V. rész: Külpolitikai aspektusok

A Nagy Ferenc időszak kritikája

Ha Nagy Ferenc ilymódon önbírálatot gyakorolt, még élesebb kritika érte őt saját

pártja soraiból és a magyar közvélemény részéről. A Tildy—Nagy Ferenc rezsim

bírálói végkövetkeztetésként és általánosságban azt vetik e vezetők szemére,

hogy nem éltek, nem jól sáfárkodtak a választók adta többséggel; ott is engedtek

a kommunista követeléseknek, ahol a Vörös Hadsereg jelenléte erre nem

kényszerítette őket; sőt, például a hitoktatás elleni akciójukkal rálicitáltak a

kommunistákra, több vonatkozásban a kommunisták számára, helyettük végezték el a

munkát, amely a magyar demokráciát gyengítette. Szemükre vetik, hogy

kormányzásuk, illetve az általuk dominált pártvezetés hosszú ideig fedezte a

kommunisták törvénytelen üzelmeit, így mind a belföld, mind a külföld felé

megadta a legalitás látszatát a kommunista kisebbség erőszakos manőverezéséhez;

nem leplezte le megfelelő módon és kellő mértékben az orosz nyomás tényeit abban

az időszakban, vagyis 1946-ban és 1947 elején, amikor a nemzetközi helyzet ebben

a térségben még egyáltalán nem dőlt el egyoldalúan és véglegesen a Szovjetunió

javára. A bírálatok hibául róják fel a pártnak a saját állag könnyelmű

levagdosását, továbbá akarati és taktikai ellenállás hiányát a kommunista

akarattal és taktikával szemben. A belpolitikai appeasement, vagyis meghátrálás

a kommunisták előtt már a nyugati appeasement előtt következett be, jóval

azelőtt, hogy a Nyugat, pontosabban az Egyesült Államok meghátrált volna a

Szovjetunióval szemben, — hangzik a bírálat.

Nagy Ferenc, mint önbírálata mutatja, maga sem tagadja, hogy hibák és

rövidlátás, mint pl. a Baloldali Blokk akceptálása a miniszterelnök részéről,

siettették, előbbre hozták mind a kommunista diadalt, mind pedig a Szovjetunió

azon eltökéltségét, hogy a parlamentarizmust felszámolja Magyarországon s a

Nyugatra többé ne legyen tekintettel.

Való igaz az is, hogy 1946-ban, vagyis az 1945-ös választás nagy antikommunista

többségének érvényessége idején az amerikai külpolitika Kelet-Európában, ha nem

is volt annyira aktív, mint a keleteurópai népek szerették volna, még nem volt

annyira passzív, mint aztán a későbbi években.

Másfelől e bírálatok talán nem veszik eléggé figyelembe a Vörös Hadsereg

jelenlétének pszichikai velejáróit, melyek a polgári állam- és pártvezetésre

megfélemlítőleg hatottak. Igaz ugyan, hogy nyíltan erőszakos, nagy politikai

akcióra az oroszok Kovács Béla lefogásáig nem vállalkoztak, s mikor ezt mégis

megtették, a nyugati hatalmak erélyesen tiltakoztak. De Magyarország nem

nyugati, hanem orosz megszállás alatt élt. És bár a Kelet-Európáért folyó

nagyhatalmi birkózás még nem fejeződött be s ezért az ottani belpolitikai

tényezők magatartása, jó vagy rossz politizálása nem volt közömbös a további

fejlődés szempontjából, Nyugattól e tényezők csak morális biztatásban

részesülhettek, míg a kommunista párt a Vörös Hadsereg részéről konkrét

támogatást kapott.

Amíg tehát egyfelől a Tildy—Nagy rezsim bírálóit erősíteni látszik a körülmény,

hogy az 1946-os perspektíva, vagyis az orosz megszállás várható megszűnte,

erélyesebb, okosabb, elszántabb és sikeresebb magatartást kívánt volna meg s a

45-ös választók akaratának hathatósabb megvédelmezését a kommunistákkal szemben,

addig másfelől a Tildy—Nagy politikát mentesíteni látszik a Vörös Hadsereg

tényleges jelenléte és annak lélektani súlya. De talán azt lehet mondani, hogy a

magyar nép a Vörös Hadsereg jelenléte ellenére is bátrabb volt, mint választott

vezetői.

