VIII. rész: A társadalom szétmorzsolása

Általános viszonyok

A Kommunista Párt a nagy perek után egyeduralkodó lett s Magyarországon az élet

ekkor gyökeresen megváltozott. Parasztság, munkásság, kispolgárság, középosztály

élete átalakult, ahogy a pártirodalom nevezte, Magyarországon új történelmet

írtak.

Az új történelem néhány epizódja 1950 és 1953 között.

Dunántúlon, Dorog közelében, Csúcs községben javaslat hangzott el illetékes

részről, hogy el kell hurcoltatni két parasztasszonyt; egyiket azért, mert „nem

teljesítette tejbeadását”, a másikat, mert „vetetlenül hagyott egy lánc földet”.

Az egyik bányavidéken a rendőrség őrizetbe vett egy 50 év körüli bányászt, mert

kis házát és picinyke telkét nem volt hajlandó felajánlani az államnak s „szabad

idejében ezen a telken kertészkedve annyira kifáradt, hogy másnap a bányában

csak ímmel-ámmal dolgozott”.

Szolnok közelében egy hatvan körüli házaspárt, cipészmester és felesége,

letartóztattak és internáltak, mert szembeszegültek a háztulajdonok

államosítását végrehajtó közegekkel. A házaspár 40 éven át dolgozott

éjjel-nappal műhelyében és üzlethelyiségében, s mert jól dolgozott, első mester

volt a környéken, összekalapált magának egy emeletes házat, amelyben öt

kétszoba-konyhás lakást kiadott bérbe: úgy tervezték, ha megöregszenek s már nem

tudják tartani a kaptafát, majd szépen megélnek a lakbérből. De mire

megöregedtek, jött a munkás-paraszt állam s a két munkás öregtől elvették a

házat. Nem akarták hinni, hogy ez megtörténhet, az elkeseredett asszony

seprővel, a férfi dikiccsel támadt a végrehajtókra s azóta többé nem alhattak a

saját házukban.

Budapesten, egyik éjjel egy kiváló egyetemi tanár ablaka alatt rendőrségi

teherautó állt meg. Nagyban folyt az értelmiség deportálása. A professzor

megrettent, hogy íme, most ő van soron. Nem akarta megvárni, míg őt is

elhurcolják, kétségbeesésében kihajította magát az ablakon és szörnyet halt.

Később kiderült, hogy nem érte jöttek, csak a teherautó kapott defektet s így

épp a ház előtt kellett megállnia.

Íme, csak néhány pillanatkép néhány év történetéből: a totális államban

megkezdődött a társadalom kerékbetörése.

Emlékezhetünk, hogy az 1945-ös választás előtt a Kommunista Párt, magának

sajátítva ki a földreform érdemét, ország-világ, s főleg a magyar paraszt előtt

hangoztatta: a kommunisták adják a földet. Az 1947-es választás előtt aztán a

Kommunista Párt igyekezett megnyugtatni a parasztot, hogy a föld továbbra is az

övé marad, Magyarországon nem vezetik be a szovjet agrárpolitikát, amely a

földet elveszi a paraszttól s a parasztot betereli a termelőszövetkezetbe, a

kolhozba. Húsz nappal a választás előtt Révai József hatalmas cikket írt,

melyben többek között ezeket mondotta: „Ha a kommunisták győznek, suttogják a

gaz rágalmazók, jön a kolhoz! Ha a kommunisták győznek a választáson, terjesztik

a bitangok, akkor felszántják a mesgyét, egy nyájba terelik a parasztokat… A

kolhoz orosz szó, közös gazdálkodást jelent a föld közös megművelésére. De

abból, hogy a kolhoz kell a szovjet parasztnak, nem következik, hogy kell a

magyar parasztnak is… Ezt mi kommunisták tudjuk és méltányoljuk legjobban.

Balgák, őrültek volnánk, ha nem vennénk számba, hogy a mi parasztságunk az

egyéni gazdaság megszilárdítása útján akar boldogulni… Valljuk, meg kell

szilárdítani a paraszti magántulajdont. Aki a kolhozmesével izgat a kommunisták

ellen, az a reakció ügynöke, az farkas, akármilyen báránybőrbe bújik is.”[1]

Révai, amikor e szavakat leírta, tudhatta, hogy a kolhoz az orosz parasztnak sem

kellett, hiszen Sztálin milliószámra gyilkoltatta le a kolhozosítással

szembeszegülő parasztokat. De Révai azt is tudta, hogy amikor a magyar paraszt

megnyugtatására leírta, miszerint a magyar kolhoz csupán a reakció meséje, a

Kommunista Párt máris dolgozott a kolhozosítás előkészítésén. Még egy fél év sem

telt el Révai cikke után, amikor 1948 februárjában a párt már körvonalazta

elveit „a mezőgazdaság szocializmusba vezető” terveiről, majd júniusban az

Országos Szövetkezeti Értekezlet meghirdette a kolhozosítást. Először

hangoztatták az önkéntes belépés elvét és a türelmességet, a lassú

kolhozosítást. De már néhány hét múlva a párt tájékoztató irodája követelte a

gyorsütemű kolhozosítást és az ún. „kulákok”, ún. „gazdagparasztok” elleni

osztályharc kiélezését. Amikor a hatalom totális birtokában lévő állam az

állampolgárok egy rétege ellen osztályharcot hirdet, az ennek a néprétegnek a

halálos ítélete. Kereken egy évvel Révai választási cikke után, 1948. augusztus

20-án Rákosi Mátyás Kecskeméten mondott beszédet, s pontosan az ellenkezőjét

mondotta annak, mint amivel Révai hitegetett; a pártvezér most már kolhozosítást

sürgetett, hevesen és türelmetlenül. Ugyanezen év november 27-én a Kommunista

Párt Központi Vezetősége meg is hozta a határozatot a kolhozosításról, a párt

vezetője ekkor szó szerint ezeket mondotta: „Nekünk ezt a kérdést 3—4 éven belül

oda kell vinnünk, hogy a parasztság 90 százaléka … szocialista közös társas

művelésben művelje földjét.” „Földjét” — mondotta Rákosi, holott ezzel a

határozattal elvben már el is vették a parasztság 90 százalékának a földjét. A

párthatározatot követte az új ötéves terv mezőgazdasági része, amely 1949

márciusában úgy tervezte, hogy 1952—53-ra a szántóterület 55—60 százalékán már

kolhozok legyenek. Aztán még ezt is kevesellték, a terven még egyet

csavarintottak s egy év múlva a pártkongresszus kimondta: 1953—54-re a

szántóterület csaknem 82 százaléka legyen kolhoz.[2] De a tervezett időpontra

nem érték el a célt, mert a párt egész parasztpolitikája csődöt mondott s a

legnagyobb erőszakkal is csak oda jutottak el, hogy a megművelhető föld 26

százalékán tudták bevezetni a kolhozt s ehhez járult az állami gazdaságok 13,2

százalékot kitevő területe.[3] Ezt a tervcélok mögött messze elmaradó eredményt

is olyan áron érték el, hogy azzal szinte egyedülálló módon gazdagították az

emberi, a paraszti szenvedés történetét.

A párt azzal akarta elérni célját, hogy osztályharcot szított a falun, a

paraszti társadalmat rétegekre osztotta s egyik réteget a másik ellen uszította.

Kis-, közép- és gazdagparasztság — így tagolta fel a kommunizmus a falu népét.

Kisparaszt, akinek maximum 5 kat. holdja van, középparaszt, akinek 10—25 holdja,

s gazdagparaszt, kulák, akinek 25 holdon felüli birtoka. A szegényes

kisparasztság 1949-ben a mezőgazdasági népesség kb. 79 százalékát tette ki, a

középparasztság kb. 18 százalékát, a gazdagparasztság kb. 3 százalékát. A párt

úgy vélte, ennek a 3 százaléknak a tönkretételével lehet megtörni a parasztság

gerincét, felszámolni a kolhozosítással szembeni ellenkezést s ezután az egész

parasztságot meg lehet fosztani önállóságától. A gazdagparaszti réteg 47 000

birtokon gazdálkodott s az egyéni gazdaságok 16,5 százalékát jelentette.

A párt Központi Vezetőségének 1949 márciusi ülésein kimondották, hogy az állam

vaskézzel sújtson le a kulákokra, elhatározták, hogy ezt a réteget a magyar

társadalomból „ki kell iktatni”.[4] Nagy Imrét, aki a mezőgazdaság szocialista

átszervezésének a tempóját túl gyorsnak, a kulákság likvidálását pedig még

korainak tartotta, e felfogása miatt az év szeptemberében kizárták a Politikai

Bizottságból.

A „kiiktatás” az ún. „kuláklista” felállításával kezdődött. Még saját

határozatukat is túlszárnyalták a kommunisták, mert nemcsak azt tették rá a

kuláklistára, akinek 25 holdja vagy annál többje volt, hanem jóformán mindenkit,

aki jól gazdálkodott és szorgalma, ügyessége alapján vitte valamire.[5] A

kolhozosítási politika legnagyobb akadálya a független paraszti életforma volt.

Ezért a legnagyobb „ellenség” a független paraszt, s hogy ennek a falura

gyakorolt befolyását megtörjék, „a legkülönbözőbb nyomást gyakorolták rá, az

’adminisztratív’ zaklatástól kezdve egészen az internálásig, bebörtönzésig, sőt,

a kivégzésekig”.[6] A megbélyegző és életveszélyesnek számító „kulák” jelzőt

ráragasztották mindenkire, akinek a gazdasága jövedelmező volt, vagy aki

mezőgazdasági munkásokat nagyobb számban foglalkoztatott. A kényszermunkára,

építkezésre, Sztálinvárosba kivezényelt kulákok hátára piros csíkot húztak,

ahogy a hitleri időkben a zsidókra sárga csillagot ragasztottak.

Mikor aztán a „gazdagparasztok” a rendőri intézkedések következtében

„elfogytak”, mert elmenekültek s bányában vagy gyárban dolgoztak, vagy

bekerültek az internálótáborok drótsövényei mögé, akkor a párt egyszeribe

kiderítette, hogy a középparasztok is kulákok, mert „megfertőzöttek”. A

középparasztok birtokolták — a gazdagparasztok 16,5 százaléka mellett — az

egyéni gazdaságok csaknem 35 és fél százalékát. De az is megtörtént, hogy

„kisparasztok gazdaságait, pontosabban tulajdonosaikat vették fel a

kuláklistára”.[7] Vagyis nemcsak a kb. 3 százaléknyi gazdagparasztot s a kb. 18

százaléknyi középparasztot, hanem a kisparasztok tetemes részét is, „kulákság”

címén, üldözőbe vették. A „kuláklista” később arra is jó volt, hogy munkásokat,

akik valaha falun éltek, vagy még most is faluról jártak be a nagyüzemekbe,

vagyis „kétlakiak” voltak — kuláknak nyilvánítva büntessenek vagy elhurcoljanak.

Gyakorlatilag az egész paraszti társadalmat s a paraszti származásúak nagy

rétegét sújtotta a „kuláküldözés”. Annál is inkább, mert a Kommunista Párt

„osztályharca” nem járt eredménnyel. A kisparasztok is teljes szolidaritást

vállaltak az üldözöttekkel, lett légyen az un. középparaszt vagy gazdagparaszt.

A hatóságok és rendőri szervek rendkívül leleményesek voltak abban, hogy okot

találjanak egy-egy kulák letartóztatására. Ha feljelentés érkezett, hogy egy

módos paraszt nem eteti rendesen az állatait, minden felülvizsgálat nélkül

szabotálás vádjával elhurcolták. Egy elkeseredett szó a paraszt részéről s máris

elvitték államellenes izgatás címén. Elég volt, ha a kocsmában olyan régi szép

magyar nótát énekelt, amelynek szövegét a népi demokrácia „reakciósnak”

nyilvánította, például olyanokat, hogy „volt nekem két ökröm”, vagy amiben

„hatökrös gazdáról” esik szó. Kulákot már azért meg lehetett fosztani a házától

és földjétől, már azért börtönre vetettek, ha hatósági engedély nélkül levágta a

saját disznóját, vagy kiásta a saját gyümölcsfáját, vagy a földjét nem vetette

be időben.[8]

Minden ilyen és hasonló esetben az elhurcolás előtt először még megbírságolták a

kulákot. A „normális” adó is szigorúan sújtotta az egyéni gazdát, e bírságolások

külön, járulékos adóterhet jelentettek. A következő fokozat az volt, hogy a

teljesíthetetlen adó- és bírságolási terhek következtében felgyülemlett

„hátralék” miatt végrehajtották a kulákot, vagyis lefoglalták, elkobozták

gépeit, állatait, földjét, házát, öt év leforgása alatt, 1953-ig a kulákoktól a

párt és az állam 6300 lakóházat és 16 000 gazdasági épületet vett el.[9] Külön

fájdalmas volt, hogy a mezőgazdasági gépeket is elkonfiskálták s átadták a

kialakuló termelőszövetkezeteknek. Ezeknek a kegyetlen intézkedéseknek kettős

célja volt. Egyik, hogy a párthatározatnak megfelelően „kiiktassák”, vagyis

likvidálják, megsemmisítsék ezt a réteget. A másik, talán még fontosabb, hogy

bebizonyítsák: az egyéni gazdálkodás nem eredményes, az egyéni gazda nem

boldogul. Az eredményességet, a boldogulást azonban mesterségesen akadályozták,

mert a zaklatásokon és elhurcolásokon, vagyis a paraszt kikapcsolásán kívül még

korlátozták is az egyéni gazda munkáját. Például rendelettel tiltották, hogy

kulák hasznot hajtó állatot neveljen, kulák nem tarthatott apaállatot. E sok

tudatos és kártékony korlátozás ellenére ez a réteg, míg teljesen meg nem

semmisítették, lényegesen többet termelt, mint a kolhozok, s mikor a teljes

likvidálás bekövetkezett, az ország közellátása először majdnem, majd végleg

összeomlott. Végezetül a kulákságot különösen szigorúan sújtotta az, ami

egyébként minden parasztot, akár egyéni, akár kolhozparaszt volt, teljesen

tönkretett: a begyűjtés, a kötelező beszolgáltatás rendszere. De erről később.

Hogy jöttek létre, hogyan szerveződtek s hogyan funkcionáltak a

termelőszövetkezetek, a szocialista mezőgazdasági üzemek? Tulajdonképpen ez is a

„kulákok” megtépázásával kezdődött, mert az első társulásokhoz úgy szereztek

földterületet, hogy a gazdagparasztok által bérelt földeket elvették. Rendeletet

hoztak ugyanis, hogy a saját föld és bérelt föld együttesen nem lehet több 40

holdnál, a többletet le kellett adni — s ez volt a bérlet. A gyakorlatban ez azt

jelentette, hogy jó gazda által művelt jó földet vettek el szocialista

kísérletezés céljaira.

A termelőszövetkezetekhez a tagokat türelmetlen és kíméletlen toborzással

szerezték, rendőri eszközökkel hajtották be őket. Mert magától jóformán egyetlen

paraszt sem kívánkozott a kolhozba. A párt arra számított, hogy a nincstelenek

és törpebirtokosok vagy kisparasztok majd tömegével áramlanak a tsz-be. A

számítás arra alapult, hogy az 1945-ös földreform óta alig tettek valamit a

földhözjuttatottak támogatására. Földet adtak, de megfelelő tőkét, szerszámot,

állatállományt, vetőmagot ritkán, vagy egyáltalán nem. Ez az elhanyagolás

szándékos volt, a későbbi, vagyis mostani, a tulajdonképpeni cél érdekében, hogy

ti. a paraszt, lehetetlenülvén új földecskéjével, ne lásson más kiutat, mint

hogy földjéről lemondva bemenjen a kolhozba. Most vált világossá, hogy a nagy

vívmányként kikiáltott földreform a paraszt számára egyszerűen csak gazdacsere

lett; a régi földesúrtól elvették a földet s odaadták a régi nincstelennek, most

aztán, kolhoz ürügyén, elveszik tőle is. A paraszt a kolhozban nem

társtulajdonos lett, hanem csak mezőgazdasági napszámos egy mezőgazdasági

gyárban, nagyüzemben, s mint csakhamar kiderült, szegény, véghetetlenül szegény

agrárproletár. A kisparaszt, jól sejtve ezt, a végsőkig vonakodott lemondani

45-ben kapott kis földjéről. A magyar paraszt — kicsi, nagy, szegény vagy

gazdagparaszt — mérhetetlen szeretettel csüngött kis parcelláján, látástól

vakulásig szívesen dolgozott, még a rezsim-adta szűk keretek között is. Pedig a

földhöz juttatott kisparasztok szándékos elhanyagolása embertelen viszonyokat

teremtett. Előfordult, hogy igásállat híján a paraszt maga állt az eke elé és

barom módjára vontatott, míg felesége tartotta az eke szarvát. A 45-ös

földosztás utáni paraszti hősiesség — és keserűség! — irodalmi megörökítésének

egyik példája, tanúskodása így hangzik: „Aztán föld volt, és szerszám semmi! Mit

kezdjen véle a paraszt, mit ér neki, ha övé a föld, s nincs mivel szántani? … A

cselédségből kilépett a nép, földje volt: s mehetett a cselédsorba megint! Egész

esztendőre nem bújt ki a napszámjából, mit ősszel s tavaszon meg a nyárba

szerzett, hogy a kenyere meglegyék. A földtelen nyomorúságból bele a másikba;

amikor földje van, s mégsem a maga gazdája, nem a maga ura! … Ott a föld — s

marad a nyomorúság, marad a veríték…”[10]

A kisparasztság, e nehéz viszonyok ellenére is, ameddig csak tehette, távol

tartotta magát a kolhoztól. Úgyannyira, hogy még az első nagy

beszervezőkampányok után is, 1949 tavaszán a 45-ben földhözjuttatottak 62

százaléka nem volt hajlandó belépni, sem csábítás, sem fenyegetés nem használt,

62 százalék ellenállt a kolhoznak. Pedig ezek egyáltalán nem voltak

„gazdagparasztok, kulákok”. A gazdasági nyomás és a falun folytatott

rendőrterror azonban évről évre fokozódott s végül a kis- és középparasztság

egyre nagyobb számban kényszerült a kolhozba. A „gazdagparasztok” már likvidálva

voltak. A középparasztság gerincét és függetlenségét pedig megtörték az ún.

tagosítással. Ez a „földrendezés” egyfajta erőszakolt cserebere volt a

földekkel: a termelőszövetkezet földjeit egy tagba összpontosították, egymás

közelébe hozták, úgy, hogy a paraszttól elvették a legjobb földeket, s

„kárpótolták” más földdel, amelynek a minősége sokkal rosszabb volt és ráadásul

a házától sokkal távolabb esett, mint régi, saját földje. Mindez szintén nem

ment zaklatás, feljelentés, erőszakoskodás és emberi tragédiák nélkül.

Jóllehet a termelőszövetkezetek ily módon a legjobb földeket kapták, s az egyéni

gazdálkodók rovására és a szocialista gazdálkodás felsőbbrendűségének

bizonyítására számos kedvezményben részesültek, mégsem váltak sikeres

gazdaságokká. A szocialista szektor egyszerűen nem működött. Elsősorban azért

nem, mert a társulás nem lévén önkéntes, a tsz-tagok munkakedve egyenlő volt a

nullával. Annak a parasztnak, akitől elvették az oly szeretettel művelt

földecskéjét, sem munkakedve, sem munkaerkölcse nem lehetett. A maga kis

nadrágszíj-földjén csodát is művelt, de mikor ettől megfosztották, mindegy volt

neki, ha a rábízott gabona behordatlanul rohad a földön. Míg maga termelt s

értékesített, szívét-lelkét, testét-idegét beleadta a munkába, most ímmel-ámmal

dolgozott, a burgonya felét nem szedte ki, a kukorica nagy részét töretlenül

hagyta a földeken. A szisztéma sikerrel törte meg a gerincét.

A termelőszövetkezetek eredménytelenségének másik, lényeges oka a vezetés hozzá

nem értése és tapasztalatlansága volt. A párt már politikai okokból is kénytelen

volt nélkülözni a szakszerű vezetést a kolhozokban. Mert például akadtak kitűnő,

módosabb gazdák, akik a kezdet kezdetén úgy gondolták: ám legyen — ők is

szövetkezetet, termelőszövetkezetet alakítanak. Az ilyen önkéntes társulás

valódi parasztok tapasztalt vezetésével gazdaságilag is jól működött volna. De a

párt mindenáron ki akarta irtani a kulákot s ellentétben hangosan hirdetett

elveivel, nem engedte érvényesülni az önkéntességet, ezért az ilyen

termelőszövetkezeteket betiltotta: a tsz-mozgalom elején az új tsz-ek kb. 13

százalékát hatóságilag feloszlatták, hogy megakadályozzák a „kulák és

kapitalista” befolyást. A tsz-ek élére aztán igen sok esetben városi embereket,

vagy kifejezetten „munkásokat” küldtek, többnyire olyat, aki „munkásnak” sem

volt jó, de pártérdemeket szerzett. Ezeket a falu — az egész falu — idegennek,

jövevénynek, vagy inkább jöttmentnek tekintette. És sértett önérzettel

„lumpenproletárnak” minősítette.[11] Tekintélye az ilyen vezetőnek már csak

azért sem volt, mert hiányzott a szaktudása, mezőgazdasági ismerete. Hibát

hibára halmoztak ezek a kolhozvezetők, akiknek egyetlen képesítésük az volt,

hogy a párt bízott bennük. A szakszerűtlenség egy példája. Pusztaszabolcsban az

állami gazdaságnak előírták, hogy gyapotot termeljen. Néhány év után

megállapították, hogy a vidék erre alkalmatlan, ekkor abbahagyták. Viszont

közben már a gyapottermeléshez szükséges vetőmagot rendeltek Oroszországból, s

a föld elvetése, kolhozítás, kuláküldözés, begyűjtés, termelési csőd

ezt át kellett venni, ha kellett, ha nem. Nem kellett, tehát — odadobták a

halaknak, egyék meg azok.[12]

Nemcsak a vezetők e tapasztalatlansága okozott károkat és tette ráfizetésessé a

kolhozgazdálkodást, bajokat okozott a kolhoztagság belső ellenségeskedése is. A

jól dolgozó és szorgalmasabb, eleinte még igyekvő parasztokat felháborította,

hogy a kolhozba becsődített és beterelt tömeg nagy része nem dolgozott s

helyette is neki kellett megfogni a munkát.

