(Alább mellékelem mártir miniszterelnökünk unokájának, Jánosi Katalinnak két irását. Jánosi Katalin Nagy Imre vejének, annak a Dr. Jánosi Ferencnek a leánya, kinek a börtönben Nagy Imre azt mondta: "Feri te ne hösködj, rád bizom a családot!" Katalin, ugyan csak mint 4 éves kisleány élte meg 1956-ot, de mégis felelösnek érzi magát 56 szellemének ébrentartásáért, azért, hogy nagyapja és apja áldozatai ne váljanak hiábavalóvá, hogy 56 erkölcsi alapjait felvállalva arra épüljön a magyar jövö. Oda kell figyelnünk Jánosi Katalin figyelmeztetésére, mert Trianont, nyilas és kommunista rémuralmat ki lehet heverni, de a népet önmagától megvédeni nem lehet! LB )

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx

1) JÁNOSI KATALIN: IMA NAGY IMRÉÉRT
2) JÁNOSI KATALIN: A NAGY IMRÉRÖL KÉSZÜLT FILMRÖL
3) LIPTÁK BÉLA: LEVÉL JÁNOSI KATALINNAK
4) NAGY IMRE ÉLETRAJZA

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx

1) JÁNOSI KATALIN: IMA NAGY IMRÉÉRT

Nagy Imre unokája közös imára hívja a pártelnököket

A Nagy Imre-kivégzés évfordulójának előestéjére, június 15-re közös imára és beszélgetésre hívja a parlamenti pártok elnökeit, így Gyurcsány Ferencet és Orbán Viktort is a mártír miniszterelnök unokája, Jánosi Katalin.

– Közeledik június 16., amikor 49 évvel ezelőtt '56-os mártírjainkat, nagyapámat, Nagy Imrét, valamint Maléter Pált és Gimes Miklóst kivégezték – írja Jánosi Katalin Nagy Imre mártír miniszterelnök unokája. – Ilyenkor, sírjuknál mindig felteszem a kérdést magamnak: volt-e értelme, útmutatása számunkra mártírhaláluknak?

Június 15-én a siralomházban, s azon a szörnyű 16-i hajnalon, kivégzésükre várva, ők nyilvánvalóan végiggondolták saját életútjukat és hazájuk, nemzetük múltját, jelenét és jövőjét is. Az ő életükben ez példamutató természetességgel kapcsolódott egybe, ők tisztában voltak azzal az egyszerű, evidens igazsággal, hogy saját és családjuk élete, boldogulása, gyermekeik, unokáik remélt szép jövője csak a haza, a nemzet egészének felemelkedésében teljesedhet ki, nyerheti el értelmét. Családjukra, gyermekeikre, unokáikra gondoltak – tulajdonképpen arra a jövőre, melyet itt és most mi képviselünk, valósítunk meg.

Bíztak bennünk, hogy a ránk rótt felelősséget mi is legjobb képességeinkkel vállaljuk és szolgáljuk – a haza sorsát, gondjait szívünkben hordozva megvalósítjuk azt a szebb jövőt, melyet ők reméltek Magyarországnak. Bíztak benne, hogy haláluk nem lesz hiábavaló.

A magyar nemzet minden tagját, s családunkat érintő felelősségtől áthatva újra és újra felteszem a kérdést – megtettünk-e lehetőségeink szerint mindent a haza javáért? Nem bizonyulunk-e méltatlannak mártírjaink belénk vetett bizalmára, hitére? Nem tékozoljuk-e el azt az erkölcsi tőkét, melyet mártírhalálukkal ránk hagyományoztak? Mit kell, mit tudunk még tenni nemzetünkért, hogy áldozatuk miáltalunk értelmet nyerjen?

Hazánk, Magyarország jelenében legelszomorítóbb a pusztító megosztottság, mely mételyezi közéletünket s személyes, civil mindennapjainkat. Közös ügyünk, nemzetünk sorsáért érzett felelősségem mondatja velem, hogy ez nem méltó sem mártírjainkhoz, sem hozzánk!

Összetartozásunk kifejezéseképpen, és a megbékélés reményében invitálom Önt, Pártelnök Úr június 15-én reggel 9 órára a Nagy Imre Emlékházba egy közös imára és egy zártkörű, csendes beszélgetésre a többi parlamenti párt vezetőivel együtt.