Világpolitikai erők ütközési pontján élő népek sorsa azonban mindig tragikus, és

főleg kisnépek vezetőinek idegen megszállás vagy nyomás árnyékában űzött

politikáját sohasem lehet sommásan elítélni. Mindig legalább annyi és olyan jó

ok van a megértésre és felmentésre, mint a kárhoztatásra és elítélésére. Tildy

és Nagy Ferenc a történelem ítéletében talán felmentést nyer, éppen az idegen

megszállás ténye miatt; ezt a felmentést legfeljebb csökkenti az a körülmény,

hogy éppen ők semmi mentséget sem találtak az előző, német megszállás alatti

magyar vezetőpolitikusok ténykedésére, holott ezek is érezték egy nem kevésbé

erőszakos és totalitárius rezsim és nagyhatalom nyomását, s nekik is

külpolitikai támaszuk a Nyugatban csak épp annyira volt vagy nem volt, mint

Tildyéknek 1945 után. A tanulság mindenesetre az, hogy végleges bírálatokkal és

végső ítélettel csínján kell bánni, különösen ott, ahol a nemzeti szuverenitás

nem gyakorolható maradéktalanul.

Ahogy a dunamenti kisnépeknek a háború előtt a nyugati nagyhatalmak nem

nyújtottak sok és konkrét támogatást, hogy Hitlerrel szemben helytálljanak, s e

népek egymás után Berlin égisze alá és hadiszekere elé kerültek, úgy 1945 után a

nyugati támogatás nem volt hathatós Moszkva erőszak-politikájával szemben sem.

Magyarországon a jaltai egyezmény ígéreteinek a Szövetséges Ellenőrző Bizottság

volt hivatott érvényt szerezni, elvben tehát sok függött attól, hogy a SZEB

nyugati tagjai a helyszínen, Budapesten, milyen instrukciókat kapnak

kormányaiktól, vagy azoknak mit jelentenek és javasolnak. Franciaország súlya a

háború után, nyugati partnerei mellőzése folytán is, nem volt döntő. Anglia és

szerepe a közép-kelet-európai kérdésekben nem volt olyan aktív, mint egy hajdani

világbirodalomtól várták. Anglia például 1947-ben, a válságoktól és kommunista

nyomástól fenyegetett Görögországban is úgy döntött, hogy kivonja onnan erőit,

melyek a kommunista hatalomátvételt lennének hivatva megakadályozni, s

átengedte, sőt, kérte, hogy átengedje a terepet és felelősséget, a görögök

megsegítését Amerikának. S ha Anglia olyan hagyományos kliensét, mint

Amerika erélye és erélytelensége

Görögország, nem tudta önmaga megvédeni, elképzelhető, hogy még kevésbé volt

aktív a számára nem annyira eminensen fontos Magyarországon. Ilyen körülmények

között a Szovjetunió tényleges ellenlábasa a magyarországi terepen is,

1945—46-ban és azután, csak az Egyesült Államok lehetett. Vagyis: Magyarország,

Magyarország is, Kelet és Nyugat mérkőzését tekintve, Amerika felelőssége alá

tartozott.

Amerikának ezekben az években a térségben folytatott politikáját sokan így

nevezik: non-policy. Vagy, a történelmi „splendid isolation” fogalmára utalva

így: policy of splendid aloofness — a ragyogó tartózkodás politikája.[1] Mindkét

meghatározásban van igazság, de százszázalékosan egyik sem fedi a tényleges

helyzetet. Kétségtelen, hogy Amerika budapesti képviselete a kommunista

erőszakosságok láttán legtöbbször visszahúzódott a be-nem-avatkozás szép elve

mögé és a maga részéről nem foganatosított olyan konkrét lépéseket, melyek

egyenrangúak lettek volna a Szovjetunió akcióival, abban a hitben, hogy a

végkifejlődés úgysem lesz olyan tragikus. De ez nem minden szakaszban volt így,

az amerikai magatartás váltakozó volt, egyes pillanatokban elégedetlen a magyar

belpolitikai erők, főleg Tildy magatartásával, máskor olyan, hogy a magyarság

joggal lehetett elégedetlen az amerikai magatartással. Volt eset, amikor Amerika

gerincesen viselkedett, sőt, a Kovács Béla eset után felvillant a határozottsága

is, de akkor már késő volt.

Egy pillantás erre az aspektusra.