Ártott a termelőszövetkezeteknek az a körülmény is, hogy — jóllehet az egyéni

gazdálkodókkal szemben kedvezményezettek voltak — a mezőgazdaság általában a

kommunista rendszer mostohagyermeke volt. A hároméves tervben például az

összberuházásnak csak 15 százalékát fordították a mezőgazdaságra; az ötéves terv

idején ez a tendencia folytatódott. Ebből a kevésből aztán kevés jutott még a

szocialista mezőgazdaságnak is. A terv például 1953 közepére 11 milliárdot

irányzott elő a mezőgazdaságnak, de addig csupán 5 milliárd forint értékű

mezőgazdasági beruházás realizálódott.[13]

A termelőszövetkezetek vergődtek a tapasztalatlanság és a tőkehiány hálójában,

de más tényezők is akadályozták fejlődését. Az egész gazdasági rendszer és

szemlélet, a terv és a központi irányítás ugyanis számtalan béklyót rakott a

kommunista agrárpolitikának még erre az édesgyermekére is. A tsz-ek irányításába

mindenki beleszólt, pl. az állami bankok, melyek a tőkét folyósították, vagy az

állami kereskedelem, amely kikötötte, milyen árut termeljenek, mert csak azt

veszi át.

Megsínylették a tsz-ek a géppark hiányát: az un. gépállomások ugyan

kisajátítottak minden gépet, de a mezőgazdasági gépekre szánt beruházás alacsony

összege miatt így sem volt elegendő gép. A gépállomások aztán önkényesen adtak

vagy nem adtak egy-egy tsz-nek gépet, vagy későn adtak, mikor már nem lehetett

használni, mert aratógép híján a termés lábon maradt, traktor és behordás híján

pedig megrohadt az is, amit learattak. A géppark, a gépállomások növelése nem

tartott lépést a tsz-területek növelésével: oly gyorsan és meggondolás nélkül

szaporították a tsz-eket, hogy a gépesítés messze elmaradt; kialakult a

nagyüzemi gazdálkodás, annak technikai előfeltételei nélkül. Ezt is az ember

sínylette meg: óriási táblákon emberi erő és izzadtság végezte a gépek munkáját

is.

Ilyen körülmények között a szocialista termelési forma, a tsz országosan is

rendkívül ráfizetésesnek bizonyult és a tsz-ben dolgozók jövedelme, a

szétosztásra szánt bevétel oly kicsiny volt, hogy a mezőgazdasági bérmunkássá

lett paraszt fizetése a létminimum alá került. Még a párttörténetírás is

elismeri: „A termelőszövetkezetekben végzett munkából származó jövedelem most

már a hajdan legszegényebb embereket sem elégítette ki.”[14]

A falu, a paraszt, az egyéni gazdaság vagy a kolhozgazdaság számára egyaránt a

legsúlyosabb csapás, a legélesebb ostor egy kétágú ostor volt: a kötelező

beszolgáltatás és az árpolitika.

Az ötvenes évek elején az a Révai József, aki 1947-ben „reakciós mesebeszédnek”

minősítette a kolhozosítás tervét, a kolhozosítás kellős közepén kénytelen volt

elismerni, hogy a kommunista állam adóval és a beszolgáltatással úgy kifacsarta

a parasztot, hogy alig maradt valamije, amiből megéljen.[15]

Révai ezúttal az igazat mondta, de amit mondott, csak halvány vetülete volt

mindannak, ami a faluban a valóságban lejátszódott. Az állam arra kötelezte mind

az egyéni gazdaságokat, mind a termelőszövetkezeteket, hogy a termés nagy részét

szolgáltassák be az állami felvásárlóknak, hordják be az erre kijelölt

begyűjtési központba. Nem lett volna baj, ha a földből kiizzadt, kemény munkával

megtermelt áruért az állam tisztességes árat fizetett volna. Hisz mindenki azért

termel, hogy eladja s keressen vele. Csakhogy a szocialista államban a

kereskedelem is az állam kezére került, s a párt, amely a régi, kapitalista

világban bírálta a kereskedők mohó nyerészkedési vágyát — most túltett minden

kapitalistán és minden uzsoráson. A termény felvásárlási árát oly alacsonyan

szabta meg, hogy az sokszor a termelés önköltségét sem fedezte. A szocialista

állam 300—400 százalékos haszonra akart szert tenni, de nem volt ritkaság az

sem, amikor 500 százalékos profittal dolgozott. Az őstermelőtől például 2 forint

40 fillérért vitte el a bor literjét — a fogyasztónak ezt már 15—20 forintért

adta tovább. A parasztoktól 30 fillérjével vásárolta fel a tojás darabját — a

fogyasztó ugyanezt a tojást 2 forint ötvenért kapta kézhez. Az állatok vételárát

az állami kereskedelem oly alacsonyan szabta meg, hogy a paraszt számára az

állattartás nem érte meg, így nem is nevelt állatot. Persze „felvásárlásról”,

„kereskedelemről” aligha volt szó, mert a falu köteles volt eladni, amit

termelt, s a vételárat nem több, különböző kereskedő konkurrenciája alakította,

hanem az egyetlen nagykereskedő, vagyis az állam szabta meg.

Először csak 17 mezőgazdasági terméket soroltak a kötelező beszolgáltatás alá,

aztán nemsokára 37-et. A beszolgáltatás mértéke és a felvásárlási ár fordított

arányban állt egymással: minél alacsonyabban szabták meg az átvételi árat, annál

magasabban szabták meg a beszolgáltatás mértékét. Ez nem mehetett erőszak

nélkül. Ún. elszámoltató bizottságok járták a falvakat, személy szerint

számoltattak el mindenkit, egyéni gazdát vagy tsz-elnököt arról, ki mennyit

termelt. A bizottságok legfőbb tulajdonsága a gyanakvás, legfőbb feladata pedig

a gyanúsítás volt. Minden parasztban ellenséget láttak, aki titkolja, mennyit

termelt. Állandóan „szabálysértéseket” fedeztek fel, még a rossz termés, rossz

időjárás hónapjaiban és éveiben sem hitték el, hogy a parasztnak nincs többje,

mint amit bejelentett. A bizottságok rendőri kísérettel jártak. A legkisebb

gyanú alapján is bírságoltak: elkobozták a cséplőgépet, lefoglalták a

termeléshez szükséges szerszámokat, kártérítést írtak elő elmaradt

beszolgáltatásért. Az elmaradásokat 5 vagy 10 százalékos kamattal sújtották, s

ahol „kiderítették”, hogy a gazda, vagy a tanácselnök tudtával a

termelőszövetkezet „feketézett”, ott az illetőket egyszerűen letartóztatták s a

törvény öt évig terjedő börtönbüntetést engedélyezett.

A szigorú beszolgáltatási előirányzat s a begyűjtést kísérő rendőri intézkedések

nyomán kiürült a paraszt éléskamrája, kiürült a hombár, a hatóságok kiseperték a

paraszt padlását, kiszedték a krumplit a veremből. Aki, vagy ami, egyéni paraszt

vagy szövetkezet, nem tudott eleget tenni az előírásnak, azt kötelezték:

vásároljon másutt, szerezzen, ahogy tud, de az előírt beszolgáltatásnak tegyen

eleget. Ezt egy 1952 áprilisi párthatározat rendelte el s ezzel — ezzel is! —

visszatért a középkor, amikor a földesúr arra kényszerítette a jobbágyot, hogy

ha nem termelte meg a kivetett tizedet, a dézsmát, akkor dolgozzon éjjel is vagy

lopjon, de szerezze meg, kétszeres verejtékkel, amivel „tartozik.” Kommunista

tankönyvekben sok ilyen esetet lehetett olvasni a régi földesurakról. A

„tartozás” most, Magyarországon, az ötvenes évek elején, egyre nőtt. Az adóteher

1949 és 1953 között a háromszorosára emelkedett. Ha egyik évben jobb volt a

termés és a paraszt, a falu már remélhette, hogy most egy kis levegőhöz jut s a

terméséből neki is marad valami — akkor a párthatározat újra srófolt egyet és a

beszolgáltatási kvótát magasabban állapította meg; ha viszont rosszabb termés

következett, nem csökkentette a mércét, hanem meghagyta az előző, jobbtermésű év

kvótáját. Még hivatalos adatok szerint is 1952-ben több mint háromnegyedmillió

parasztcsaládnak nem maradt télire való gabonája, kenyere, vetőmagja.[16]

Megtörtént az, amire emberemlékezet óta nem volt példa, hogy a magyar falun nem

volt kenyér és nem volt burgonya.[17]

A rendszer mezőgazdasági politikája, kuláküldözés, középparasztság beverése a

kolhozba, szakszerűtlen vezetés, kizsigerelő munkatempó, kötelező

beszolgáltatás, uzsorásokat megszégyenítő, profithajhászó állami kereskedelem, —

mindez feltartóztathatatlanul vitt a csőd felé, mind emberi, mind közgazdasági

téren.

Kisebb-nagyobb parasztlázadások ütötték fel a fejüket. Az elszámoltató bizottság

elől elbarikádozták magukat a parasztok, de előfordult, hogy vasvillával

kergették ki őket a faluból. De végülis mindig a karhatalom bizonyult

erősebbnek. Napirenden voltak az egyéni parasztdrámák. Sánta Ferenc „Húsz óra”

c. könyve szemléletesen ír le egy ilyen tipikus és gyakori esetet. Balogh Antal

és családja, akinél ott lakott ötéves unokája is, éhezett, mint a paraszt

akkoriban, 1952 táján, általában. „Olyan esztendő volt az, hogy 30 deka kenyeret

kapott akkor a parasztember, s egy hétre kellett azt beosztania, az asszonyok

vágták a csalánt az árokpartról, és azt főzték, azt ette a család…” Balogh Antal

egy rokona, győri vasutas, valahonnét szerzett 30 kiló lisztet s elküldte

Baloghnak, merthogy az ott lévő unoka az ő keresztfia volt. Már aznap délben

megérkezett a Balogh portára a tanácstitkár, egy tanácstag és egy rendőr: Balogh

adja át a lisztet, amit délelőtt kapott, mert „halmozni” tilos. „Amíg én az

unokámnak nem tudok rendesen enni adni, addig ide senki ne tegye be a lábát!” —

jajdult fel és tiltakozott a paraszt. Erre azt mondták neki, hogy „a nép

ellensége.” Balogh Antal ekkor baltát ragadott, hogy agyonüti, aki csak egyet is

lép. A felesége rohant rá, hogy visszatartsa, s a szerencsétlen paraszt akkor

sírni kezdett, tehetetlen dühében-fájdalmában saját fejét verte a falba s véres

fejjel rohant végig a falun: „Ide lőjél, kommunista rendőr, ide lőjél!” A

történet vége: a paraszt lisztjét elvitték, kapujára írást ragasztottak, hogy

„ebben a házban az imperializmus ügynöke lakik”, s Balogh Antalt a párttitkár

feljelentette „izgatásért meg erőszakért.”[18]

Ilyen viszonyok között a termelés lehanyatlott, majdnem megállt, nemcsak az

egyéni gazdaságokban, hanem a szocialista termelők szektorában is. A

kolhozosítás és az agrárpolitika következtében például rakásra hullottak el az

állatok: takarmány nem volt, a vágási tilalom miatt viszont az éhező állatot sem

volt szabad levágni, — tízezrével és húszezrével pusztult el ló, marha, juh és

disznó. 1950—54-ben sokkal alacsonyabb volt a kenyérgabona-termés, mint például

negyven évvel korábban, 1911—1915-ben, s ehhez meg kell gondolni, hogy azóta a

lakosság 25 %-kal növekedett.[19]

A termelőszövetkezetek 1953 elején már nem tudták eltartani a benne dolgozókat,

a parasztok otthagyták a falut s az iparba mentek, városi proletárnak. Mióta

megindult a kolhozosítás, a rendszer minden eszközzel és kíméletlenül ragadta el

a földet a paraszttól, kényszerítette, hogy „ajánlja föl a földjét.” Elvette a

földet a kuláktól, a kétlakitól, a vasutasoktól, falusi születésű munkástól.

„Földfelajánlás” címén néhány év alatt csaknem kétmillió katasztrális holdra

tette rá a kezét, — aztán nem tudott vele mit kezdeni. Még a

termelőszövetkezetek is — ezek valóban önként — földfelajánlások útján

igyekeztek szabadulni a földektől, melyeket nem tudtak megművelni. 1953-ban

Magyarország eljutott oda, hogy óriásira nőtt az elhagyott, megműveletlen

földterület: „összesen 3—3.5 millió katasztrális hold maradt gazdátlan az

országban.”[20]

Három, három és fél millió hold. Annyi, illetve több, mint amennyit 1945-ben a

földosztáskor kiosztottak. A „földhözjuttatottak” kezéből így vették ki újra a

pár éve juttatott földet. Kivették, kifacsarták.

A Kommunista Párt első írásai, vezetőinek beszédei, 1945-ös választási programja

biztatta a gyár- és üzemtulajdonosokat, hogy vágjanak neki bátran az újjáépítés

munkájának, a háborúban megrongálódott gyáraikat állítsák helyre. „Azokat a

kapitalistákat, akik az újjáépítésben segítenek, nem tekintjük ellenségnek” — ez

volt a pártlap s a pártsajtó alapmotívuma. Ezzel az ígérettel a kommunisták

előcsalogatták a bizalmatlan tőkét s megindult az ipari termelés.

Rákosi Mátyás több beszédében biztatta a kisiparosokat és kiskereskedőket is,

hogy ne féljenek a kommunizmustól: a párt becsüli a kétkezi munkát s „a

kommunista párt támogatja, sőt, elősegíti a becsületes kiskereskedelmet”.

Néhány év sem telt el, a tulajdonosoktól elvették a nagy költséggel felépített,

kitatarozott gyárakat; a kisiparosokat beterelték un. kisipari szövetkezetekbe,

vagyis önálló műhelyek helyett megteremtették a mesteremberek kolhozát; a

kiskereskedőket elnevezték kiskapitalistáknak s kimondották a halálos ítéletet a

kisebb-nagyobb sarki fűszerüzletekre is.

A kommunisták a koalíciós partnerek nagy részével, a munkásság és a társadalom

jelentős elemeivel sikeresen fogadtatták el, már a legelső periódusban, hogy

„bizonyos fokú” államosítás mind a gazdasági fellendülés, mind a szociális

igazságosság szempontjából hasznos és kívánatos. Az ún. „kulcsipar”

államosításának gondolata sok intellektuel fejében pozitívumnak számított. A

munkásságot pedig egy időre félrevezette a kommunista- és a szociáldemokrata

párt kezdeti politikája, amely addig, amíg a gyárak magánkézen voltak,

keresztülvitte a magasabb bért és — legalábbis elvben — kedvezőbb munkaviszonyok

megteremtését. Jóformán senki sem gondolta meg, hogy az államosítás hová vezet s

mi lesz a munkás sorsa, amikor nem több kisebb-nagyobb munkaadó, hanem egyetlen

munkaadó, konkurrencia nélkül álló, egyben rendőri hatalommal is korlátlanul

rendelkező munkaadója lesz csupán, nevezetesen a totális állam. Voltak, nem

kevesen, akik hittek a szocialista szisztéma legalapvetőbb gazdasági tételében,

az államosításban.

1945 végén államosították a bányákat, 1946 novemberében öt nagy ipari

vállalatot. Pontosan rá egy évre, 1947 novemberében az országgyűlés elfogadta

(XXX. tc.) a nagybankok államosítását. Pár hónap telt csak el, máris

következett, 1948. március 25-én a nagyszabású államosítás: állami tulajdonba

vettek minden, száznál több személyt foglalkoztató üzemet, vállalatot, összesen

594 üzem került állami kézre, 160 000 munkás lett állami alkalmazott. A

bányászat és kohászat 100 %-ban, a többi jelentős ipar 90—98 %-ban lett egyetlen

munkaadó tulajdona. Csupán a könnyűiparban maradt meg némi magánvállalat, egyes

iparágakban, mint az élelmiszer- vagy papíripar, de ezen a téren is a

magántulajdon lecsökkent 77 %-ról 25 %-ra, például a gumiipar 100 %-ról 6.5

%-ra.[21]

1949 decemberében pedig csaknem teljesen felszámolták a magánszektort: a tíznél

több személyt foglalkoztató üzemeket is állami tulajdonba vették. Legalábbis 10

személyről beszélt a törvény. A gyakorlatban azonban a helyi pártszervek és

hatóságok rálicitáltak a törvényre, hatalmas lendülettel és karhatalmi

segítséggel olyan atmoszférát teremtettek, amelyben még a két-három

alkalmazottal dolgozó kisüzemet is felszámolták. A levegőben volt, hogy mindent

„túlteljesítsenek”, ezen a téren is alapos munkát végeztek tehát: felszámolták a

kisipar és kiskereskedelem döntő hányadát. Ebben politikai számítás volt:

Magyarországon ez a réteg a csekély vagy hiányzó nagypolgárságot helyettesítette

s a társadalmi egyensúly, valamint a felfelé törekvés tényezője volt,

szorgalmas, leleményes, kultúra iránt érdeklődő és módos, önálló, független

egyedek összessége. Ahogy a földosztással az arisztokráciát, az egyházüldözéssel

a papságot, a föld visszavételével a parasztságot, az államosítással a

munkásságot, úgy a kisipar- és kiskereskedelem felszámolásával ezt a réteget is

meg akarták fosztani a talajtól, melyben gyökerezett, s a gyökerektől, melyek

éltették. Nekik is vagyontalan, levegőben lógó, az állam kénye-kedvére

kiszolgáltatott rétegnek kellett lenniök. Ahogy a parasztságot a kolhozokba, úgy

a kisiparosokat az un. kisipari termelőszövetkezetekbe terelték be. Egy életen

át szorgalmasan, szaktudással, verejtékkel dolgozó és kuporgató elsőrangú

kisiparosokból állami alkalmazottat, bérmunkást csináltak. S mivel e szorgalmas

kisiparosok és kiskereskedők jobbára háztulajdonosok is voltak, nagyrészt

ellenük irányult a házak állami tulajdonba vétele is.

A korszak egyik legjelentősebb írója, valójában a legnagyobb élő magyar író,

Márai Sándor, külföldön közreadott könyvében jól ábrázolja az egész államosítási

művelet módját, jellegét, lefolyását. „A régi tulajdonosok — írja — reggel már

nem léphettek be a gyárépületbe, melyet nem ritkán ugyanegy család két, három

nemzedéke épített fel. Vagy, ha lakásuk volt a gyárban, el kellett hagyniok az

épületet és nem vihettek magukkal mást, csak a ruhát, amit éppen viseltek.”

Márai ezután leír egy egyéni esetet, szemléltető példát: „Ez történt annak a

nyomdavállalatnak és liberális lapnak tulajdonos-főszerkesztőjével, akit reggel

elkergettek az épületből, ahol apja, nagyapja alkotott egy nagy, tehetségesen

tervezett és vezetett, többszáz nyomdásznak, hivatalnoknak, újságírónak

kenyeret, hivatást adó intézményt. A tulajdonos-főszerkesztő — csendes,

fegyelmezett, kevés szavú ember — szótlanul engedelmeskedett a kiutasító

parancsnak. Az új „vállalatvezető” a kapuig kísérte, ott megparancsolta a

kapusnak, motozza meg gazdáját, nem visz-e magával valamilyen zsebben elrejtett

értéktárgyat, — pénzt, értékpapírt, egyszóval valamit, ami tegnap még a

tulajdona volt, — nem vett-e magához valamit a sajátjából?… A kapus — hegyesre

viaszkolt bajszú, alföldi öreg paraszt, aki kölyök korától szolgált a

vállalatnál — reszkető kézzel engedelmeskedett. Megmotozta a gazdáját, de e

művelet közben hüdésesen megbénult a keze, sírni kezdett. Minthogy ez népellenes

magatartás volt, a vállalatvezető szigorúan megrótta a kapust és aztán

sajátkezűleg végezte a motozást. A tulajdonos mozdulatlanul állt a kapuban,

megvárta, amíg engedélyt kap a távozásra, és aztán szótlanul kilépett az utcára,

elhagyta az épületet, ahol száz év munkájával alkotott meg családja egy jelentős

vállalatot. Ilyen közjátékok mindennaposak voltak.” Ez, így, az író

szemével.[22]

Az ábrázolt eset még a „szelídebbek” közé tartozik. Kisiparosokkal,

kiskereskedőkkel, ügyvédekkel, orvosokkal a házak államosítása során még

kegyetlenebbül bántak el. Az egyik alföldi városban a lefoglalok, akik a

cselédlánytól előre értesültek, hová falazta be néhány megmentett aranyát a

háztulajdonos, kőművessel bontatták fel a lakást s e dráma közepette az orvos

felvágta ereit. Ez is „mindennapos közjáték” volt azokban az időkben.

Az államosítás, a totális állam rendszerének bevezetése nem korlátozódott a

gazdasági életre, követte, mint láttuk, az iskolák államosítása, az állam

államosítások, kisipar, feszített tervek, munkahajsza, gigantománia, szakszervezetek, bérviszonyok, az ipari termelés csődje

oktatási-nevelési monopóliuma, majd a rendkívül fontos terület, a könyvkiadás

államosítása, a színházak, filmgyártás és a mozik állami tulajdonba vétele. A

pluralizmus felszámolása minden téren, politikai, gazdasági és szellemi

vonatkozásban egyaránt.

Semmivel, az égvilágon semmivel sem indokolható e monopólium megteremtésének

erőszakos módszere és folyamata, amellyel a Kommunista Párt véghezvitte ezt a

totális kisajátítást. De teoretikusok, szociológusok, szociálromantikusok vagy

fanatikusok mindig találnak s végül maga a magyar társadalom is talált volna

mentséget és igazolást a történtekre, ha a végeredmény emberségesebb társadalom,

magasabb életszínvonal, jól működő gazdasági élet és virágzó kultúra lett volna.

