IX. rész: A forradalom felé

Sztálin halála

Az a szovjet vezetőség, amely így gondolkodott, lényegesen különbözött attól a

Kreml-garnitúrától, amely az elmúlt tíz, illetve az utolsó öt évben Magyarország

sorsát is megszabta. A lényeges különbség: Sztálin nincs többé. A diktátor 1953

tavaszán bekövetkezett halála, ha nem is hozott gyökeres változást a szovjet

rendszerben, módosította a legfelső vezetés felfogását és főleg szaporította

problémáit. Az egyszemélyi vezetés helyére lépett, legalábbis elvben és

egyelőre, a kollektív vezetés elve, de közben folyt az utódlási harc és mind a

személyi, mind az elvi ellentétek megoldásra vártak.

Malenkov került az élre, de mellette ott volt még Berija, Hruscsov pedig még nem

volt új egyeduralkodó. A Malenkov-politika, bár a sztálinizmus folytatása volt,

némileg enyhítette a sztálinizmust. Anélkül, hogy a politikai rendszert meg

akarta volna változtatni, gazdasági vonalon új kurzust hirdetett. Malenkov

kormánya kilátásba helyezte, hogy ezentúl többet invesztálnak a könnyűiparba,

emelik a kolhozparasztok jövedelmét, szem előtt tartják az életszínvonalat,

gondoskodnak több közszükségleti cikkről.

Úgy tűnt, hogy az oroszországi „új szakasz” érvényességét Malenkov ki akarja

terjeszteni az egész csatlós-övezetre. Ekkor, 1953 júniusában a magyarországi

helyzet további alakulását illetően fontos fejlemények történtek — Németország

keleti zónájában. Szemjonov, a kommunista zóna főbiztosa június elején Moszkvába

utazott s mikor onnan visszatért, a keletnémet kommunista vezetőség önkritikát

gyakorolt s reformokat helyezett kilátásba: mérséklik a mezőgazdasági termékek

beszolgáltatási kötelezettségét, enyhítik az adóterheket, magasabb

életszínvonalat biztosítanak, ennek érdekében 1,7 milliárd keleti márkával

csökkentik a nehézipari beruházásokat, bátorítják a magánkereskedők

tevékenységét és kisebb amnesztiát hirdetnek. Ezek a változások rendkívül

esedékesek voltak, s valójában későn is jöttek: június 17-én a keletnémet

elégedetlenség felkelésben robbant ki. Mindkét keletnémet jelenség — a lazítás

ígérete, s az, hogy a kelet-berlini lakosság puszta kézzel rohant a szovjet

tankoknak — nagy benyomást gyakorolt Magyarország népére is.

A kelet-berlini felkelés ténye csak megerősítette a Malenkov-kurzust, Malenkov

és köre úgy látta: ez is igazolja, mennyire szükséges és sürgős a reform.

Magyarországról a Kreml ebben az időben olyan jelentéseket kapott, melyek

alapján attól kellett tartania: itt is megismétlődhetik, esetleg országos

méretekben, ami Kelet-Berlinben történt. A Szovjetunió magyarországi nagykövete,

Danilovics Kiszeljov jól érzékelte az ország hangulatát s az új

Kreml-vezetőséget abban az értelemben informálta, hogy a magyarországi helyzet

rendkívül válságos. Így aztán a kelet-berlini felkelés után a magyar párt

vezetőségét Moszkvába rendelték. Révai kivételével tagja volt a delegációnak a

„négyesfogat”: Rákosi, Gerő, Farkas Mihály; de benne volt Nagy Imre is, valamint

a volt kisgazda politikus, Dobi István, a kommunisták megbízható bábja.

Rákosi Mátyás nemrégiben, alig másfél hónappal korábban még nagyon rózsásnak

ítélte meg a magyarországi állapotokat. Május 10-i parlamenti beszédében még úgy

vélte, a gazdasági tervek végrehajtására nagy tartalékok és lehetőségek vannak,

a következő ötéves tervben kétszeresen lehet emelni az acél-, szén- és

energiatermelést, a mezőgazdaságban megmutatkozik a szocialista termelés

fölénye, kulturális téren a szocialista Magyarország maga mögött hagyta a

kapitalista országokat, gazdasági téren pedig rövidesen túlszárnyalja. Mindehhez

— hangoztatta — szükséges a további éberség és osztályharc. „Lépjünk fel

kíméletlenül azok ellen, akik boldogabb jövőnk építését szabotálják” — mondotta

Rákosi.[1]

Nos, a Kreml új vezetősége egészen másként vélekedett, mint ez az önáltató

diagnózis. A Kreml, s nemcsak Malenkov, hanem az egész Központi Bizottság úgy

látta, hogy a magyarországi pártvezetőség „a katasztrófa szélére sodorta

Magyarországot” és „a népi demokrácia rendszerét alapjaiban ingatta meg”. Úgy

látta Moszkva, hogy ha Magyarországon nem vezetnek be radikális reformokat, a

magyar nép felkeléssel válaszol. Hruscsov a maga szemléletes modorában azt

mondotta: nem sok kell ahhoz, hogy a magyarok vasvillával kergessék ki a

kommunista vezetőket. Hruscsov tudta, mit és miért mond: akkor már Magyarország

középső tájain, az Alföldön „aggasztó tömegtüntetések” zajlottak le, s „a

helyzet egyre fenyegetőbbé vált”.[2]

A magyar kommunista vezetők és a Kreml urainak a „tárgyalása” meglehetősen

drámai volt. Rákosival, aki tíz éven át minden esztelen szovjet utasítást vakon

végrehajtott, most úgy beszéltek, mint valami rossz cseléddel. Amit mondtak

neki, abban igazuk volt s a helyzet súlyosságáról alkotott diagnózisuk megfelelt

a valóságnak, csak éppen illetéktelen volt a szemrehányás azok részéről, akik

elsődleges okai voltak a magyar helyzet vészes megromlásának. A Kreml szegte meg

a jaltai megállapodást s rendelte el a szabad választás eredményének

megsemmisítését, ő kívánta a diktatúra bevezetését és az ország erőtartalékainak

szinte háborús igénybevételét. A szovjet KGB irányította a magyar ÁVO

társadalomellenes hadműveleteit, Moszkva kultúrpolitikája sekélyesítette el a

magyar szellemi életet. De mindezzel mit sem törődve, Malenkov, Kaganovics,

Mikoján, Molotov és Berija alaposan legorombították magyarországi

helytartójukat. Nem kímélték Gerőt és Farkas Mihályt sem. Berija, a

titkosrendőrség mindenható főnöke különösképpen hevesen rontott neki Rákosinak:

— Idefigyeljen, Rákosi! Mi már hallottuk azt, hogy Magyarországon volt török

szultán, Habsburg császár, erdélyi fejedelem, de még azt nem, hogy zsidó király

is lett volna. Maga, úgy látszik, az akart lenni. Vegye tudomásul, hogy ezt

sohasem fogjuk megengedni magának.[3]

Moszkva tehát, Kelet-Németország után, Magyarországon is elrendelte a

kurzusváltozást, az új szakasz bevezetését, nagyjában a keletnémet reformok s a

szovjet új szakasz vonalán. Végrehajtására Nagy Imrét szemelte ki, akinek főleg

agrárpolitikai elképzelései, pl. a kolhozosítás lassúbb végrehajtása, régen

ismertek voltak a Kreml új urai előtt. De a moszkvai recept mégsem bizonyult

jónak, mert alapjában véve a legrosszabb megoldás volt: félmegoldás. Már

személyi részében is: Nagy Imrének adta a miniszterelnökséget, a

kormányfelelősséget, de Rákosit meghagyta pártfőtitkárnak, vagyis az ő kezén

hagyta azt az orgánumot, amely kommunista államban parancsol a kormánynak is.

Ezzel olyan személyi dualizmust teremtett, amely a következő években aláásta és

megingatta a pártegységet, s a kitűzött politika belefulladt a két rivális, Nagy

és Rákosi versengésébe. A rendezés másik alapvető hibája volt, hogy gazdasági

reformokra törekedett, de nem reformálta meg a politikai keretet: a

Magyarországon immár lehetetlenült politikai szisztéma fenntartásával akart

gazdasági változásokat. Ez nem funkcionálhatott. E dualizmus, e felemás rendezés

következtében Magyarország politikai élete az elkövetkező három évben afféle

hideg-forró szauna volt, a párt, s alatta a magyar nép reform és

visszakanyarodás, enyhülés és feszítés, remény és kétségbeesés között

hánykolódott. S a vége — a forradalom lett.

A magyarság, az ország népe a legfelső szinten és Moszkvában lezajló izgalmas

fejleményekről semmit sem sejtett. Még a párttagság sem tudott arról, mi történt

valójában. Mindössze kb. hatvan személy volt többé-kevésbé tájékoztatva arról,

hogy mi készül, mert a delegáció Moszkvából történő visszatérése után június

27-ére összehívták a párt Központi Vezetőségének plenáris ülését. Itt, általános

megdöbbenést keltve, egymás után önkritikát gyakorolt Rákosi, Révai, Gerő,

Farkas Mihály. Rákosi nem kímélte magát, elmondta, hogy megengedhetetlen

személyi kultuszt engedett meg magának, hogy a figyelmeztetéseket elengedte a

füle mellett, a kritikákra türelmetlenül reagált. Gerő Ernő arról beszélt, hogy

ő is hibás, lebecsülte a munkásosztályt, irányítása alatt helytelen

gazdaságpolitikát hajtottak végre, a túlzott ipari beruházások miatt csökkent az

Az új szakasz

életszínvonal. Révai József elismerte az ideológiai dogmatizmus hibáit és a

kulturális élet elmaradottságát. Farkas Mihály is önbírálatot gyakorolt, de

konkrétumokba nem bocsátkozott.[4]

Az ülés határozata alapján a párt Politikai Bizottságából kimaradt Révai és

Farkas Mihály, Rákosi főtitkár mellé pedig két fiatal s Rákosit felette tisztelő

titkárt választottak Ács Lajos és Végh Béla személyében. Nagy Imre, mint

miniszterelnök, a párt legfelső szerveiben ezután is kisebbségben volt, bár ezt

a kisebbséget Moszkva támogatta.

A kommunista önkritikák legjellemzőbb sajátossága, hogy valaki éveken át hibát

hibára halmoz, akkor ezt önkritikával beismeri, aztán ugyanő, mintha mi sem

történt volna, ugyanazon a poszton maradva, folytatja a politikát. Lényegében ez

történt Magyarországon és Rákosi esetében is. Ráadásul Rákosi önkritikája nem is

volt őszinte, bensőleg meg volt győződve arról, hogy ahogy eddig csinálták,

annál jobban nem is lehetne csinálni. Az „új szakaszt” kellemetlen

provizóriumnak tekintette s várta a végét. Ezért aztán a konfliktusok Nagy

Imrével szaporodtak Az ország népe Nagy Imre július 4-i parlamenti beszédéből

értesült az új kurzusról, nem is sejtve, hogy a kulisszák mögött, a Kreml falai

közt és a budapesti központi vezetőségi ülésen milyen drámai események előzték

meg ezt a beszédet. Nagy Imre beszéde lényegében a június 27-i párthatározat

által elfogadott programot ismertette. Miután bírálta az elmúlt évek hibáit és

ismertette a nyilvánvaló bajokat — jogrend felborulása, életszínvonal

csökkenése, tervek túlfeszítettsége stb. — rátért a tervbe vett változásokra: a

nehézipari beruházások csökkentése, több közszükségleti cikk gyártása; a

termelőszövetkezeti mozgalom lassítása, a tsz-ből kilépni akarók távozásának

elősegítése a gazdasági év végével, olyan tsz-ek feloszlatása, ahol azt a tagság

többsége kívánja, a kulák-lista eltörlése; enyhítés a kultúrpolitikában; a

gyárakban az indokolatlan túlóráztatás csökkentése, a pénzbüntetés eltörlése, a

munkások ’fegyelmezésének’ megszüntetése; az árak csökkentése és béremelés;

nagyobb türelem az egyházpolitikában; az internáló-táborokat feloszlatják, a

deportálásoknak véget vetnek; részleges amnesztia.[5]

Kétségtelen, ezek a bejelentések alkalmasak voltak arra, hogy kiengedjék a

szelepet, levezessék a feszültséget, lélegzethez jusson mind a társadalom, mind

pedig a társadalom szinte sercegő gyűlöletétől szorongatott párt. Ez az utóbbi

igen jelentős szempont volt: mert amíg a pártvezetőség többsége Rákosihoz

húzott, az egyszerű párttag maga is áhítozott valamiféle változást. Nagy Imre és

köre felismerte, hogy a kisebb párttagok és kisebb funkcionáriusok félnek a nép

haragjától s ezért üdvözölték az új kurzust.[6]

A funkcionáriusok nagyobbik része azonban másként reagált. Ezek attól féltek,

hogy az új kurzus az egész párthatalom összeroppanását jelentheti s akkor vége a

hatalom gyönyörének, ha az önkritika még tovább megy, előbb-utóbb jön a

felelősségrevonás is.