Deák István, a Columbia egyetem professzora, a budapesti amerikai képviselet

Washingtonba küldött jelentéseinek tanulmányozása alapján megállapítja, hogy az

amerikaiak jól voltak tájékozva és tisztán látták, mi folyik Magyarországon.

Látták a kommunista célokat és manővereket. „Az amerikaiak sokat tudtak és

meglepően jól megértették a helyzetet” — mondja.[2] Frederick T. Merrill, a

budapesti amerikai misszió tisztviselője például már 1945 nyarán jelentette: a

Szovjetunió minden szándéka arra irányul, hogy az országot alávesse Moszkva

politikai és gazdasági diktátumának, szovjet mintájú osztálytalan társadalmat

hozzon létre s egyetlen, Moszkva által ellenőrzött párt diktatúráját vezesse

be.[3]

1946-ban a jelentések világosan rámutatnak a tényleges helyzetre, hogy e cél

érdekében az oroszok nem annyira a Vörös Hadsereget használják, mint a

Kommunista Pártot. Az oroszok igyekeznek tartózkodni erőszakos, katonai

eszközöktől, gondosan kerülik a frontális összecsapást, mert nem akarják, hogy

az ilyesmi növelje a magyarok határozott ellenállását. Az oroszok tudják, hogy a

magyarok nem szeretik őket s ezért agyafúrt, alattomos módon törnek előre.[4]

Céljaik takargatására — mondja a jelentés — alkalmas a kormánykoalíció.[5]

A kommunisták politikai- és magánerkölcséről az amerikai megfigyelők sötét képet

rajzoltak, de képességeiket pozitívan ítélték meg. Ezzel szemben a kisgazda

vezetőpolitikusoknál különösebb képességet nem láttak, de emberi alkatukról

éppoly rossz véleményük volt, mint a kommunistákéról. Az amerikai megfigyelők

ítéletében például Tildy Zoltán rendkívül negatívan szerepel. Az egyik

észrevétel: „A köztársaság elnökének nincs tekintélye a magyar nép előtt,

valósággal köznevetség tárgya apró-cseprő anyagi ügyei miatt; megjelenésében s

egyéniségében nincs semmi lelkesítő.”[6] A többségi párt vezetőiről általában

úgy vélekednek, hogy hiányzik belőlük az államférfiúi képesség, politikai

tapasztalat, éleselméjűség; kifogásolják, hogy nem elég kemények a kommunista és

orosz nyomással szemben, a kommunisták követelésének folytonosan engednek, a

kommunisták megfélemlítési kísérleteivel szemben nagyon sebezhetők, csak azon

aggódnak, hogy hivatalukban megmaradhassanak; a kommunistákkal nem szállnak

szembe határozottan s a nép egyre jobban kiábrándul belőlük e politikai

szolgalelkűség miatt.[7] Nem bizonyos, de nem is lehetetlen, hogy a továbbiakban

az amerikai támogatás konkrétummá válhatott volna, ha Magyarországon általuk

alkalmasabbnak tartott garnitúrára találnak. A Columbia-egyetem

történészprofesszora mindehhez megjegyzi: ilyen körülmények között viszont nem

világos, hogy az amerikai misszió miért nem kereste a Kisgazdapárt fiatalabb,

tehetségesebb és jóravaló elemeivel a kapcsolatot?[8]

Kétségtelen tény azonban, hogy az amerikai megfigyelők megítélése szerint a

Kisgazdapárt vezetőségének engedékenysége megütközést keltett. Másfelől azonban

az amerikai misszió tartózkodott attól, hogy a kisgazdapárti vezetőséggel

elégedetlen s határozottabban antikommunista magatartásra hajlamos politikai

tényezőket a legkisebb mértékben is bátorítson, vagy segítsen. Ha az

antikommunista erők részéről — s ez volt a tényleges többség — bármiféle

közeledés történt, az amerikai misszió visszahúzódott ama bizonyos „ragyogó

tartózkodás” „Splendid aloofness” kényelmes magatartásába. Különösen Amerika

budapesti követe, H. F. Arthur Schoenfeld tűnt ki az előkelő visszahúzódásban.