Vannak társadalmak és intellektuelek, akik ennek fejében elfogadják s eltűrik a

szabadságjogok korlátozását is. Magyarországon azonban, és másutt a szocialista

országokban, ez az alternatíva nem létezett, a szabadságjogok elkonfiskálását és

a machiavellista hatalomátvételt nem követte gazdasági jólét és igazságos

szociálpolitika. A kommunizmus-szocializmus — ez a magyarországi tanulság — erre

nem képes, nem alkalmas, mindezt nem nyújthatja. A szociális megváltást várók

Magyarországon végzetesen csalódtak.

Hogyan volt ez lehetséges?

Az egypártrendszer csakhamar bevezette a tervgazdálkodást. 1947—1949-ig a

hároméves terv, 1950—-1954-ig az első ötéves terv volt hivatott meghozni és

bebizonyítani a szocialista gazdálkodás felsőbbrendűségét. Kiderült azonban,

hogy a terv elsősorban arra való, hogy túlteljesítsék és idő előtt befejezzék. A

hároméves tervet nem sokkal elindulása után átdolgozták s kimondották, hogy a

tervcélokat két és fél év alatt kell elérni. Az első ötéves tervet szintén

menetközben módosították, hisz már megindulása előtt is komolyan foglalkoztak a

gondolattal, hogy a tervet 1954 helyett 1951-re kellene teljesíteni. Ilymódon a

terv minden alkalommal „feszített terv” lett, s ez a szédületes iram, ez a

természetellenes „ugrás” csakhamar megbosszulta magát, szembekerült mind a

gazdasági törvényszerűséggel, mind a munkásság, a „dolgozók” érdekeivel. Az

ötéves terv módosításának néhány jellemző adata: az eredeti terv 186 százalékos

emelést irányzott elő, a tervmódosítást ezt felemelte 310 százalékra. A

nehézipar növelését 1949-ben 204 százalékra tervezték, a tervmódosítás után már

380 százalékra. Új gyárak létesítését, gyárfejlesztést, felszerelést, illetve

ennek növekedését 438 százalékban szabták meg.[23] Ez a nagyszabású és

gyorsütemű fejlesztés, egybekapcsolva a gigantomániával, kiemelkedő nagyipari

létesítmények gyors elővarázsolásával, általában jellemző volt a kommunista

rendszerekre, melyek követték és másolták Sztálin tételét, hogy ti. a

szocializmus alapja a nehézipar. De egyik szomszédos kommunista országban sem

volt olyan szédületesen nagy az iparosítás erőszakolása, mint Magyarországon. Az

ötéves terv itt, összesítve és végeredményként, 210 százalékkal növelte az ipari

termelést, ugyanakkor, mikor például Lengyelország 158, Csehszlovákia 98,

Kelet-Németország 92,3, Románia 144, Bulgária 120 százalékos növekedést mutatott

fel.[24] A jóval kisebb csehszlovákiai és kelet-németországi számokat érthetővé

teszi, hogy ezek korábban is fejlettebb és nagyobb iparral rendelkeztek, tehát

magasabb szintről indultak el. De éppen ez mutatja a magyar iparfejlesztés gyors

ütemének irrealitását: ez a program egy mezőgazdasági országból akart máról

holnapra mindent túlszárnyaló ipari államot kifejleszteni, egy tipikus

agrárállamból, agrárország adottságai mellett akarta kiformálni, mint Gerő

mondotta, a vas és acél országát, ahol nem volt kellő mértékben sem vas, sem

acél.

A gigantománia mellett a másik hiba a beruházások aránytalansága volt. Magán az

iparon belül is aránytalanul sokat fordítottak a nehéziparra a könnyűipar és

fogyasztási ipar rovására, általánosan pedig az ipar kedvéért, mint láttuk,

aránytalanul elhanyagolták a mezőgazdasági beruházásokat. Az iparon belül a

beruházás 9 tizedét a nehézipar kapta.

A tervek nagyságához szükséges arányban azonban nem állt rendelkezésre, az

iparban sem, megfelelő tőke. A finánctőkét tehát a kommunista állam „élőtőkével”

pótolta, vagyis a munkás testi-lelki erejével, verejtékével. A munkásállamban

megkezdődött a munkások maximális igénybevétele, valósággal kifacsarása.

Elegendő „munkatőke” érdekében elrendelték a „rejtett tartalékok”

felszínrehozását. Nagyszabású mozgósítás kezdődött, egyrészt nagy — és

tanulatlan — munkástömegeket tereltek az iparba, másrészt elhozták a munkaerőt a

faluról, a mezőgazdaság nagy kárára. A nehézipari megalománia áldozata lett a

minőségi munkára nevelt kisiparosság is, amelyet ez a munkaerő-mozgósítás

kiszívott a műhelyekből és képzettsége félretételével csatasorba állított a

nehézipar frontján. A „rejtett tartalék” azonban nem csak új gyárimunkás rétegek

elővarázsolását jelentette, „rejtett tartalék” volt, kommunista felfogás

szerint, magának a munkásnak az ereje, tartaléka is. Eszerint: minden munkás

lényegesen többet tudna dolgozni, mint eddig dolgozott, tehát többet is kell

dolgoznia. A hivatalos pártzsargonban ezt így mondották: „fokozni kell a

munkaintenzitást.”

A „munkaintenzitás fokozása” a gyakorlatban a munkaidő jobb kihasználását, a

munkafegyelem szigorítását jelentette, — többet és gyorsabban. Ez teremtette meg

a munkaversenyek, munkafelajánlások rendszerét, a munka- (és munkás-) hajszát, s

olyan termelési és bérezési módszerek bevezetését, melyek csak a régi

kapitalizmus idején léteztek, s melyeknek a modern kapitalizmus ebben az időben

már jórészt búcsút mondott. 1947 közepén, amikor Magyarországon az ipar még nem

volt államosítva, a kommunista „Szabad Nép” dörgedelmes cikket írt a darabbér

ellen, ostorozva, mint a kapitalisták munkásellenes szisztémáját.[25] Az

államosítás után azonban a kommunizmusban újra felvirágzott a teljesítményi bér,

az akkordmunka, a Bedeaux-rendszer, a darabbér, a munkáskizsákmányolás egyik

legfőbb eszköze. Azzal a különbséggel, hogy a kommunista munkahajcsárok

rálicitáltak a kapitalista munkavezetőkre is. Megszületett a munkanorma, a

„norma” fogalma. Kikísérletezték, hogy valamely munkát nagy iramban, percnyi

szünet nélkül, teljes bevetéssel hogyan tud valaki elvégezni egy óra alatt. Ezt

a teljesítményt állapították meg, mint mindenkire kötelező normát. A normákat

oly magasan szabták meg, hogy ahhoz hasonlót a szabadpiaci gazdálkodás

rendszerében ma már lámpással sem lehet találni. A kapitalista Bedeaux-rendszer

például egy vasúti kocsi elektromos hegesztésére 1300 munkaórát írt elő; a

kommunista Magyarországon ugyanennek a munkának az elvégzésére csak 460

munkaórát engedélyeztek, s ha a munkás nem végezte el ennyi idő alatt, hanem pl.

1300 órát dolgozott a munkán, akkor is csak 460 óra után kapott bért.

Kapitalista munkaviszonyok közepette egy bányász 5—6 csille szenet volt köteles

felhozni egy „siht”, egy műszak alatt, a magyarországi szocializmusban 10—11

csillét volt köteles megtölteni.[26] A tervpolitika irányítói bevezették a

„permanens normarendezést”, vagyis egyre gyorsuló ütemben mindig szigorúbb

teljesítményt követeltek. 1948 végén már általánosan megkívánták — üzemtől,

munkástól egyaránt —, hogy 100 százalékon felül teljesítse a normát. 1949 elején

már az előző évi okt.—nov.-i teljesítmények 105 százalékában állapították meg az

új, kötelező normát.

A normaszigorítás elterjedt, gyakorlati és agitációs módszere volt a

munkaverseny, részben a kitűzött terv idő előtti teljesítése, részben kimagasló

teljesítmények produkálása, hogy az általános, átlagos teljesítményt is ehhez a

mesterségesen kiugratott eredményhez igazítsák, kötelező módon. A

munkaversenyben részt vettek az üzemek, az üzemeken belül pedig egyes munkások,

az ún. sztahanovisták. A párt központi vezetőségének 1950 januári határozata

indította el az „önkéntes munkafelajánlások” hullámát, önkéntességről azonban

szó sem volt, aki önként kijelentette, hogy ellene van a munkaversenynek, az

karhatalmi kérdés lett. Munkafelajánlásra a legkülönbözőbb dátumok adtak okot és

indokot. Az első nagy felajánlást április 4-e tiszteletére tették; április 4-e a

nap, amikor a Vörös Hadsereg végleg „felszabadította”, vagyis birtokba vette

Magyarország egész területét. Mindjárt ezt követte a „május elsejei” felajánlás:

a Csepel Vas- és Fémművek „versenyre hívta ki” a diósgyőri munkásságot az évi

terv idő előtti teljesítésére. Ezen belül csakhamar szokássá lett a negyedévi, a

havi, vagy a heti terv korábban történő befejezése, a nyert időben aztán nem

szünet vagy pihenés volt, hanem további túlteljesítés. Általános volt a „hétvégi

hajrá”, hóvégi stb. hajrá. Jogcím, ürügy mindig volt újabb „versenyre”. Külön

kellett izzadni és hajszolni magát a munkásnak a „koreai műszak” keretében,

vagyis az észak-koreai kommunista állam megsegítése címén; a régi Szent István

nap, újabban az „Alkotmány ünnepe” éppúgy ürügy volt munkaversenyre, mint az

oroszországi októberi forradalom kerek vagy egyáltalán nem kerek évfordulója,

pl. a 33-ik. Kedvelt dátuma volt a felajánlásoknak természetesen Sztálin

születésnapja vagy Rákosi Mátyás életének egy-egy eseménye. Munkaverseny volt

abból az alkalomból, hogy tíz éve szabadult Rákosi a szegedi Csillag-börtönből.

Mindent homályba borított aztán Rákosi 60. születésnapja 1952-ben. Ország-világ

zengett a nagy sztahanovisták élenjáró felajánlásaitól. A kispesti Textilgyár

munkásprimadonnája, Peresíts Károly bejelentette a rádióban, hogy Rákosi

születésnapja előtt néhány nappal máris befejezte az ötéves terv végére

előirányzott munkáját. A másik nagy sztahanovista, Pióker Ignác, s a harmadik,

Csanádi József, mindkettő esztergályos, közölte 1952 februárjában, hogy a

tervteljesítésben már 1956-nál tart.[27]

A sztahanovizmus nagy elkeseredést szült a munkásság soraiban, a

sztahanovistákat munkásárulónak nevezték, mert kimagasló teljesítményük

túlnyomórészt csaláson alapult. A kiszemelt vagy felkínálkozott sztahanovista

ugyanis kezére dolgozó segédmunkásokat kapott maga mellé, a legjobb nyersanyagot

és a legjobb szerszámokat kapta, ezzel és így ért el csúcsteljesítményt, amit

aztán példaképül állítottak az átlagmunkás elé, aki segédmunkások hada nélkül,

rossz anyaggal és gyenge szerszámmal vagy géppel volt köteles elérni vagy

megközelíteni a sztahanovista teljesítményt.

A sztahanovizmus egyik mozgató rugója a szándékosan alacsonyan szabott munkabér

volt. Aki többet teljesített, jutalmat, prémiumot kapott. Az alacsony bérek

miatt minden munkás, ha akart, ha nem, kénytelen volt többet dolgozni a prémium

reményében. Ez mozgatta a rekordhajhászást, de az újabb rekord csakhamar

„normális norma” lett, s aki ezt a teljesítményt nem tudta nyújtani, végül is

még kevesebb bérrel ment haza, mint korábban.[28] A munkaverseny rendszere ily

módon oda vezetett, hogy először több munkáért kaptak ugyanannyi bért, később

több munkáért kevesebb fizetséget. Három-négy év leforgása alatt a normaemelés

50—60 százalékos volt, a munkások reálbére viszont kevesebb lett.[29] A

kommunista állam bérpolitikája különben is antiszociális volt. Már 1949 elején,

új bértarifák bevezetése alkalmával, csökkentették bizonyos kategóriák

alapbérét, ami hátrányosan hatott ki a munkások bérére minden vonalon. A

vasipari munkások olyan felháborodással fogadták az intézkedést, hogy ott a

rendezést el is kellett halasztani. A bérpolitikát súlyosbította az árpolitika,

az időnkénti drágulás, melyet a béremelések sohasem tudtak utolérni. 1952-ben

pl. a bérindex (átlagos) emelkedése 58,2 százalék volt 1949-hez viszonyítva,

ugyanezen periódusban viszont a fogyasztói árindex 87 százalékkal emelkedett.

1952-re a munkások és alkalmazottak egy keresőre jutó reálbére, még hivatalos

kimutatás szerint is, lényegesen csökkent, egész pontosan 17,7, illetve 20,3

százalékkal volt alacsonyabb, mint 1949-ben.[30]

A Kommunista Párt totális hatalomátvétele után három—négy évvel a magyar

munkásság elszegényedett, soraiban nem volt ritka az éhezés, nélkülözés, a

legreménytelenebb proletársors. A párt és a tervgazdálkodás a munkásság

szipolyozásában nem ismert mértéket, újabb és újabb ötletekkel vette igénybe

nemcsak munkaerejét, hanem fizetőképességét is. Így például a sok különféle

kényszerkölcsön — koreai kölcsön, békekölcsön stb. —, amely papíron önkéntes, a

gyakorlatban kötelező volt, sokszor egy félhavi, vagy néha egész havi fizetést

is elvitt. A magyar munkás tehát mindent egybevetve egy évben valójában 13

hónapot dolgozott, de csak 11 havi fizetést kapott. Amíg egyfelől a rendszer

tartóoszlopa és rettegett szerve, a politikai rendőrség dúskált az anyagiakban,

másfelől az iparban dolgozók a létminimum határán, vagy az alatt küszködtek. Egy

ÁVO-tiszt havi fizetése legkevesebb 5000 forint volt, egy gyári mérnöké csak

1300—2200 forint. Egy ÁVO-közlegény 2000 forintot kapott, egy gyári művezető

mindössze 1400 forintot. A szakmunkás nem vitte többre havi 800—1100 forintnál,

a nagy többség, a segédmunkás fizetése pedig 650—800 forint között mozgott. Egy

másfajta összehasonlítás: amíg Angliában a munkás egy kiló kenyérért 14 percig

dolgozott, a magyar munkás ugyanezért 45 percig. Egy pár cipőért az angol munkás

10 órát, a magyar 70 órát dolgozott. Egy kiló burgonyáért az angol 5, a magyar

20 percig, egy férfiöltönyért az angol 41 órát, a magyar 240 órát dolgozott.[31]

A munkásnak és munkaerőnek ez a kizsigerelése azonban egyáltalán nem hozta meg a

terv és az iparosítás sikerét. Az ötéves terv 1953-ra gyakorlatilag összeomlott.

Egyrészt a tervgazdálkodás rugalmatlansága miatt, amely a hibák gyors és ésszerű

kijavítását nem teszi lehetővé; másrészt a nagyarányú bürokrácia miatt, amelynek

eltartása többe került, mint maga a termelés; harmadsorban pedig a terv eredeti

túlméretezettsége, nagyzási hóbortja miatt.

A gigantomániás elképzelések több objektuma, óriási veszteséggel, félbemaradt.

Legkiáltóbb példája volt ennek — s ésszerűtlensége mindenki számára látható — a

budapesti földalatti vasút építése. Ezzel a moszkvai metrót akarták utánozni, s

természetesen szovjet szakembereket hoztak. Ezek nem vették figyelembe, hogy a

Budapest alatti talaj más, mint a moszkvai, artézi kutak forrásaival van tele. A

szovjet mérnökök orosz hadiszempontokra ügyeltek, s ezért az észak—dél irányú

vonal helyett kelet—nyugati vonalat terveztek, hogy háború esetén az orosz

járműveknek Duna alatti összeköttetése legyen akkor is, ha a hidakat

lebombáznák. Két évig dolgoztak a terven, kerek egymilliárd forintot öltek bele,

de semmi hasznot sem hajtott, mert a szovjet technika csődöt mondott, s a tervet

1953-ban, befejezetlenül, abbahagyták.[32] Hasonló kudarccal járt több más

nagyszabású elképzelés a terv születési hibája és a szervezés tökéletlensége

miatt. A tiszalöki nagy erőművet elkezdték, aztán leállították. Mint a

szocializmus nagy diadalát harangozták be a kazincbarcikai ipartelep

megépítését, de már hat hónappal a megnyitás után átmenetileg be kellett zárni,

hogy általános reparálást hajtsanak végre; a gépek 30 százaléka ugyanis

tönkrement, miután előzőleg igen sok üzemi balesetet okozott.[33] A mohácsi

kombinátról, mikor elkészült, kiderült, hogy rossz helyre építették. A

lengyeltóti olajföldeken, tervtúlteljesítés címén, rablógazdálkodást folytattak,

nem hallgattak a szakemberekre, akik elszörnyedtek a mértéktelen kiaknázás

láttán; az eredmény az lett, hogy a rákövetkező évben az előző évinek csak 30

százalékát tudták kitermelni. A korábban egy keresztény szentről elnevezett

Dunapentelén, melyet az új korszak átkeresztelt Sztálin városnak, nagy acéltelep

építését kezdték meg. Valóságos botrány volt ez az új szocialista város.

Először, mert a toborzott és odahajtott munkások olyan embertelen körülmények

között éltek, hogy arra a korai kapitalizmus sötét évtizedeiben is alig akadt

példa s egy Dickens tolla sem tudta volna leírni az ott uralkodó

lakásviszonyokat és az erkölcsi züllöttség állapotát. Másodszor, mert a közelben

nem volt megfelelő nyersanyag, s főleg az oroszországi, távoli pontokról

szállították a szükséges vasat. Harmadszor: ezt is szovjet szakemberek

tervezték, mégpedig jó 20—25 évvel korábbi modell alapján, tehát már a kezdet

kezdetén negyedszázaddal elavult üzemet létesítettek. Az oroszok ugyanis egy

1928—29-es típusú amerikai gyárat másoltak le s ennek nyomán tervezték meg a

magyarországi gyárat. Megépítése négyszer annyi időbe telt, mint helyes,

normális technikai szakismeretek figyelembevétele mellett telt volna.[34]

Két bírálat és ítélet a szocialista Magyarország akkori állapotáról. Egyik

nyugati, a másik keleti. A nyugati, amerikai vélemény magva: a tervgazdálkodás,

mely a kapitalista gazdaságot jellemző állítólagos társadalmi anarchiának akart

véget vetni, nélkülözte a szabadgazdálkodás hatásosságát és a szocializmusban

majdnem teljes anarchiát eredményezett.[35] A keleti észrevétel a magyarországi

párttörténetírás utólagos megállapítása a munkaversenyről: „1952-ben már annyi

országos versenykampány zajlott, hogy a szervezők jóformán nem is tudták számon

tartani… a szervezés teljesen adminisztratív útra terelődött, és a részvétel

minden önkéntességet nélkülözött, formálissá vált. A versenyfeladatok

elbírálásánál egyoldalúan a mennyiségi szempontok domináltak. A mennyiségi

szemlélet sajátos megnyilvánulása volt a terv ún. globális teljesítése, ami

legtöbbször anyagpazarlást jelentett, hiszen a vállalatra kirótt termelési

tervet sokszor hatalmas tömegű eladhatatlan termék legyártásával

’teljesítették’. Ily módon a termelés összértékének gyakori ’túlteljesítése’ a

valóságban a legszélsőségesebb tervszerűtlenség forrása lett.”[36]

A tervgazdaság e tervszerűtlensége és az említett mennyiségi szempont igen sok

szubjektív és objektív romlást eredményezett. Kialakult a normacsalás módszere,

trükkök alkalmazása, munkaütemek kihagyása a gyorsítás és annak érdekében, hogy

a munkás teljesítménye minél nagyobbnak lássék. De kialakult a kollektív csalás,

becsapás és önbecsapás, amikor a gyárak, üzemek készítettek hamis

tervjelentéseket felfelé, a központ felé, amely képtelen volt ellenőrizni az

adatok valódiságát vagy valótlanságát. Ezt a műveletet nevezték köznyelven a

tervjelentések „kozmetikázásának”, vagy a „lakkozásnak”.

A tervgazdálkodás tervszerűtlensége nemcsak súlyos szerkezeti hibákat okozott,

hanem súlyos emberi szenvedéseket is. A gigantikus tervcélok érdekében 650 000

új munkaerőre volt szükség — papíron —, vagyis majdnem háromnegyed millió

munkást kellett az új ipari központokba és a fővárosba terelni. De a

lakáskérdést nem tudták megoldani, az elszállásolás és az étkeztetés egyaránt

embertelen körülmények között történt. Még az a munkás járt jól, aki —

családjától távol — egy bútorozott szobát bérelhetett; erre azonban nem volt

esélye, mert ilyen szoba többnyire havi 500—1000 forintba került akkor, amikor a

szakmunkás keresete az 1000 forint körül mozgott. Így a munkástömegeket

leírhatatlanul zsúfolt és piszkos munkásszállásokon helyezték el. Meglehetősen

sovány volt a koszt, az üzemi kantinok étele alig rendelkezett tápértékkel. A

pesti munkás akasztófahumora ekkor nevezte el az üzemi levest Zilahy-levesnek,

mert az eléje tett lötty pontosan olyan volt, amire ráillett a nagy

Az életszínvonal

bestseller-író regényének a címe: „Valamit visz a víz”.

A tervszerűtlenségre, kapkodásra, zűrzavarra jellemző, s egyben az

embertelenségre is, ahogy az ún. kétlaki bányászokkal bántak. A bányavidékek

falvaiban ugyanis sok olyan bányász élt, akinek picinyke háza és kicsinyke

földje volt. Volt tehát módja jobb lakásra, a hiányos koszt kiegészítésére pedig

veteményeskertje. Mégis, 1950. november 22-én egy párthatározat kényszeríteni

akarta a bányászokat, adják bérbe, vagy adják el az államnak földjüket, s ők

maguk költözzenek bányásztelepekre. Amíg egyfelől nem tudtak tisztességes lakást

biztosítani a munkásoknak, másfelől meglévő lakások elhagyására késztették a

bányászt. Az eljárás mögött az a kizsákmányoló feltételezés lappangott, hogy a

„kétlaki” munkás — mert nemcsak bányászokról volt szó — esetleg inkább

földecskéjén dolgozik s akkor a bányában vagy munkahelyén fáradt, s nem teljesít

eleget és nem teljesít túl.

