floor apartment, where Gyuszi Perr and Marika are with their machine-gun. The apartment, has received several hits, the front wall facing the square, is gone, the floor is knee-deep in debris.
The other members of Gyuszi's group are fighting from the other apartments on this floor. Every time the gun-barrels turn toward their floor, they run out to the outside-corridor in the back, which connects the entrances of all apartments on that floor. Gyuszi's machine-gun is still operational, but they are low on ammunition. He is trying to pierce the gasoline tank of the nearest tank, but on these new tanks, the gasoline container is not on the outside, but under the armoring. Therefore it is a very difficult to puncture it. In spite of that, I can see four or five Russian tanks, which have been de-stroyed. Our one tank did most of that, but now it is destroyed. Gyuszi's method and the Molotov cocktails did some damage too.
Our one tank, which made it to Móricz Square and was driven by a young lieutenant, who's brother died during the first attack, now looks like a pile of junk metal. Both our one tank and our one anti-aircraft cannon were facing into Bartók Street's west entrance of the square and were protecting it. So, when the Russians attacked from Fehérvári Street, their backs became exposed. Still, they stopped the Bartók Street tank column. If we had just one other tank at the entrance of Fehérvári Street, the outcome could have been different.

1956, November 5
There are no Russian infantryman on the square yet, they are waiting next to the tennis courts at the Bottomless Lake. They are waiting for our small arms fire to sub-side. Behind all the thunder and chaos, when the noise periodical-ly subsides for a few seconds, we can still hear the broadcasts of Radio Free Europe. It is now Monday morning, the morning of the 5th of November, the morning of the day before election day in the United States. The radio is broadcasting a speech by Eisenhower, which he made four years ago, during the previous election campaign, when he announced his ”policy of libera-tion.” This policy is our last straw of hope, and we hang onto it. We fight on to give him time to make his move.
Now Gyuszi Perr has noticed the movement of a tank cannon, which is now aimed at our apartment and yells: ”Escape to the back corridor!” We scram-ble out of the room and run toward the entrance of the apartment, which is on the back balcony. When she reaches the door, Marika turns around and runs back for the bread. ”Come back! Leave it!” -roars Gyuszi, but it is too late. All we see is one blinding flash, one piercing blast and a second or two later, a puff of smoke and dust billows out of the apartment door, and rolls down the side of the building.
Gyuszi is out of his mind. He is down on all fours, he is groping and fumbling around, he is coughing his lungs out his face is covered with black soot, except for the two lines, which the streaming tears have washed on his face. We all try to find Marika. I have covered my mouth with my handker-chief, so I'm not cough-ing that hard. Lacika is also down on all fours. Now he screams. He has grabbed a piece of red hot metal, it could be either a piece of the exploded shell or the barrel of Gyuszi's machine-gun. As I am crawling blindly in the smoke and dust, I almost fall out to the square, because the front wall of the apartment has completely disappeared, and the smoke is so thick that I can not distinguish between the inside and the outside.
Now, suddenly there is total silence. We hold back our coughing and during this tempo-rary lull, we all hear it. It comes from the back of the room. It is a slow dripping, that we hear. We all crawl into that darkest corner of the room and than Gyuszi reaches into something sticky. As he does, we all hear this painful, animal squeak. It was Marika's wounded leg that he touched. She is half covered by plaster, her clothing is in shreds and the wound on her leg is so deep, that the knee bone is visible. She is still holding onto the loaf of bread, which she came back for, when the tank fired.
The blond little gymnast is white as a sheet or as my medic's smock. She is limp and light, as we carry her down to the basement. We bandage her up to stop the bleeding, and start out once more, with our ladder-stretch-er, toward the Orlay Street office of Dr. Bakay. Our load is much lighter than during the previous trip. Marika is still holding the loaf of bread. We cover her closed eyes, so that the flashes of the cannon blasts would not frighten her. Our progress is faster than before. By now we have learned the way and Marika does not weigh much at all.
Dr. Bakay's office floor is completely covered with the bodies of the wounded. We are stepping over people, as we finally find a bit of room in one corridor. We put her down. Gyuszi is talking to the doctor. Marika has lost conscious-ness. As we are waiting for Gyuszi, it seems as if her eyelids moved. I kneel down next to her. It appears as if her mouth has also moved. I put my ear to her mouth to hear her frail little whisper: ”Öcsi, there is some candy in my right pocket, take some.”