Amikor Teleki Géza köznevelési miniszter a kommunisták excesszusairól beszélt

neki s a demokratikus erők valamiféle támogatását kérte, Schoenfeld azt

mondotta, hogy az efféle társalgás őt zavarba hozza…, máskülönben pedig a

magyarok bízzanak „a szövetségeseinkkel kötött jaltai nyilatkozatok

alkalmazásában.”[9] Amikor viszont később Mindszenty bíboros éppen a jaltai

ígéretekre s a szövetségeseknek a háború alatt vállalt kötelezettségeire

emlékeztette a diplomatát s felhívta a figyelmet a magyar függetlenség

folyamatos aláaknázására és a közszabadságok elrablására, Schoenfeld elméleti

fejtegetésekbe bocsátkozott, kifejtvén: kormányának régi, jól bevált politikája,

hogy nem avatkozik be más országok belügyeibe s a tapasztalat azt mutatja, hogy

ez a legjobb garanciája a spontán, erőteljes és igazi demokratikus

fejlődésnek…[10]

Nem világos, hogy ez a magatartás mennyiben volt Schoenfeld egyéniségének

lecsapódása, annak kiszűrődése, hogy a magyarokat talán nem szerette túlságosan,

vagy mennyiben tükrözte a tényleges amerikai külpolitikai szándékokat.

Mindenesetre van jele annak, hogy az Egyesült Államok egy-egy döntő kérdésben

erélyesen lépett fel a magyar érdekek védelmében, hol eredménnyel, hol

Irán és Magyarország

eredménytelenül. Amikor az orosz megszállás első hónapjaiban a Szovjetunió

kísérletet tett a magyar gazdasági élet nagymérvű kisajátítására, (50 %-os orosz

részvétel a nagyvállalatokban), az amerikai tiltakozás ezt, hivatkozva a már

említett 1925-ös amerikai—magyar kereskedelmi egyezményre, meghiúsította. 1945

őszén a választás előtt az erélyes nyugati demars rákényszerítette a

Szovjetuniót, hogy mondjon le a közös lista tervéről, a demokráciát eleve

meghamisítani akaró Vorosilov-féle próbálkozásról. Ezzel Amerika nagy adut adott

a Kisgazdapárt, a többségi párt kezébe. 1946-ban, a párizsi békekonferencián

Amerika kérte, hogy a Magyarországra kiszabott 300 millió dolláros háborús

jóvátételt legalább egyharmaddal csökkentsék s csak 200 millióban állapítsák

meg. Ezt a Szovjetunió elutasította. Ugyancsak Párizsban, az Egyesült Államok

szembeszállt, ezúttal eredményesen, azzal a Szovjetunió által támogatott cseh

kívánsággal, hogy az első világháború után Magyarországtól elvett,

Csehszlovákiához csatolt területeken élő magyarság tetemes részét, 200 000

magyart telepítsenek ki Csehszlovákiából. Hála az amerikai fellépésnek, nem

fogadták el a cseh javaslatot s kétoldali magyar—cseh tárgyalásokat rendeltek

el.[11] 1947 januárjában, a londoni külügyminiszteri konferencián pedig Amerika

sürgette, hogy csökkentsék a Magyarországon állomásozó szovjet haderő létszámát,

s Lengyelországban 20 000, Magyarországon legfeljebb 5 000 szovjet katona

állomásozhasson csupán.[12]

1946 végén a budapesti amerikai misszió jelentette: a kommunisták végső nagy

hatalmi harcra készülnek, hogy már birtokon belül legyenek addigra, amíg a

szovjet csapatok Magyarországon vannak.[13] Mint tudjuk, ezután következett az

összeesküvési per, majd Kovács Béla elhurcolása. Ekkor Amerika kilépett

tartózkodásából. Ekkor került sor Weems tábornoknak, mint a budapesti SZEB (ACC)

amerikai tagjának a tiltakozására, mely az eseményeket a magyar belügyekbe

történő jogosulatlan beavatkozásnak minősítette, a Kovács Béla elleni vádakat

alaptalannak deklarálta. Weems március 5-i levelére Szviridov március 9-én

válaszolt. Sajnos, hivatkozhatott arra, hogy „az alkotmányellenes összeesküvés

tényét… maga a Független Kisgazdapárt is elismeri.” „Erről a párt — hangzik a

levél — több ízben a sajtó útján is nyilatkozott. Ugyanígy nyilatkozott több

ízben a párt vezére, Nagy Ferenc is… Maga a Független Kisgazdapárt elismerte a

soraiból kikerült összes összeesküvő bűnösségét és önként beleegyezett abba,

hogy megfosszák őket mentelmi joguktól és a bíróság elé kerüljenek.”