A nyugtalankodókat aztán csakhamar megnyugtatta Rákosi Mátyás, aki a budapesti

pártaktíva-értekezleten, egy héttel Nagy Imre beszéde után, július 11-én

megerősítette ugyan az új szakasz politikáját, de utalt arra, hogy az irányítás,

tehát a kormány irányítása is, a párt kezében van. Itt már eléggé letompította

az önkritikát, csak általánosságban beszélt „a múlt hibáiról”.[7] A

funkcionáriusok többségének az volt az érzése, hogy Rákosi sokat visszaszívott

abból, amit Nagy Imre bejelentett; de még akik nem így látták, azok is úgy

vélték: Rákosi mindenesetre úgy állította be az egész fordulatot, mintha semmi

különös nem történt volna, s egész fellépésével „elaltatta a felelősségtudatot s

megteremtette a visszahúzó erők bázisát”.[8]

Alig egy hónap múlva, augusztus végén a Politbüro kiadta a júniusi párthatározat

végrehajtási irányelveit. Ezekből mindenki azt a benyomást kapta, hogy a régi

módszereket nem likvidálták; az augusztusi irányelvek „azok malmára hajtották a

vizet, akik az új politikáért nem tudtak lelkesedni”.[9]

Végtelen huzavona kezdődött s e birkózás közben a vezetők mindig Moszkvába

szaladtak. Csakhogy Moszkva sem tudott következetes vonalat képviselni, mert még

ott sem dőlt el a hatalmi harc. Július elején Beriját és 8 társát letartóztatták

és likvidálták; Rákosinak ez könnyebbséget hozott, hisz eltűnt az a Berija, aki

őt „zsidó király”-nak nevezte. Ám, hosszabb távon, Berija eltüntetése inkább

ártott Rákosinak, mert e Kreml-hatalmasság kiiktatása az egész keleti blokkban

gyengítette a titkosrendőrség hatalmát; hisz vetélytársai épp azért szánták el

magukat Berija ledöntésére, mert a KGB hatalma már annyira megnőtt, hogy a

szovjet párt dolgaiba is beleszólt. Ha 1953-ban Magyarországon még nem robbant

ki a forradalom, azért nem, mert a rendőrség hatalma még intakt maradt, az

ÁVO-tól való rettegés még nagyobb volt, mint az iránta való gyűlölet. Berija

bukása s a szovjet rendőrség hatalmának korlátozása azonban, párosulva a júniusi

új programmal, előbb-utóbb aláásta a terrorszervek belső biztonságát, a hatalmi

harc bomlasztó hatása kiterjedt erre az organizációra is. Talán ez volt a

júniusi fordulat egyik legdöntőbb eleme, bár akkor ezt még senki sem látta.

Rákosi augusztusi, az irányelvek kiadásával végrehajtott szúrására Nagy Imre

októberben döféssel válaszolt: kezdeményezésére a Központi Bizottság megbírálta

a főtitkárt ezért a lépéséért. Rákosi azonban nem tágított. Kezére járt, hogy

fontos lépések vagy küzdelmek idején Nagy Imre mindig megbetegedett. Így volt ez

1954 tavaszán, majd így 1955 februárjában.

1954 március—áprilisában Rákosi, kihasználva a beteg Nagy Imre távollétét, a

Politbüróval határozatot fogadtatott el, amely az új szakasz hibáit elítélte s a

felelősséget Nagy Imrére hárította. Ezzel a határozattal a kezében Moszkvába

akart utazni, mert úgy vélte, a moszkvai Politbüróban is vannak támogatói, pl.

Molotov, akik segítenek eltávolítani, vagy legalábbis fékezni Nagy Imrét. E

belső küzdelem miatt az április 18-ra kitűzött pártkongresszust el kellett

halasztani május 28-ra, a magyar vezetőket pedig, Rákosit és Nagyot együttesen,

ad audiendum verbum, Moszkvába idézték. Itt ismét megmosták Rákosi fejét,

felszólították, hogy „bolsevista módra, bátran és férfiasán egyszer s

mindenkorra szakítson a múlt hibáival”. Rákosi tartsa tiszteletben a kollektív

vezést — hangzott a verdikt —, de végül is megállapították, hogy „a párt

vezetése nem nélkülözheti Rákosi elvtársat”.[10]

Maradt tehát az ártalmas dualizmus: Moszkva megerősítette Nagy Imrét és nem

ejtette Rákosit. Ennek megfelelően a májusi pártkongresszuson a szovjet küldött,

Vorosilov marsall sem szolgált világos útmutatással, hanem csak megerősítette

ezt a felemás helyzetet, ezzel a semmitmondó megállapítással: „Mindnyájan

tudjuk, hogy a Magyar Dolgozók Pártjának új feladata nem könnyű.”[11]

Rákosi megszívlelte a moszkvai dorgálást, ettől kezdve bírálta a hibákat, ám — a

régi hibák mellett már az új szakasz hibáit! 1954 októberében a Központi

Vezetőség plénuma megvizsgálta az „új szakasz” eredményeit s megállapította,

hogy az 1953-as júniusi határozatok végrehajtásánál „kétkulacsosság

jelentkezik”. A kétkulacsosság azután az élet minden vonalán éreztette hatását.

Az életszínvonal nem emelkedett, a gazdasági vezetést a kapkodás jellemezte, a

lakosság szükségleteit továbbra sem tudták kielégíteni, az export nem volt

alkalmas a bevételek fokozására, a mezőgazdasági gépállomások deficittel

dolgoztak.

Az írókat a Nagy Imre-vonal megfeddette, hogy a múltban nem tárták fel a

hibákat, mikor viszont azok kimentek a falvakba s visszajőve megpróbálták a

sanyarú valóságot ábrázolni, a Rákosi-vonal megfeddette őket ezért a

túlbuzgóságért. A kommunista írók tábora sem lelkesedett egyértelműen Nagy Imre

és az új szakasz programjáért, közülük sokan, mint a pártapparátus tagjai,

Nagy Imre és Rákosi

féltek, hogy a kurzusváltozás lavinája véget vet az egész párturalomnak. Voltak

írók, akik őszintén rámutattak saját hibáikra is, de még inkább voltak, akik

szerint a sokat emlegetett „múlt hibái” nem is olyan súlyosak; ezek, hihetetlen

vaksággal megverve még mindig arról beszéltek, hogy „a párt és a nép

összeforrott”. 1954 elején a párt egyik irodalmi értekezletén Rákosi kifejtette,

hogy az írók ne a saját, a kommunista rendszert bírálják, hanem a

Horthy-rendszert; ne a párttitkárokat csúfolják, hanem az arisztokratákat,

bankárokat, csendőröket.[12] Ez a beszéd azonban ekkor már alig győzött meg

értelmes írót, az érvelés primitív és otromba volt, merő anakronizmus, hisz

Horthy-rendszer, arisztokrácia és csendőrség már tíz éve nem létezett.

Rákosinak már nem mindig volt sikere minden párttagnál és minden

funkcionáriusnál. 1954 őszén Nagy Imrének végül is sikerült felülkerekednie, az

októberi plénum megerősítette politikáját s elvetette Gerő gazdasági terveit,

melyek új normarendezést, az életszínvonal fékezését, a „gazdasági egyensúly”

helyreállítását követelték. Rákosi ezúttal csendben maradt s Gerő is meghajolt a

döntés előtt.

Erre szükség is volt, mert ha egy újabb szigorú gazdasági tervet hirdetnek meg,

bizonyos, hogy az ország népét újabb elkeseredés keríti hatalmába. Már így is

forrongó volt a hangulat, mert Gerő egy cikke — „Készüljünk fel a télre” — a

régi hangon újabb áldozatokat követelt. Forrongást váltott ki egyébként egy

másik, sajátos esemény: a labdarúgó világbajnokságon, amelyre az egész ország

lelkesen figyelt, a már-már világbajnok magyar csapat elvesztette az utolsó

mérkőzést, kikapott Németországtól s oda volt a várva várt győzelem. A vereség

éjszakáján, s még két napon át Budapest népe heves tüntetést rendezett a

központi sportújság szerkesztősége előtt. Újságokból fáklyát gyújtottak és az

állami sportvezetőséget szidva, közvetve szidták azt, amit nyíltan és direkt nem

lehetett szidni: az államot, az egész rendszert. Ez már határozottan

prerevolucionáris epizód volt: a tömegek megmozdulása. Éber megfigyelők pedig

már figyelmeztetésnek vehették.

Az „új szakasz” kétségtelenül legpozitívabb intézkedése az internálótáborok

feloszlatása volt. Ez megkönnyebbülést eredményezett, akárcsak az amnesztia. De

teljesen megnyugtató ez sem volt, nagyobb politikai foglyokra nem terjedt ki, s

a börtönökben még mindig nagy számban voltak politikai foglyok. Grősz érseket

kiengedték, de Mindszenty szabadon bocsátását csak bejelentették, aztán továbbra

is fogva tartották. Idővel kiengedték a kommunista bebörtönzötteket, mint pl.

Kádárt, Kállait, a legtöbb szociáldemokratát és a „rajkisták” csoportját, de már

a rehabilitálás vontatottan ment s elsősorban csak a kommunista vezetőknél

gondoskodtak tényleges anyagi jóvátételről is, ott sem mindig. A parasztok nagy

része élt a július 4-i program adta lehetőséggel és a termelőszövetkezetek nagy

hányada feloszlott. Az első hat hónapban 200 000 tsz-tag lépett ki, a tagok

kétötöde. Egy év múlva pedig már a tagság 51 százaléka hagyta ott a kolhozt, a

tsz-ek 12 százalékát fel kellett oszlatni.[13] De mindjárt utána új „szocialista

kampány” indult e folyamat megállítására, írókat és katona-agitátorokat küldtek

a vidékre a kolhozrendszer megmentésére és újabb népszerűsítésére. Ebben a

felemás világban a sok reménykedésbe sok újabb sérelem és bántalom is vegyült.

Nagy Imre elkövetett néhány hibát a személyi politika síkján. Például azt, hogy

nem tudta, vagy nem akarta megakadályozni Gerő Ernő belügyminiszteri

kinevezését. Másik melléfogása volt, amire pedig a Kreml nem is kényszerítette,

hogy már 1953-ban visszavette a Politikai Bizottságba Farkas Mihályt. Farkas

ugyanis Péter Gáborral vetekedett kegyetlenségben és dölyfösségben, s fiával,

Vladimírral együtt személyesen szokott részt venni politikai foglyok

megkínzásában. Személyesen asszisztált a vallatott Kádár János verésénél, s

egyszer felhozatta a cellából Mindszentyt, itallal kínálta s mikor az

elutasította a gúnyos vendéglátást, Farkas a prímás arcába loccsantotta pohara

tartalmát. Ilyen embernek újbóli élreállítása nem használt az új szakasz

hitelének. Farkas aztán egyike volt az elsőknek, akik Nagy Imrétől újra

átpártoltak Rákosihoz.

Nagy Imre nem használta ki eléggé az októberi plénumon aratott győzelmét sem, s

nem volt eléggé éber Rákosiékkal szemben. Pedig 1954 októberében magasan állt

Nagy Imre csillaga s a párt értelmisége kezdett felzárkózni melléje és mögéje.