A munkaerőmozgatásnak számos más embertelen velejárója is volt. Nagy számban

mozgósítottak és vontak be a munkába nőket, a legsúlyosabb fizikai munkát is el

kellett végezniök, építkezéseken éppúgy, mint a földeken. Ilyen körülmények

között gyakran a fiatalok foglalkoztatását és a gyermekmunkát tiltó

rendelkezéseket sem vették figyelembe, a munkahajsza, munkaverseny és

tervteljesítés szempontjainak mindent és mindenkit alárendeltek. Igénybe vették,

nevetségesen alacsony bér mellett a börtönben lévők és internáltak munkáját is,

sőt, a circulus vitiosus törvényei szerint a tömeges letartóztatások egyik

indítója olcsó munkaerő szerzése volt, ahogy ez a Szovjetunióban, a Gulág

szigetcsoport életében oly „példaadóan” kialakult.

Elképzelhető, hogy az ilyen módszerekkel toborzott munkaerő mit ért és mennyire

volt, illetve nem volt tartós és megbízható. Jóllehet a toborzók külön

prémiumokat ígértek, a munkába állók csakhamar prémiumot és munkahelyet egyaránt

otthagytak s elszivárogtak a munkástelepekről. Egy 1953-as adat, a kommunista

ifjúsági szervezet lapjának egyik cikkéből: „A Dorogi Szénbányászati Tröszt

területén február 1-től július 31-ig eltelt félesztendő során, a statisztikai

adatok szerint 97 százalékos volt az elvándorlás. Ez azt jelenti, hogy minden

száz toborzott közül csupán három emberből lesz bányász, aki Dorogon telepedik

le és ott ereszt gyökeret.” Kiderül ugyanebből a riportból, hogy pl.

Tokod-Altárón a két munkásszálláson 118, illetve 94 fő lakik, olyan tarka,

vegyes társaság, amelynek nagy része bányamunkára vagy akár egyszerűen fizikai

munkára, alkalmatlan. A kép egyben szomorú képe annak is, hogy a totális állam

rendszere mennyire felforgatta az egész magyar társadalmat. Kik toborzódtak

össze a bányatelepen? Földművelő, kubikos, keszonmunkás az abbamaradt pesti

földalattiról, kosárfonó, matróz, kereskedő, kulák, templomfestő, analfabéta és

kizárt egyetemista, fegyházból szabadultak, jampecek és idős emberek, férfiak és

nők egyaránt. A munkásszállót elözönlötték a könnyű hölgyek. E kép láttán

felteszi a kérdést a kor egyik szemtanúja: „Miféle társadalom lehet az, amely a

kényszermunka egyvelegébe tereli a tisztes családanyát a vihogó prostituálttal,

a megszalasztott professzort a jampeccel, a földjéről elvert gazdát a

kalandorral?”[37] Íme, látlelet és csendélet Magyarországon, anno Domini 1953.

És ezenközben a szocializmus útjára lépett Magyarországon nem volt senki és

semmi, ami a dolgozókat, a munkásokat megvédje az ilyen viszonyoktól. Nem volt,

mert megszűnt az érdekképviselet. A szakszervezet a párt meghosszabbított karja

lett, s munkája nem arra irányult, hogy magasabb béreket, elviselhető

munkakörülményeket sürgessen, hanem éppen ellenkezőleg, feladata abban merült

ki, hogy a munkást rászorítsa a fizetetlen túlóráztatásra, a vasárnapi munkára,

az ünnepnapi műszakok vállalására megfelelő különdíjazás nélkül. Eltörölték a

sztrájkjogot, s a szakszervezet, megcsúfolva eredeti feladatát, a munkahajsza

kíméletlen eszköze lett, a munkástársadalmon belül a spicli, a denunciáns a

fegyelmező szervek felé, egyben az egyetlen munkaadó korbácsa, az államhatalom

tranzmissziós szíja csupán, a tervtúlteljesítés elsőszámú felügyelője. Sok régi

szakszervezeti vezető szégyellte magát emiatt, de még több akadt, aki

vállalkozott a megszégyenítő feladatokra. Régi munkások, mint a párt kegyeltjei,

csakhamar felcserélték a munkapadot az íróasztallal, s azon a címen, hogy

„munkásállam vagyunk”, olyan vezetőposztokat kaptak, vállaltak, amelyre teljesen

alkalmatlanok voltak. Ez további elégedetlenség forrása volt az üzemekben. A

munkások, főleg a régi, bevált szakmunkások egyszerre látták, hogy a párt által

kinevezett új gyárigazgató, egykori munkás, nem tud megbirkózni feladatával.

Mert az élreállítás szempontja nem a hozzáértés volt, hanem a politikai

megbízhatóság, a párt iránti vak lojalitás. Az ilyen „munkás-vezérigazgató”

felett ráadásul ott állt a gyárba kivezényelt párttitkár. Ez parancsolt az

igazgatónak is, és éppúgy nem értette a dolgát, mint amaz. A hozzá nem értés, a

dilettantizmus vált uralkodóvá, óriási gyártelepeket tulajdonképpen két laikus

irányított, az ország és a dolgozó társadalom nagy kárára. De az egész gyár

kénytelen volt zokszó nélkül, bíráló észrevétel, vagy halk szaktanács nélkül

engedelmeskedni e két laikusnak. Mert ők, „proletár ösztönükkel” kellő

iskoláztatás nélkül is jobban tudták, mit hogyan kell csinálni, mint a polgári

származású szakemberek és mérnökök.[38]

Ilyen körülmények között érthető az államosítási politika, a tervgazdaság, az

ötéves terv és a kommunista gazdaságirányítás számos és számtalan jóvátehetetlen

hibája, az egész politika közgazdasági és emberi kudarca. Nagy Imre, a későbbi

miniszterelnök mutatta ki, politikája védelmében Rákosiékkal szemben, hogy „az

1953 előtti évek felelőtlen politikája csaknem 120 milliárd forintot nyelt el”

értelmetlenül.[39] Ugyancsak Nagy Imre tanúsítja, hogy évi két milliárd

forinttal kellett megtámogatni a nagy deficittel dolgozó, szakszerűtlen

külkereskedelmet. Az abnormális munkabevetéssel, elpazarolt tőkével és inhumánus

munkaviszonyokkal létrehozott új nagy létesítmények nem bizonyultak

jövedelmezőnek. Az ötéves terv idején 75 új vállalat létesült, de ez a teljes

ipari termelésnek még öt százalékát sem tudta biztosítani.[40] A hivatalos

kommunista kimutatások az egész helyzettel kapcsolatban mentségül hozzák fel,

hogy minden hiba és kudarc ellenére az iparosítási program 1950 és 1954 között

megkétszerezte a magyar ipari termelést és megszüntette a munkanélküliséget. Ám:

nem beszélve arról, hogy ezt milyen áron, micsoda pazarlással és emberi

szenvedéssel érte el, az előbbi adat (75, ill. 5 százalék) világosan tanúsítja,

hogy az iparfejlődés tetemes és eredményes részét, a termelés növekedését a

régi, a kommunisták által átvett és készen kapott gyárak és üzemek

biztosították.[41] Magyarországnak nem nagy, de jólműködő, fejlődő és főleg a

finommechanikában viszonylag modern ipara volt a kommunizmus előtt, s ez az

ipar, már csak a háborús szükségletek miatt is, mindvégig, az oroszok

bejöveteléig hibátlanul működött. Éppen a háborús kívánalmak teljesítése miatt

ezenkívül előállt az a helyzet is, hogy Magyarországon a negyvenes évek elejétől

nem volt számottevő munkanélküliség, sem az iparban, sem a mezőgazdaságban.

Ráadásul a magyar iparnak kitűnő szakemberi gárdája volt. Zinner amerikai

professzor mutat rá, hogy a kommunizmus előtt Magyarország nem volt az az

iparilag primitív állam, amelynek a „gigantizmushoz” kellett volna folyamodnia.

Az országnak ha nem is nagy számban, de olyan közgazdászai voltak, akik a világ

legjobbjainak mondhatók.[42] De a kommunizmus ezeket háttérbe szorította burzsoá

megbízhatatlanságuk és származásuk, „születési hibájuk” miatt.

Nagy Imre említett védekező bírálata apodiktikusan megmondja, hogy ez a

kommunista gazdaságpolitika nem vette figyelembe „az emberi lényt”, nem törődött

magával a társadalommal. A korszak egyik hétköznapi tanúja pedig, a kisember

szemével vizsgálódva arra a következtetésre jut, hogy a korszak magyar embere,

polgára vagy munkása a kezdet kezdetén nem is sejtette, hogy a kommunista

munkaadó végül is oly mértékben zsákmányolja ki a munkást, ahogy azt a

legzsugoribb kapitalista, vagy a legzsarnokibb középkori várúr soha nem is

merészelte volna.[43]

A Terv szigorúsága, a kolhozosítási és agrárpolitika csődje, a túlfeszített terv

és munkahajsza az iparban, a rendszer roppant nyerészkedési vágya, valamint a

magyar népgazdasággal szembeni orosz igények mohósága szükségképpen odavezetett,

hogy Magyarországon fokozatosan, majd rohamosan csökkent az életszínvonal. A

párt az ötéves terv elején azt ígérte, hogy a reálbér s ezzel az életszínvonal

35 százalékkal emelkedik; ezzel szemben 15—20 százalékkal csökkent.[44]

Az ipari beruházás egyoldalúsága a nehézipar javára, a fogyasztási ipar

elhanyagolása, valamint a munkakedv elkerülhetetlen csökkenése a gyárakban és a

földeken, mindez azt eredményezte, hogy a közfogyasztási és közellátási javak és

árucikkek egyre jobban hiányoztak s a termelt áru minősége erősen romlott. Olyan

injekcióstűket gyártottak például, amelyek használat közben meghajoltak. Az

operált betegeknél a sebek fertőződését 50 százalékban az orvosi műszerek

alkalmatlansága és antiszeptikus kezelés hiánya okozta.[45] Mivel az iparban a

tervteljesítés bálványozása csak a mennyiségi szempontra törekedett, a gyárak

olyan cikkeket gyártottak, melyeket kevés munkával gyorsan lehetett előállítani

— de nem volt rájuk semmi szükség. Az ily módon felhalmozódó eladhatatlan

cikkeket azonban az állami kereskedelem, mely szintén szép tervteljesítési

számokat akart felmutatni, mégiscsak el akarta adni. Ebből született az

árukapcsolás állandó művelete, mikor a boltban a vevő csak akkor kapott neki

szükséges árut, ha megvásárolt olyasmit is, amire nem volt szüksége. A

túlfeszített terv következménye lett a sok selejtes áru, amit szintén igyekeztek

rásózni a vevőre. A selejt miatt sok külföldi cég megtagadta az exportra szánt

magyar áru átvételét — ezt is a hazai fogyasztó nyakába akarták varrni. Két új

fogalom született, amit a magyar társadalom addig nem ismert: selejt és

hiánycikk. Vagy rossz áru volt, vagy semmilyen. A hétköznapi élet legegyszerűbb

cikkei hiányoztak. Nem lehetett kapni teaszűrőt (igaz, gyakran teát sem),

varrótűt, cérnát vagy zsilettpengét. A népi demokrácia arisztokratái a

pártfunkcionáriusok mellett egy ideig az élsportolók voltak, akik külföldi

útjaikon a nyugati áruházakban beszerezhették ezeket a Magyarországon álomnak

számító apróságokat.

A falvak népének ismert vegzálása folytán hamar beköszöntött az élelmiszerhiány.

A paraszt maga is éhezett, az éhség kerülgette a munkást és a városi polgárt is.

A párt politikája azonban e téren is az ellenkezője volt annak, mint amit

vártak. A párt kiderítette ugyanis, hogy az élelmezési és fogyasztási cikkek

hiányának oka nem a rossz terv és termelés, hanem „a fogyasztók megnövekedett

igénye”. Az 1950. április 31-i párthatározat tehát, hogy „a fölös vásárlóerőt”

korlátozza, áremeléseket rendelt el, a párt agitációs osztálya pedig kiadta a

jelszót a „jogtalan vásárlások” ellen. Ennek megfelelően a rendőrség is akcióba

lépett s megkezdődött a hajsza az „árurejtegetők” és a „halmozók” ellen. A

„leleplezettek” büntetési átlaga ötévi börtön volt.

Rossz tervezés és rendőrterror azonban nem javíthatta a közellátást, és

Magyarország a totális kommunista uralom harmadik évében (és hat évvel a háború

befejezése után) eljutott oda, hogy be kellett vezetnie a jegyrendszert. 1951

elejétől az év végéig adagolták az élelmiszereket, mint a háborúban, ismét

vásárlási jegyekkel kellett bajlódni. Maximálták egyes cikkek forgalmazását: egy

személynek csak 5 kiló lisztet, 1 kiló zsírt, 5—10 kiló burgonyát volt szabad

kiadni. Ez a tilalom azonban csakhamar elméleti lett, mert a boltok annyira

kiürültek, hogy még ez a csekélyen megszabott adag sem jutott mindenkinek.

Félóráig, majd órákig kellett sorbaállani az élelmezési alapcikkekért: liszt,

kenyér, cukor, zsír. De gyakran akkor fogyott ki az áru, mikor egy-egy

sorbanálló háziasszony eljutott az üzlet ajtajáig, épp akkor lehúzták az orra

előtt a rollót és mehetett haza üres kézzel. A munkásnak gyakran az sem volt

meg, ami a legáltalánosabb proletáreledel volt, a zsíroskenyér, mert se zsír, se

kenyér. Az 1951-es esztendő adagolási rendszere nem segített, a következő

években még válságosabbra fordult a helyzet. „1952 folyamán és 1953 első

hónapjaiban igen komoly élelmiszerhiány mutatkozott” — írja maga a

párttörténet.[46]

Az élelmiszerhiány létrejöttében szerepet játszott a külkereskedelem

tervtúlteljesítése is: a hazai piacról elvontak jóformán mindent, ami külföldön,

jó valutáért értékesíthető volt, vagy amit, presztízs okokból „testvéri” népi

demokráciákba kellett szállítani. Ezért tűnt el például a magyar boltokból egy

időben a sajt. A magyaróvári sajtgyár munkásai még a maguk és családjuk számára

sem jutottak hozzá ehhez a sok mindent pótolni tudó élelmiszerhez; a munkások

úgy tudták, Németország keleti, kommunista zónájába szállították el, de — ez is

figyelemreméltó — cirillbetűs papírba csomagolták, hogy a keletnémet kommunisták

mint szovjet ajándékot vagy exportcikket kapják kézhez.[47] Egyiptomban például

tízszer olcsóbban lehetett kapni magyar töltőtollat, mint Budapesten.[48] Vagy

fordítva: a magyar töltőtollat a pesti embernek tízszer annyiért kellett

megvennie, mint az egyiptomi polgárnak.

A „vevő”, a vásárló polgár rovására ment az is, hogy a kereskedelmi

alkalmazottat rendkívül rosszul fizették, még rosszabbul, mint a munkást.

Fizetése havonta legfeljebb 600—700 forintra rúgott, ebből nem lehetett megélni.

Ily módon a boltokban megpreparálták a mérleget, s ha valaki tíz deka sajtot

vett, holtbiztos, hogy csak 8 dekát kapott. A hentesüzletben az egy kilóként

eladott húsnak majdnem a fele csont és egyéb mészárszékhulladék volt.[49] Jó

vastag papírba csomagoltak, a papír súlya is beleszámított a 10 dekába vagy az

egy kilóba.

Így a társadalom tagjai, ha akarták, ha nem, kénytelenek voltak mások rovására

segíteni magukon, egyik réteg a másik kárára védte önmagát, s együttesen fordult

szembe az államvezetéssel. Ez a közerkölcsök példátlan romlására vezetett.

Nemcsak a boltok mérlegét preparálták, hanem általánossá vált az üzemi lopás,

mindenféle eltulajdonítás, hogy a hihetetlenül alacsony életszínvonal

következményei alól legalább részben kivonják magukat. A közfelfogásban az ilyen

eltulajdonítása hullám már nem számított a 7. parancsolat elleni vétségnek — a

kommunisták különben is eltörölték a Tízparancsolat erkölcsi szabályozását —,

hanem jogos önvédelemnek. Még a gyerekek szemében is természetes volt, ha

üzletben, vagy ahol tehették, eltulajdonítottak valamit, s tízéves gyerekek

fogalmazták meg, a cserkészet helyére állított kommunista úttörőmozgalom fiatal

tagjai ezt a szólásmondást: „Az úttörő nem lop, csak hiányos készletét

kiegészíti.” A munkás pedig, akit a kommunista propaganda azzal áltatott: „Tiéd

a gyár, magadnak dolgozol” — a munkahajszára azzal felelt, hogy a gyárból, ami

úgyis az övé, kivette a magáét, vitte haza az anyagot, szerszámot, amit csak

lehetett. Az életszínvonal abszurdumai, a közállapotok ide juttatták a

közerkölcsöket.

A budapesti akasztófahumor még ezekben a rettenetes években sem hiányzott. Ez a

humor talán mindennél élesebben világítja meg a helyzetet. A kétségbeesés szülte

ezt a gúnyolódó kérdést: „Ez, ahogy most élünk, már a megvalósult

munkásparadicsom, vagy lesz ez még rosszabb is?”

Rendkívül megromlott a lakáshelyzet. A kormányzat elhanyagolta a szociális

lakásépítést, bevezette az ún. társbérletek rendszerét, amikor két vagy több

család jutott egy lakásra, több háziasszony egy konyhára. Ez megoldhatatlan

súrlódásokra és összeveszésekre vezetett. A széntermelés válsága nyomán időnként

beállt a tüzelőanyaghiány, ilyenkor csak a kényelmetlen összezsúfoltság

jelentett, az idegen szagokkal együtt, némi meleget.

Az életszínvonal csökkentését intézményesen mozdította elő a már említett

kényszerkölcsön-jegyzések szocialista találmánya. A fizetésből és bérből történő

levonás — tervkölcsön, békekölcsön, koreai kölcsön stb. — alaposan megapasztotta

a keresők pénztárcáját, de a megfélemlítéssel járó kölcsönjegyzési pártagitáció

olyan hatásos volt, hogy az egzisztenciájukért remegő emberek gyakran még túl is

jegyeztek, mert a kiadott és kötelező jelszó az volt, hogy szükséges az

„áldozatvállalás”. Ilyen módszerekkel elérték, hogy az első ötéves terv

érdekében hozott „áldozatvállalás” folytán a dolgozók 50 százalékkal több

kölcsönt jegyeztek.[50] A budapesti kultúrvilág egyik kimagasló egyénisége, a

kiváló színművész például, mikor megérkeztek az agitátorok a színházba, hogy

jegyeztessenek — kéthavi fizetését ajánlotta fel. Mikor az agitátorok távozása

után kollégái megrökönyödve kérdezték tőle, hogy: Te, aki nem is vagy

kommunista, miért ajánlottál fel ennyit? — a művész meggyőző őszinteséggel egy

Shakespeare-dráma szorongatott királyának hangján kiáltva ezt válaszolta: „Mert

félek!”

Az önálló kisiparosság és kiskereskedelem felszámolása is az életszínvonal

rovására ment. Megromlottak a szolgáltatások. Ha elromlott a vízcsap, hónapokig,

félévekig sem javították meg. Csőrepedés után hetekig nem volt víz a házban, a

letörött kilincs helyén évekig madzag lógott, festésre gondolni sem lehetett.

Évekig kellett spórolni egy melegebb kabátra, a ruházkodás puszta gondolata

luxusnak számított. A kommunizmus 1945-ben azt hangoztatta, hogy „kivetkőztetjük

a magyar parasztot és a munkást a feudalizmus és kapitalizmus rongyaiból”.

Ehelyett az történt, hogy csaknem az egész társadalom lerongyolódott.

Magyarország kopott ország lett.[51]

Kulturális igények kielégítésére nem telt, még egy-egy könyv, egy új nyugati

lemez is megvásárolhatatlanná vált. Minden, amit külföldről kellett behozni,

évekre eltűnt. Budapest utcáin nem lehetett többé látni déligyümölcs-standokat,

a mandarin, a banán napfényre emlékeztető vidám színének nyoma sem volt ebben a

kopott országban. Mikor Rákosi Mátyás egy fényes pártfogadáson egyszer

megkérdezett egy elégedetlenkedő kommunista írót, hogy mi a baja, miért duzzog,

hiszen a párt mindent megad a hűséges íróknak, az illető a pompás fogadási terem

asztaláról felemelt egy narancsot s így válaszolt: „Mert a fiam már hat éves, és

még nem látott narancsot!”

Mindezzel éles ellentétben állt s csak fokozta az elégedetlenséget, hogy

ugyanakkor a magasabb pártfunkcionáriusok nagypolgári vagy éppen arisztokratikus

életet éltek, luxusvillákban laktak s a közember számára elérhetetlennek tűnő

A deportálások

autókban parádéztak. Az új osztály nem kért a proletársorsból. Farkas Mihály

honvédelmi miniszter egy park közepén épült luxusvillában úgy élt, mint valami

amerikai milliomos, miközben az öntudatos proletár igéit hirdette. Egy

alkalommal itt akart fogadást adni a néphadsereg új tábornokainak, de végül is

lemondott erről, mert félt, hogy a munkásszármazású tábornokok megütköznek vagy

irigykednek ennyi pompa láttán.[52]

Később, néhány héttel az 1956-os forradalom előtt, amikor a forradalom már a

levegőben volt s az elégedetlenség csak úgy sistergett, a párt egyik közírója,

aki már átállt a barikád másik oldalára, papírra vetett egy vallomást, megírván,

hogy amikor az elmúlt években azt hirdették, emelkedett az életszínvonal, akkor

nem a nép igazságát hirdették, hanem — mondotta őszintén — „egyszerűen

hazudtunk”.[53]

Éjjel három óra harminc perc volt. Az egyik budapesti bérház második emeleti

lakásában élesen felsikoltott a csengő. Egy másik ház földszintjén, az udvari

lakás ajtaján heves dörömbölés kezdődött. A főváros száz és száz házában furcsa

zajok verték fel az éjszaka csendjét, homályos csoportok trappoltak a

lépcsőházban, ablakok, ajtók nyíltak, kócos fejek tekintettek ki rémülten a

folyosókra s látták, hogy a szomszédos lakásba rendőrosztagok nyomulnak be.