Kétségtelen, hogy Szviridovnak ebben, és formailag, igaza volt s megmutatkozott

az a könnyelműség, annak vészes következménye, hogy kisgazda vezetők jó

taktikának tartották azt a rossz taktikát, hogy elismerjék az összeesküvés

tényét. Most bumerángnak bizonyult Nagy Ferenc 1947 március 28-i nyilatkozata:

„Meg kell mondanom, hogy igenis készült összeesküvés a demokrácia és a kormány

ellen… s az összeesküvők befészkelték magukat a nagy politikai és társadalmi

szervezetekbe, elsősorban a Független Kisgazdapártba.” Szviridov élesen

visszautasította a nemzetközi kivizsgálásra vonatkozó amerikai, nyugati

javaslatot s Weems Kovács Béla ügyében kifejezett kívánságát így jellemezte:

„…nem tekinthetem másnak, mint olyan kísérletnek, mely a szovjet megszálló

hatóságok azon törvényes joga ellen irányul, mely a Magyarország területén lévő

szovjet fegyveres erők védelmét szolgálja…”[14] Az Egyesült Államok nem hagyta

ennyiben a dolgot. 1947 március 17-én újabb jegyzéket intézett Szviridovhoz: a

szovjet tábornok magyarázatát nem fogadja el s ragaszkodik annak leszögezéséhez,

hogy a Magyar Kommunista Párt vezetése alatt álló kisebbségi csoportok

alkotmányos eljárás keretein kívül, taktikázással kísérlik meg a hatalom

átvételét. Emlékeztet az amerikai jegyzék a jaltai kötelezettségre, mely az

összes aláíró hatalmat köti; újra javasolja a magyar kérdés együttes

kivizsgálását, mivel az „oly alapvető fontosságú kérdésben a szovjet és az

amerikai kormány véleménye eltér.” Végül leszögezi a jegyzék: az amerikai

érdeklődés nem sérti a szovjet hatóságok megszálló jogait.[15]

E két amerikai jegyzék kétségtelenül erélyes volt, de hiányzott belőlük valami,

amit pedig előzőleg, amikor a jegyzékek még a status nascendi állapotában

voltak, az amerikaiak még mérlegeltek. Még március 1-én az Európai Ügyek

helyettes amerikai igazgatója, John D. Hickerson, erélyes akciót követelve, az

új külügyminiszterhez, George C. Marshallhoz küldött memorandumában javasolta:

amennyiben az oroszok nem járulnak hozzá közös vizsgálathoz, helyezzék

kilátásba, hogy a magyar ügyet az Egyesült Nemzetek elé terjesztik.[16] Ezzel a

magyar kérdés nemzetközi kérdéssé vált volna. De ez az elképzelés a

Weems-levelekbe már nem került be, vagyis Amerika lemondott arról, ami

tiltakozásának erőt adott volna s a Szovjetuniót talán meghátrálásra késztette

volna, — mint ahogy pl. egy évvel előbb Amerika erélyes magatartása az iráni

kérdésben kikényszerítette a szovjet csapatok visszavonulását.

Vajon George C. Marshall személyes döntése lett volna, hogy az ENSZ-fegyver

bevetésére nem került sor? Az Iránra való utalás nem merő találgatás, mert

például Marshall közvetlen elődje, James F. Byrnes, aki 1947 január 20-ig volt

amerikai külügyminiszter, az iráni amerikai magatartást követendő példának

állította az USA kelet-európai politikája elé is.