Déry Tibor, a legrangosabb kommunista író a legrangosabb kommunista lap, az

„Irodalmi Újság” hasábjain ünnepelte Nagyot s a kommunista elit feltétlen

bizalmáról biztosította.[14] Ezt a bizalmat azonban Nagy Imre nem tudta

megszerezni a funkcionáriusok táborában, s októberi diadalát alighanem olyan

babérnak tekintette, amelyen a hatalmi harcok során megpihenhet. „Októberi

győzelme után tétlen maradt, s ez nagyon emlékeztetett korábbi éveinek

eredménytelenségére, mikor is nem tudott energikus vezetőnek bizonyulni” —

hangzik egy megfigyelő megállapítása.[15]

A felemás helyzet, a „júniusi út” elposványosodása, a pártapparátus további

sztálinista merevsége lassan a közvélemény szemében is megingatta az „új

szakaszba” vetett reményeket és a Nagy Imre iránti várakozásokat. A közhangulat,

egy jószemű kommunista szerint, ez volt: „Lehet-e bízni az ígéretekben? Íme, nem

lehet, úgy látszik, ez a kormányprogram sem ér egy fabatkát sem, hiába ígért

fűt-fát Nagy Imre — a végén kiderült, hogy ő is olyan mint a többi…”[16]

Mindent egybevetve, az „új szakasz” nem hozott kielégítő eredményt s az ország

siralmas állapotán nem változtatott. Nem is csak azért, mert Rákosi és Nagy Imre

marakodása paralizálta a fejlődést, vagy mert az új elvek és a régi

pártapparátus szembenállt egymással; hanem azért is, mert minden újítási szándék

csak egy kis, vékony rétegre alapozódott, nevezetesen a pártra. A párton kívüli

magyar társadalom erőinek felszabadítására, erejének bevonására csak akkor

számíthatott volna az új politika, ha a pluralizmust is meghirdeti, ha megadja

legalább a reményét annak, hogy nem egyetlen párt, a kommunista párt akarata

érvényesül csupán. Nagy Imre megpróbálkozott ugyan a Hazafias Népfront

felélesztésével, de ezt egyrészt a párt nézte gyanús szemmel, másrészt a

közvélemény csak szemkitörlést látott benne. Bizalom keltésére a Népfront nem

volt alkalmas, az ilyen Front mindig csak a Párt egyeduralmának szolgált

spanyolfalul. Az új szakasz és Nagy Imre sem tért le az egypártrendszer

alapjáról s az a párt, amely az 1945-ös választás eredményét felrúgta és

megsemmisítette, majd kizárólagos uralma öt évében szinte teljesen szétmorzsolta

a társadalmat s a tönk szélére juttatta az országot — ez a párt továbbra is

egyeduralkodó akart maradni. Ez a párt — így látta a nép 1954—55-ben is — annyit

vétett a nép ellen s oly rossz politikát folytatott, hogy annak jóvátételére az

új szakasz félengedményei nem lehettek elégségesek. A lélektani helyzet az volt,

hogy a párt — Rákosival és Nagy Imrével egyetemben — ragaszkodott a maga hatalmi

monopóliumához, a magyar nép pedig ezt a monopóliumot ha lehet, most még jobban

elutasította, mint a fordulat éve, 1949 elején, hisz egy fél évtized alatt a

párt végleg bemutatkozott és végleg leszerepelt, s most a hibákért még csak a

koalíciós pártokat sem okolhatta. Az új szakasz tehát nemcsak a Rákosi—Nagy

párharc miatt nem sikerülhetett, hanem amiatt, amit Brzezinski professzor,

helyesen, úgy határozott meg, hogy az új szakasz által meggyógyítani kívánt

Az osztrák államszerződés

gazdasági bajok magában a kommunista szisztémában gyökereztek, s a gyógyítás

lehetetlen volt az egész szisztéma éles bírálata nélkül.[17]

A nép azért sem bízott, nem bízhatott sorsa jobbrafordulásában, mert látta, hogy

még az engedményeket meghirdető Nagy Imre is a Szovjetunió függvénye s érezte,

hogy amíg a Szovjetunió a korlátlan úr, lényeges és végleges javulásra nem lehet

számítani. Nagy Imre ekkor még korántsem kapta meg a magyar néptől azt a

bizalmat, amely 3 év múlva, a forradalom idején, feléje irányult. A lakosság

szemében ekkor még Nagy Imre is az a Nagy Imre volt, aki július 4-én a

parlamentben a szovjet mondókát mondotta: „A szabadságot fiainak vére hullásával

a szovjet nép hozta meg nekünk azért, hogy szabad és független országot, dolgozó

népünk számára pedig jómódú, boldog életet teremtsünk. Így lett minden sikerünk

és eredményünk forrása a Szovjetunió, a kis népek önzetlen barátja, a béke és a

szabadság bástyája.” A magyar nép igazán nem tudott sikerről, eredményről s

arról, hogy a Szovjetunió a kis népek önzetlen barátja lett volna; ennek mind az

ellenkezőjét tapasztalta. Helyes politikai ösztönnel mindenki megértette ugyan,

hogy Nagy Imrének ilyeneket el kell mondania, hogy helyzete szilárd legyen a

Kreml hatalmasai előtt, mégis, a szavak mindenképpen keserű szájízt okoztak,

hisz durva valótlanságot tartalmaztak. Bár tudomásul vették, hogy a politikai

opportunitás megkívánja, mégis, ahogy mondani szokás, „a gyomor nem vette be”,

nem tudták megemészteni s az ilyen megnyilatkozások miatt — az egyéb okok

mellett — az új szakasz soha nem tudott kilábolni a kétértelműségekből.

De — az 1953-as program mindenképpen megbukott és eltemetődött. Eltemették azok,

akik létrehozták: a Kreml vezetői. Ott is megtörtént ugyanis a nagy fordulat:

1955 januárjában a moszkvai „Pravda” hasábjain megjelent Sepilovnak, az új

vezetőség kiemelkedő tagjának a cikke. Ez meghirdette a visszatérést a nehézipar

elsőbbségéhez. A cikk bombaként hatott valamennyi csatlós-államban és

csatlós-pártban, Magyarországon pedig a Nagy Imre kurzus és így Nagy Imre lába

alól is kihúzta a talajt. Moszkvába hívták és megdorgálták. Rákosi pedig, ezt

könyörtelenül kihasználva, végleg felülkerekedett. A Szovjetunióban februárban

megbukott Malenkov. Attól kezdve a „Pravda” ismét Rákosit dicsérte. Márciusban

Szuszlov Budapestre jött s jelenlétében elítélték Nagy Imrét. 1955. április

14-én kizárták a Politbüróból és a Központi Bizottságból s leköszönt mint

miniszterelnök. Néhány nap múlva a budapesti rádió közölte az ország népével a

volt miniszterelnök „bűneit”: pártellenes, antimarxista és leninellenes nézetei

voltak, s elhanyagolta a szocializmus legfőbb célját, a termelékenység

fokozását.[18]

Rákosi Mátyás teljes diadallal tért vissza a hatalomba, csakhogy ez a hatalom

már nem volt a régi! Nem volt, nem lehetett.

Nem lehetett, mégpedig bel- és külpolitikai okok együtthatása miatt.

Belpolitikai tényezők: a párt belső egységének jóvátehetetlen megbomlása, a párt

tekintélyének rohamos csökkenése, nem utolsó sorban az önkritikák miatt.

Külpolitikai okok: a titóizmus és Tito rehabilitálása, Hruscsov és Bulganyin

Canossa-járása Belgrádban; s last but not least, az osztrák államszerződés

megkötése, a szovjet csapatok kivonulása Ausztriából s e ténynek rendkívül nagy

hatása a magyar népre. Mindez 1955-ben történt. A párt egységét Rákosi nem tudta

helyreállítani. A bukott Nagy Imrét, leghívebb barátai kivételével, magára

hagyták ugyan és elkerülték a párttagok és vezetők, de ezzel még nem lelkesedtek

újra Rákosiért. Az öreg bolsevik tekintélyét erősen megtépázta annak

nyilvánvalósága, hogy adott esetben ő is megbukhat. És természetesen fenekedtek

rá azok a kommunisták, akik éppen csak hogy szabadultak a börtönökből, ahová az

ő jóvoltából kerültek. Gyülemlett Rákosi ellen a gyűlölet a párt soraiban is.

A sok nyilvános önkritika pedig a párt egészének ártott, tekintélyét megingatta

még kommunisták előtt is. A magyar ember a kommunizmus előtt nem volt

hozzászokva sem a bizantinikus személyi kultuszhoz, sem az önkritika keleti

rituáléjához. Számára ez idegen, furcsa, hamis, sőt, nevetséges volt. Így aztán

egy-egy kommunista vezető nyilvános önbecsmérlése nem azzal a hatással járt,

hogy „lám, belátja bűneit”, hanem azzal, hogy „lám, igazunk volt, mindig

mondtuk, hogy téved”. S azok után, ami az elmúlt évtizedben és félévtizedben

történt, valamint az új szakasz másfél éve, a viszonylagos könnyebbedés reménye

után most megint ugyanaz áll az élen, aki a szakadék szélére sodorta az

országot? — nem, ezt lélektanilag nem lehetett megemészteni. Ha egy cégvezető

csődbe viszi a céget, akkor józan ésszel lehetetlen, hogy újra őt bízzák meg

továbbra is a cég vezetésével — az utca embere így összegezte magában a

történteket, s minden kommunista önkritika bumerángnak bizonyult.

Ugyanilyen hatással volt Magyarország népére Hruscsov és Bulganyin belgrádi

Canossa-járása is. (1955. május 26—június 2.) Ezúttal „a nagy testvér”, a „nagy

Szovjetunió” volt kénytelen elismerni, hogy nagyot tévedett. Hruscsov bűnbánó

zarándoklását Titóhoz nem a nagyság jelének vették, hanem a politikai bukfenc

újabb esetének, ami még jobban ráirányította a reflektort a Szovjetunió

hihetetlen bakugrásaira. Hát nem azért küldtek börtönbe, végeztek ki embereket

Magyarországon is, mert állítólag titóisták voltak? Micsoda rendszer az, amely

ma akasztat azért, amit holnap ünnepeltet? Maga a titóizmus egyébként

Magyarországon soha nem játszott lényeges szerepet. Maguk a kommunisták

valójában sohasem értették, mi az a titóizmus, a magyar nép pedig abban is csak

kommunizmust látott, ami kevesebbet ér, mint a nyugati demokrácia. Legfeljebb

azért respektálták Titót, hogy ki tudta harcolni országa függetlenségét a

Szovjetunióval szemben. Különben azonban Tito kommunizmusa soha nem gyakorolt

vonzóerőt a magyarokra, és — érthetően — mindig is idegesítette őket, ha valaki,

mint ezt Nyugatról gyakran tették, a Sátánt a Belzebubbal akarta kiűzni s a

kommunizmus alternatívájaként titóizmust kínálgatott s a nemzeti kommunizmust

ajánlgatta demokrácia és szabadság helyett. Hruscsov belgrádi látogatása azonban

a tekintetben mégis jelentős volt, hogy az eladdig gátlástalanul Tito-gyalázó

Rákosi Mátyás biztonságérzetét megingatta, mert nem tudhatta, Tito mikor

követeli az ő fejét és Moszkva mikor adja oda.

A legnagyobb horderejű esemény azonban — a magyar társadalom hangulatát és

reményeit tekintve — nem a szovjet—jugoszláv barátkozás volt, hanem az osztrák

államszerződés. Ennek aláírására közvetlenül Nagy Imre bukása és Rákosi újabb

győzelme után került sor: 1955. május 15-én. Azzal, hogy október végéig a

szovjet csapatok kivonulnak Ausztriából, a meglévő nemzetközi szerződések

értelmében a Szovjetunió elvesztette minden jogalapját arra, hogy Magyarországon

továbbra is csapatokat tartson. Az emberek tehát, elvben, várták és elvárták —

1956-ra —, a minden baj forrásának tekintett szovjet megszállás végét. És

különben is Ausztria volt a vonzó és követendő példa. Fellángolt ismét a

sóvárgás a szabadság után s erősen jelentkezett a belső vágya, követelése annak,

hogy úgy élhessenek, ahogy az „osztrák sógor” élhet: azt, ugyanazt, szabad

választást, igazi parlamentet, szabad gazdálkodást s gazdag kis-egzisztenciáknak

ugyanazt a rendszerét óhajtotta a magyarság ebben a pillanatban, ami Ausztriában

van. E közhangulatról — „ellenforradalmár” törekvésnek bélyegezve — még a

párttörténet is ezt írja: „…magasztalták a szabad választásokat, a polgári

parlamentáris rendszert, a nyugati jólétet, valamint mind nyíltabban és

Az írók memoranduma

féktelenebbül támadták a Szovjetuniót, illetőleg áltálában a szocialista

viszonyokat”.[19] Az abszolút közeli példa: ez a virágzó és a történelmi múlt

alapján valósággal rokon kis ország most megszabadul még a részleges orosz

megszállástól is, s utána — nálunk is szabad rendszer lesz és nálunk is jön az

oroszok kivonulása. Ezeket a gondolatokat ültette el, ilyen lélektani hatással

járt Magyarországon az osztrák államszerződés megkötése. Ekkor — ekkor újra —

megfogalmazódott az, ami alig másfél év múlva a barikádokra vitte a magyar

népet: nem titóizmus, nem nemzeti kommunizmus, nem ilyen vagy olyan

szocializmus, hanem egyszerűen — szabadság és függetlenség. Ha az 1956-os

forradalmat a néplélek ösztönös mozgásai és törvényei alapján vizsgáljuk, azt

kell mondanunk: 1956. október 23-a egyik legjelentősebb külpolitikai tényezője

az osztrák példa, az 1955. május 15-i osztrák államszerződés volt.