1951. május 21-e volt. Megkezdődött a háború utáni „békeévek” egyik

legkegyetlenebb aktusa: az értelmiség, a középosztály, a polgárság deportálása.

Ezen az éjszakán, s utána hónapokig, minden héten háromszor, hétfőn, szerdán és

pénteken, éjjel fél négy s reggel hat óra között megszólalt a csengő vagy

kezdődött a dörömbölés. Csúcspontját érte el a „csengőfrász”, e korszak életének

szerves tartozéka. A magyar nép úgy élt éveken át, hogy félnie kellett: ha

csengetnek, az nem a tejes vagy a postás, hanem a politikai rendőrség.

Már egy évvel előbb elkezdték kidolgozni a deportálások tervét s 1951 májusától

esetenként 4 rendőr jelent meg a kiszemelteknél. Kitelepítési végzést adtak át,

amely az illető személyére és családjára vonatkozott. A végzés közölte, hogy 24

órán belül el kell hagyniok a főváros területét s a kijelölt vidéki faluba, vagy

táborba, vagy bányatelepre kell költözködniük — 24 óra múlva teherautókkal

jönnek értük, ötszáz kilogrammos csomagot vihetnek magukkal. Lakásukat át kell

adni „közcélokra”.

A gyakorlat még ennél a kíméletlen papírosnál is kíméletlenebb volt. A

foganatosító közegek 500 kiló helyett csak 30 kilós csomagot engedélyeztek.

Nagyon sok érintettnek pedig, akit „politikailag megbízhatatlannak”

nyilvánítottak, nem 24, hanem mindössze 12 óra készülődési időt adtak, sőt,

voltak, akiket azonnal magukkal vittek. Budapest különböző pályaudvaraira

terelték össze az embereket, itt marhavagonokba gyömöszölték őket s a vonatok

megindultak — Kelet felé. Már az irány jeges rémületet okozott. A megadott

deportálási helyek mind az ország keleti részében voltak, a szovjet vagy a román

határ közelében. Ugyanaz az irány, az az útvonal, amelyen a háború végén tíz- és

százezrek indultak el Szibéria felé, ahonnét százezreknek nem volt visszatérés.

A jeges rémület, a bénító félelem átcsapott drámai jelenetekbe. A rendőrök

sorfala közt jajveszékelő asszonyok, síró gyerekek, támolygó öregek,

megzavarodott apák jártak fel-alá a lakásban, kapkodva, keresve, mit vigyenek,

mit hagyjanak. Ősz aggastyánok térdenállva könyörögtek fiatal egyenruhás

suhancoknak, ne tegyék ezt, kíméljék, engedjék otthonában maradni legalább alább

a beteg nagyanyát vagy feleséget. Minden hiába, a parancs nem irgalmazott. A

nagyobb gyerekeket deportálták, a kisebbeket legtöbbször elvették a szülőktől.

Június 6-án hajnalban egy háromtagú családnak kézbesítették a deportálási

végzést. Apa, anya, kisgyerek. A szülők könyörögnek, hadd vigyék magukkal a

picit is. A rendőr válasza: „A gyerekről az állam fog gondoskodni!” A gyereket

máris elviszik, mire anyja ott a helyszínen öngyilkos lesz, a szerencsétlen apát

meg elhurcolják a marhavagonokhoz. Egy öngyilkosság az öngyilkosságok hosszú

sorában, ami még ezután következik.[54]

Hosszú hónapokig tartott a feszültség. Akiket már elvittek, egy-egy

hazajuttatott levélben leírták siralmas sorsukat, akiket még nem hurcoltak el,

azok szinte még jobban rettegtek, megreszkettek minden szokatlan zajra, elállt a

szívverésük is, ha csengő szólalt vagy kopogtak, vagy pedig autó állt meg a ház

előtt. Ekkor lett öngyilkos a híres pesti egyetemi tanár, aki a háza előtt

defektet kapott autó láttán kivetette magát az ablakból. Testi fogyatékosságra,

betegségre nem voltak tekintettel. Egy korabeli beszámoló néhány sora: „Józsi

bácsi súlyos beteg, szívtrombózis. Ahhoz túl gyenge, hogy bevigyék a klinikára,

állandó láza van. De ez nem elég. A szomszédban lakó mérnök szólt Józsi

bácsinak, készüljön el mindenre, készüljenek, mert a házbizalmi látta a rájuk

vonatkozó deportálási végzést, ők is rajta vannak a listán s a következő

transzporttal menniök kell.”[55]

A deportáló közegek igen gyakran házkutatást tartottak s ebből kifolyólag

többeket, akik nem is estek a deportálás hatálya alá, letartóztattak. Az egyik

budapesti lakás lakóit négy napig karanténban tartották, négy napig senki nem

hagyhatta el a szobákat, folyt a házkutatás. Egyik családtagot, egy 36 éves

asszonyt aztán őrizetbe vettek — mert két levelet találtak nála, melyet korábbi

férje, egy tüzérszázados írt neki még a háború alatt a frontról, tábori

pecséttel. Ez „gyanús” volt, a címzettet elhurcolták. Egy másik családnál az

özvegy édesanyát vitték el egyenesen az Andrássy út 60-ra, és, mint később

kiderült, megkínozták. Azért, mert találtak nála két fényképet, mely a

háborúban, 1944-ben a Szovjetunióban elesett két fiát ábrázolta.[56]

A deportálások okát és célját illetőleg számos magyarázat van, s valamennyi

feltevés együttesen érvényes. A kommunista pártok s a Szovjetunió egyugyanazon

intézkedéssel néha több, különböző célt is követ. Kétségtelen, hogy a deportálás

elsősorban az értelmiségi réteg, főleg a volt művelt középosztály tagjai ellen

irányult. Igyekeztek kitépni környezetéből mindenkit, aki a kommunizmus előtti

múltban vitte valamire, az előző korszakban pozíciót, rangot kapott. Ugyanilyen

mértékben gyanús volt, aki műveltségre vagy vagyonra tett szert. Tipikus,

visszatérő jelenség volt például, hogy deportáltaknak a durva közegek nem

engedték meg, hogy könyvet vigyenek magukkal. Feltűnően sok volt a deportáltak

között olyan, akinek rokona, ismerőse élt Nyugaton, vagy ő maga valaha, jobb

időkben sokat utazott nyugati országokban. E réteg megfélemlítése és

megrokkantása mindenképpen az egyik cél volt. A másik cél azonban, legalább

ugyanennyire, a munkaerő-szükséglet fedezése kellett legyen. A kolhozok és a

gyárak munkaerőt, olcsó munkaerőt igényeltek s a legtöbb deportáltat végül is

bányában s főleg kolhozokban dolgoztatták. Csakhamar megkezdődött, a budapesti

értelmiség tagjai mellett, a kulákok összefogdosása és deportálása. Volt a

pártvezetőségben olyan elképzelés is, melyet aztán a tervgazdaság általános

kudarca miatt nem tudtak százszázalékosan kivitelezni, hogy — Sztálin példáját

követve — az egész kulákságot deportálják s így gyorsan végrehajtják a teljes

kolhozosítást s letörik a falu passzív rezisztenciáját.[57] Végezetül, a

feltehető s tényleges okok között a legkézenfekvőbb volt, hogy a rendszer a

deportálásokkal akarja megoldani, legalábbis némileg enyhíteni a budapesti

lakásproblémát.[58] Akkoriban százezrek özönlöttek a fővárosba a szorongatott

falvakból városi munkára, Budapest lakossága erősen megduzzadt. Legegyszerűbbnek

látszott tehát a legbarbárabb megoldás: elvenni a lakást olyanoktól, akiknek

évtizede van s akik amúgy is a régi „átkos Horthy-korszakban” jutottak lakáshoz.

A lakásproblémát azonban csak lakásépítéssel lehet megoldani, de erre már az

ötéves terv túlfeszítettsége mellett nem gondolhattak. S mivel a deportáltak

lakása a tömegek kielégítésére úgysem volt elég, hát inkább kielégítették

magukat a párt kedvencei, különböző párttitkárok, mindenekelőtt a biztonsági

szervek tisztjei. A volt horthysta tiszt lakásába beköltözködött az új rezsim

tisztje, a volt fővárosi tisztviselő otthonába a tanácstag. S éppen ezért a

deportálandó személyek közé besoroltak számos olyat, akinek a lakását jó előre

kinézte magának valamely funkcionárius. Egy-egy jobb lakás birtoklása már elég

volt arra, hogy valakit deportáljanak. A deportáló közegekkel együtt már

nemegyszer megjelent a leendő lakástulajdonos, illetve lakó is, s a deportálttal

nyilatkozatot írattak alá, hogy lakásáról „önként” lemond az illető javára. E

felháborító kívánság s művelet közepette a régi lakó nemegyszer ott helyben

öngyilkosságot követett el, a holttest eltávolítását a rendőrség az új lakóra

bízta.[59]

Minden más módon is folyt a deportálandók kifosztása. Ez a réteg, a régi

középosztály egyáltalán nem volt túlságosan gazdag. Műveltsége nagyobb volt

vagyonánál, de lakását ízléssel s szeretettel rendezte be. A volt arisztokrácia

és nagypolgárság lakásait és bútorait már nagyrészt igénybe vették a

főfunkcionáriusok, az Erdei Ferencek és hasonlók. Most az új bürokrácia

középrétegét kellett elhelyezni „rangjukhoz” méltó lakásba, ezt a réteget

kellett hozzájuttatni, olcsón, némi „luxushoz”. Az állam rendeletet adott ki ún.

csereüzletek, csereraktárak létesítésére s tudtára adta a leendő deportáltaknak,

hogy ingóságaikat, bútoraikat eladhatják ezeknek az üzleteknek. A megriadt,

kétségbeesett, bizonytalan sors elé néző emberektől aztán potom pénzen

vásárolták fel egy egész életen át szeretettel gyűjtött javaikat. Lélektani

nyomást is gyakoroltak rájuk, mondván, hogy jobb, ha most olcsón eladják, amijük

van, mert ha elviszik őket, akkor soha nem látják viszont ingóságaikat. Így

kellett elkótyavetyélniök majd mindenüket, ez volt az értelme és célja annak is,

hogy a papíron engedélyezett 500 kiló helyett a deportálandó csak 30 kilós

csomagot vihetett magával: így több holmitól kellett megválnia — fillérekért.

Egy erre vonatkozó dokumentum tanúskodása: „A budapesti városi tanács engedélyt

adott ki több kereskedőnek, hogy ruhát, edényt, ágyneműt vásároljon olyan

személyektől, akiknek a deponálási intézkedések következtében el kell hagyniok

lakásukat. Ezek a kereskedők az ÁVH ügynökei, akik minimális készpénzzel

fizetnek. A holmija eladására kényszerült individuum köteles ezt az összeget

minél előbb átvenni a Budapest IX. kerület Ferenc körút 12. sz. alatti

Kelengyeboltban. Egy 500 forint értékű női kabátért 10 forintot fizettek, száz

forintos lepedőért öt forintot.”[60] Egy 2000 forintot érő férfiöltönyért a

deportálandó nem kapott többet 3—400 forintnál, 500 forintos cipőért 80 vagy 100

forintot. Műtárgyakat vagy antik bútort ennél is jobban leértékeltek, ezeket a

szó szoros értelmében fillérekért vették át.[61]

A szélsőséges demagógiával dolgozó és állandóan az alacsony ösztönökre építő

kommunista agitáció ennek a deportálásnak mintegy „erkölcsi” igazolást akart és

vélt is adni ország-világ előtt azzal, hogy azt magyarázta: csak a „horthysta”

tisztviselők, csak az „arisztokrata” réteg, csak a „kapitalizmus hordozói” ellen

irányul az intézkedés. E minden morális fogalmat megcsúfoló okoskodás azért vált

szükségessé, mert a nagyvilág felháborodott a Magyarországról érkező hírek

hallatán. Tiltakozott az amerikai elnök és a római pápa, a francia és az angol

kormány, a holland külügyminisztérium és a nyugati szakszervezetek, s komoly

lépések történtek, hogy az ügy az Egyesült Nemzetek Szervezete elé kerüljön. A

kommunista rezsim a belső és külső nyugtalanságot tehát a „forradalmi

igazságszolgáltatás”, az „osztályharcos igazságtevés” ezüstnek hitt, de piszkos

papírjába csomagolt indokolással akarta ellensúlyozni. A belügyminisztérium a

sajtón keresztül ilyen közleményeket terjesztett: „1951. május 21-től június

15-ig Budapestről a következő nemkívánatos elemeket telepítették ki: hat volt

herceget, 52 volt grófot, 41 volt bárót, valamint hozzátartozóikat, 10 volt

horthysta minisztert, 12 volt horthysta államtitkárt, 85 volt horthysta

tábornokot, 324 volt horthysta törzstisztet, 67 volt csendőr- és

rendőrtörzstisztet, 30 volt gyártulajdonost, 46 volt bankárt, 53 volt

gyárigazgatót, 93 volt nagykereskedőt, 105 volt nagybirtokost, valamint

hozzátartozóikat. A kitelepítettek lakásait dolgozók, elsősorban sztahanovista

vagy nagycsaládos ipari munkások kapták meg.”[62]

Természetesen ez az okoskodás éppoly képtelenség, mint maga a deportálás, elvi

forrása minden jogtalanságnak, homlokegyenest ellenkezik az emberi jogok

kodifikált deklarációjával. A Deklaráció 11. cikkelye pl. kimondja: „mindenkinek

joga van magát ártatlannak tekinteni, amíg nyilvános tárgyaláson be nem

bizonyították a törvény szerinti bűnösségét”. Nos, a deportáltakat soha nem

állították bíróság elé, mert bűnösségnek mégsem lehetett elfogadni azt, amit a

belügyminisztériumi közlemény megadott, hogy ti. valaki valamilyen rendszerben

tisztviselő volt, vagy foglalkozására nézve bankár, vagy tábornok. Minden

civilizált társadalomban és rendszerben érvényesek ezek az alapvető elvek:

minden egyes embernek joga van emberségre, fajra, felekezetre, társadalmi

helyzetére, nemzetiségére vagy foglalkozására való tekintet nélkül; egyetlen

személy sem fosztható meg otthonától, személyes javaitól vagy mozgási

szabadságától, pusztán mert valamely előző rezsimben tisztséget viselt. Még

szörnyűbb jogszegés volt a deportálások során — ha egyáltalán lehet fokozni —,

hogy a vádaskodást és elhurcolási végzést kiterjesztették a családtagokra is,

nemre és korra való tekintet nélkül. Így történt, hogy elhurcoltak egy 102 éves

öregasszonyt, mert a fia valamikor Budapest polgármestere volt.

Az országos és nemzetközi felháborodás láttán megszólalt a pártlap is, a

deportálás szót kerülve kitelepítésről beszélt, „Kitelepítés és imperializmus”

címmel. Mint a cím is mutatja, „a bűnös” az imperializmus volt. A cikk szerint

az amerikai imperialisták rá akarják szorítani az Egyesült Nemzetek Szervezetét,

hogy béke helyett a háborút propagálja. Amerikai, angol és francia háborús

uszítók általános fogalmakban az „emberi jogokra” utalnak — írja a lap —; de —

folytatja — lássuk csak, hogy kinek, kiknek az „emberi jogait” védik ezek a

háborús uszítok? És a pártlap megkezdi a diffamálásnak szánt névsort: Rakovszky

Iván, Lázár Andor, a Horthy-rendszer miniszterei; Éliássy Sándor,

Bezzegh-Huszágh Miklós, a Horthy-rendőrség kapitányai; Rapaich Richárd és

Kárpáti Camillo, Horthy tábornokai; Eszterházy, Hunyady, Keglevich és Hoyos

grófok és Montenuovo herceg. Íme a lista! — kiált fel a pártlap cikke, majd

hozzáteszi: Truman és Acheson urak, angol és francia szolgáikkal együtt Horthy

tábornokait és csendőreit védik, mint pl. Radocsay László, Purgly Emil… és így

tovább. S a párt, amely eltörölte a nemesi címeket, ebben a cikkben újra

bevezeti azokat, mert nem mulasztja el egyetlen névhez sem odatenni, hogy az

illető bárónő vagy gróf vagy herceg.[63]

Ezek a közlemények, cikkek egyértelműen mutatják, hogy a kommunista rendszer

éppúgy büntetendő ténynek tekintette a származást, mint a hitleri

nemzetiszocializmus, s ahogy a hitleri megszállás Magyarországon 1944-ben a

zsidókat préselte vagonokba, családjaikat tépte szét, lakásukat rekvirálta el s

ingó- és ingatlan vagyonuktól fosztotta meg őket, mert zsidónak születtek, most,

1951-ben a kommunizmus hasonló kálváriás útra indította azokat, akiknek

„születési hibájuk” volt.

De a belügyminiszteri közlemények és pártcikkek nem is mondtak igazat. Az sem

jog elhurcolásra, hogy valaki kékvérű, vagy valaha magasrangú volt — de a

deportáltak egyáltalán nem csak ezek soraiból kerültek ki. Sújtotta az egész

középosztályt, sőt, mint láttuk, a parasztság jelentős szektorát, továbbá a

szintén likvidálásra szánt önálló kisiparos-kiskereskedő réteget is. Csak néhány

jellemző adat, néhány eset a sok közül. Budapest ismert prímabalerináját

Mezőberénybe deportálták. A budapesti Operaház balett-táncosát Szolnok mellé

telepítették ki. Deportálták a nagynevű publicistát, aki Auschwitz

haláltáborából került vissza Budapestre. Deportálták az egyik szociáldemokrata

napilap volt főszerkesztőjét éppúgy, mint a Hitler-ellenes mozgalmakban vezető

szerepet játszott egyetemi tanárt, aki most 80 éves volt s feleségével együtt

szállították el egy Hajdú megyei faluba. Elűzték a fővárosból a 70 éves írónőt,

aki soha még csak politikával sem foglalkozott, de elhunyt férje valamikor

miniszteri rangban lévő tisztviselő volt. Tiszaföldvárra deportálták a

nagytehetségű zongoraművészt, feleségével együtt, a művésznek napi 11—12 órai

nehéz testi munkát kellett végeznie, 60 esztendős korában. Egy volt budapesti

liberális lap kiadóját Tiszadobra deportálták, s mikor látta, milyen viszonyok

közé került s úgy érezte, sorsa teljesen kilátástalan, öngyilkos lett.

Kiterjesztették a deportálást a papságra, különösen sok szerzetest hurcoltak el.

Folytatódott a sor mérnökökkel, jogászokkal, bírókkal, ügyvédekkel,

közjegyzőkkel. Budapestről deportálták az Arany János utcai optikust, a Fő utcai

fodrászt, két Fő utcai vendéglőst. A Dózsa György utcai állatboltost

Pusztaföldvárra vitték családostól, Tildy Zoltán volt elnöki villája közelében

elhurcolták a kis fűszerest feleségestül, két gyerekével együtt.[64] A

deportáltak sorsára jutott igen sok órás és ékszerész, elgondolható, hogy miért!

S az igazsághoz tartozik még, hogy a pártlap beállítása, tendenciája a „grófok”,

„tábornokok” stb. jelzőkkel nem is felelt meg a korabeli valóságnak, mert a

deklasszált rétegnek ezek a tagjai a deportálás időpontjában nagy részükben már

régen fizikai dolgozók voltak, gyári munkások, háztartási alkalmazottak vagy

órabéres munkát végző egyének.

Ha hitleri volt a kommunista deportálás ideológiája, hitleri volt a végrehajtás

brutalitása is. A deportáltak munkaképes gyerekeit elválasztották a szülőktől és

a rizsföldekre vitték munkára. Idős embereket is munkába fogtak s nevetséges

bérért dolgoztattak. Elszállásolásuk, ellátásuk embertelen viszonyokat

teremtett. Azok jártak jobban, akik falura kerültek, mert a parasztok, akik

maguk is üldözöttek voltak s maguknak is kevés betevő falatjuk volt, ahol

lehetett, segítették őket. Ez sok vigaszt és enyhülést jelentett a vigasztalan

viszonyok között.

A deportálás miatt a kijelölt falvakban túlzsúfoltság keletkezett, egyes falvak

lakossága 20—30 százalékkal megnövekedett. Öreg házaspároknak a szabad ég alatt

vagy csak a tornácon jutott fekvőhely és éjszakai pihenés. Fűtési lehetőség nem

volt, a ruházat gyenge, s kemény tél következett. Mikor a hatóságok látták, hogy

Újabb egyházüldözés, szerzetesek, a Grősz-per, a protestáns egyházak, a zsidó egyház, a békepapok

a parasztok segítik a deportáltakat, őket is megbüntették, s előfordult, hogy a

parasztot, aki saját ágyát ajánlotta fel egy szerencsétlennek, szintén

deportálták, elvitték falujából, a deportáltat pedig visszakergették az

istállóban lévő fekhelyére. Egy-egy ötször-hatméteres szobában általában öt

deportált családot zsúfoltak, átlagban 15 személyt, öt kilométeres körzeten

kívül nem volt szabad mozogniok, ha a legközelebbi patika messzebb volt, mint öt

kilométer, nem jutottak gyógyszerhez. Orvosi ellátásról a hatóságok nem

gondoskodtak. A táborszerű munkahelyeken, vagy sátrakban legtöbbször a puszta

földön kellett aludniok, jó, ha egy kis széna vagy szalma jutott a derekuk alá.