Az iráni helyzet mindenképpen alkalmas a párhuzamra, hisz ott, a Közép-Keleten

történt az első szovjet kísérlet egy csatlósállam megteremtésére. A háború

idején Iránba külföldi csapatok jöttek, hogy biztosítsák az Amerika által a

Szovjetuniónak küldött óriási hadianyag zavartalan szállítását. Irán északi

tartományában, Azerbejdzsánban szovjet erők állomásoztak, s szovjet segédlettel

kommunista ízű bábkormányt juttattak hatalomra. Az iráni központi kormány

csapatokat küldött az illegális tartományi rendszer ellen, de a szovjet erők

Nyugati tiltakozás és nyugati rezignáció

feltartóztatták a törvényes kormánycsapatokat. A Nyugat, elsősorban Amerika

azonban sarkára állt s nem fogadta el azt a szovjet érvelést, amely az orosz

haderő biztonságára és jogaira hivatkozott. A teheráni kormány 1500 főnyi

seregével szemben 30 000 szovjet katona volt Azerbejdzsánban, Moszkvának tehát

éppúgy nem kellett féltenie katonái biztonságát, mint ahogy 1945—46-ban

Magyarországon sem, ahol számottevő magyar haderő, vagy reguláris karhatalom nem

is létezett, tehát például Kovács Béla és semmiféle összeesküvő se volt, aki

támaszkodhatott volna valamire. Ami Iránt illeti, az Egyesült Államok az

Egyesült Nemzetek Szervezete elé vitte a kérdést, amely akkor sokkal hathatósabb

organizáció volt, mint a későbbi évtizedekben. Az ENSz-ben a Szovjetunió mindent

megpróbált, Gromikó szovjet ENSz-delegátus tüntetőleg ki is vonult az

ülésteremből. A végeredmény azonban az lett, hogy a nemzetközi közvélemény

mozgósítása, az ENSz-nyilvánosság láttán Moszkva visszariadt s Sztálin végül is

elrendelte csapatai kivonását Azerbejdzsánból, ahol a kommunista bábkormány

ezután csakhamar összeomlott. „Firmness and the United Nations won” — „a

szilárdság és az Egyesült Nemzetek Szervezete győzött”,[17] — írja Byrnes 1947

tavaszán, vagyis a kritikus magyarországi hetek idején, mikor — külügyminiszteri

távozása után azonnal — megkezdte emlékiratai írását. Emlékezik arra is, hogy

mikor aztán szövetséges megfigyelők Azerbejdzsánba mentek, a lakosság nagy

örömmel és éljenzéssel üdvözölte őket. „Olyan lelkesedés volt ez — mondja —,

amit a most következő hónapokban és években nem volna szabad elfelednünk.”

Byrnes, az eredményes iráni fellépésre utalva rátér Közép-Kelet-Európára,

megismételve, hogy „bátorságot meríthetünk az ENSz keretében tanúsított

határozott és pozitív akcióból”, majd így folytatja: „Hasonló határozottságra

van szükség Magyarország esetében is, similar firmness is required in the case

of Hungary.”[18]

Ezekben a hónapokban kulminált a Szovjetunió másik jogsértése is, nevezetesen a

görög polgárháború kirobbantása, a görög kommunisták hatalomátvételi törekvése,

fegyveres harca. Truman elnök ekkor hirdette meg a híres doktrínát (1947.

március 12.), amely anyagi és katonai segítséget, védelmet biztosított Görög- és

Törökországnak. Sztálin a Kreml görög politikájával maga borította fel a

nagyhatalmaknak a befolyási övezetekre vonatkozó hallgatólagos egyetértését.

Amíg a nyugati hatalmak a szovjet övezetbe került országokban, mint

Magyarországon is, a „splendid aloofness” vagy a „non-involvment” politikáját

folytatták, Sztálin megszegte azt a Churchillnek tett ígéretét, hogy Görögország

brit befolyási övezet lehet.[19] Truman most nemcsak Görögországra gondolt,

amikor az amerikai Kongresszus előtti beszédében kijelentette: „Támogatnunk kell

a szabad népeket abban, hogy saját sorsukat sajátmaguk, önmaguk módján

intézzék.”

Byrnes, már nem lévén külügyminiszter, azt írja Magyarországgal kapcsolatban:

„Nem tudom, hogy az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság mit fog tenni. De

tudom, hogy mit kellene tenniök.” S ezután, leszögezve, hogy Magyarországon

szovjet általi jogsértés történt, kifejti: fel kellene szólítaniok az ENSz

Biztonsági Tanácsát, vizsgálja ki, van-e vagy nincs folyamatos agresszió és ha

igen, követelni kell, hogy a hatalmat adják vissza annak a pártnak, amely a

néptől 57 százalékot kapott; ezt, vagy ehhez hasonló akciót kell végrehajtani,

amely a magyar népet biztosítaná, hogy a szovjet kormány kényszerítő nyomásától

mentes, független életet éljen. Ha cselekszünk a várható törökországi és

görögországi agresszió esetében, — folytatja —, miért ne cselekedjünk

Magyarország esetében, ahol a Szovjetunió már megtette azt, amit feltételezésünk

szerint majd megtesz Görög- és Törökországban? Utalt Byrnes arra, hogy Molotov

is aláírta a magyar békeszerződést. Végül kijelenti: „Úgy vélem, Magyarország

ügye Truman elnök Görögországgal és Törökországgal kapcsolatos politikai

nyilatkozatának a szellemiségéhez tartozik. Nem maradhatunk tehát tétlenek, nem

teremthetünk precedenst a tétlenségre.”[20]