Beszélgetésünk, a közös ima békességében eltöltött percei reményt nyújtanának arra, hogy a gyásznap békében, harmóniában következzen el, s a találkozó szimbolikus üzenete jótékonyan hathatna közéletünkre is. Ez az esemény elszenvedett sérelmeink kölcsönös megértésének, a közös gondolkodás és cselekvés, az emberi párbeszéd iránti elkötelezettségünk, nemzetünk iránti felelősségünk jelképes kifejezése lehetne.

Családom felelősségétől is áthatva tisztelettel várom Önt a Nagy Imre Emlékházba – fejeződik be a levél.

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx

2) JÁNOSI KATALIN: A NAGY IMRÉRÖL KÉSZÜLT FILMRÖL

Harangszó Nagy Imre társaiért

Mészáros Márta Nagy Imre-filmje kapcsán reméltem, hogy szórványos médiaszerepléseim alkalmával sikerül komoly, lényeget érintő kérdéseket kapnom, s azokra igaz és mély válaszokat adnom, mintegy az igazság más és több arcát hozzáadnom a film igazságához. Csalódnom kellett.

A szokványos kérdésekre tőmondatos látszatfeleleteket várnak – így semmiféle lehetőségem nem adódott valódi érzéseim, véleményem kifejtésére.

Hogyan is tudnám egyetlen mondatban elmondani, hogy "tetszett" a film? – mikor hosszan nézem nagyapám testi-lelki szenvedéseit, borzalmas halálát. Maga a szó – "tetszett" – számomra szinte értelmezhetetlen ebben a kontextusban, hiszen skizofrén helyzet elvonatkoztatnom személyes érintettségemtől, s valóban nehezen tudom objektíven nézni a filmet.

Hogyan tudhatnám röviden elmondani, milyen volt roncscsaládunk élete, mikor a darabokra tépett múltból próbáltunk kapaszkodókat teremteni, csupán az egyszerű létben megvetni lábunkat örökös gyászt hordozó nagyanyámmal, a börtönből tüdőbetegen hazatérő édesapámmal, fiatal, jövőtlen édesanyámmal, kisgyermekként velem együtt meghurcolt bátyámmal kétéves gyötrelmes romániai deportálásunk után! Szülők nélkül, egyedül hazatérni, iskolát kezdeni – gyerekfejjel (de nem tudatlanul, ahogy gondolják) rokoni szánalomból élnem.

Hogyan is tudnám egyetlen mondatba sűríteni gyermekkorom sötét hangulatát, melyben nem igazán a személyes atrocitások, hanem az állandó fenyegetettség volt a legszörnyűbb, hogy újra elveszthetem családomat, s az a súlyos kereszt, mely egész további életemben rajtam maradt.

Hogyan mesélhetném el röviden a – korántsem a filmbeli idillben, hanem igen spártai körülmények közt eltöltött romániai esztendőket, vérebekkel, katonákkal, világtól-hírektől elzárva, ahol csak fiatal anyák és kisgyermekek éltünk együtt, mit sem tudva apáink sorsáról, a jövőtől való állandó rettegésben. A máig éles, döbbenetes képet – nagyapám és a többiek halálhírének, a per ítéleteinek utólagos, durva közlését. Elmondható-e egyáltalán, hogyan hat ez egy tudatosodó gyermekre, milyen nyomokat hagy benne a napokig zokogó anyák képe?

Hogyan is lehetne felszínes kérdésekre elmondanom saját, teljesen befelé fordult életem miértjeit, azt az önmagamba való száműzetést, melyet kifelé palástolóan mosolyogva, de keményen és tudatosan sikerült kiépítenem? Vajon a mai fiatalok megértenék-e egyáltalán, hogyan alakult ez ki bennem, s hogy ez még ma is inkább elválaszt az emberektől?

Elmondható-e egyszerű szavakkal a '89-es exhumálás, a megrázó képek, melyek örökre belém égtek, ahogy szeretteink csontjainak látványával szembesültünk – vagy a szörnyű kérdés: mi zajlik le az akasztás pillanata és a halál közötti hét percben?

Hát ezek az én igazi emlékeim, képeim nagyapámról, a családomról valóban röviden.