A deportáltakat anyagilag is kizsákmányolták. A napi bér — nem órabér — a

kolhozokban 8—10 forint volt, amikor egy negyedkiló vaj szabadpiaci ára 14

forint. Ekkor az esztelen kolhozosítás miatt már általában kevés volt az élelem,

ez még inkább súlyosbította az ilyen kitaszítottak sorsát. Már érvényben volt a

jegyrendszer, s a deportáltaknak gyakran nem adtak élelmiszerjegyet sem. A

munkahelynek kijelölt kolhoz sokszor másfélórás gyalogúira volt a lakástól,

reggel hatkor kellett kezdeni a munkát, amely este hat óráig tartott, kereken

napi 12 órát. A munkát rendőrök ellenőrizték; 15-től 60 évig mindenkinek

dolgoznia kellett, olyan munkálatokon például, ami még az ahhoz szokottaknak is

nehezükre esett. A 20 év alatti és 50 feletti deportáltnak pl. naponta 4

kubikméter földet kellett elhordania, 20 és 50 év közöttiek napi normája 6

kubikméter. Rendkívül gyakori volt a napi 12—14 órai munka, a bérekből különféle

címen levonásokat eszközöltek, előfordult, hogy egy deportált tíz napi munka

után mindössze 11 forint 40 fillért kapott kézhez.[65]

A deportálás puszta gondolata, valamint a végrehajtás brutalitása kimerítette a

kényszermunka és a népgyilkosság fogalmát. Ezt nemcsak az akkor külföldön működő

magyar politikai szervek állapították meg, nemcsak a New Yorkban székelő Magyar

Nemzeti Bizottmány s elnöke, Varga Béla.[66] Hanem Magyarországon élő vezető

intellektuelek is, akik pedig kezdetben szorosan együttműködtek a kommunista

rendszerrel. Szekfű Gyula, a világhírű történészprofesszor, aki 1945 után

Magyarország első moszkvai nagykövete volt, most, amikor 1955-ben bekövetkezett

haláláig már csak néhány éve volt, szintén így vélekedett, népgyilkosságról

beszélt, s a kort, melyre utolsó évei estek, a pogány törökök hódítási

korszakához hasonlította.[67]

Hivatalos adatok szerint 30 000 személyt deportáltak, nem hivatalos becslések

szerint 100 000-et. Az utóbbi a hihetőbb, mert a deportálásokat időközben

kiterjesztették több vidéki város lakosságára is, valamint a nyugati és déli

határszélre. A rendszer propagandája ekkor, hogy gazdasági céljai

túlteljesítésére minden vonatkozásban nagy erőfeszítéseket csikarjon ki, háborús

pszichózist keltett s minden kényszerintézkedését a közelgő, imperialisták által

szított veszéllyel indokolta. A deportálások vonatkozásában is gyakran

hivatkozott a „háborúra”, amely Ausztria és főleg Jugoszlávia felől fenyeget.

Ezért végig az osztrák és jugoszláv határ mentén deportáltak mindenkit, akit meg

lehetett gyanúsítani azzal, hogy disszidálókat, menekülőket segített. A

deportálás nagyobb számú adatát erősíti az is, hogy a kormányzat mindig kevesebb

adattal szolgált, mint a valóság. Amikor például, az elején, nemzetközi

megfigyelők szerint 15 000 embert deportáltak, a pártlap augusztusban azt

közölte: 4281 személyt telepítettek ki.[68] A deportálások pedig augusztusban

nem értek véget, gyakorlatilag 1952 elején is folytak.

De, bár fontos, nem is a számszerűség a döntő, hanem maga a tény, a deportálás

jogtalansága, mely számos embert kergetett öngyilkosságba és még több ember

lelki gyötrődését, fizikai és lelki szenvedését, majd halálát okozta. Az

Egyesült Nemzetek által 1948. december 9-én elfogadott, népgyilkosságra

vonatkozó határozat, a „Genocide Convention” a népgyilkosság ismérvei közé

sorolja a bármely társadalmi csoport megsemmisítésére irányuló szándékot és

aktust. A II. cikkely szerint népgyilkosság valamely csoport, réteg tagjainak

nemcsak a meggyilkolása, hanem az is, ha valamely csoport tagjainak fizikai vagy

lelki-szellemi gyötrődést okoznak, vagy ha gyerekeket erőszakosan kiszakítanak a

csoportból. A III. cikkely büntetendőnek nyilvánítja nemcsak a bekövetkezett

népgyilkosságot, hanem annak kísérletét, vagy a benne való részvételt is.

Külön kötetre rúg a deportálásban íródott levelek mérhetetlen száma. E sorok

megrázó élményekről, aggodalomról, fizikai és lelki gyötrelemről tanúskodnak.

Csak két példa.

Az egyik: „Feleségemmel és a két gyerekkel egy istállóban helyeztek el

bennünket, velünk lakik a tehén, a ló, a baromfi, két kutya és a legyek özöne.

Mindenünk hiányzik, még kenyerünk sincsen… A parasztcsalád be akart engedni

bennünket a házába, de a hatóságok ezt megtiltották.”[69]

A másik: „Édes Nővérem… Mindenkit és mindenünket el kellett hagynunk, fájdalmunk

leírhatatlan. Innen mi már sohasem kerülünk haza. S lehet, hogy még tovább

visznek bennünket… Szegény Klárit és Lacit elvitték bányába… Nem tudjuk, mi volt

a bűnünk, talán csak az, hogy egyáltalán megszülettünk.. .”[70]

A lehangoltság, kétségbeesés, reménytelenség szavai. Szó, mondat, kiáltás a

sötétségből.

Kiáltás a mélységekből.

De profundis.

Már megindult a deportálás, amikor 1951 májusában letartóztatták, bíróság elé

állították, majd június 28-án 15 évi börtönre ítélték Grősz József kalocsai

érseket. Éppúgy kirakatper volt, mint Mindszenty bíboros pere.

Mindszenty elítélése után rövid ideig nyugton hagyták az egyházat, sőt, a sajtó

dicsekedett is, hogy íme, a párt békés és türelmes, még azt is megengedi, hogy

az iskolákban folytatódjék a hitoktatás. Ez volt a helyzet 1949 első felében. De

augusztus 20-án életbe léptették a népi demokrácia új alkotmányát. Ennek 54.

cikkelye a vallás szabad gyakorlását hirdeti s kimondja a lelkiismereti

szabadságot. Ha valaki azt gondolja, hogy az ilyen szabadságot, szabad

lelkiismeretet biztosító szép mondatot totalitárius rendszerben szó szerint kell

értelmezni, az csalódik. Helyesebb, ha épp az ellenkezőjét várjuk. Így történt

most is. Pár hét múlva kezdődött az új iskolaév, s ekkor a kormány rendelettel

jelentette be: az alkotmány 54. cikkelye értelmében a kötelező vallásoktatást

eltörlik. Ezzel egyidőben megkezdődött az agitációs brigádok munkája: házról

házra, iskoláról iskolára jártak, fenyegetéssel és hízelgéssel rá akarták

beszélni a szülőket, hogy gyerekeiket ne írassák be hittanra. Ebben nyilvánult

meg a „lelkiismereti szabadság”. Ennek ellenére a szülők, minden felekezetből, a

gyerekek 95 százalékát beíratták hittanra.[71] Ekkor újra megkezdődött a kenyér

hideg terrorja: állami alkalmazottakat állásvesztés terhe mellett

rákényszerítették, hogy gyerekeik hittanbeíratási kérvényét vonják vissza. Ez

sokat használt az állam céljainak, sokan, fogcsikorgatva, engedtek.

De ez nem volt elég, a hittantanítás megnyomorításának más eszközéhez is

folyamodtak, nevezetesen a hittantanárokat vették célba. A legkülönbözőbb

ürügyekkel bírósági eljárást indítottak a tanárok ellen, nemegyszer

fajtalankodás gyanújával őrizetbe vettek paptanárokat, vagy felírták őket a

deportálandók listájára és de facto elhurcolták őket, sokat közülük egyenesen a

Szovjetunióba. Ezzel nagyon megritkult a tanárok sora, sok iskolában volt ugyan

még mindig elegendő diák, aki hittanra jelentkezett, de nem volt hittanár, aki

tanítson. Ahogy a kulákokat különféle ürügyekkel vegzálták, úgy zaklatni kezdték

a szerzetesrendeket is. Egy-egy kolostorkertet lefoglaltak azon a címen, hogy

nem termelnek eleget és jól. (Európában a szerzetesrendek teremtették meg az

okszerű gazdálkodást.) Tűzrendészeti okokra hivatkozva elkoboztak missziós

otthonokat vagy lelkigyakorlatos házakat. Kápolnákat kisajátítottak „közösségi

célokra”.

A szerzetesrendek felszámolására is megindult a hadművelet. A polarizálás és a

deportálás kombinációjával igyekeztek megbontani a szerzetesek sorait.

Egyeseknek csábító ajánlatokat tettek jól fizetett, magasrangú állami állásokra,

másokat letartóztattak. Mikor ez nem járt kellő eredménnyel, az addigi egyes

rendőrakciók helyett megkezdték a tömeges lefogásokat. 1950. június 10-én

éjszaka a rendőrség körülvette a dunántúli kolostorokat és kereken ezer

szerzetest tartóztatott le s indított útnak az ország keleti tájaira,

férfiszerzeteseket és apácákat vegyesen. A püspöki kar azonnal tiltakozott s a

párt akkor közölte a püspökökkel: a szerzeteseket szabadon bocsátják, ha az

egyház elfogad és aláír egy, az állam által ajánlott „szerződést”. A püspökök

érthető módon kijelentették: így, ilyen nyomás alatt semmiféle egyezkedés sem

lehetséges. A kormány ekkor — június 19-én — újabb ezer szerzetest vett

őrizetbe, egyben elterjesztette a hívek és a papság körében, hogy a lefogott

papokat Szibériába viszik. Vagyis: revolvert szegeztek a püspökök mellének s

újra felszólították őket az államegyház szerződés elfogadására. A püspökök, hogy

megmentsék az apácák és szerzetesek életét — számuk akkor 11 000 volt

Magyarországon —, aláírták a megállapodást.

Az 1950. augusztus 31-1 „megállapodás” lényegében állami diktátum. Az állam

„adománya” ez volt: visszaad 8 szerzetesi iskolát azok közül, melyeket 1948-ban

államosítottak. Ez töredéke volt az egyházi iskoláknak. Az állam megígérte

bizonyos egyházi intézmények anyagi támogatását a következő 18 évre, leszögezve,

hogy az állami juttatást ötévenként 20 százalékkal csökkenthetik. E juttatás még

töredéke sem volt annak, amit az egyház célvagyonából az állam korábban elvett.

Az egyháznak viszont köteleznie kellett magát arra, hogy támogatja a kormány

„békepolitikáját” és a kolhozok bevezetését, akadályozza „a hivők vallásos

érzületének államellenes célokra való felhasználását”, s „támogatja a Magyar

Népköztársaság államrendjét”. Ez az államrend akkor már döntően istentagadó,

ateista államrend volt s teljes egészében rendőrállam. Vallásellenes és

népellenes rendszer — s a püspököket ennek elismerésére kényszerítették. A

rendőrállam az egyház palástját kívánta magára borítani s az egyház erkölcsi

befolyását felhasználni pl. az embertelen kolhozosítási politika érdekében,

önkéntes, meggyőződésből fakadó „megállapodásról”, mindkét oldalról szabad

akarattal létrehozott megegyezésről tehát szó sem volt, az egyháznak is, mint

régebben a pártoknak, előírták az öncsonkítást és önmaga megalázását. Ezt

hivatalosan úgy nevezték, hogy „szétválasztják az államot és egyházat”,

valójában azonban minden addiginál jobban összekötötték: az egyházat

odaláncolták az ateista államhoz. Ugyanilyen „szerződéssel” bilincselték meg a

többi hitfelekezet egyházát is.

A „megállapodásnak” az a része, amely a „békepolitika” egyházi támogatására

vonatkozott, csapda volt: ennek címén az állam rá akarta venni a püspököket az

ismert „békepapi mozgalom”, vagyis egy egyházi szakadármozgalom elismerésére.

Ezt azonban a püspökök nem vállalták, nem is vállalhatták. Az 1950. augusztus

31-i szerződés időpontjában a rendszer minden anyagi támogatása és lélekvásárló

tevékenysége ellenére is mindössze kb. 100 pap csatlakozott csak a mozgalomhoz,

nagy részük olyan volt, akit az internálótáborokban a rendőri szervek gyúrtak

meg, majd engedtek szabadon, hogy „békepapként” működjék.

Az állam folytatta a vallásüldözést, még a maga által kikényszerített

„megállapodást” is semmibe vette, a vallást s az egyházak működését egyre jobban

nem kulturális, még csak nem is politikai, hanem rendőri kérdésnek tekintette. A

parlamentben elfogadtatott egy törvényt „Állami Egyházügyi Hivatal”

felállítására. Helyesebb lett volna ennek az „Állami Egyházellenes Hivatal”

nevet adni, mert a Hivatal legfőbb irányítói Moszkvában kiképzett politrukok,

megyei szintű képviselői pedig ÁVH-tisztek voltak. (Ez a szerkezet és rendőri

jelleg mind a mai napig érvényben van.) Most már rendőri segédlettel folyt a

„békepapi mozgalom” támogatása, a püspököktől pedig megkövetelték, hogy a

békéről prédikáljanak. Ez az egyháznak a hívek előtti kompromittálását célozta,

mert a „békekampány”, „békekölcsön”, „szocialista béketábor” kommunista

jelszavai ezt a nemes tartalmú szót fülsértővé és gyűlöletessé tették

Közép-Kelet-Európa minden polgára, a magyar polgár előtt is. A hierarchia vezető

tagjai ezért óvakodtak attól, hogy nyilatkozataikat a hívek úgy értelmezzék:

most már ők is „békepüspökök” lettek. Hogy e vonakodást megtörje, az állam végül

is megismételte a Mindszenty-ellenes kampányt Grősz érsek ellen is, így került

sor a prímás után rangban legmagasabb magyar főpap perére.

A Grősz-perben a vád majdnem szó szerint az volt, mint a Mindszenty-perben: a

kalocsai érsek összeesküvést szőtt a népi demokrácia ellen, hogy Habsburg Ottót

trónra juttassa; a kalocsai érsek valutaüzérkedést folytatott; az érsek

segédkezett abban, hogy a népi demokrácia ellenségei külföldre szökjenek stb. A

vádlottnak az utolsó szó jogán mondott beszédét is a per konstruktőrjei írták, s

olyan kifejezéseket adtak az érsek szájába, amelyek a komikum és a tragikum

határán mozogtak. A 64 éves főpap arról beszélt: börtöncellája magányában

elmélkedve belátta, milyen veszedelmet készített elő a dolgozó nép számára,

bánja bűnét, s csak reméli, hogy paptársai nem követik őt a helytelen úton,

hanem tanulnak az ő példájából és tartózkodnak minden káros cselekedettől… és

így tovább. Ez a mesterséges „beszéd” semmiben sem maradt el az agymosó műhely

korábbi produktumai mögött. A tizenöt évre ítélt érsekkel együtt nyolc más

személyt is elítéltek.

A Grősz-per megfélemlítő hatásával aztán a párt kicsikarta, hogy néhány héttel a

per után a püspöki kar letegye az esküt az ateista államra. Ezzel meg is szűnt a

püspöki kar már addig is erősen korlátozott önállósága. Az állam

komisszáriusokat küldött az egyházmegyékbe; a püspököt mindenütt

kényszerítették, hogy vikáriusát és titkárát bocsássa el; helyettük a kizárólag

ateisták soraiból kikerült főbiztosok, képzett rendőrtisztek ültek be a püspökök

előszobájába s ezek irányították az ordináriusok, az egyházmegyék tevékenységét.

Ezek az állami megbízottak magukhoz vették a kulcsokat és pecséteket, s ha egy

püspök nem engedelmeskedett, őrizetbe vették. Az egyházmegyék e civil és ateista

irányítóit a népnyelv elnevezte „bajszos püspököknek”. Feladatuk és céljuk az

volt, hogy az önálló egyházszervezésnek véget vessenek, az egyházfők ténykedését

akadályozzák, szentbeszédeiket cenzúrázzák (sőt, maguk írják), továbbá, hogy a

hittantanítást fokról fokra a minimumra szorítsák, a papi utánpótlást pedig

elsorvasszák.

Hogy ez az újabb egyházüldözés mennyire kíméletlen volt, érzékelteti még a

kommunista párt későbbi történetírása is, amely, semmit sem szólva ugyan a

brutalitás részleteiről, azt mondja, hogy az 1950-es megállapodás ellenére az

állam és egyház viszonya nem javult. Majd megjegyzi ehhez: „De ennek most már

nem egyedül a katolikus konzervatív körök változatlan bizalmatlansága és

elutasító magatartása volt az oka, hanem az állami egyházpolitikában elkövetett

hibák szintén megnehezítették e téren a kibontakozást. Mindenekelőtt a

vallásszabadság erőszakos korlátozását célzó megnyilvánulások, és Grősz József

kalocsai érsek — a megállapodás megszületésében közreműködő egyházi küldöttség

vezetője — … letartóztatása és értelmetlen bírósági meghurcolása mérgesítette el

az amúgy sem békés viszonyt.”[72]

E 28 évvel későbbi beismerés persze semmit sem változtat azon, hogy 1950-ben és

utána minden eszközzel mindent megtettek az egyház, a vallás, a papi rend és a

hívek tönkretételére. A Grősz-per után élrekerült Czapik Gyula egri érsek számos

gesztust tett az állam felé, az állam ezt mindig a gomblyukába tűzte és

dicsekedett vele, ugyanakkor egyik csapást a másik után mérte az egyházra.

1951-ben megkövetelte a fiúszemináriumok feloszlatását: kereken ezer

papnövendéket kellett elbocsátani. 1952-ben megszüntették a budapesti egyetem

teológiai fakultását s több teológiai és papnevelő intézetet. A misére járó

híveket zaklatásoknak tették ki s a kommunista párt ifjúsági szervezete kampányt

indított a hitoktatás ellen, gúnyt űztek a hittanra járó gyerekekből, az ilyenek

szüleit pedig állásukban, hivatalukban vagy hátramozdították, vagy

előmenetelükben akadályozták, többször el is bocsátották, mígnem a

hittantanítást csaknem teljesen megbénították.

A szerzetesrendeket már az 1950-es „állam-egyház megállapodás” után

feloszlatták. A deportálásból s internálásból a legtöbb papot kiengedték, de

előzőleg presszióval igyekeztek rávenni őket, hogy lépjenek ki a rendből,

egyáltalán az egyházból. Sok fiatal, még csak növendéksorban lévő papot így

eltántorítottak, de ez a kisebbség volt. A kórházakból kiparancsolták a

szerzetes ápolónőket, a feloszlatott rendtagokat szétszórták. Mindössze 400

kapott engedélyt, hogy egyházmegyei szolgálatba lépjen.[73] Egész Európa legjobb

tantestületei, a magyar tanítórendek ebek harmincadjára kerültek, a felnövekvő

új magyar generációk nagy erkölcsi és művelődési kárára. Több szerzetesrend

szinte teljes egészében emigrációba kényszerült.

Czapik érseknek, ha akarta, ha nem, asszisztálnia kellett a kommunista állam

megalázó ünnepségein. Neki kellett eskütételre vezetni a püspöki kart abba a

Parlamentbe, amely már nem volt Parlament, mert se választott képviselő nem volt

benne, se szabad vita. 1955-ben Czapikot is kivezényelték a Helsinkiben

rendezett kommunista békevilágkonferenciára, hogy főpapi fényt és színt adjon a

szovjet gyülekezetnek.

A katolikus egyházra rákényszerített megállapodáshoz hasonló „szerződéssel”

láncolták le már korábban a többi, a protestáns és zsidó egyházat is. Az

evangélikus egyház a német ajkúaknak a háború után történt kitelepítése,

deportálása után számban is megfogyatkozott. Jobban tudott ellenállni a

református egyház, amely csak Ravasz püspök ismert eltávolítása nyomán, s akkor

is csak nagy belső vívódás után és csak kis többséggel szavazta meg az iskolák

államosítását. A református egyház alól azonban ezzel kihúzták a talajt: 1117

iskolától fosztották meg, csak mintegy nyolcat hagytak egyházi igazgatás alatt.

A Ravasz László helyére került új püspököt, Bereczky Albertet Karl Barth, a

kálvinista „pápa” is támogatta; 1946-ban ezért egyenesen Budapestre utazott, de

néhány év múlva már Barth is levélben feddte meg Bereczkyt, aki lényegileg

mindenben fenntartás nélkül támogatta a kommunista törekvéseket. A Bereczky-féle

őrségváltással a magyarországi református egyház a kommunista politika rabja

lett, s mint egyik nagy kálvinista író mondotta, ez a politikum „a

kálvinizmustól és a magyarságtól egyaránt idegen,… s lassan benőtt mindent”.[74]

A beteg és fáradt Bereczky körül egy 8—10 tagú csoport alakult ki. Közülük

A szellemi élet elsekélyesítése, írók elnémítása és járomba fogása

kiemelkedik kettő, mint a kommunista célok útjának egyengetője, Kádár Imre és

Péter János. Kádár Imre az 1919-es magyarországi kommün idején Szamuely Tibor

kivégző osztagaiban tevékenykedett, ezért a kommün bukása után Erdélybe

menekült, ott kálvinista teológiát hallgatott s idővel a kolozsvári színház

igazgatója lett. A második világháború után került vissza Budapestre, ahol a

kálvinista egyház szemináriumi könyvtárában ülve meglehetős hamar jelentéseket

írt a papok kommunistaellenes kijelentéseiről s véleményéről.[75] Péter János

Tildy Zoltán támogatásával emelkedett magasra a háború után, s tíz éven át a

Szovjetunió egyik szívesen szerepeltetett személyisege lett a kommunista

békemozgalomban.