Az oroszok kivonulásának ez a hirtelen, új perspektívája — ha Rákosi tudta is,

hogy Moszkva nem gondol erre — olyan lelkiállapotot teremtett Magyarországon,

ami a kommunista uralom végét is jelenthette. A közhangulat az volt, amit akkor

szerte az országban népszerű fogalmazásban így fejeztek ki, így mondogattak:

kimennek az oroszok s addig már guggolva is kibírjuk. Ténylegesen ebben a

várakozásban élt a magyarság, s az a tény, hogy a Varsói Paktum ürügyén (1955

május) a Szovjetunió újabb jogcímet teremtett a maradásra — csak fokozta az

elkeseredést és a gyűlöletet. Valójában az 1955-ös évben nyilvánvalóvá lett,

hogy Moszkva és a kommunizmus újra és kétszeresen becsapta a magyar népet.

Becsapásnak bizonyult az új szakasz ígérete, és becsapás történt az orosz

megszállás meghosszabbításával. E kettős csalódás aztán kicsírázott és siettette

azoknak a napoknak az eljövetelét, amelyekben az egész ország azt visszhangozta:

„Ruszki haza!”

Ilyen körülmények között Rákosi Mátyás nem kormányozhatott ugyanúgy, mint az új

szakasz előtt — mégis, ugyanúgy kormányzott. Ez a zseniálisnak tartott ember

nélkülözött minden zsenialitást: ugyanúgy erőszakkal és rendőrhatalommal,

ugyanazzal az intoleranciával, sőt, felfokozott bosszúérzettel kívánt uralkodni,

mint annak előtte. Nem volt fantáziája, s túlzás nélkül lehet mondani, hogy a

Bourbonok jóval többet tanultak és többet felejtettek, mint Rákosi Mátyás. És —

ez is a kép teljességéhez tartozik — a pártapparátus és a párt egésze, a

legfelső vezetőség és az országos pártgépezet megint és mindenben hozzá

hasonlóan viselkedett.

Rákosi azonban ebben az időben mégis tett valami hasznosat: akaratán kívül, sőt,

akarata ellenére felépített egy Nagy Imre nimbuszt. Nagy Imre és az új szakasz

csak reményeket ébresztett az országban, tényleges változást azonban nem hozott,

csupán az atmoszférát enyhítette, de magát a struktúrát változatlanul hagyta s

megmaradtak az alapvető bajok is: alacsony bérek, a begyűjtési rendszer stb.

Nagy Imre személye a rövid intermezzo után talán el is halványult volna — ha

Rákosi nem emlegeti folyton, kárhoztatva, őt okolva, jobboldali elhajlással

vádolva állandóan. Ezáltal Nagy Imre alakja egyre nőtt, felépült, szimbólummá

vált, egyszóval: távozása után Nagy Imre népszerűbb lett, mint hivatalviselése

alatt volt, s ebben Rákosi örökös támadása jelentős szerepet játszott.

Az új szakasszal történő 1953-as szelepnyitás csak mintegy három évvel odázta el

a forradalom kirobbanását, de semmit sem tudott tenni végleges

feltartóztatására. A tíz esztendeje folyó kommunista machináció és csődpolitika

túlságosan mély sebeket vágott a magyar társadalmon. A pártra és különböző

szerveire nehezedő népi nyomás nem szűnt, csak egyre fokozódott. A nép

elégedetlensége, itt-ott megnyilvánuló elszántsága, főleg azonban szívós passzív

rezisztenciája egyrészt megbénította a párt- és államgépezet hatásosságát,

másrészt kikezdte, „megfertőzte” a hatalom különböző szerveit is. A gyári

párttitkár, a falusi párttitkár, a hivatali párttitkár kénytelen volt érezni a

feléje sugárzó megvetést, az emberek szinte sistergő gyűlöletét. A budapesti

gyárakban a munkások csapatostul léptek ki a pártból, a falun erőszakolt újabb

tagtoborzásoknak semmi sikere nem volt. A párt legfelső vezetésében dúló belső

viszály hírei kiszivárogván, a pártapparátus elbizonytalanodott, a lakosság

pedig nem titkolt kárörömmel és az alsóbb pártszervek iránti gúnnyal reagált a

kommunista istenek vetélkedésére. A népharag, az elkeseredett nép azonban

mindaddig nem válhatott a rendszert eredményesen leküzdő közvetlen erővé,

sikeres forradalom kirobbantójává, amíg nem akadt támasza és szövetségese

magának a diktatórikus hatalomnak a gépezetében. A forradalom előkészítője és

majdan tényleges hordozója, nem kétséges, maga a nép, a kommunizmus által

meggyötört nép volt, hisz az uralkodó párt e népnek kivétel nélkül minden

rétegét kihívta maga ellen. De ahogy — mint már utaltunk rá — a Francia

Forradalom kirobbanásához is szükséges volt az uralkodó osztály fontos

elemeinek, így pl. a Palais Royal orleánista csoportjának meghasonlása saját

rétegével, ahogy a királyné elleni pasquillusokat arisztokraták írták vagy ők

szolgáltatták hozzá az anyagot — úgy Magyarországon is a forradalom

létrejöttéhez szükséges volt a kommunista hatalmi elit, az új osztály, a

szocialista arisztokrácia bizonyos komponenseinek meghasonlása a párttal,

valamint szolidaritása az elnyomott néppel, meghajlása a népi nyomás előtt.

Két ilyen réteg, két ilyen komponens volt Magyarországon — egyik a hadsereg,

másik a párt írói alapszervezete, a kommunista írók és újságírók előbb kisebb,

majd nagyobb csoportja. Mindkettőt a néppel való közvetlen érintkezés sarkallta

forradalmi magatartásra.

A hadsereg a kommunista rendszernek édes-, majd mostohagyermeke volt. Hogy mi

történjék vele, azt elsősorban nem a Kommunista Párt, hanem a Szovjetunió szabta

meg. A „magyarok” szerepe a hadsereg ügyeit illetően áttételes szerep volt, de

szükségét, nagyságát, minőségét, irányítását a szovjet érdekek diktálták.

Valamennyi magyar intézmény közül a hadsereg volt az, melyet a legerősebben,

totálisan integráltak a szovjet szisztémába.[20]

Ez a körülmény már önmagában is alkalmas volt arra, hogy a hadsereg tagjainak

nemzeti önérzetét sértse s válságos periódusokban ezt az érzékenységet alaposan

felborzolja. A háború utáni új, „szocialista tisztikarra” is ráerőltették a

politikai szemináriumokat, ezeken állandóan a „nagy Szovjetunió” követendő

példáját hallották, s ezzel párosult a magyar történelmi múlt, nemzeti értékek

automatikus lebecsülése, semmibevétele. Az eredmény éppen az ellenkezője volt:

„…a tisztikarban, főleg a fiatal tisztekben mind jobban felébredő és uralkodó

nemzeti öntudat… az erőszakos oroszosítás dacára, vagy éppen annak eredményeképp

annyi év mesterséges elnyomása után 1955/56 telén a felszínre tört s napról

napra erősödött.”[21]

A hadsereg minősége sem volt a legkiválóbb. A régi, Horthy-hadsereg tisztjeit

részben ellenségnek tekintették és üldözték, részben csak addig vették igénybe,

amíg nélkülözhetetlenek voltak. Ezért folyt a „munkás-paraszt rétegekből”

történő tiszt-toborzás, új tisztikar felépítése. A magyar paraszt és munkás nagy

többségében értelmes és gyakorlati eszű ember, de tisztté formálása ún.

gyorstalpaló tanfolyamokon és elégtelenül történt. Hasonló elsietettség

nyilvánult meg a hadseregszervezésben is. Ha a moszkvai politika úgy kívánta

meg, a legrövidebb időn belül kellett felállítani, elővarázsolni újabb

hadosztályokat.[22] Máskor viszont, ha a Szovjetunió politikája fordult egyet,

például a Titóval történt kibékülés után, megint villámgyorsan csökkenteni

készültek a „szövetséges” hadseregeket. Így volt Magyarországon is éppen a

forradalom előtti kritikus évben: igen nagyszámú, nagynehezen kiképzett s

eladdig jól fizetett tisztet készültek elbocsátani, üzemi vagy mezőgazdasági

A XX. pártkongresszus

munkára késztetni, amihez azok nem értettek. Ez erősen demoralizálta a

tisztikart s a hadsereget: „Ezeket a tiszteket erősen áthatotta a széles körben

elterjedt elégedetlenség a szovjet ellenőrzés és a hazai totalitárius

despotizmus miatt.”[23]

Az új tisztikart eleinte édesgették magasabb fizetésekkel. Amíg egy községi

kistisztviselő, segéderő havi 250 forintot kapott, addig egy tisztitanfolyam

hallgatója máris 800 forintot; amíg egy tanító csak havi 400 forintot keresett,

egy éppencsak felavatott tiszt 1200 forintot.[24] Ez a kedvező irányzat azonban

idővel csak kivételezettekre állt, akik jobb lakást s számos más előnyt kaptak s

az új osztály szellemében igyekeztek nem elmaradni a különben kárhoztatott

„Horthy-idők” ugyancsak becsmérelt „úri élete” mögött. A minden téren

tapasztalható esztelen szervezés, az összevisszaság következtében azonban a

hadseregben is minden normális méretet meghaladó örökös áthelyezés következett,

sok tisztet elszakítottak családjától, vagy ha családjával helyezték át, az új

helyen nem tudtak megfelelő lakást biztosítani. Így aztán előfordult, hogy

egy-egy helyőrségben három tiszti családnak jutott egyetlen háromszobás lakás,

három család járt egy WC-re, egy konyhára. A fiatal tisztek fizetése az évek

múlásával nem nőtt arányosan, ezért ezek, főleg ha családosak voltak, különleges

eszközökhöz folyamodtak, pl. katonáiknak pénzért adtak el távozási engedélyt.

Megtörtént eset, hogy egy tiszt, sokgyermekes családapa, egyik vasárnap egész

szakaszának eltávozást adott, hogy így a szakasz déli húsadagját hazavihesse a

családjának.[25]

A legénység hangulata kritikán aluli volt. A munkás- és paraszttisztek között

nemcsak értelmes és rátermett tiszti anyag volt, hanem sok volt a pöffeszkedő,

neveletlen és művelődni sem akaró bugris. Ezek kapták a jobban díjazott és

kellemesebb posztokat, mert politikailag ezek voltak a legmegbízhatóbbak,

ugyanakkor lefelé ezek jeleskedtek a „sikanírozásban”. Őszi sárban kilométeres

kúszásokat parancsoltak katonáiknak, aztán vigyázzba állították őket órák

hosszat, hogy rájuk fagyott a ruha, vagy gázálarcban és teljes felszereléssel

lövészteknőket ásattak velük a fagyott földbe. Az ilyen kommunista tiszteket

nevezte aztán a legénység csak így: „fanatikus vadállat”, „veszett ember”,

„szimatoló, alamuszi ember”.[26] Ilyen típusokkal volt tele a Néphadsereg

legfőbb irányító szerve. A vezetőtípus Farkas Mihály honvédelmi miniszter volt,

a legfőbb pöffeszkedő. S a színvonalra jellemző, hogy a vezérkar főnöke, sőt,

miniszter lehetett az a Bata István, akiről a honvédelmi miniszter helyettese

maga állapította meg, hogy „ehhez a funkcióhoz mérten kínosan tudatlan ember”, s

akit saját minisztere, Farkas, gátlástalanul megalázott a budapesti katonai

akadémián, vagyis saját, Bata beosztottjai és tanítványai előtt.[27]

A tisztikar s általában a hadsereg „morálját” természetesen éppúgy aláásta a

magasrangú tisztek — ma félistenek, élet-halál urai, holnap pártellenségek —

körében végzett tisztogatás (Pálffy, Sólyom stb.), ahogy a pártvezetőket

megrendítette a Rajk-ügy. Minél magasabbra került egy tiszt, annál jobban

kellett aggódnia, hogy egy szép napon, anélkül, hogy tudná miért, magas polcról

mély pincebörtönbe kerül.

De a hadsereg elbizonytalanodását s a kommunista rendszerrel való

szembefordulását végül is a legfontosabb tényező okozta: a párt országos

politikája. A parasztból és munkásból katonatisztté lett fiatalok természetesen

hazajártak falujukba vagy munkáskörnyezetükbe. Ott aztán zúdult rájuk a panasz:

apák, anyák, testvérek elsírták sérelmeiket, bánatukat. Az egyik tiszt azt

látta, hogy rokonát deportálták, a másik, hogy apját elhurcolták a kuláküldözés

során. Egy őrnagy paraszt-édesanyja öngyilkos lett, mert bár felajánlotta kis

földecskéjét a tsz-nek, mégis földadót vetettek ki rá, agyonnyomorgatták.[28] A

legénységbeliek közül pedig olyanokat, akik „osztályellenség”, vagy „kulák”

gyermekei voltak, katonai szolgálatuk idején egészségtelen és megalázó

„munkaszolgálatra” kényszerítettek, többnyire bányába, szénbányába.[29] A

munkássorból származó tisztek is láthatták, hogy dolgozó apjukat agyonhajszolják

a gyárban, kisajtolják belőle a munkaerőt s mégis oly nyomorultul él, mint

azelőtt még a kapitalizmusban sem. Ezekre a katonákra s ezekre a tisztekre a

kommunista rendszer nem számíthatott — de ezt a párt nem akarta tudomásul venni,

vagy ami még valószínűbb, elbizakodottságában, 1956 októberéig, nem is

realizálta.