Mindenesetre a feltett kérdések sora vezetett most arra a véleményre, hogy pár személyes gondolatomat le kell írnom a filmmel kapcsolatban. Mészáros Márta filmje történelmi tényeken alapuló játékfilm, amely időbeli kötöttsége és műfaja miatt sem tartalmazhat minden epizódot, mely nemcsak Nagy Imre, hanem többi sorstársa életének igazságát is ábrázolná. Az a félelmem, hogy az emberek számára csak a filmben helyt kapott tények jelentik majd az igazság teljes képét – pedig a játékfilm koncepciójának

szempontjából kimaradt részigazságok hiánya komoly zavarokat képes okozni talán évtizedekre is meghatározóan. Szeretném tudatosítani a nézőkben, hogy ez nem dukumentumfilm: Mészáros Márta a játékfilm igényével, szabad rendezői felfogásban egy művész szemével láttatja Nagy Imre történetét.

Sajnos az olvasás hiánya ma jellemző, és a nézők többsége nem rendelkezik a szükséges háttéranyagokkal, bár ez a tudás elengedhetetlenül szükséges lenne a film igazi megértéséhez.

Személy szerint én a történetben kétszeresen is érintett vagyok, mivel nagyapámon, Nagy Imrén kívül édesapám, dr. Jánosi Ferenc is résztvevője, szenvedő alanya volt a pernek (hetedrendű vádlott, 8 év börtönnel sújtva) – egyedül nevesítve a filmben. Fájó szívvel, szinte értetlenül szemléltem, hogy ő is és a per többi résztvevője is mennyire árnyalatlanul, súlytalanul és – mondhatnám – antipatikus figuraként jelenik meg a vásznon. Számomra megdöbbentő, hogy a nagyapámmal egy időben, együtt kivégzett, hozzá teljesen hasonló gyötrelmeken keresztülment Maléter Pál és Gimes Miklós említésre sem került – holott remélem, hogy egyidejű haláluk, sorsközösségük még az utolsó pillanatokban erőt adott számukra. Nem említtetett meg Losonczy Géza, Szilágyi József, akik még előbb szörnyű halált szenvedtek el – pedig sorsukkal fenyegették a többi vádlottat: több mint öt órán át részletezték előttük Losonczy Géza boncolási jegyzőkönyvét, halotti anyakönyvét, Szilágyi József halálos ítéletét, komoly pszichikai ráhatásként: ti is erre a sorsra juttok, ha nem működtök együtt! A filmben érthetetlennek tűnik Nagy Imre társainak a perben való viselkedése, illetve egy értelmezés kézenfekvő: a megalkuvó behódolásé. Pedig ez ennyire leegyszerűsítve nem igaz. Hiszen hányan tudják vajon a nézők közül, hogy volt már 1958 februárjában egy csonka tárgyalás, melyben a társak még nem vallották mind bűnösnek magukat, nem ismerték el a vádakat? Éppen ezért is rekesztetett be ez a per, mert alkalmatlan volt a kirakatszerepre, nem valósítván meg a hatalom koncepcióját. Utána négy hónap telt el – a vádlottak számára ugyanolyan szörnyű körülmények közt, magánzárkában, mindentől elzárva, mint Nagy Imrének.

Mi minden történhetett e fiatal (30-40 közötti) emberek testében, lelkében? Hogyan próbálták őket zsarolni rabságban tartott feleségeik, gyermekeik életével – sajnos erről ma már lehetnek elképzeléseink. Hogyan próbálták őket fizikailag is megtörni? Édesapám erről soha nem volt hajlandó beszélni, gondolom, óvni próbálta a mi lelkünket. (Annyit tudok csupán, hogy ép fogsorral vitték a börtönbe, míg hazatérve több foga is hiányzott, s erre ő nem adott magyarázatot.)

A kegyetlen megfélemlítés sikerült, ők a vádakat elismerték. Így is valamennyien súlyos, 6-8-10 éves börtönbüntetéseket kaptak, amiről szintén nem esik szó a filmben, még egy felirat erejéig sem.

De vajon ki mondhatna ítéletet felettük, aki önmaga nem járta végig e pokol útjait? Nagyapám volt a legidősebb közöttük, aki immár se önmaga, sem a nemzet igazságát nem adhatta fel, de önfeláldozóan üzente édesapámnak – "Feri, ne hősködj, rád bízom a családot!" -, hatalmas lelki terhet és felelősséget is rakva ezáltal reá.