My heart is in my mouth. I don't know what to say, I don't know what to do. I feel enormous anger and frustration. It would feel so good to be able to cry, to weep over my little sister5, to cry over our dreams, the dreams of the millions who dared, who gave everything they had, who believed, but I can't. I can't, because of this anger which is swelling up inside me. I want to call down the wrath of God on these red butchers. And I want to do the same to the idle bureaucrats of the UN, to the oil hungry businessman manipulating the Suez crisis, to the rich and heartless leaders of the West, to the lying American President and I want to curse myself, most of all myself, for having talked this little girl and so many others, into believing that there is justice, that we can win, that liberty is more precious than life itself, when all I did was talking them into committing suicide.

Leaving Bakay's office, we hear Russian commands from Bartók Street. They must be close, but they can not see us, because the corner is blocking their view. Now I hear a round of submachine-gun fire, followed by the wails of a male voice, which quickly subsides into a death rattle. We are frozen like four statues in the gateway of the doctor’s office on Orlay Street. It is Gyuszi, who first regains his composure:
”Let's leave our weapons in these bushes.” – he says. “Thanks to our white smocks, if we are unarmed, they might not fire, we might stand a chance.” He puts down his submachine gun. We do the same and start inching slowly toward the Bartók Street corner. This is the first time in my life, when I am glad, that I had to endure seven years of compulsory Russian. ”Nye styarljety-es!” (Don't shoot!”), I yell from behind the protection of the corner. We keep yelling for a good five minutes. We also try to holler that we are stretch-er-bearers and medical orderlies, that we are unarmed, and that they should hold their fire, when we emerge from behind the corner.
There is no reply, no response of any kind. So we start shouting again. We stop periodically, wait for a reply and when none is received, start again. We hear nothing. We receive no answer, we hear no movement, yet we feel, we know, that they are right there, they are a few yards from us, on the other side of the corner. They are watching and waiting. The windows of the corner store are broken, the goods are untouched, nothing has been stolen. At other times, this sight would fill me with pride, pride in my people, pride in the honor of our Revolution, but now I couldn't care less, now my mind is concentrated on survival and nothing else.
Now Gyuszi gives a hand signal, and we start, slowly, with arms lifted high into the air. We walk to the middle of the street. I have already reached the tram-rails and the street is still quiet. The darkness of the night is beginning to lift and in the first blush of dawn, I can see a long row of dark figures on both sides of the street, they are lying on the sidewalks, next to the walls of the buildings. Now I hear a inarticulate command, I hear the -steps of a dozen feet running toward us and then I feel this sharp pain in my back.
I lunge forward and almost fall from the blow. Lacika is next to me. A Russian soldier is pushing him forward, with the muzzle of his submachine gun in his back. My heart is in my throat, my eyes are glued to the index finger of Lacika's capturer, because that finger stays right on the trigger, while he thrusts and heaves him forward. The soldier behind me has a rank smell, he is engulfed by a cloud of sweat and vodka fumes. As the soldier lunges me forward, I see his boots and his extra long overcoat, which has no hemming and which he is dragging on the pavement. Every time he shoves me forward, he either says: ”Fascist!” or “Imperialist!” He probably thinks that I am an Israeli medic, and that we are at the Suez Canal. He probably thinks, that the Danube is the Red Sea.
They march us down on Csáky Street and stop us in front of Gate #4 of the university. We wait there. Finally a Russian officer is approaching. I can hear his swearing from a hundred yards and can see the drawn pistol in his vehe-ment-ly gesticulating hand. He keeps screaming while he is clattering toward us and continues to do so, after he arrives. I do not understand what he is saying, but in his long-winded question, I do recognize the names of our Prime Minister, Imre Nagy, and that of the Communist puppet who proceed-ed him, Mátyás Rákosi. I finally realize, that he wants to know: whose side are we on?
The soldier behind me periodically stabs the sharp muzzle of his gun into my back. The pain is becoming unbearable, my stomach is in my throat and my mouth is dry as I finally stammer out that unspeakably ugly word: ”Rákosi.” After that, as if to prove that on the road of betrayal, only the first step is difficult, I pull out my red colored athlete's certificate, using it's color to prove, that I am one of them. As I do this, in the depths of my soul, I already know that I will be ashamed of this forever, that in my dreams I will keep reliving and correcting this terrible act, as long as I live.