E döntően fontos szociális tényező mellett hasonlóan nagy szerepet játszott a

már említett nemzeti érzés, amely különösen felfokozódott a hadsereg körében —

az osztrák példa láttán. A magyar hadtörténész erről ezeket mondja: „Az Osztrák

Államszerződés után 1955 nyarán megkezdődött Ausztriából a szovjet csapatok

kivonása. A katonavonatok egy része a Győr—Budapest—Miskolc-i vonalon hagyta el

Magyarországot. A Magyar Néphadsereg katonái — e kivonulást szemlélve — először

tették fel maguknak a kérdést: vajon ha Ausztriából kivonul a szovjet, miért nem

vonul ki tőlünk, Magyarországról is? S ha a pártlap (a Szabad Nép) értékelése

szerint Ausztriának oly előnyös a semlegesítése, a katonai tömbökön kívüli

állapota, miért nem tudjuk ezt vajon mi is követni?”[30]

Végül, a döntő időszakban, a Néphadsereg katonáira és tisztjeire egyre jobban

hatott az intellektuel réteg, az írók megmozdulása. A fiatal s elégedetlen

tisztek mohón vetették magukat azokra a titokban terjesztett, vagy később már

nyomtatásban megjelent írásokra, amelyek az általános elégedetlenséget és

szabadságvágyat sugározták.

Mert a hadsereg mellett a kommunista rendszer másik saját komponense, amely

szembefordult a párttal, a kommunista írók tábora volt. Az új szakaszban, mint

láttuk, az írók nemcsak hogy engedélyt, hanem utasítást kaptak, hogy ismerjék

meg a valóságot. Hogy hogyan nem ismerték meg addig — az érthetetlen.

Lehetetlen, hogy ne látták volna egy egész ország kínlódását, s lehetetlen, hogy

erkölcsi érzéküket nem bolygatta meg az összeesküvési per és a Kovács Béla-ügy

förtelme, a Mindszenty-per rémsége, sőt, a saját soraikat tizedelő Rajk-per s

annak hajmeresztő hazugságegyvelege. Szomorú, hogy nem látták a paraszt

nyomorgatását, hogy vállrándítva mentek el a deportálások mellett, nem vették

észre a vallásüldözést, a sztahanovizmus csalásait, a munkáskizsákmányoló

bérezést, s abszurdum, hogy lenyelték az irodalom gúzsbakötését, a cenzúrát, a

sematizmust. Bármi lett légyen is azonban e magatartás oka — ideológiai vakság

egyfelől, anyagilag és társadalmilag kivételezett helyzetük s

elkényeztetettségük másfelől, vagy a kettő együttesen —, a jobb későn mint soha

alapján örvendetes jelenség volt, mikor a kommunista írók mégis megszólaltak jó

értelemben, megmozdult a lelkiismeretük s hallgattak is e lelkiismeret szavára.

Az 1953-as új szakaszt a kommunista értelmiség először jóindulatúan fogadta, de

sok ilyen intellektuelnél a kezdeti lelkesedés szalmalángnak bizonyult. Sokan

hamar visszakoztak, attól tartottak, hogy a hibák őszinte feltárása bajokat

okozhat. Egyrészt féltek, ahogy mondották, a „reakció visszatérésétől”, másrészt

az „ideológiai zűrzavartól”.[31] De mégis, voltak, akik fenntartás nélkül

ráléptek az új szakasz ösvényeire, lelkiismeretesen megvizsgálták a falu

helyzetét s elmondták, amit láttak. Csoóri Sándor, fiatal költő, akit a párt

küldött egyetemre, kiváltságos fővárosi élete után, mikor hazament falujába,

megrettenve látta, milyen ott az élet. S visszatérve, megrázó, bűnbánó

önvallomást vetett papírra: „Csodás számokban, szép eredményekben — éltem

rajongva, s nem láttam, miképpen — hordja, cipeli vállain a népem — sorsának

nehéz, túl fárasztó terhét — …Nem ért fel hozzám az őszinte panasz — mely arról

szol, hogy kévésül a bér — hogy a paraszt, ki terményét leadja — bizalmatlan és

szűkölködve él.” Az őszintén feltárók kis csapatjához szegődött Kuczka Péter is,

A Petőfi Kör

a nem tehetségtelen, de véghetetlenül pártos költő, a par excellence pártköltő.

„Nyírségi Naplója” beszámol megrendítő élményeiről, elmondja, hogyan találkozott

átkozódó parasztasszonyokkal, akikből kitört a keserűség:

Mert zokogott már. Rázta tehetetlen

dühe és mindenféle fájdalom,

hogy nem tud gyógyszert adni a gyereknek,

s nem lesz öregségére oltalom.

Sok kommunista író rádöbbent ekkor, hogy szerepe az irodalmi börtönőr szerepe

volt, hogy a kommunisták által létesített, Magyarországon merőben újfajta

intézmény, az Írószövetség a maga 500 tagjával — ebből 300 kommunista — szellemi

téren hosszú időn át azt a szerepet játszotta, mint a kiherélt szakszervezet a

munkásfronton, nevezetesen, hogy a párt meghosszabbított karja s az irodalmi

világ pártos idomítója lett. Déry Tibor megvádolta a kultúrpolitika irányítóit,

hogy az írókat udvari bohóccá alacsonyították és csörgősapkát adtak a fejükre.

Ezeket a kommunista írókat az új szakasz s még inkább a felfedezések hatására

szégyenkezés fogta el s szégyenükben szívszorító vágyat éreztek, hogy

jóvátegyék, amit ők maguk is bűnüknek tartottak. Így lett — erről finoman

cizellált esszét lehetne írni —, így lett a szégyenérzet egy forradalom

kirobbanásának egyik nem lebecsülendő eleme. Ezeket az írókat égetni kezdte,

hogy egy kegyetlen diktatúra őket is cinkosaivá tette s hogy megfeledkeztek írói

etikájukról s tulajdonképpeni írói lényegükről. A koronatanú, a kommunista írói

elit kiemelkedő személyisége erről így vall, így beszél: „Az írók szégyelltek

azt, amit megírtak és azt, amit nem írtak meg.

Undorral néztek a könyvespolcaikon díszelgő könyveikre, amelyeket valaha oly

büszkén simogatott végig tekintetük, amelyekért elismerő kritikákat és

Kossuth-díjakat kaptak; szerették volna soha-meg-nem-írottá varázsolni őket. És

keserűen mart a szívükbe, hogy nem írtak arról, amiről érdemes: a szerelemről, a

tavaszról, az alkonyairól a Balaton partján és egy pohár vörösborról, a valódi

életről.” Most már ezeknek az íróknak is eszükbe jutottak a deportálások; s

fájt, hogy akkor hallgattak arról, hogy védtelen öregembereket elhurcoltak

lakásukról. Szégyelltek magukat rokonaik és barátaik előtt s most úgy érezték,

valamit tenniök kell. „Ez volt az alap — mondja a koronatanú —, a pártéletből a

morális életbe visszatért nemzedék legszentebb és legégetőbb feladata. Ők, akik

esztendőkön át dédelgetett kedvencei voltak a rendszernek, félelmetes

szenvedéllyel vetették bele magukat a jóvátétel küzdelmeibe.” Vagy ahogy az

egyik feleszmélt s bátran feleszmélt költő látta e feladatot, lelkiismereti

parancsot: „halálomig vívni a lehetetlent, jóvátenni a jóvátehetetlent”.[32]A

jóvátétel önkéntes feladatát ezek a kommunista írók derekasan vállalták is, s

vádolták régi önmagukat, amikor még dicsőítettek gyalázatokat, s lehetetlenné

tették magukat az olvasók előtt is.[33]

Csatlakoztak hozzájuk — sőt, részben előttük jártak — e magatartásban a pártlap,

a „Szabad Nép” újságírói közül is néhányan. Az újságírók megcsömörlöttek attól,

hogy mást írjanak, mint amit látnak, s fellázította őket, hogy nem írhatták meg,

amit tapasztaltak. A szerkesztőség 1954 októberi taggyűlésén egymásután

kifogásolták megkötöttségüket. Egyikük például látta: az Orczy téren többezres

tömeg meg akarta akadályozni, hogy a rendőrség egy üzlethelyiségből

kilakoltasson egy állapotos asszonyt, s mikor a rendőrök a trolibuszok

sofőrjeivel akarták fellazítani a tömeget, azok megtagadták az engedelmességet.

A szemtanú újságíróra ráparancsoltak, hogy ezt ne írja meg. Egy másik szóvá

tette, hogy miért börtönöznek be még elvtársakat is, mint Kádár Jánost, de erről

is hallgatniok kellett. Egy harmadik nem írhatta meg a gyárakban szerzett

élményeit. Amikor a pártlap dolgozóinak taggyűlésén ezek a panaszok

elhangzottak, a résztvevő 150—200 főnyi munkatárs lelkesen tapsolt. A „Szabad

Nép” egyik ilyen lázadója úgy véli: „Azt hiszem, nagyobb túlzás nélkül

mondhatom, hogy a rendszer belső bomlása 1954 októberében … e taggyűlésen

kezdődött.”[34] Több újságírót ekkor kitaszítottak a szerkesztőségből, vidékre,

vagy külföldre helyeztek (pl. Kende Péter, Kövesi Endre, Szilvási Lajos és Méray

Tibor). Egy évvel később még nagyobb megmozdulás történt, ami, főleg a

hatalomnak erre következő ostoba reakciója folytán, még jobban megbontotta a

párt egységét s nagy lökést adott annak a folyamatnak, amelynek során az írók

nemcsak emancipálták magukat a párt parancsolgató gyámkodása — és védelme —

alól, hanem lassan de biztosan kíméletlenül szembefordultak a mindenható

pártvezetéssel is.

Memorandumot terveztek a nagyobb írói és szellemi szabadság érdekében, mégpedig

a párton kívüli értelmiség bevonásával. A memorandumot vagy a Szovjetunió

kormányához, vagy az ENSZ főtitkárához akarták eljuttatni. Nagy Imre, a

félreállított miniszterelnök és baráti köre azonban erről lebeszélte az írókat.

Nagy Imre féltette a pártegységet s úgy vélte, hogy a memorandumnak meg kell

maradnia a párt keretein belül és a dolgot semmiképpen sem szabad nemzetközi

üggyé szélesíteni. Tehát még a nem kommunista írók is maradjanak ki az akcióból

s a memorandum — párttagoktól a párthoz — tartsa meg a pártszerű nyelvezetet.

Így is történt. A memorandum teljesen a pártzsargonban íródott, mégis,

politikailag ügyes mű volt, mert az adott hatalmi helyzethez igazodva sarokba

szorította a hatalom birtokosait. Hatása, mondanivalóján kívül, abban állt, hogy

éppen a kommunista rendszer által kitüntetett, Kossuth-díjakkal és más

dicséretekkel elhalmozott írók szegezték neki a kommunista rendszer mellének. 59

író, művész, zenész és értelmiségi írta alá — Lukács György nem. A memorandumot

sikerült titokban tartani — mily csoda —, s az írószövetség pártszervezetének

1955. november elejére összehívott taggyűlése elé terjeszteni, a funkcionáriusok

— Andics Erzsébet, Horváth Márton — nagy megrökönyödésére. Zelk Zoltán, a neves

költő olvasta fel, napirend előtti pontként. Felsorolta a kommunista írók

sérelmeit: az Irodalmi Újság főszerkesztőit (Molnár Miklós, Hámos György) egymás

után leváltják, cserélgetik; a lap egy-egy példányát elkobozzák valamely cikk

miatt; több író (Kónya Lajos, Benjámin László, Nagy László) kéziratának kiadását

megtagadják; állandóan megsértik az írószövetség autonómiáját; az írói bírálatot

adminisztratív eszközökkel elnyomják; napirenden vannak az erőszakos,

bürokratikus beavatkozások; a kulturális életet bénítják az antidemokratikus

vezetési módszerek. Szóvá tette a memorandum a pártlap újságíróinak

megbüntetését s az Írószövetség aktívaértekezletén bátrabban felszólalók

száműzését. Jelentős volt, hogy ez az emlékirat egy vonatkozásban mégis kilépett

a pártkeretek közül s az egyetemes magyar szellemi életért is szót emelt.