Mi, az utókor, a szabadság ege alól nem ítélhetjük meg őket, hiszen értünk is harcoltak és bűnhődtek. Édesapám három év letöltött börtönbüntetés után tüdőbetegen szabadult, és igen hamar, az 1968-as csehszlovákiai bevonulásunk alkalmával kapott szívinfarktusban, 52 évesen meghalt. Tizenhat évesen vesztettem el őt.

Mi pedig mindannyian, az egész ország, éltünk tovább a félelem légkörében, hallgattunk, nem rohantunk a mártíromsághoz vezető úton, mindannyian tudtuk, pár kimondott szó is oda vezethet. Éppen ez a Kádár-rendszer legnagyobb bűne, a lélekölő, gerinctörő félelem, az alattomos, sokszor láthatatlan terror. Mivel mi általában nem szívesen beszélünk erről, gyermekeink nem is érthetik szüleik múltját, életét. Nem az áruhiány, a plazák, a valóságshow-k, a fényes reklámok hiánya volt bántó, ahogyan a fiatalok felszínesen gondolhatják, hanem a terror, majd a rendszer aljas szálai, amelyek behálózták a társadalmat, ügynökké silányítva sokakat, megfosztva bennünket a világra való szabad kitekintéstől, a véleményformálás szabad gyakorlásától.

A rendszerváltás óta eltelt 15 évben oly sokan kaptak már '56-os tetteikért kitüntetéseket, elismerést erre feltétlenül érdemesek, de néha talán olyanok is, akiknek helytállása és bűnhődése meg sem közelíti a Nagy Imre-per vádlottjaiét. Ők valamennyien (köztük édesapám, dr. Jánosi Ferenc is) halottak már, s posztumusz díjakat valamiért nem szokás osztani. Bánt és szomorú a lelkem, hogy éppen ebben a filmben (melyet nem egyhamar követ majd másik) ilyen megalázóan szerepelnek. Erre a leegyszerűsített szerepre ők nem szolgáltak rá. Messzemenően értékelem Mészáros Márta alkotását, s gondolataimat nem bírálatnak szánnám, de hozzátenni igyekszem az igazság teljes képéhez.

Szeretném, ha a harang nem csupán nagyapámért, Nagy Imréért, hanem társaiért is szólna!

Jánosi Katalin
dr. Jánosi Ferenc lánya, Nagy Imre unokája

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx

3) LIPTÁK BÉLA: LEVÉL JÁNOSI KATALINNAK

Kedves Katalin! Nagyon remélem, hogy a pártvezetök elfogadják meghivásodat és a magyar közéletet romboló megosztottság ellenére megmutatják, hogy nemzetünk sorsáért érzett felelősség érzetük nagyobb, mint ellentéteik és legalább mártitjainkért képesek együtt imádkozni!

Kedves Katalin! El tudom képzelni, mit érezhettél, mint olyan 4 éves kisleány, aki babázás helyett a napokig zokogó mama és a romániai katonák vérebei között ismerkedett az élettel, az emberrel, s bizony megértem, hogy ilyen gyerekkor után gyakran választod az önmagadba való számüzetést, az egyedüllétet. Azért irok, mert tudnod kell, hogy nem vagy egyedül, sokan Veled érzünk!

Megértem fáj, hogy Édesapád nem nem mesélte el neked, hogy hová is lettek a fogai? Tudom, nehéz megérteni, hogy a legfontosabb dolgokról miért képtelenek beszélni az emberek? Pedig az úgy van, hogy amiről sirás nélkül nem tudunk beszélni, arról hallgatni kell! Igen, a szó sok értelmében megkinozták Édesapádat és Ö Téged meg Édesanyádat védett azzal, hogy hallgatott ezekröl a kinzésokról. Biztos lehetsz, hogy amikor engedelmeskedett az igazságot az utolsó szó jogán is bátran kimondó apósa intésének ("Feri ne hösködj, rád bizom a családot!"), amikor az ö intésre elhatározta, hogy "bevallja bünösségét", akkor azt miattatok tette! Azért engedett a zsarolásnak, mert tudta, hogy Kádár pribékjei nem riadnak vissza felesége vagy gyermekei megkinzásától sem.