A magyarországi zsidó egyház Kádár Imréje és Péter Jánosa egyszemélyben Stökler

Lajos volt, akinek segítségével a kommunisták eltávolították a kiváló Hevesi

főrabbit. A zsidóktól is elvették iskoláikat. 1946-ban bebizonyíthatóan a

Kommunista Párt állt több antiszemita tüntetés mögött, mert a szorgalmas és

leleményes „kispolgári” zsidó rétegben ellenséget látott. Mindhárom keresztény

felekezet kiállt a zsidók védelmében, Mindszenty bíboros tudatosan hirdette,

hogy „vallásos katolikusok és vallásos zsidók megértik egymást”.[76] Stökler

Lajos állandóan azt emlegette a magyarországi zsidóság felé, hogy a

Szovjetunióban ideális a zsidók helyzete. Ha Rákosi a Szovjetuniót

„munkásparadicsomnak” nevezte, Stökler nem akart elmaradni mögötte, ő a

Szovjetuniót „zsidóparadicsomnak” nyilvánította. 1953. január 17-én aztán, a

moszkvai zsidó orvosper idején, jelentés látott napvilágot, hogy Stöklert

őrizetbe vették. A kommunista jelentés ezt azzal indokolta, hogy Stökler

„nagyiparos” volt. De akkorra már a zsidó egyházi szervek is teljesen kommunista

nyomás és ellenőrzés alá kerültek. A mór, Stökler megtette kötelességét,

Stöklert letartóztatták.[77]

Ahogy Czapik katolikus érseknek, úgy kellett a többi vallásfelekezet vezető

tagjának is támogatnia a szovjet „békepolitikát”. Péter János is — ő teljes

bevetéssel és odaadással — Helsinki magasztalója volt s azokban az időkben

mondotta: „A Szovjetunió kezdeményezésében a világ népei meggyőző példát kaptak

arra, hogyan lehet tárgyalás útján rendezni a vitás kérdéseket.” E

nyilatkozatokat természetesen kenetes kifejezésekkel kellett felruháznia, Péter

János így „hálát adott Istennek”, hogy ilyen tevékenységet folytathat:

„Hálaadásunk személyes vonatkozásait az az élmény gazdagítja, hogy a

világhelyzet kedvező alakulása során Isten munkatársai lehettünk az irgalmasság

jeleinek ápolgatásával.”[78]

A „békét” — a „pax sovietica” tankokkal teremtett békéjéről van szó —

propagálták a békepapok is. E mozgalom állapotára, tagjaira, lelkületére

jellemző, hogy az egyház állami nyomorgatása, gyötrése idején hálát adtak a

zsarnokságnak és dicshimnuszt zengtek a zsarnokról. Horváth Richárd volt

cisztercita szerzetes, a legismertebb „békepap”, aki élenjárt a püspökök

nyilvános denunciálásában és megfenyegetésében s például nyíltan agitált Péteri

püspök letartóztatásáért, Horváth Richárd a „békebizottságok országos

értekezletén”, 1952 elején nagy beszédet mondott. Ebben többet idézte Rákosi

Mátyást, mint a Hegyi Beszédet, gyakrabban hivatkozott Sztálinra, mint a

Bibliára. Horváth Richárd egy mondata a permanens egyházüldözés idején: „Mély és

bölcs emberség, komoly erkölcsiség vonul végig Rákosi Mátyás egész beszédén.

Minden ízében keresztény ez az erkölcsiség, ez a megértő, de ugyanakkor

következetes és komoly emberség.”[79]

E himnusznál jobban semmi sem jellemezheti, mit művelt a rendszer a papokkal,

mit tett az egyház ellen, milyen sorsot szánt, mit követelt meg, hová akarta

juttatni a vallás egész intézményét. Azt a szerepet szánta neki, azt a sorsot,

amelyre Madách szava illik: „Te őt dicséred, ő téged kitart.”

Ez már nem is a puszta terror volt, hanem annál is több: az egyház lelke ellen

irányuló merénylet.

Ez is visszaütött 1956 októberében.

Láttuk, hogy 1946—47-ben még kisgazdapárti politikusok is, amikor valami formás

„haladó” javaslattal akarták túlszárnyalni a kommunistákat, a hitoktatás

szűkítésére gondoltak. Még inkább „haladásnak” vélték a baloldali intellektuelek

és pszeudo-progresszív polgáriak azt, hogy 1948-ban államosították az iskolákat,

kiiktatták az egyházi tanintézeteket. De ezzel meg is kezdődött a

kulturális-szellemi élet bolsevizálása, „haladás” címén. Ám, nem haladás, nem

fejlődés, hanem visszafejlődés az, ha bárhol is a szellemi életet

monopolizálják, a sokrétűséget megszüntetik. Ráadásul a magyarországi kommunista

rendszer, ahogy a mezőgazdasági struktúrát szétverte s helyébe nem tudott

működésképes szerkezetet adni, ahogy a gigantikus ipari vállalkozások érdekében

felszámolta a kiskereskedő, kisiparos réteget s nem tudta ellátni a

szolgáltatásokat, úgy nevelő-oktató szinten sem tudta pótolni a keresztény

hitfelekezetek tanerőire alapozott szakszerű iskoláztatást. A következmény a

színvonal süllyedése lett. Azoknak az éveknek a diákjai nem tanulták meg

tisztességesen a helyesírást, s főleg, elmaradtak a nyugati műveltség mögött. A

Tízparancsolat erkölcsi kódexe nem volt többé érvényes, a hittantanítás

lefaragása következtében pedig a felnövekvő generáció ismeretanyagából hiányzott

pl. „az irgalmas szamaritánus”, „a bábeli torony”, a pilátusi „mosom kezeim”

stb. fogalma, nyelvi-kulturális közkincse. Az új iskolai oktatás, az állami

indoktrináció el akarta vágni az új magyar nemzedékeket egyrészt Nyugattól,

másrészt a magyar történelmi múlttól. A tankönyvek államosítása után olyan

tankönyvek születtek, amelyek az államalapító első nagy király, Szent István

cselekedeteinek lényegét csak abban látták, bizonyos helytelenítő hangsúllyal,

hogy az ősmagyar közösségekbe bevezette a magántulajdon fogalmát s

Magyarországot a feudális Európa részévé tette. Mátyás király, a nagy Corvin

Mátyás egyes tankönyvek szerint elsősorban a Nyugat talpnyalója volt.

Számtanórákon az éppen időszerű kommunista militarizmus szellemében ilyen példák

voltak: két ágyú meg három ágyú az öt ágyú. A matematikába is belekeverték

Lenint, a biológiába Sztálint. Bevezették az orosz nyelv kötelező oktatását, de

ez egyrészt szakszerűtlen volt, mert nem rendelkeztek képzett orosz

nyelvtanárokkal, másrészt csak az oroszgyűlöletet táplálta, mert az intézkedést

egybekötötték a nyugati nyelvek tanításának a korlátozásával. Különben is, az

iskolák a szovjetbálványozás propagandaműhelyei lettek s a tananyag a magyar

múltat és a nyugati műveltséget lefokozta s elferdítette.[80]

Az oktatás színvonalának feltétlenül ártott az a szemlélet, hogy a régi

vezetőrétegek gyerekeinek tanulmányi előmenetelét akadályozták, teljesítményüket

igazságtalanul és előnytelenül osztályozták, viszont a „paraszt- és munkásállam”

jelszavának érdekében felértékeltek alacsonyabb rendű teljesítményt, ha egy diák

„jó káderrel” rendelkező szülők gyermeke volt. Ez nemcsak a magas színvonalú,

eredményes oktatást hátráltatta, hanem aláásta a felnövekvő generáció

igazságérzetét és erkölcsi értékmérőit is. Egyetemre nem iratkozhattak be ún.

„osztályidegen” szülők gyermekei. A bolsevizálás folyamatában a kultúrpolitika

és a nevelés a párt, az ideológia fegyvere lett s az iskolákba is bevitte az

osztályharcot, annak minden káros következményével. Az iskola, a közép- és

felsőoktatás szintje is, egyetlen keskenymedrű ideológia, a marxizmus—leninizmus

szempontjainak lett alárendelve.[81]

Megszűnt a szabad sajtó, a szabad tájékoztatás. A nagy hírközlő szerv, a Magyar

Távirati Iroda élére olyasvalaki került, aki oroszországi emigrációjában a

szovjet hírszolgálati iroda, a TASZSZ alkalmazottja volt, s most is, Budapesten,

fontosabb hírek kiadása előtt még csak nem is a magyar pártközponthoz, hanem

külön telefonon a moszkvai TASZSZ-hoz fordult tanácsokért, utasításokért. Az

újságokat is „gleichsaltolták”. Más és más címek alatt mindig és mindenben

ugyanazt a konklúziót írták meg a lapok, hogy ti. a Pártnak és Sztálinnak

mindenben igaza van. A pártlap, a „Szabad Nép” számára erőszakos

előfizetés-gyűjtő kampányokat indítottak, ezt a lapot a kis Magyarországon

hétszázezres példányban adták ki, bár önkéntes olvasója alig akadt. A „Szabad

Nép” szolgaian utánozta a moszkvai Pravdát, jellegében ahhoz kellett idomulnia.

Ez a pártvezetőség kifejezett kívánsága volt.[82]

A színházakat elözönlőitek olyan darabok, amelyek a kulák „elvetemültségét”

ábrázolták, a filmek a traktoroslányok, a férfi-munkát végző nők diadalát

énekelték gyerekes dramaturgiával, még a slágerek szövege is a munka és a

túlteljesítés szépséget zengte. Sajtót, rádiót, filmet, színházat hatalmába

kerítette az agitáció nyelvezete, a prózába benyomultak a rosszul fordított és

lefordíthatatlan orosz fogalmak és kifejezések, egyáltalán, a kultúra egész

világát egyfajta jelszó-halmazat, frázis-dzsungel, plakát-művészet,

reklám-szókincs jellemezte, minden fórum a marxizmus—leninizmus és a pártcélok

eladhatatlan áruját akarta árusítani. A magyar kultúra többágú sípja egyetlen

sikító síppá, szinte rendőrsíppá változott, az új rendszer hegedűjén csak egy

húr maradt, a szellemi élet dallama fülsiketítő propagandává silányult A jó

iskola és az igazi kultúra helyére a pártszeminárium és ideológiai indoktrináció

lépett, sőt, az olvasni, művelődni vágyó embernek arra sem maradt ideje, hogy

elmenjen a könyvtárba, vagy könyvet vegyen a kezébe, mert igénybe vették,

agyonfárasztottak a kötelező szemináriumi hajszák.

A színházi világot, de az egész kultúrtársadalmat s a mozilátogatók széles

tömegeit is megrázta két nagy színművész öngyilkossága ezekben az években. Bajor

Gizi, a nagy klasszika orvosprofesszor férjével együtt ment az önkéntes halálba;

Somlay Artúr, a nagy öreg, egy „Bánk bán” előadást követően szintén mérget vett

be, a deportálások idején, miután emiatt éles szóváltásba keveredett Révai

művelődési miniszterrel. A Párt mindegyik művész temetésén szép beszédet

mondott, Révai koszorút küldött Somlay sírjára. A közvélemény mindkettőt a

rezsim kultúrpolitikája, a diktatúra áldozatának tekintette.

A szellemi élet vizsgálatán belül külön fejezet az irodalompolitika s ezen belül

is a kommunista írók szerepe, magatartása. A kultúrpolitika az irodalomban meg

akarta teremteni az ún. „proletár hegemóniát”, valamint a szovjet hegemóniát.

Ennek érdekében el kellett hallgattatni — vagy beállítani a sorba — még a

parasztirodalmat, a falukutató szociográfiát is, amely a kommunizmus előtti

évtizedekben oly virágzó volt Magyarországon s a szociális lelkiismeret

ébresztését végezte. A szovjet kultúrdiktátor, Zsdánov csodabogara, a

„szocialista realizmus” lett a vezérlő csillag, mindennek és mindenkinek ehhez

kellett igazodnia, pedig valójában senki sem tudta, mi is az a szocialista

realizmus?! Magyar kommunista írók egy csoportját egyszer elvitték Moszkvába,

ahol a nagy bálvány, Fagyejev tartott nekik szemináriumot erről a magasrendű

irodalmi irányzatról. „Ifjú gárda” című saját regényén át magyarázta, hogy ez a

könyv akkor vált jó regénnyé, amikor ő a párt tanácsait követve átdolgozta s

jobban kidomborította benne a párt vezető szerepét a Donyec-medence ifjúsági

partizánmozgalmában. Ugyanez a Fagyejev később, évek múlva azt mondotta szovjet

írótársának, Solohovnak, a „Csendes Don” szerzőjének, hogy nem tudja, mi az a

szocialista realizmus, illetve, hogy „az ördög tudja, mi az”.[83]

Az új kultúrpolitika Magyarországot a Szovjetunió kultúr-gyarmatává igyekezett

tenni, huszadrangú szovjet művészek, írók, tudósok, etc. érkeztek Budapestre s

oktatták a magyar művészeket. Egy Hrennyikov nevű esztéta megbírálta Bartókot,

egy Finogenov nevű szobrász kioktatta a magyar képzőművészeket. Le Corbusier

művészi hatását nem engedték érvényesülni, a szovjet építészet cukros remekeit —

Zuckerbäcker-stílus — példának állították. Mindez oktalan volt és mélyen

megalázó.

Az irodalomnak is a pártot kellett szolgálnia. Különösen nagy súlyt fektetett a

párt arra, hogy régi, ismert írók szóljanak az új nyelven, rafinált módon úgy

írjanak, hogy az kicsengésében a pártnak használjon. Aki erre nem volt hajlandó,

azt kíméletlenül elhallgattatták, új művei nem jelenhettek meg, régi műveit

kivonták a forgalomból s zúzdába küldték. Oly nagy írók, mint Németh László,

Kodolányi János vagy Tamási Áron, olyan nagy költők, mint a klasszikus Szabó

Lőrinc, a nagy lírikus, Weöres Sándor, mint a népi Sinka István, vagy a XX.

század Petőfije, a népi líra mesteri művelője, Erdélyi József, karanténba

kerültek, nem szólalhattak meg. Illetve, mikor szólni engedték őket, meg kellett

fizetniök az adót a Mammon, a Párt előtt, s például Erdélyi József első

beköszöntő verse ünnepelte a falu villamosítását, a szocializmus áldását:

villanypóznák ott, ahol régebben nem voltak.

A párt kultúrpolitikája később az elnémítás helyett a kisajátítás eszközéhez

folyamodott. Hasznosabbnak ítélte, ha a nem kommunista írók írnak, mint ha nem

írnak; hisz mást, mint ami engedélyezett, úgysem vethetnek papírra s ha mégis

papírra vetnének, úgysem adják ki, mert a könyvkiadás államosítva van. Viszont

ha megszólalnak, puszta megszólalásukkal igazolják a kommunista rendszer

létjogosultságát és véglegességét. Ez elől a perspektíva elől távozott aztán

külföldre a korabeli magyar próza és modern regényirodalom legnagyobb alakja,

Márai Sándor, aki Thomas Mann útját — és problematikáját — választotta. Vállalta

a száműzetést, ami egy rokontalan nyelvű nép — mint a magyar — írója számára

sokkal nagyobb áldozat, mint egy világnyelv írója esetében. Márai Sándor egyike

a nagy tanúknak, akik diktatúra és író viszonyát kitűnően ábrázolják s híven

elmondják a kínlódást, amely egy írót emigrációra kényszerít. Egyben jól

jellemzi a magyarországi kommunizmus irodalompolitikájának a fojtó levegőjét.

Egy Moszkvából hazajött idősebb magyar íróval vitatkozva Márai, akkor még magyar

földön, kifejtette, hogy amibe nem lehet beleegyezni, az „az ember államosítása,

ami tűrhetetlen, a szellem államosítása”. Idézte Renant, hogy „csak az igazság

tud forradalmi lenni”. Partnere érdekesen viselkedett. „A fény — írja Márai —,

amely az ’igazság’ említésére felvillant szemében, hamar kilobbant. Megint a

fegyelmezett, dialektikus ember beszélt — arról, hogy a kommunizmus a föltétlen

társadalmi igazság és minden más részletigazság ebből következik.” A polgári író

megkérdezte a marxista írót: Van-e mód a szovjetben arra, hogy valaki

hallgasson? … Végül is, ahol szabadság van, ott a hallgatás is egyike a

szabadságjogoknak! A másik — olvassuk — „gyanakodva nézett, óvatosan felelt”.

Így aztán nem jutottak tovább, a dialógus belefulladt a dialektikus közhelyek

tócsáiba.[84]

Kiderült Magyarországon is, hogy az éppen megszerzett hatalom gyümölcseit élvező

kommunizmus ismeri az elhallgattatott írót, de nem tűri meg a hallgató írót.

Mikor feltűnt neki, hogy a legnagyobb modern magyar író hallgat, piszkálni

kezdték Márait, a kultúrfunkcionáriusok üzengettek, sürgették, szólaljon meg.

Márai ekkor jegyezte fel: „Nem kellett különösebb éleslátás hozzá, hogy

megértsem, mi a szíves noszogatás értelme: kommunista jelszavak hangoztatása

nélkül ugyan, de igazoljam a rendszert — éppen én, a polgári, párton kívüli író

—, bizonyítsam, a megszólalás tényével, hogy a kommunista hatalom most már

végleges. A kezdeti hibák bírálata nem volt tilos, lehetett kritizálni

személyeket, intézményeket, csak éppen nem volt szabad egyetlen szóval sem

bírálni, aminek minden a következménye volt: a szovjet rendszert, a

kommunizmust. Ahhoz, hogy a jóhiszeműség és spontánság illúzióját keltsék,

szükségük volt a fogatlan, ártalmatlan kritikára is. Ez volt az az idő, amikor

megértettem, hogy el kell mennem az országból — nemcsak azért kell elmenni, mert

nem engedtek szabadon írni, hanem elsősorban és még sokkal inkább azért, mert

nem engedtek szabadon hallgatni.”[85] Márai éles szemmel és kérlelhetetlen

pontossággal írja le a kommunizmus írókat is idomító könyörtelenségét, mely az

írót és a gondolkodót a lenini—sztálini recept szerint kinevezi „a lélek

mérnökeinek” s a rezsim s az ideológia szolgálatába kényszeríti. Ez elől

menekült el, ez volt az igazi veszély, ennek bekövetkeztétől félt, ebben nem

akart részt venni: „Mindennél veszedelmesebb volt, hogy ittmaradok és egy

pillanatban már nem emlékezem arra a másik ’én’-re, akinek nemrégen még volt

ereje és akarata tiltakozni. Elkövetkezik a pillanat, amikor már nem tudok —

belülről, némán sem — tiltakozni valami ellen, amit emberellenesnek,

népellenesnek és emberietlennek ismertem meg.” És folytatja a tépelődés nyomában

járó világos felismerést, a szellemi internáltság vészes következményét: „Ebben

az internáltságban … elkövetkezik egy pillanat, amikor az egyéniség már nemcsak

idomított, kondicionált fogoly egy erőszakos rendszerben, hanem önkéntes

segítőtárs és cinkos, mert kiégett benne a szabadulás szükségességének utolsó

tudatszikrája.”[86]

Minden rangos író vonakodott megadni magát annak, ami jön, a behódolásnak,

annak, hogy kirakati műtárgy legyen a szellemi erőszak korszakában. De a párt

annál inkább igyekezett magához láncolni a vonakodót, minél jobban vonakodott.

Faludy György, Villon zseniális fordítója is szemet szúrt a pártnak amiatt, hogy

hallgat, nem adja oda a nevét különböző kiadványokhoz. Faludy a szociáldemokrata

párt tagja volt, de volt ennél fontosabb tagsága is: az írók családjához

tartozott és a szépség volt a hitvallása. Ezért nem tudott íróként kooperálni

azzal, ami „párt”, viszont a Párt ebbe nem tudott belenyugodni. A Kommunista

Párt még azt sem akarta megengedni, hogy egy baloldali író mint egyéni partizán

harcoljon „az ellenség” ellen, megkövetelte, hogy ezt mint „katona” tegye.

Kommunista írók, barátok vagy pályatársak, hogy óvják, mentsék Faludyt a párt

előbb-utóbb bekövetkező haragjától, felajánlották neki, kérték: vállalja el egy

készülő nagy antiklerikális irodalmi antológia szerkesztését. Ha elvállalja, ez

a legjobb módja, hogy eloszlassák a félreértéseket, a gyanakvást — gondolták

barátai. Faludy, aki híres antiklerikális volt — most elutasította. Mert ekkor

már folyt a papok deportálása, lezajlott a Mindszenty-per, s Faludy ilyen

körülmények között a jó ízléssel nem tartotta összeegyeztethetőnek, hogy

támadjon valakit vagy valakiket, akiket üldöznek s akik nem tudnak

védekezni.[87] Nem sokkal utóbb Faludyt letartóztatták, s hogy az irodalom

akkortájt már mennyire rendőri kérdés volt, mutatja, hogy csakhamar börtönbe

került az a két író-újságíró is, aki neki az antológia szerkesztését

felajánlotta.

Pontosan, szó szerint bekövetkezett, amit Márai megjósolt, s amitől a Faludyak

féltek: a magyar irodalom vagy a diktatúra szekere elé került vontatólónak, vagy

kasztrálttá vált, s nem volt szava az országon végigvonuló szenvedésről. Amikor

A rendőrállam és áldozatai

éjjelente ezrével hurcolták el az embereket, amikor a parasztot nyomorgatták a

beszolgáltatással, a munkásnak a velejét is kiszívták a munkahajszával, a magyar

írónak nem volt, nem lehetett szava. „Az írástudók árulásáról” kellene beszélni,

ha nem szolgálna mentségül, hogy az író, ha megszólalt volna, a szó legszorosabb

értelmében életével fizetett volna. De ez nem változtat azon, hogy ez a rendszer

az írói lelkiismeretet elaltatta, gúzsba kötötte, a szellemi, irodalmi életet

kiherélte. De ennél is szomorúbb — s erre aligha van mentség —, hogy az író

megszólalt a zsarnokság védelmében és hozsannázóit a zsarnoknak. Babits Mihály

az előző korban még megírhatta a lapítokról, hogy „gyilkosok közt cinkos, aki

néma”, most azonban nem volt szabad még némának se maradni, most ujjongani

kellett. 1952-ben, amikor Rákosi Mátyás 60 éves lett, egy díszkötésű könyvet

állítottak össze: „Magyar írók Rákosi Mátyásról”. E kötetben s e köteten kívül

írások tucatjai ünnepelték a diktátort, nemcsak, mint az emberiesség bajnokát,

hanem úgy is, mint aki „a költői ihlet forrása”. A magyar szellem mélypontja

volt, magyar földön ilyen hízelgést nem írt le magyar toll ezer éven át,

véreskezű gyilkost így még nem dicsőítettek, mint most ezek az

„anti-velszibárdok”. Köztük — fájdalom — nem kommunista írók, a legnagyobb nevek

viselői is.