Felpanaszolt ugyanis három kultúrbotrányt: Az ember tragédiája, Németh László

Galilei c. darabja s Bartók Béla Csodálatos mandarinja ügyét. Az új szakasz

kezdetén, oly sok évi elhallgattatás után, a Nemzeti Színház bemutatta Madách

művét, de a párt végül is újra levétette a műsorról, s egy Budapesten járt

szovjet újságíró, bizonyos Krusinszkij nevezetű azt írta a Pravdában, hogy a

magyar munkások ezt az intézkedést helyeselték, mert a művet idegennek érzik

maguktól. Németh darabját azért száműzték, mert feszegette az igazság és dogma

kérdését, s mert Galilei fizikai megkínzatásának bemutatása a színpadon esetleg

az ÁVO-kínzásokra emlékezteti a közönséget. Végül Bartók világszerte ünnepelt

remekművét a párt „dekadens” és „formalista mű” jelzőkkel illette s

újrabemutatását megtiltotta.

A memorandum dátuma: 1955. október 18. Déry Tibortól Háy Gyulán keresztül Aczél

Tamásig, Devecseri Gábortól Juhász Ferencig, Méray Tibortól Hámos Györgyig

minden ismert kommunista író-újságíró aláírta, úgyszintén szín- és filmművészek,

zeneszerzők, irodalomtörténészek.

A párt kettős ellenoffenzívával válaszolt. Először hízelgéssel-fenyegetéssel

Rákosi bukása

rávette a résztvevőket, hogy aláírásukat vonják vissza. Hatalmi helyzete folytán

ezt el is érte. De mégis, az 59-ből nyolc ellenállt és aláírását nem vonta

vissza: Déry Tibor, Zelk Zoltán, Benjámin László, Aczél Tamás, Haraszti Sándor,

Vásárhelyi Miklós, Losonczy Géza és Szervánszky Endre. A párt aztán december

6-án a Vasas Székházban megrendezte 2000 pártfunkcionárius tömeggyűlését, itt

aztán boszorkányper hangulatában elítélték az írók magatartását és

megmozdulását. Egy pártbíróság a kitartó írókat szigorú megrovásban

részesítette, részben kizárta a pártból, részben közlési tilalmat rendelt el

ellenük s egzisztenciális fenyítékkel sújtotta őket. Amit később

Csehszlovákiában a Charta 77 aláírói ellen műveltek, azt Budapesten a párt már

1955-ben megtette: Aczél Tamás például ezután hosszabb ideig sofőrködéssel,

személyfuvarozással kereste kenyerét.[35] De e kegyvesztett írók némelyike

megkönnyebbüléssel vált meg a párttól. Ismét a koronatanú: „A pártkorlátoktól

szabadult, s végre magukra talált emberek nemcsak lelkük nyugalmát, valódi

természetét találták meg ebben az időben, hanem újból felfedezték a világot,

melyet annyi éven át oly homályos és hazug szemüvegen keresztül szemléltek… Ez

volt a nagyobb öröm, … ismét lélegzetet vehettek a szabad, friss levegőből.”[36]

Az írók e lázadása, egy évvel a forradalom előtt, szintén sokat ártott a párt

egységének, moráljának, tekintélyének. A párt minden más intellektuális rétege

és intézménye is lassan de biztosan szembefordult a párttal, az önkénnyel, s

igyekezett levetni az ideológiai kényszerzubbonyt. Az írókat követték az

értelmiségiek, aztán a hadsereg fiatalabb káderei, munkáskáderek, majd a párt

egyetemi szervezetei. Nógrádi Sándort 1955 decemberében a honvédelmi

minisztériumból a párt Agitációs és Propaganda Osztálya élére hívták, hogy

feltartóztassa a pártfegyelem és a pártszellem szétesését. Ő maga vallotta be,

hogy a hadseregben a tisztek unták a nevelőmunkát, s ő tanúsítja az 1955—56

körüli helyzetről: „Az igazság az, hogy sem én nem tudtam, sem más nem tudta

volna akkor megállítani az eszmei és politikai szétesés folyamatát.”[37]

A párt bomlása, amely kezdődött a munkások tömeges kilépésével és folytatódott

az írók lázadásával, újabb nagy lendületet kapott azzal, hogy a párt legfőbb

vezetője, Rákosi Mátyás kutyaszorítóba került, s moszkvai háttámasza, bázisa

megingott. Rákosi Achilles-sarka a Rajk-ügy volt, egyrészt, mert a párton belül

megjelentek a Rajk-per áldozatai, másrészt, s talán ez volt a döntő, a Rajk-per

fővádlottja annak idején Tito volt. Tito most, hogy Moszkva a keblére ölelte,

revansot követelt. Rákosi jól érezte ezt, kereste a közeledést Belgrádhoz. Tito

hagyta lelkesen ugrándozni, mint — a szó szoros értelmében —, mint valami

kiskutyát, sőt, látva a magyar diktátor szorult helyzetét, még óriási pénzt is

kisrófolt Magyarországból. S Rákosi adott a magyar nép vagyonából, hogy ezzel

mentse a saját bőrét. Vállalta, hogy Magyarország öt éven belül 85 millió

dollárt fizet hadikárpótlás és a Tito—Rákosi viszály idején elmaradt kamatok,

illetve veszteségek címén.[38] Aztán 1955-től kezdve Rákosi majd minden

beszédében hangoztatta a „jugoszláv elvtársakkal való testvéri együttműködést”.

Tito azonban hideg megvetéssel válaszolt. Amikor 1956. május 30-án vonaton

elindult Moszkvába, viszonzandó Hruscsov 1955-ös belgrádi látogatását, kikerülte

Magyarországot, s amikor Moszkvában megkérdezték, miért a hosszabb utat

választotta, azt felelte, akkor se utazna Magyarországon át, ha az háromszorosan

megrövidítené az útját.[39] Moszkva sokáig ellenállt Tito követelésének, hogy

ti. Rákosit távolítsák el Magyarország éléről. A Kreml már korábban is minden

esetben azt válaszolta, hogy Rákosi nem nélkülözhető, ha őt elmozdítanák,

földindulás kezdődnék. Mindenesetre 1956 tavaszán Szuszlov Moszkvából

Magyarországra utazott — állítólag magánemberként és pihenni — s tájékozódott a

helyzetről. Két, ellentétes verzió is van arról, hogy mit végzett. Az egyik

szerint Szuszlov megerősítette Rákosit, a párt többi vezetőjét is Rákosi iránti

hűségre intette.[40] A másik verzió a következő: Hruscsov kifejtette Titónak,

hogy Rákosi után Magyarországon jönne a felfordulás, a káosz; annyit azonban

mégis megtett Tito kedvéért, hogy Budapestre küldte Szuszlovot; a szovjet

Politbüró tagja aztán azzal jött vissza, hogy Rákosi menesztése után talán káosz

lenne, de ha Rákosi marad, biztos, hogy káosz lesz.[41] Lehet igaz különben

mindkét verzió, Szuszlov Budapesten dicsérhette és erősíthette Rákosit a magyar

pártvezetők előtt, Moszkvában pedig elmondhatta félelmeit és aggodalmait. Néhány

hónap múlva mindenesetre kiderült, hogy a második verzió járt közel a

valósághoz.

Addig azonban szédületes forgás és körforgás kezdődött a magyar belpolitikában s

a párt ereje hónapról hónapra jobban hanyatlott, a nép pedig hétről hétre jobban

felemelte a fejét.

A Rajk-ügyben Rákosi egyre jobban védekezésbe szorult a hazai fronton is. A

kiszabadult rajkisták szorongatták, hogy Rajkot tessék nyilvánosan

rehabilitálni. De mivel Rákosi 1949-ben ország-világ előtt dicsekedett, hogy

Rajk leleplezése az ő érdeme, most, ha rehabilitál, nem mondhat mást, mint hogy

a leleplezés az ő bűne volt. Ha Rajk ártatlan, akkor azok, akik felakasztották,

gyilkosok. Gyilkos Rákosi, s mindenki más, aki részt vett ebben az akkori

„leleplezésben”. A párt és Rákosi tehát kénytelen volt más bűnbakot keresni s az

egész Rajk-ügyet ráfogták két halott meg egy börtönben lévő emberre, két orosz

meg egy magyar személyiségre. A párt központi vezetőségének 1955. novemberi

ülésén Rákosi azt magyarázta: Rajk a szovjet Berija és Bjelkin, valamint magyar

cinkosuk, Péter Gábor lelkén szárad. De azért Rajkot nem mentette fel,

elmagyarázván azt is, hogy Rajk nem volt bűnös ugyan Tito vonatkozásában, de

bűnös volt a Horthy-rendőrségnél vállalt szerepében. Mégis, Rákosi kénytelen

volt lépésről lépésre hátrálni: 1956. március 27-én Egerben már arról beszélt,

hogy a Rajk-ügy provokáción alapult, május 18-án Budapesten már hangoztatta,

hogy ő maga is felelős a személyi kultuszért és a törvénysértésekért. A

legnagyobb bárd aztán 1956 nyarán sújtott le Rákosira, amikoris a Petőfi Kör

egyik vitaestjén felszólalt Rajk özvegye, Rajk Júlia. Elmondotta, hogy az ügy

idején nemcsak férjétől, hanem csecsemő-gyermekétől is elszakították, s hogy

lábbal tiportak mindent, ami tisztességes és emberi. Itt és ekkor mondotta ki

Rajk Júlia azt a mondatot, amely másnap végigszárnyalt az egész párton és az

egész országon: „A gyilkosokat nem bírálni kell, hanem megbüntetni.”[42]

Hozzátette még: „És nem nyugszom meg addig, amíg azok, akik tönkretették az

országot, a pártot, az emberek ezreit pusztították el, millióit boldogtalanságba

taszították, el nem nyerik büntetésüket.”[43] Akárki más, még akkor, 1956 nyarán

is, bárki más mondja ezt, Rákosi azt azonnal börtönre veti. De Rajk Júliát nem

lehetett most már másodszor is bebörtönözni. Ez jelezte egyben azt is, hogy

Rákosi ereje egyre gyengül, a diktátor már fogatlan oroszlán. A pártban nem volt

igazi hatalma többé, s nemsokára kiderült az is, hogy a pártnak meg a nép felett

nem volt többé tartós hatalma.

Ami még volt, azt lassan, de biztosan kikezdte egy furcsa halál. Sztálin második

halála. Magyarországon a földindulás, a diktatúra meglazulása első fázisában

1953-ban kezdődött, amikor Sztálin meghalt. Mérhetetlen, titkos öröm áradt el a

szívekben s ekkor kezdődött a rémuralomban megdermedt nép dermedtségének

felolvadása. Most pedig, 1956 februárjában ugyanezt a Sztálint másodszor is

eltemette, radikálisan elítélte volt munkatársa és utóda, Hruscsov. A XX.

Az „Irodalmi Újság”

szovjet pártkongresszus és Hruscsov Sztálint leleplező beszéde ismertté vált

Magyarországon, ámbár a Moszkvából hazatérő pártdelegáció ezt mind a párt, mind

az ország közvéleménye előtt titkolta. De külföldi rádiók tolmácsolták a

vasfüggöny mögé nyugatról, amit a kommunisták elhallgattak keletről. Hruscsov

minden elképzelhető rosszat elmondott az évtizedeken át istenített Sztálinról,

személyi kultusszal, hitvány cselszövéssel, erőszakoskodással, munkatársaival

szembeni durvasággal vádolta, fejére olvasta a deportálásokat, egész néprétegek

elhurcolását. Rákosi szempontjából a katasztrofális az volt, hogy amit Hruscsov

mondott Sztálinról, azt szóról szóra el lehetett mondani magyarországi

vonatkozásban róla, Rákosiról. Hruscsov: „Sztálin a vezetésben és a munkában

egyáltalán nem tűrte a munkatársi viszonyt, durván erőszakos volt mindazzal

szemben, amiről úgy vélte, hogy ellenkezik felfogásával.” Hruscsov: „Sztálin

mérhetetlen hatalmat összpontosított kezében.” Megint Hruscsov: „Ha valaki

szembefordult véleményével, azt elkerülhetetlenül a vezető kollektívákból való

eltávolítás és később az erkölcsi és fizikai megsemmisülés várta.” Újra

Hruscsov: „Egy ember önkényes magatartása másokat is felbátorít önkényeskedésre.

Tömeges letartóztatások és sokezer ember deportálása, a tárgyalás nélküli

kivégzések és a nyomozás semmibevétele olyan légkört teremtettek, amelyben a

bizonytalanság, a félelem, sőt, sokszor a kétségbeesés uralkodott.”[44]

A párttagok Magyarországon azt mondták minderre, lám, Rákosi is ezt tette a

párttal, a nép meg azt mondta, lám, a párt is ezt tette a néppel. Hruscsovnak az

a kísérlete, hogy a szovjet rendszer rettenetes évtizedeiért, a

Gulag-szigetvilágért egyedül Sztálint tegye felelőssé, vagy magyar pártköröknek

az az igyekezete, hogy mindenért egyedül Rákosit okolják — ez a kísérlet nem

sikerülhetett, mert mindenki a bőrén érezte az elmúlt évtizedet és tudta, hogy

nem áll a hirtelen kitalált szólás-mondás, hogy — a párt is csak egy ember. De

kétségtelen, hogy Rákosi személyének lebontása egyben bontotta, tovább bontotta

a pártot magát is.