Kedves Katalin, én nagyon is megértem Édesapádat, elvégre én sem birtam beszélni, – még a gyerekeimnek sem, – példáúl Marikáról, akit a Móricz Zsigmond Körtér védelmekor talált el egy szovjet páncélos lövedéke. Marika már vérben úszott, de mielött elveszitette volna eszméletét, azt sugta a fülembe: „Öcsi, van egy kis cukor a zsebemben, vegyél!”

Én sem tudok beszélni Danner Jancsiról – kinek életét megmenthettem volna -, ha képes vagyok emberre löni, de nem voltam képes. Jancsit magyar pufajkások géppisztolysorozata a szemem elött ölte meg a Műegyetem főkapujánál. Életemben először akkor érzékeltem, hogy mi is a halál, amikor az ő leesett cipöjét próbáltam, a már merev lábára visszaerőszakolni, s persze sikertelenült. Barátaim voltak mindketten, mellettük álltam távozásuk perceiben és velem vannak ma is, emlékük rányomja bélyegét minden gondolatomra, de beszélni, mesélni ma sem tudok róluk.

Amikor az ember karjai között meghal egy barátja, attól valahogy megváltozik. Én legalábbis 20 éves korom óta magamban hordozom Jancsi és Marika emlékét. Hordozom az emlékkel járó bűntudatot is, elvégre közös álmainkért ők az életüket adták, én meg elmenekültem. Nem panaszkodásként emlitem a büntudatot, nálam energiaforrás is az, hasznát is veszem annak! Különösen azért veszem hasznát, mert tettekre késztet és optimizmussal vegyül. Ezt az optinizmust, ezt a hitet sejtem Benned is Katalin! Azért sejtem, mert érdemesnek tartod összehivni marakodó politikusainkat, érdemesnek tartod figyelmeztetni öket, hogy nem egy korrupt és önromboló magyar jövöért halt meg Nagy Imre! Igen Katalin, a szavak nem, csak a tettek számitanak és ezért tenni kell, erőt kell meriteni az 1956 példájából, üzenetéböl.

Itt az ideje emlékeztetni politikusainkat, hogy az "Aki magyar velünk tart" jelszava nem pártokra vagy "oldalakra" vonatkozott, hogy akkor család volt és ma is család kellene legyen a nemzet. Én a 35 napos bujkálásom idején mindig idegenek háznál ettem, idegenek ágyában aludtam, de a zsebemben lapuló 20 forintomat soha senki el nem fogadta! Fizetségnek minden magyar asztalánál elég volt a nemzetör karszalagom! Ez a karszalag családtaggá tett 1O millió otthonban.

Igen, figyelmeztessed a politikusokat, hogy a magyar ember akkor képes áldozatora, ha hisz a vezetőiben és a célban melyet a vezetö kitüzött. Figyelmeztessed öket, hogy gyógyitható az elmult évtizedek lelki rombolása, hogy a Nagy Imrék és Jánosi Ferencek példái nem engedik, hogy fiainkból és unokáinkból kiöljék a közösségi tudatot, önbecsülést és hazaszeretetet! Figyelmeztessed öket a Bibó Istvánok útmutatásaira, a valódi rendszerváltás szükségességére és arra, hogy ne félrevezessék meg manipulálják, hanem bizzanak a magyar népben!

Bizzanak, elvégre hány nemzet mondhatja el magárról, hogy fővárosa utcáin örizetlen gyüjtöládákban halomban állt a papirpénz? Vajjon van még egy városa a világnak, ahol ez elképzelhetö? Van egy város ahol előfordult, hogy a gyüjtöládából a koporsó árát úgy számolhatta ki az özvegy, hogy nem állt mellette ellenőr, hogy miközben ő kiszámolta azt a 600 vagy 800 forintot, közben, mint ősszel a falevelek úgy hullottak a ládába az adakozók bankói? Nem, ezt csak Budapest népe, a Te szüleid mondhatják el magukról!

Emlékeztessed öket a betört ablakú kirakataok polcain álló érintetlen árukra. Hát nem gyönyörü, hogy azokban a napokban nem akadt senki akinek a potya zsákmány fontosabb lett volna, mint a forradalom tisztasága? Hát nem hihetetlen, hogy elsötétedhettek a város utcái és mégis, amikor másnap újra felkelt a nap, az áruk érintetlenül ott álltak a polcokon. Hát van népe a világnak, mely ekkora egységre, ekkora önfegyelemre képes? És emlékeztessed öket a falusi kocsikra, melyekröl ingyen osztották a gazdák az élelmet a harcoló főváros utcáin. Hát, ha apái ilyenek tudtak lenni, akkor a mai magyar társadalom miért ne lenne képes összefogni és begyógyitani a huszadik század ejtette lelki sebeket? Hát persze, hogy képes, csak vezetni kell, a hazaszeretet és az erkölcsös viselkedés irányba kell vezetni, nem a december 5-i önrombolás meg az 1.9%-os népszaporulat felé!