Byrnes okfejtése logikus volt s az egyetlen helyes politika, amely az adott

esetben eredményt is hozhatott volna. Annál is inkább, mert ha Sztálin támadónak

bizonyult Görögországban, Amerika fel volt mentve a tartózkodástól

Magyarországon és másutt Közép-Kelet-Európában, mintegy szabadkezet kapott, nem

is beszélve arról, hogy Jalta amúgyis jogokat biztosított a nyugatiaknak a

térségben és a SZEB-en keresztül. Amerika azonban ezekkel a jogokkal nem élt.

Amerika elfeledte a Byrnes által említett iráni lelkesedést, amikor egy nép

ujjongott szabadsága visszanyerésén és megőrzésén. Nem alkalmazta sem az iráni

ügyben tanúsított „firmness” eredményes politikáját, sem a Truman doktrína szép

elveit. Az ENSz-ben Amerikának akkor még döntő befolyása volt, s ha — mint Irán

esetében — most is mozgósít, reménye lehetett a sikerre.

Igaz, annak idején, jó egy évvel korábban, az iráni kormány maga kérte az ENSz

beavatkozását. Most, a megfélemlített, illetve kommunista dirigálás alá került

budapesti kormány ilyent természetesen nem kért; de ehhez ragaszkodni a meglévő

helyzetben csak formai bűvészkedés volt. Mert az új kormánynak, a szabad

választás szempontjából nézve, nem volt legalitása. Viszont a még legálisnak

tekinthető korszak kormányának még mindig aktív washingtoni nagykövete,

Szegedy-Maszák Aladár június 2-án beadvánnyal fordult az amerikai

külügyminisztériumhoz. Kifejtette, hogy Magyarországot elnyeléssel fenyegeti a

szovjet és kommunista expanzió. Sürgette az amerikai kormányt, tegye meg a

szükséges és megfelelő lépéseket a függetlenség és demokrácia helyreállítására

Magyarországon. Hivatkozott arra, hogy az Egyesült Államok tagja a magyarországi

Szövetséges Ellenőrző Bizottságnak, részese a Jaltai Szerződésnek, és állandó

A közép-kelet-európai Népek

tagja az ENSz Biztonsági Tanácsának. Szegedy-Maszák természetesen utalt arra is,

hogy a Magyarország érdekében történő lépést indokolná az ENSz Alapokmánya, a

Jaltai Szerződés, a Fegyverszüneti Megállapodás, valamint a Truman elnök által

éppen nemrég meghirdetett „nemeslelkű elvek.”[21] A washingtoni

külügyminisztérium középszintű fórumain ez a beadvány pozitív felfogással

találkozott. Az európai osztály ügyvivő igazgatója már másnap, június 3-án

memorandumot szerkesztett Marshall külügyminiszterhez, javasolva, hogy a magyar

ügyet vigyék a Biztonsági Tanács elé, „megfelelő akció érdekében.” Ha pedig

ilyen akció szükségessé válik, s ez valószínű, akkor ezt az aktust az amerikai

kormány „hajtsa végre a leghatározottabb szívóssággal, nem törődve szovjet

vétóval.” Szuggerálja még a beadvány, hogy az ügyet vigyék tovább az ENSz

közgyűlése elé is, és használják fel az egész keleteurópai szovjet politikai

ténykedés elítélésére.[22]

Ezt a lépést azonban az amerikai kormány nem tette meg. Június 4-én, majd 11-én

ugyan újabb leveleket intézett a budapesti SZEB orosz elnökéhez, ismét követelte

a hármas bizottság vizsgálatát, mint márciusban. De ezúttal is tartózkodott

szankciók kilátásba helyezésétől. A márciusi levelektől ezek annyiban mégis

különböztek, hogy utaltak az ENSz elé bocsátás lehetőségére, de ezt olyan

homályos és bizonytalan fogalmazásban, hogy a Szovjetunió megérthette: végül

úgysem lesz amerikai ENSz-akció.