Lélegzetvisszafojtva figyelte az ország, meddig marad, mikor bukik Rákosi? A XX.

szovjet pártkongresszus hatalmas fegyvert adott az ellenzék kezébe. Mert most

már formálisan ellenzékről lehetett beszélni, a diktatúrában is.

Többpártrendszer és parlamentarizmus híján az ellenzék szervezkedése nem

pártokban és nem a törvényhozásban történt, hanem az egyetlen keret, a Párt

különböző alszerveiben és intézményeiben. Ilyen lehetőséget nyújtottak a

különböző értelmiségi és szakmai klubok, mint Budapesten a Kossuth Klub, vagy

vidéken maguk a pártszervezetek. A pártgyűlésekre 1956 nyarán már mindenütt több

ember ment el, mint ahány párttag volt, s a hivatalosan engedélyezett vita során

már vaskos igazságokat vágtak oda és kényes kérdéseket tettek fel. Javaslat vagy

hozzászólás formájában például már országszerte elhangzott a pártgyűléseken a

követelés, hogy a jugoszláv határ után bontsák le a drótakadályokat, a

vasfüggönyt a nyugati, az osztrák határon is. Megkérdezték, miért nincs még

szabadon Mindszenty bíboros és miért nem mond le Rákosi Mátyás?! A népi

ellenállás tehát ebben a stádiumban benyomult a meglévő keretekbe és az egyetlen

engedélyezett politikai szerv, vagyis a párt fórumain bírálta a pártot. A párt

és Rákosi defenzívába került, mert szünedezőben volt a félelem.

Értelmiségi körökben és a fővárosban legnagyobb jelentősége a Petőfi Körnek

volt, amely kezdetben a Kossuth Klub helyiségeiben ült össze, majd váltakozva

egyre nagyobb termekben és épületekben, mert a hallgatóság hétről hétre nőtt,

ezrekre dagadt. Hivatalosan tehát ez is párt-szerv volt, vezetői okosan és

taktikusan a kommunista ifjúsági szervezet, a DISZ társegyesületeként

jelentkeztek. Ez azért volt lehetséges, mert a Petőfi Kör szervezői a

Győrffy-kollégium egykori diákjaiból kerültek ki s volt társaik, barátaik,

elvtársaik, mint pl. Hegedűs miniszter (majd miniszterelnök), vagy a Tervhivatal

új elnöke, Szálai Béla szintén Győrffy-kollégisták voltak. Ezek „a

harmincévesek” elnevezés alatt váltak ismertté s a pillanatnyi politikai

felfogásokon túl bizonyos szolidaritás és kollegialitás tartotta őket össze.

1955. november 15-én, tehát az írók memorandumának nagyjelentőségű esete után a

Kossuth Klub egyik sarkában nyolc „harmincéves” elhatározta, hogy vitakört

alakít. 1956. március 16-án megtörtént a DISZ jóváhagyása. A DISZ azért járult

hozzá, mert taggyűléseit már senki sem látogatta s úgy vélte, ha a Petőfi Kör

mint DISZ-részleg vonzza a fiatalokat, akkor ez statisztikailag jól fest. A

Petőfi Kör megválasztott titkára, Tánczos Gábor pártkapcsolata rendezett volt.

(Huszonhárom évvel később, 1979-ben, mivel aláírta a cseh „Charta 77” tagjai

érdekében szerkesztett memorandumot, a magyarországi rendszer üldözőbe vette és

öngyilkosságba kergette Tánczost.) A Petőfi Kör — a forradalom alatti elnökének

véleménye szerint — valószínűleg sohasem játszhatta volna el későbbi történelmi

szerepét, ha nem következik el a nemzetközi „olvadás” második fázisa, s ha

Hruscsov nem mondja el XX. Kongresszus-i beszédét.[45] A Petőfi Kör tagjai ettől

kezdve minden mondókájukat azzal kezdték, hogy „a XX. pártkongresszus szellemét”

idézték — aztán beszéltek a magyar valóságról. 1956 májusában a túlfeszített

iparosítást és a nehézipari megalomániát vették górcső alá az ún. közgazdasági

vitán. Ezután semlegesebb témát választottak, hogy a párt gyanakvását

elaltassák. De nemsokára rá, június 1-én „történelmi vitát” rendeztek s ebből

elsőrangú politikum lett. Ahogy akkoriban megállapították, „hihetetlen dolgok”

történtek a vitán. Felvetettek olyan, a párt által anatémának tekintett kérdést,

mint az első (és második) világháború utáni trianoni békediktátum, továbbá azt,

hogy a hivatalos történetírás — és csak ilyen volt! — „túlértékelte” a

Szovjetunió szerepét. A párt történész-diktátorát, Andics Erzsébetet kegyetlenül

sarokbaszorították: szemére vetették, hogy a párttörténet történelemhamisítások

egész sorát követte el. Június 14-én a „filozófiai vita” csúcspontja egy drámai

jelenet volt. Lukács György egykori tanársegédje, Szigeti József, aki a

Révai-Lukács vita idején megtagadta Lukácsot, most önkritikát gyakorolt és az

óriási publikum előtt ünnepélyesen kijelentette: szégyelli magát volt mestere

elárulásáért. A következő ülésen került sor Rajk Júlia megrázó fellépésére.

Később a magyar természeti kincsekről folyt vita, amely ki nem mondva a szovjet

ellen is irányulhatott. Vita következett a zenéről, amelyen Kodály Zoltán is

megjelent. Június 27-e a legnevezetesebb nap: az irodalmi vita napja. Déry Tibor

és más felszólalók könyörtelenül megbírálták a hivatalos irodalompolitikát, majd

felszólalt a börtönből szabadult Losonczy Géza és fennhangon kimondta a

kiátkozott politikus nevét: Nagy Imre. Ő — mondotta Losonczy, és a sorrendnek

óriási jelentősége volt — „jó magyar és jó kommunista”. Ezrek voltak ott és

ezrek követelték, hogy Nagy Imrét vegyék vissza a pártba.

Másnap Budapest lázban égett. A Petőfi Kör irodalmi vitájának eseményei

futótűzként terjedtek el a fővárosban és az országban. Forradalmi volt a

hangulat és ekkor, ezen a napon, június 28-án Lengyelországban, Poznanban

kirobbant a munkásfelkelés. Budapesten híre járt annak is, hogy a lengyel

katonaság nem volt hajlandó lőni a lengyel munkásokra. Ez felvillanyozólag

hatott.

Poznan-Posen kapóra jött Rákosinak — legalábbis azt hitte —, mert ennek ürügyén

újra radikális módszerekhez folyamodhatott: betiltotta a Petőfi Kört, több

felszólalót, pl. Déryt, Tardos Tibort, kizáratott a pártból és több vezetőt

önkritikára kényszerített. De most már minden ilyen győzelme csak olyan vergődés

volt, mint a fába szorult féregé: minél jobban fészkelődön, annál szorultabb

helyzetbe került. Még egy utolsó, nagy sujtásra készült: összeíratott a közélet

Kucsera elvtárs

minden területén 400 nevet, ezek viselőit le akarta fogatni, s ezzel végetvetni

a „jobboldali elhajlásnak”, „anarchizmusnak”, „cinizmusnak”, „pártellenes

viselkedésnek”. Erről a szándékáról azonban Rákosi háta mögött informálták a

budapesti szovjet követséget, az pedig Moszkvát. Közben Tito is megtette a

magáét, s mivel Hruscsov-nak a maga terveihez szüksége volt Titóra — Rákosi

elveszett. Anasztáz Mikoján, a Kreml örmény tűzoltója Budapestre jött és elhozta

Rákosinak a selyemzsinórt.

1956. július 18-án közölte a pártsajtó, hogy Rákosi Mátyás, megromlott egészségi

állapotára való tekintettel, felmentését kérte, önkritikát is gyakorolt, aminek

már semmi értelme, de semmi hitele sem volt. Egy repülőgép Moszkvába szállította

Rákosit, Mikoján pedig Budapestről továbbutazott Belgrádba. Vitte az ajándékot.

Magyarországon nagy volt az öröm, de az emberek szájaíze hamarosan

megkeseredett, mint a méz, ha morzsa hullik belé. Ez a morzsa — Gerő Ernő volt.

Rákosi helyére nem Nagy Imre került főtitkárnak, hanem az az ember, aki a

hároméves és az ötéves tervekkel felidézte a gazdasági csődöt. „Eben gubát

cseréltünk” — ez volt a közvélemény egyik megállapítása, a másik pedig, hogy

„csöbörből vödörbe jutottunk”.

A párt központi vezetőségébe felvették a „börtönösöket”, Kádárt, Kállait,

Marosánt, a Politbüróba visszavették Révait. Kizárták a Központi Vezetőségből

Farkas Mihályt, sőt, a pártból is. Rákosi és Farkas lett tehát feláldozva, ők

lettek a bűnbakok. Gerő Ernő aztán egyik első felszólalásában gyorsan azt

javasolta, hogy „nyissunk tiszta lapot”. Vagyis úgy gondolta, ami volt,

felejtsük el, a nép pedig lásson munkához. Kilátásba helyezett néhány kisebb, de

a helyzetet nem orvosló intézkedést, mint pl. a minimális bérek némi felemelését

és a békekölcsön megszüntetését. Ez azonban, tekintve az egész rendszer

szerkezeti hibáit és az egy évtizeden át felhalmozott bajokat, csak olyan volt,

mint mikor aszpirinnel akarnak gyógyítani tüdőgyulladást. Rákosi bukása után

természetesen revideálni kellett a diktátor legszembetűnőbb utolsó

intézkedéseit. Engedményt tettek az íróknak, a kiszabott büntetéseket

„elengedték”, Madách és Bartók műveit bemutatták. Az Írószövetség új közgyűlésen

új vezetőséget választott, kibuktatta az ortodox kommunistákat s nagyobb

szerepet biztosított a nem-kommunista íróknak is. A Petőfi Kör újra megkezdte

működését. De az intézkedések e téren is, mint gazdasági téren, elégtelenek és

nehézkesek voltak. Mert például Déry Tibor és Tardos Tibor kizárásának illetve

visszavételének ügyét halogatták. Nagy Imrével pedig úgy tárgyaltak, mintha

mégis csak ő tévedett volna, nem a Rákosi-Gerő-Révai együttes. A párt azt mondta

Nagy Imrének, visszaveszi, ha szakít környezetével (Losonczy, Vásárhelyi, Gimes

stb.). Aztán azt kívánták, ismerje el, hogy hibázott, frakciózott. Az igazság

persze az volt, hogy Nagy Imre az egész új szakasz idején irtózott minden

frakciózástól, ettől állandóan óvta fiatalabb híveit. Beavatottak szerint inkább

az volt a baj, hogy „Nagy Imrének nem volt frakciója; az is lett a veszte, hogy

nem mert idejében összeesküdni Rákosi ellen”.[46] A volt miniszterelnök

közvetlen Rákosi bukása után, júliusban kapta az első ajánlatot a visszavételre,

augusztusban a másodikat. Október 4-én Nagy Imre írásban kérte újrafelvételét,

kijelentvén, hogy a párt határozatait kötelezőnek tartja magára nézve, de a

múltakért nem hajlandó önkritikát gyakorolni, viszont hajlandó arra, hogy a

„hibákról” nyilvánosan vitázzanak. Nagy Imre visszavétele ügyében érvényesült

bizonyos jugoszláv nyomás is, Gerő Ernő október elején Jaltában találkozott

Titóval. Október 13-án megtörtént Nagy Imre visszavétele a pártba.

Amíg a tárgyalások folytak, az országban erősödött egyrészt a szabadságvágy,

másrészt a felismerés, hogy biztos javulást csak gyökeres változásoktól lehet

várni. A sajtóban csodálatos tüneteket lehetett észlelni: száz virág kezdett

virágozni. Az „Irodalmi Újság” hasábjain feltámadtak a régi, diktatúra előtti

magyar sajtó legszebb, évszázados hagyományai, a legmagasabb színvonalon.