Értessed meg velük, hogy itt az ideje az összefogásnak, elvégre ma már csak önmagunkkal kell megküzdenünk ahhoz, hogy lelkileg is meggyógyuljon a magyarság. Népünk hatalmas életrejét mi sem bizonyitja jobban mint, hogy Mohi pusztát IV Béla, 48-at Deák Ferenc követte. Itt az ideje, hogy a mai vezetöink is kövessék a IV Bélák és Deák Ferencek példáját! Emlékeztessed öket, hogy amikor a Nagy Imrék és Jánosi Ferencek, Szabó bácsik és Angyal Pisták az életük árán halálra sebezték a kommunizmus behemótját, akkor ezt érted, az unokáikért tették, s az ö kötelességük, hogy méltóvá váljanak ehhez az örökséghez!

Lipták Béla

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx

4) NAGY IMRE ÉLETRAJZA

Nagy Imre Kaposváron született 1896-ban. Négy év gimnázium után kitanulta a géplakatos szakmát. 1915-ben behívták katonának, a következő év nyarán orosz hadifogságba esett; a Vörös Gárdában harcolt a polgárháborúban. 1920-ban belépett a bolsevik pártba, majd egy év múlva hazatért Magyarországra. Itthon részt vett az MSZDP munkájában, de 1925-ben kizárták. Alapító tagja lett az MSZMP-nek. 1927-ben rövid időre letartóztatták, szabadulását követően Bécsbe emigrált, de illegálisan több alkalommal visszatért Magyarországra. 1930-ban küldöttként érkezett Moszkvába a KMP kongresszusára, ahol 1945-ig maradt. Dolgozott a Komintern Agrártudományi Intézetében, a Szovjetunió Központi Statisztikai Hivatalában, valamint a moszkvai rádiónál, ahol a magyar nyelvű adások szerkesztője volt. 1944 végén az MKP vezetésének tagjaként tért vissza Magyarországra. Az Ideiglenes Kormányban földművelési miniszter, ezt követően rövid ideig belügyminiszter, az MKP egyik titkára, 1947-1949 között az Országgyűlés elnöke. Ellentétbe került a párt irányvonalával, elsősorban agrárkérdésben, és noha önkritikát gyakorolt, kizárták a pártvezetésből. 1953-ban szovjet kezdeményezésre lett miniszterelnök, megpróbált átfogó gazdasági, politikai reformokat megvalósítani. 1955 elején leváltották tisztségeiből, a pártból is kizárták. Nem volt hajlandó önkritikára, programjához ragaszkodott, sőt azt számos elemében tovább is fejlesztette. 1956. október 23-án a tüntetők követelésére visszavették a párt legfelső vezetésébe, és ismét ő lett a miniszterelnök. E tisztségében egyfelől igyekezett a forradalom legfőbb célkitűzéseit elfogadtatni az MDP-, valamint a szovjet vezetéssel, másfelől mérsékelni igyekezett az általa túlzottnak ítélt követeléseket. A társadalom akaratával egyre inkább azonosulva tűzszünetet hirdetett, fellépett a szovjet csapatok távozásáért, deklarálta a többpártrendszer újbóli bevezetését. Válaszul arra, hogy a fegyverszünet ellenére újabb szovjet csapatok érkeztek az országba, november 1-jén bejelentette az ország semlegességét, kilépését a Varsói Szerződésből. November 4-én hajnalban a jugoszláv követségre menekült. 22-én a Kádár-kormány menlevelével hagyta el az épületet, ám a szovjetek őrizetbe vették és Romániába deportálták. 1957. április 14-én tartóztatták le Snagovban. A Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa Vida Ferenc elnökletével 1958. június 15-én szervezkedés kezdeményezése és vezetése, valamint hazaárulás vádjával halálra ítélte a fellebbezés lehetősége nélkül. Másnap kivégezték.

Discussion/Fórum