The Russian officer couldn't care less about the color of my athlete's certificate. He wants to know about the defense of the university and about the resistance he can expect from the buildings on the other side of the gate. When we tell him, that there will be no resis-tance at all, that the universi-ty has been evacuated, he studies our faces and then decides to enter. He tells us to walk slowly in front of them, keep our hands in the air, while they follow us from the cover of the bushes. We do just that. We walk very slowly. It is daybreak by the time we reach the Library and the tanks and the anti-aircraft guns, which we were unable to move. In this semi-darkness, the guns look even larger and more menacing than I remembered.
The officer tells us to holler that we are Hungarians and that ”they” should not fire. We obey, knowing that there is nobody to hear us, except for the few people who stayed in the medical emergency room. As we enter the dark and empty Main Building, the corridors are full of the guns, blankets and other belongings of the cadets, who decided to go home instead of fighting yesterday. Our hands are still in the air, as we march through these corridors and eventually reach the main aula. All is dark and quiet.
The officer strides into our MEFESZ office, which, it seems ages ago, but in fact only two weeks ago, used to serve as the Commu-nist Party office at the university. When the officer disappears, the guards line us up, in single file, before the office and finally allow us to lower our aching arms. On our left are the offices and on our right stands a row of the busts of past rectors (presidents) of the university. I am standing next to the bronze bust of Rector Stocek. By now, there must be a dozen of us in the line. The Rus-sians found the people in the medical emergency room, and now they too stand right in line with us.
We stood in that line for two or three hours on this Tuesday morning, the 6th of November. Finally, at around 8 AM, a Russian colonel arrives with two of his assistants. They don't even look at us, just march into the MEFESZ office. A few minutes later, I see that the guards are search-ing the young man at the front of the line, and after that, they take him into the office. As I see that, reflexively I smooth over my pockets and as I touch the right side pocket of my corduroy jacket, I feel something hard. It is the little lady's pistol from Czechoslovakia, which Sándor Kopácsi gave me.
Now I'm really scared. I must get rid of it, but how? There is nothing within my reach, except for Stocek's bronze bust, which is sitting on this marble stand on my right. Now the guards are searching the second person in our line, so I don't have much time. I grab the pistol in my right hand. It is so small that it practically disappears in my palm. I wait until the guards start searching the third person and at that instant I make an attempt to lift the bust with my left hand.
I lean against the bust and I'm straining to lift this block of metal with all my might. After a second or two, which seems like eternity, a small crack appears at the bottom, and the bust start to tilt slowly backwards. Now I push even harder and with superhuman effort, manage to increase the crack a bit more. Suddenly, something lets go and the bust starts to tip backward, while the crack is opening up very quickly. I let go with my left, slip the pistol under the bust with my right. Rector Stocek hesitates for a split-second and then falls back into his original position. We would hear a thud, if at this instant, Lacika did not start coughing like a maniac. But he did, and that drowned out the soft sound made by the landing bust.
As the bust internalized my pistol, I made a solemn promise, that in exchange for his assistance, at the first opportunity I get, I would look up the accom-plishments of Rector Stocek and would miss no opportunity to spread the word of his greatness1.
It must be around 9 AM, when it is my turn to be searched. When they take me into the MEFESZ office, I see that the colonel sitting on Kati Szőke's desk. He is looking through Kati's papers, the various forms, including the National Guard membership cards. He is tall, graying, well informed and speaks fluent Hungarian. He knows where he is! He does not talk about the Suez Canal or fascists either. The colonel seems to be shaken and moved by what he has seen on Móricz Square. He keeps asking about the defend-ers: ”Were there school girls among them? Did I see that right?” – he asks twice in a row and each time I nod. His eyes are sad, he seems embarrassed for having fought and killed children.
”We were carrying the wounded” – I say, pointing at the blood on my white smock. He does not seem to care about what I did. He is staring into the air. So I change the subject: ”Why is your pistol-case made of wood?” – I ask in a conver-sational tone. As if I woke him up, he gives me a surprised look, then takes off his belt and shows me. The colonel attaches his pistol to the wooden pistol-case and thereby creates a weapon, which can be held against the shoulder. This contraption is steadier, he tells me, when one is aiming it at a target, which is at some distance.
Throughout the ”interrogation,” the officer appeared absent minded, apologetic, while his two aids (neither spoke Hungarian), seemed suspicious. They seemed suspi-cious, not of me, but of him. It was obvious that they were freshly sent people, while he has been stationed in Hungary for some time. After the questioning, we were all taken to th

Discussion/Fórum