Szatírák születtek, allegóriák, parabolák, de nyílt követelések is: mind, mind a

szabadságot áhítozta és árasztotta. Ez az újság már májusban megkockáztatta

kétségbevonni a szocializmus abszolút érvényességét, egyik cikkírója, Keszi Imre

kifejtette: nincs külön szocialista igazság és burzsoá igazság, csak igazság van

és csak hazugság.[47] (1956 tavaszán egyébként azon a címen, hogy hozzászólnak a

második ötéves terv kiadott irányelveihez, tízezrek bombázták levelekkel a

pártot, 35 000 hozzászólás érkezett, s közgazdászok már a piacmechanizmus

bevezetését kívánták és megkérdőjelezték magát a szocialista

tervgazdálkodást.[48]) Az „Irodalmi Újság” cikkei egész nyáron ironikus hangon

mutatták meg a hibákat. Nagy feltűnést keltett Háy Gyula, az európai hírű

drámaíró egyik szeptemberi cikke, amely ugyan ragaszkodott még a népi demokrácia

rendszeréhez, de már nem fogadta el a szocializmus mindenre és mindenkire

kötelező érvényét. Legyen szabad — írta — marxista módra gondolkodni, de legyen

szabad gondolkodni nem marxista módra is. Egész sor ilyen „legyen szabad”

párhuzamot sorolt fel, pl. legyen szabad szeretni Sztálinvárost s legyen szabad

Sztálinvárost nem szeretni. Legyen szabad Istent tagadni, de legyen szabad hinni

Isten mindenhatóságában.[49] Az „Irodalmi Újság” hirtelen kisarjadzott szabad

szellemisége és szellemi szabadsága (általános sajtószabadság még távolról sem

volt) már a szó szoros értelmében forradalmi jelenségnek, a szenzációk

szenzációjának számított. Az újságos bódéknál minden pénteken, a hetilap

megjelenésekor sorban álltak és ökölre mentek az emberek, egy-egy példányt

tízszeres, feketepiaci áron is megvásárolták, cikkeit másolták kézzel, géppel,

sokszorosították, ahogy lehetett. A pártvezetőség még nem ocsúdott fel és nem

szokott hozzá egészen, hogy Rákosi nélkül működik, egyelőre nem tudott kötőféket

vetni az Irodalmi Újságra, de azért amit lehetett, megpróbált, igyekezett

fékezni az írókat. Egy augusztusi párt-író értekezleten a Politbüró új tagja,

Kádár János, ostorozva a sajtó „pártellenes” hangját, így leckéztette a

szerkesztőket és főszerkesztőket: „Az írók azt hiszik, hogy a júliusi változást

(Rákosi bukását) ők csinálták. Hát vegyék végre tudomásul, hogy ezt a változást

a párt központi vezetősége csinálta… Az írók olyanok, mint a légy, amelyik

rászáll a kocsirúdra és azt hiszi, ő húzza a kocsit”.[50]

Az írók úgy látták, hogy a pártapparátus most sem változott, ahol csak lehetett,

szabotálta a fejlődést, kissé háttérbe vonult ugyan, de mindent elkövetett, hogy

lassítson, visszahúzzon. A Rákosi-Gerő csere s a július óta lezajlott

fejlemények nem sok jóval biztattak. Ami a társadalmat s az írókat is

aggasztotta, az volt, „hogy az ország vezetése továbbra is a leghitványabb

figurák kezében maradt, semmi biztosíték nincs arra, hogy a múlt bűnei és hibái

nem ismétlődnek meg hamarosan”.[51] A régi funkcionárius-gárda országosan

megmaradt, s várta, álmodta vissza a régi szép napokat, amikor a párt egy

szavára egy egész falu, járás, megye és ország megrettent és parírozott. Október

elején aztán Háy Gyula egy újabb szatírája tollhegyre tűzte, „a funkcionáriust”,

megalkotta, egyetlen személybe sűrítve minden párttitkár egyéniségét,

megmintázta a híres „Kucsera elvtársat”. „Miért nem szeretem Kucsera elvtársat?”

— tette fel a kérdést, aztán elmondta annak minden tulajdonságát, anyagi

mohóságát, parvenűségét, dilettantizmusát, feltárta a pártvezetők luxusvilláinak

és nyaralóinak életét. Kucsera azt mondja, „pártegység”, és érti önmagát,

Kucsera azt mondja „szocializmus”, és érti azt, ami őt illeti. Kucsera számára a

hazugság nem hazugság, a gyilkosság nem gyilkosság, a jog nem jog, az ember nem

Rajk temetése

ember. „Ezért nem szeretem Kucsera elvtársat” — zárta ragyogó gúnyolódását Háy

Gyula.[52] A cikk megjelenése után az író rengeteg gratuláló és nagyszámú

fenyegető levelet kapott, de a cikk mérhetetlen hatását leginkább az mutatja,

hogy a belügyminisztériumhoz számos, ténylegesen a Kucsera nevet viselő magyar

állampolgár nyújtott be kérvényt — nevének megváltoztatására.[53] Az „Irodalmi

Újság” e hónapjaival beírta nevét a magyar sajtó néhányszázados történetébe.

Hangja olyan bátor volt, hogy a magyarországi lakosság 1956 nyarán és kora őszén

elsősorban már nem az eladdig verhetetlen müncheni Szabad Európa Rádiót

hallgatta, mert kommentárjait nagyon óvatosnak tartotta, hanem inkább olvasta az

Irodalmi Újságot, mert az merészebben bírált.[54] Pálóczi-Horváth György író a

lényegre mutatott rá, mikor az „Irodalmi Újság” sikerének titkát, egyben a

csodás jelenség jelentőségét így határozza meg: „Egy hetilap egy országban,

amely formailag még mindig egy pártdiktatúra uralma alatt él, hétről hétre

nyíltan, szisztematikusan megmutatja és ábrázolja a rendszer erkölcsi,

politikai, kulturális és gazdasági csődjét.”[55]

Októberben a Gerő-vezetés két olyan „gesztust” tett, amelyről azt hitte,

alkalmas lehet a szabadságlavina feltartóztatására. Azt hitte, „koncot dob az

éhes oroszlánnak”. Bejelentette, hogy letartóztatták Farkas Mihályt; de mindjárt

korlátozta is az intézkedés jelentőségét azzal, hogy ügyében nem nyílt, hanem

titkos tárgyalást hirdetett meg. A másik bejelentés: teljes mértékben

rehabilitálták Rajk Lászlót.

Október 6-án Budapesten dísztemetést rendeztek Rajknak és társainak.

Ez a temetés kísérteties volt. Ugyanazok a pártnagyságok, akik halálba küldték

Rajkot, most a nyitott sírnál mártírként ünnepelték áldozatukat. És volt az

egészben valami vérforraló: mint hősökről beszéltek Rajkról és társairól,

beismerve a „tévedést”, de egyetlen szóval sem ismerték el, hogy tévedtek Kovács

Béla vagy Mindszenty s a többi igaztalanul meghurcolt ügyében is; és még csak

célzás sem volt arra, hogy ezt is jóváteszik, őket is rehabilitálják.

A Rajk-temetést tehát bizonyos értelemben csupán a kommunisták házi

gyászünnepségének szánták s csupán saját hatalmi harcaik áldozatait óhajtották

úgy-ahogy rehabilitálni, kiszorítván a jóvátételből a rémuralom egyéb, nem

kommunista áldozatait. Ez a magatartás, ez az attitűd ismét élesen megmutatta,

kiáltóvá tette a szakadékot, amely a pártot és a népet elválasztotta. Sőt, még

jobban elmélyítette azt, mert sebeket szaggatott fel és hagyott nyitva s az

emberekben végleg megérlelte azt a meggyőződést, hogy ebben az országban még

mindig csak azt tekintik bűnnek, sérelemnek, amit kommunisták ellen követtek el,

de a nem kommunisták sérelmei nem számítanak, a nemzeti érzület igazi képviselői

eddig is, ezután is a totalitárius rezsim prédája lehetnek.

A Rajk-temetés lényeges szerepet játszott a forradalom közeli kirobbanásában,

egyrészt, mert a kommunista rendszer tévedhetőségének nyilvános és látványos

beismerése volt, másrészt, mert kommunista egyoldalúságával provokálta a

társadalom érzéseit. Harmadsorban pedig azért, mert hatóságilag engedélyezett

lehetőséget nyújtott, akaratlanul is, nagyszabású tömegmegmozdulásra,

tüntetésre, egy kommunista kudarc melletti tömeges tanúskodásra. A

Rajk-temetésre ezrek vonultak ki, ezrek tüntettek — de ez a tüntetés már nem a

volt rendőrminiszter elővarázsolt hamvainak szólt, hanem a szabadságnak.

Október 6-át írtunk. Három hét sem telt belé, elérkezett 1956. október 23.

A csodák napja.

[1] „Szabad Nép”, Budapest, 1953. május 11.

[2] Nagy, Imre: Politisches Testament, Kindler, München, 1959. — 130. o.

[3] Aczél—Méray: i. m. — 144. o.

[4] Nógrádi, Sándor: i. m. — 201—204. o.

[5] „Szabad Nép”, Budapest, 1954. július 5.

[6] Brzezinski, Zbigniew K.: i. m. (Der Sowjetblock) — 231. o.

[7] „Szabad Nép”, Budapest, 1954. július 12.

[8] Nógrádi, Sándor: i. m. — 206. o.

[9] Nagy, Imre: i. m. — 348. o.

[10] Nagy, Imre: i. m. — 345—346. o.

[11] Research Report: Hungarian Party Congress, May 24—30. 1954. München, Radio

Free Europe. — 5. o.

[12] Aczél—Méray: i. m. — 199. o.

[13] News Behind the Iron Curtain, New York, RFE, July 1954. — 53. o.

[14] „Irodalmi Újság”, Budapest, 1954. október 22.

[15] Zinner, Paul E.: i. m. — 177. o.

[16] Aczél—Méray: i. m. — 213. o.

[17] Brzezinski, Zbigniew K.: i. m. — 181. o.

[18] „Szabad Nép”, Budapest, 1954. április 18.

[19] A magyar népi demokrácia története. — 268. o.

[20] Váli, Ferenc A.: i. m. — 80. o.

[21] Gosztonyi, Péter: A néphadsereg a forradalomban, in Tanulmányok. — 156. o.

[22] Darnóy, Paul: Ungarn als Mitgliedstaat des „Warschauer Paktsystem”, in

Köilz: Wehrkunde, München, 1956. — 562. o.

[23] Király, Béla: Military aspects, in: The Hungarian Revolution in retrospect,

Béla K. Király és Paul Jónás szerkesztésében, Columbia University Press, NY.

1978. — 62. o.

[24] Szondi, József: Hozzászólás a „Néhány szó a magyar Néphadsereg bomlásának

okairól” című cikkhez. Honvéd Űjság, Budapest, 1967. február 12.

[25] Gosztonyi, Péter: i. m. — 152. és 248. o.

[26] A magyar néphadsereg szerepe a szabadságharcban, 1956. Free Europe Press,

New York — 8. o.

[27] Nógrádi, Sándor: i. m. — 195-496. o.

[28] Nódrádi, Sándor: i. m. — 194. o.

[29] A magyar néphadsereg szerepe. — 8. o.

[30] Gosztonyi, Péter: i. m. — 248. o.

[31] Molnár, Miklós—Nagy, László: Imre Nagy, reformateur ou revolutionnaire? —

Geneve—Paris, 1959. — 88. o.

[32] Aczél—Méray: i. m. — 236—237. o.

[33] Major, Ottó, Irodalmi Újság, Budapest, 1956. szeptember 29.

[34] Kende, Péter: i. m. — 121. o.

[35] Zinner, Paul E.: i. m. — 185. o.

[36] Aczél—Méray: i. m. — 313. o.

[37] Nógrádi, Sándor: i. m. — 217. o.

[38] Váli, Ferenc A.: i. m. — 222. o.

[39] Zinner, Paul E.: National Communism and Popular Revolt in Eastern Europe,

New York, 1957. — 520. o.

[40] Molnár, Miklós—Nagy, László: i. m. — 128. o.

[41] Mikes, George: The Hungarian Revolution. — 64. o.

[42] Jónás, Pál: A Petőfi Kör szerepe. Új Európa, München, 1966. okt.

[43] Aczél—Méray: i. m. — 352. o.

[44] Nyikita Szergejevics Hruscsov beszéde a XX. szovjet pártkongresszus titkos

ülésén, 1956. február 24. Free Europe Press, N. Y. 1956.

[45] Jónás, Pál: i. m.

[46] Kende, Péter: i. m. — 120. o.

[47] „Irodalmi Újság”, Budapest, 1956. május 12.

[48] A magyar népi demokrácia története. — 270. o.

[49] „Irodalmi Újság”, Budapest, 1956. szeptember 8.

[50] Aczél—Méray: i. m. — 380. o.

[51] Aczél—Méray: i. m. — 381. o.

[52] „Irodalmi Újság”, Budapest, 1956. október 6.

[53] Hay, Julius: Geboren 1900, Erinnerungen, Hamburg, 1971. — 321. o.

[54] N. N., jelenleg is Budapesten élő újságíró a szerzőhöz, Bécs, 1956. október

14.

[55] Pálóczi-Horváth, George: in: Tragödie eines Volkes. — 107. o.

Nyomatatható változat

Forrás: Csonka Emil, “A forradalom oknyomozó története 1945-1956”.

---

Back to Table of Contents