Ez már az 1947 márciusában kezdődő és hat hétig tartó moszkvai külügyminiszteri

konferencia után volt. Ezen a konferencián Amerika minden lényeges kérdésben

merev szovjet elutasításba ütközött. Megkezdődött a „njet”-korszak. Molotov

ebben az időben utasította vissza — keleteurópai államokra is ráparancsolva — a

Marshall-terv áldásait, gazdasági jótéteményét, melyet egyszerűen „az

imperializmus új formájának” minősített. Robert D. Murphy, az amerikai

külpolitika kimagasló személyisége, aki Marshall külügyminiszter és John Foster

Dulles, a Republikánus Párt külügyi szakembere társaságában részt vett a

hathetes kötélhúzásban, úgy véli, hogy ez a moszkvai konferencia, amely

tökéletes kudarc volt, fordulópontnak számít: ettől kezdve az amerikai-szovjet

viszony szemmel láthatólag romlott, szédületes gyorsasággal kiéleződött a

hidegháború és a vasfüggöny ekkor valóban leereszkedett.[23]

Ami a magyar — és középkeleteurópai — sorsot illeti, el kell fogadnunk a

Columbia professzorának retrospektív diagnózisát: „Az amerikai külpolitika

lemondott felelősségéről s feladta érdekeit Kelet-Európában. Kelet-Európa eléggé

fontos volt az Egyesült Államoknak s ezért nem hanyagolta el teljesen, de nem

volt annyira fontos, hogy kiváltsa a teljes amerikai involválódást.”[24]

De ez, ámbár igaz, mégiscsak retrospektív összegezés. Magán a helyszínen, s

abban az időben, a napi események és azok szereplői még nem ismerték későbbi

politológusok és történészek apodiktikus megállapításait. A Duna, a Moldva és a

Visztula partján folyt a létért való küzdelem, a középkeleteurópai népek még nem

akarták hinni, nem tudták elhinni magukrahagyatottságukat, s ha sejtették is,

vonakodtak azt tudomásul venni, mert hajtotta őket egy soha végleg ki nem

irtható belső erő: a függetlenség és szabadság vágya.

Magyarországon is még jelentős erők küzdöttek tovább, még nagy bástyák álltak a

totális kommunista győzelem útjában. A „leereszkedett vasfüggöny” mögött folyt a

lelki és szellemi ellenállás, folytatódott a történelem.

A nyugati nagyhatalmak már rezignáltak, a középkeleteurópai kisnépek még nem.

[1] Deák, István: The United States and the Communist Takeover of Hungary in the

Light of New American Documents. Columbia University, New York, 1978. Kéziratos

tanulmány. — 8. o.

[2] Deák, István: i. m. — 3. o.

[3] Review of events in Hungary during the first phase of armistice,

February—June, 1945. (Továbbiakban: Review) Report by the U.S. mission in

Hungary. — 20—21. o.

[4] Review 1946. — 39. o.

[5] Review 1946. — 12. o.

[6] Review 1946. — 39. o.

[7] Deák, István: i. m. — 7. o.

[8] Deák, István: i. m. — 7. o.

[9] Schoenfeld to the Secretary of State, May 28, 1945: 864.00/5-2845

[10] Schoenfeld to the Secretary of State, January 8, 1947: 864.00/1-847

[11] Kertesz, Stephen D.: Peacemaking in the Dark Side of the Moon: Hungary

1943—47. In The Review of Politics, University of Notre Dame, Vol. 40. Oct.

1978. — 496. o.

[12] Byrnes, James F.: Speaking frankly, New York, 1947. — 166. o.

[13] Review of events, 1946. — 25. o.

[14] Mindszenty, József: i. m. — 168. o.

[15] Mindszenty, József: i. m. — 169. o.

[16] John D. Hickerson to the Secretary, March 1, 1947: 864.00/3-147

[17] Byrnes, James F.: i. m. — 304. o.

[18] Byrnes, James F.:i. m. — 304. o.

[19] Murphy, Robert: Diplomát unter Kriegern, 1964, Berlin — 374. o.

[20] Byrnes, James F.:i. m. — 305. o.

[21] Deák, István: i. m. — 16. o.

[22] Acting Director, Office of European Affairs to the Secretary, June 3. 1947:

864.00/6-347

[23] Murphy, Robert: i. m. — 375. o.

[24] Deák, István: i. m. — 18—19. o.

Forrás: Csonka Emil, “A forradalom oknyomozó története 1945-1956”.

---

Back to Table of Contents