A kommunista írók helyzete és szerepe sajátságos volt. Ők erősítették

legvehemensebben és teljes vaksággal az embernyúzó rezsimet, de az ő soraikból

kerültek ki, akik — nagy késéssel és bizonyos szelekciós érzékkel ugyan —

kinyitották a szemüket. Majd — idővel —, a szájukat. Ők borultak le elsőnek a

mindenható Párt előtt, de ők szólaltak fel elsőnek a pártvezetőség ellen.

A kommunista írók között volt néhány igazi tehetség és sok volt az irodalmi

salak, a karrierizmus, stréberség terméke. Voltak Moszkvából hazatért veteránok

és hazai új, lelkes fiatalok, akik hittek a szocializmus építésének szent és

sérthetetlen céljában. Az öregek, akik látták a Szovjetunió különböző pereit,

tisztogatásait, lélekölő és irodalomsorvasztó periódusait, felvilágosíthatták

volna a fiatalokat, de nem tették. A Szovjetunióban, a szocializmus élenjáró

országában megélt élményeikről mélyen hallgattak. Hallgattak, mert egyrészt

kiégtek, másrészt, mert azért jöttek haza, hogy nyugodtan éljenek, autóval,

villával, állami apanázzsal. A Szovjetunióban megtanulták, hogy az őszinteségnek

könnyen börtön és halál a vége. Jellemző, hogy legtöbbje csak visszatérése után

8—10 évvel vallotta be, hogy a Szovjetunióban börtönben is ült. Illés Béla, a

legjellegzetesebb moszkovita író 1956 nyarán, mikor már a közelgő forradalom

szelei jelezték a drámát, zokogva kiáltott fel fiatalabb írók előtt: „Ti, fiúk,

nem tudjátok, hogy mennyit féltünk és mennyit hazudtunk mi harminc éven át

odakint!”[88] De ezek az írók aztán tíz éven át, hazajőve, hazudtak

Magyarországon is. Ha mással nem, éppen ezzel a hallgatással.

A fiatalok aztán — a salakról, a stréberekről, karrieristákról most ne

beszéljünk —, az idealista kommunisták így vakon követték a pártvonalat, amely

egy egész népet döntött romlásba. Jó néhányuknak el kell hinnünk, mert hitelesen

elmondják, hogy őszintén lelkesedtek, nagyot tévedtek és őszintén csalódtak.

Elismerik, hogy ideológiai rajongásuknál, a „haladásba” vetett hitüknél,

meggyőződésüknél csak a tapasztalatlanságuk volt nagyobb. E kommunista nemzedék

egyik legtehetségesebb írója, a Sztálin-díjas Aczél Tamás írta meg később, hogy

ő és társai Magyarország határát egyszer sem lépték át nyugati irányba,

Nyugatot, a nyugati demokratikus berendezéseket nem ismerték s elhitték, hogy „a

demokráciának magasabb formája az, amikor nincs demokrácia”. A párt

erőszakosságai láttán a francia forradalom jelszavát idézgették magukban, amely

szerint „nincs szabadság a szabadság ellenfeleinek”.[89]

Abban, hogy a kommunizmushoz oly sok fiatal tollforgató lelkesen csatlakozott,

szerepet játszott egy nemzetközi tekintély, Lukács György puszta léte. Vonzóvá

az tette, hogy nemcsak Moszkva tartotta nagyra, de a művelt Nyugaton is volt

visszhangja, s vitán felül hírneves esztéta volt. Ha ő is odatartozik, ti. a

párthoz, dicsőség odatartozni — vélték a fiatalok, a marxista ifjak, akik úgy

járultak „Gyuri bácsi” zsámolyához, mint valaha Voltaire elé tanítványai. Lukács

tudott különbséget tenni jó polgári és rossz szocialista költészet között s az

előbbit felsőbbrendűnek tartotta. De mindenkor megtalálta a totalitárius

rendszer irodalmifilozófiai igazolásának a finom módjait is, és hirdette, hogy

az író legfőbb feladata az irányzatosság. Lukácsot, valószínűleg irigységből,

megbírálta az irodalom rendőrminisztere, Révai. Azt írta, hogy Lukács kritikai

realizmusa árt a szocializmus fejlődésének. Révai kevesellte Lukácsnak még azt

az eléggé jakobinus nézetét is, hogy az író az irányzatosság szolgálatában

legyen partizán. Nem, Révai szerint az író legyen több: „a pártmunka kereke és

csavarja”. Ma már — mondotta Révai — az irodalom legfőbb elveként nem elég az

irányzatosság, a legfőbb elv a pártosság. Jellemző a kor politikai és irodalmi

viszonyaira egyaránt, hogy amikor a százszázalékos kommunista Lukácsot

megbírálta az a kommunista értelmiségi, aki ráadásul miniszter is volt — lelkes

tanítványainak nagy része megtagadta Lukácsot. S jellemző az is, hogy Lukács —

önkritikát gyakorolt. Nyilvánosan beismerte, hogy rosszul ítélte meg a

szocialista fejlődés tempóját. Az idős világtekintély egy megdorgált iskolásfiú

alázatosságával meakulpázott, amiért nem foglalkozott kellő mértékben a legújabb

szovjet irodalommal s felfogásával ideológiai zavart okozott… Lukács önkritikát

gyakorolt, mert a szellemi kényuralom idején is meg akart maradni az uralkodó

establishment kényelmében. Később maguk a fiatalok is felismerték a Mester

magatartásának rugóit és negatív következményeit. Felismerték, s elmondották

Lukácsról: „Az öreg, mire öreg lett, megtanulta, hogy taktikázni kell,

mosolyogni kell, jó arcot kell vágni a rossz tréfákhoz is, iszonyatok előtt is

szemet kell hunyni, kisebb és nemcsak kisebb kérdésekben nemegyszer meg kell

alkudni, ha életben akar maradni és ráadásul még dolgozni is akar.” Lukács

György, mint ez a diagnózis a továbbiakban mondja, „nevével és tekintélyével,

kiállásával és fellépésével nagy nemzetközi kongresszusokon nemcsak egy eszmét

terjesztett, amelyben hitt, hanem fedezett szörnyű bűnöket is, amelyekről pedig

ha valaki, akkor ő tudta, hogy bűnök; hallgatott hazugságokról, amelyekről

mindig tudta, hogy hazugságok… Nemcsak vitapartnereivel szemben volt türelmes,

hanem… igazságtalanságokkal szemben is…”[90]

Lukács nemzetközi szereplése, tekintélye mindenekelőtt a nyugati

marxista-baloldali intellektuelek körében meghosszabbította azt a hiedelmet,

hogy a kommunizmus valóban progresszív és valóban megváltás. Lukács, aki

harcosan hirdette, hogy a nyugati, kapitalista, imperialista társadalmakban

létező conditio humana hamis, nyugati útjain hallgatott arról, hogy pl.

Magyarországon a conditio humana a gyakorlatban a földjétől megfosztott paraszt,

az agyonhajszolt munkás, a megcenzúrázott és elnémított író. Lukács, a többi

marxista filozófussal együtt, Marx, Engels, Lenin, Trockij nyomán vallotta, hogy

az utolsó emancipálandó kategória, a proletariátus a burzsoázia áldozati

báránya, s egy megfeszített Krisztus erényeivel rendelkezik; Lukács írásai

szerint is a proletariátus emancipálása révén véget ér az embernek ember által

történő kizsákmányolása s megszületik az „igazi” emberi társadalom.[91] De

nyugati útjain elhallgatta, hogy mind a Szovjetunióban, mind pedig most

Magyarországon látta a proletárdiktatúra valóságát, az állam elhalása helyett a

rendőrállam megszületését és a kapitalista Bedeaux-rendszert megszégyenítő

szocialista bérrendszert, hogy látta az egész társadalom s benne a proletár

kizsákmányolását az emancipált proletárképviselet, a diktatúra által. Minderről

nem szólt Lukács a nyugati intellektuális kongresszusokon. Ahogy az egykori

tanítvány becsületesen megmondotta: „fedezett bűnöket… hallgatott

hazugságokról”.

Révai József vitába szállt egy másik kommunista íróval, Déry Tiborral is. Déry

ragaszkodott ahhoz, hogy az író igyekszik megvédeni azt a jogát: arról írjon,

amiről akar. Révai ezt „polgári moralizálásnak” nevezte s kijelentette: a mi

világunkban az írónak ez a joga nincs meg: nem ismerjük el azt az esztétikai

tételt, hogy az író ízlése és ítélete a legfőbb kritériuma annak, mit és hogyan

kell megírnia.

Ez világos beszéd volt — Magyarországon nem az írók döntöttek arról, hogy mit és

hogyan írjanak. És persze a Révai—Lukács, a Révai—Déry vita sem jelentette, hogy

Magyarországon irodalmi vita lehetséges. Mert az ilyen vitákból, leszámítva a

kommunista establishment tagjait, az egész magyar irodalom ki volt rekesztve.

Pontosabban, az egész szellemi vita le volt szűkítve oda, hogy 300 kommunista

„író” vitatkozhatott arról: irányzatosság vagy pártosság, Déry vagy Révai. De

hogy a nem kommunista szellemi nagyságok felvethették volna a kérdést:

szocializmus vagy nem szocializmus? Vagy hogy megírják: a szocializmuson kívül

van az emberi kultúrának más kincse is, amelyhez tán igazodni lehetne! — erről

szó sem lehetett.

Ilyen viszonyok között az irodalmi élet elsekélyesedett, a szabad szellem

meghalt. Uralkodóvá vált az ún. sematizmus. A sablon-írások tucatjai, kongó,

üres, terméketlen művek árasztották el a könyvpiacot. Az író, akár a párt

kegyeltje volt, akár nem, bármiről írt, mindig centiméterre és milliméterre,

dekára vagy grammra kimérte, hogy eléggé, kellő mértékben dicsérje a szocialista

építést. Az írás ebben az értelemben és ebben a korszakban — mértani és számtani

művelet lett.

A nagy könyvtárakból kivontak olyan szellemi alkotásokat, melyek ártalmasak

lehettek az uralkodó ideológia szempontjából. Egy időre bevonták, epurálták

például Dante Divina Commediáját. S gyanús volt az, aki többre tartotta Dantét,

mint a szovjet Alexej Szurkovot.[92]

A Nemzeti Színház műsoráról hosszabb időre letiltották a magyar Faust, az „Ember

tragédiája” előadását, mert a falanszterjelenet víziója nagyon emlékeztet a

szocializmus sivár világára; s nyilvánvalóan azért is, mert Madách vallja ebben

a műben: család s tulajdon lesz a világnak kettős mozgatója.

Amikor régi nagy írók nem vehettek tollat a kezükbe, vagy száműzetésbe

kényszerültek, akkor Magyarországon az irodalmat Sztálin összes művei pótolták.

Százezres példányokban vitték piacra, nagy költséggel és kis haszonnal.

Miközben a Biblia nyomtatását minimálisra redukálták, sőt, egy időben meg is

tiltották, a szovjet párt történetét 530 000 példányban adták ki egy olyan

országban, amelynek a lakossága még tízmillió sem volt. A Liber Librorum, a

Könyvek Könyve helyett a szovjet párttörténet. Micsoda emelkedés! Ennél

magasabbra már igazán nem lehetett zuhanni!

Az ötvenes években történt.

Budapest egyik útvonalán rendőrségi autó száguldott és szirénázott. A többi

autó, főleg teherautó, mert személygépkocsi akkoriban még nem igen jutott a

közönséges halandónak, tágult jobbra-balra. Az egyik teherkocsi sofőrje azonban

nem tudott időben félrehúzódni s így elzárta a rendőrautó útját. Abból kiszállt

egy magasrangú személyiség, dühödten nekiesett a teherautó vezetőjének,

személyesen pofozta, agyba-főbe verte, ahogy csak tudta. Az eset után saját

sofőrje megkérdezte tőle: — Tábornok elvtárs, miért csinálta ezt? Hisz ez

egyszerű munkás volt. — Nagy szamár vagy — felelte a tábornok kedélyesen —,

tanuld meg, hogy a rendőrséget tisztelni és félni kell; szükséges, hogy az

emberek remegjenek már attól, hogy meglátnak egy rendőregyenruhát.[93]

Ez a tábornok Péter Gábor volt, a politikai rendőrség, az államvédelmi osztály,

az államvédelmi hatóság mindenható feje, a kommunista rendszer rettegett

erőszakszervének első főnöke. Az ÁVO, majd ÁVH fejének ez a felfogása,

lelkülete, a „fejtől büdösödik a hal” igazsága alapján érvényesült az

erőszakszerv minden intézményében és személyénél, tisztektől lefelé az utolsó

fogdmegig. Létalapja és filozófiája az volt, hogy — rettegtek tőle.

Amikor ez az eset történt, Magyarország már körül volt kerítve drótsövénnyel és

aknazárral. Már állt a vasfüggöny, amelynek munkálatait 1947 nyarán kezdték meg

s 1949 elején fejezték be. Magyarország történetében erre sem volt példa. Most

először történt meg, a 20. század közepén, hogy az országhatárt hermetikusan

lezárják, intézményesen és véglegesen, pontosan úgy, ahogy egy börtönt vagy egy

internálótábort. A szűkszavú hivatalos közlések arról beszéltek, hogy a határon

„műszaki zár” készül. A határvidék lakói viszont megdöbbenve látták s nem

akartak hinni a szemüknek, amikor két és fél évvel a háború befejezése után

katonai egységek óriási munkálatokat indítottak: cementcölöpöket vertek le,

szögesdrót huzalokat feszítettek ki, robbanóaknákat telepítettek a

magyar—osztrák határ vonalán. Aztán az első dróthuzal mellett párhuzamosan

második drótsövényt építettek s újabb aknasávot létesítettek. Végül őrtornyok

szökkentek a magasba, gémlábú csúf lények, az őrtornyokba ÁVO-katonák

géppisztollyal és gépfegyverrel, az egész hihetetlen építmény mellett pedig,

végig, községről községre, erdőtől erdőig őrjáratok cirkáltak, hosszú pórázra

eresztve a lihegő vérebeket. Az osztrák határ után következett a jugoszláv

határ. Ahol nemrég még eleven forgalom, vidáman porzó utak, ahol út menti

gyümölcsfák virítottak, ott most meghalt az út, elvágta a drótakadály és az

akna, elvágták a Nyugatra vezető ütőereket, elnéptelenedett a vidék, bezárult

valami: börtönbe került egy egész ország.

Ez a körülkerített ország a szó legszorosabb értelmében rendőrállam lett. S

minden cselekedet alfája és omegája: a félelem. Péter Gábor organizációja

büszkén így nevezte magát: a demokrácia ökle. Ennek az ökölnek örök lengése

senkit és semmit nem kímélt: ez sújtott le háborús bűnösség címén a két háború

közti vezető rétegre; ez hajtotta végre a politikai pártok likvidálását, az

összeesküvési pert, a Mindszenty-pert, a Rajk-pert; ez vonult végig a falvakon s

kuláküldözés címén kirángatta a falu gyökereit, a mezőgazdasági lakosság kerek

egyharmadát telepítve át és összevissza; ez csengetett és kopogott a pesti

polgárok lakásán s bonyolította le a deportálást; a gyárakban ez szervezte meg a

besúgóhálózatot, ez emelte ki a régi szociáldemokratákat és szakszervezeti

vezetőket, vagy az iramot nem bíró munkásokat; ez tört be a kolostorokba s

cipelte el ezrével az apácákat és papokat. Jogos és találó a megállapítás, hogy

kis túlzással azt lehet mondani: Magyarország 1945 utáni története az ÁVO

története.[94]

A demokrácia öklétől rettegett az egész ország s végül rettegett tőle önmaga is,

a rendszer, amelynek védelmére létesült. A mai vallatok holnap vallatószobákba

kerültek s tegnapi kollégáik vallatták őket. Aki, magas helyen, íróasztalánál ma

aláírt egy letartóztatási parancsot, holnap ott találhatta íróasztalán azt a

végzést, amely az ő letartóztatását rendelte el. A rendszer megteremtette a

rendőrapparátust, s aztán — mint minden kommunista rendszer — ennek az

apparátusnak a függvénye lett. A rendszer önmaga biztonságát remélte a

rendőrgépezettől, ám mégis, ez a rendszer örökös bizonytalanságban élt.[95]

Az ÁVO az évek folyamán valóságos állam lett az államban. A fővárosban egész

épületcsoportokat foglalt el, a hírhedt Andrássy út 60. körül rátette a kezét

egész háztömbökre, erődrendszert épített ki magának az Akadémia utcai

pártszékház szomszédságában, birtokába vette a fogházakat és internálótáborokat

szerte az országban. Személyzetét óriásira duzzasztotta. Az ötvenes években a

létszám meghaladta a 80 000-et, majd megközelítette vagy elérte a 100

000-et.[96] Ha ehhez hozzávesszük a kb. 40 000 főnyi államrendőrséget, akkor

látjuk, hogy a kommunista rendszernek, mely demokráciára és szocializmusra

hivatkozott, csaknem 140 000 főnyi karhatalomra volt szüksége. A kommunisták

által oly sokat kárhoztatott Horthy-rendszerben a rendőrség és a vidéki

közrendre vigyázó csendőrség együttes létszáma sem haladta meg a 40—45 000

főt.[97]

A hírhedtté vált kommunista organizáció, az ÁVO — Péter Gábor szellemében — a

legrövidebb időn belül elérte, hogy nevének puszta hallatára remegni kezdtek az

emberek. Jellemző az a keserű tréfa, amely a rezsim rendőrszervére és általános

politikájára vonatkozik. Két ember beszélget a pesti utcán, két régi jó barát.

Az egyik megkérdezi a másikat, mi a véleménye a koalícióról? A másik hallgat.

Mit szól Mindszenty bíboros magatartásához? A másik hallgat. Hogy látja az

államosítási problémákat? Hallgatás, hallgatás. Az újabb kérdésre, hogy mi van

vele, talán megnémult — így válaszol: — Nézd, én ab ovo nem politizálok, ah avo

meg félek!

A félelem tökéletes volt s rövid idő múlva és hosszú évekre még az

akasztófahumor is meghalt. A módszerek, fogások, melyeket az 1945-ben még

Politikai Rendőrség néven ismert organizáció akkoriban alkalmazott, az

ÁVO-korszakban egyre szaporodtak, terebélyesedtek, ezrek után tízezreket, majd

százezreket nyomorítottak meg. Nem volt család Magyarországon, amelynek valamely

tagja ne került volna be a hírhedt rendőrségi épületekbe, börtönbe vagy

internálótáborba. A toll nem alkalmas az átélt borzalmak, elkövetett

embertelenségek ábrázolására. Az áldozatok idegtépő szorongását, lelki

gyötrődését, fizikai kínoztatását, az erőszakszervek elvetemült leleményességét,

tizenhárom próbás szadizmusát alig lehet szavakba öltöztetni, mert a legerősebb

kifejezések használata is csak halvány kópiája annak, ami történt, amit

emberekkel műveltek. S a szerző, aki fogolynaplók s élményleírások százait

tanulmányozta át, iszonyodik attól, hogy a rendelkezésére álló néhány oldalba

sűrítse a legiszonyatosabb cselekedeteket, amelyek Magyarország börtöneiben 1945

után lezajlottak.

Ebben a kis közép-európai országban 1945 és 1953 között nem kevesebb, mint 199,

vagyis egy híján 200 fogházat, börtönt és internálótábort tartottak üzemben,

miközben a jóval nagyobb és ugyancsak kommunista Lengyelországban 97-et.[98]

Ez a 199 börtön, ezek a „nevelőintézetek”, ahogy az ávósok előszeretettel

becézték, a rémuralom visszataszító műhelyei voltak. Aki ide bekerült, az

megjárta az élet minden kálváriáját. A vallatók mindent kipréseltek az

Péter Gábor

áldozatokból, amit csak akartak, a legszörnyűbb és legképtelenebb valótlanságot

is. A módszer nem is mindig a fizikai tortúra volt, hanem a zsarolás módszere. A

vallatott rabot hozzátartozóik sorsával zsarolták. Egy újságíróra pl. a vallató

ráripakodott: ne tagadjon, mert „itt van a kezem mellett a telefon, ha

okoskodik, csak egy szavamba kerül és félórán belül itt van a felesége is”!

Aztán egyetlen szó: „Akarja?”[99] Egy nagy író, mikor az első vallatások

alkalmával azt kérdezte a vallatóktól, hogy mi történik, ha nem ismeri be

nemlétező bűneit, ezt a választ kapta: „Akkor vége a játéknak, s addig verünk,

amíg bevallod. S ha ez nem segít, s ha közben tévedésből s véletlenül nem ölünk

meg, akkor idehozzuk szerelmesedet, Zsuzsát. Aztán az anyádat. Még a sz…-t is

kiverjük belőlük. De ne számíts rá, hogy láthatod őket. Csak hallani fogod, a

szomszéd szobából, sikoltozásukat.”[100]

Az ilyen nyitányoktól aztán olyan kálváriás út vezetett börtöncellákon át sok

esetben egyenesen az akasztófáig, hogy az a történelem majd minden válogatott

tortúráját homályba állítja. Egy pszichológiai tanulmány szerint minden adott

társadalomban él kb. 5 százalék szadista. Magyarországon ez az öt százalék jól

fizetett állásokba került. Goethe azt mondotta: nincs olyan bűntény, amelynek

elkövetésére ne erezné magát képesnek. Goethe tévedett: amire az ÁVO-személyzet

képes volt, arra ember nem volt képes.

Nedves, büdös cellák, zsúfolt barakkok, keskeny kazamaták, orvosi ellátás

gyérsége vagy teljes hiánya, a fényűzésnek deklarált higiénia mellőzése, a

gyenge táplálék, az őrök durvasága, mind, mind együtt járt a rabélettel, s

amiről igen sok rab panaszkodik: a válogatottan aljanép-őrszemélyzet sértő,

trágár, embert alázó modora, beszéde, párosulva a teljes kiszolgáltatottság

érzésével. A vallatótisztek és a börtönőrtisztek, altisztek, közegek mindjárt a

fogság kezdetén, a rabélet elején s a fogság minden fázisában minden reménytől

meg akarták fosztani az áldozatot. Hóman Bálint, a nagy történész valósággal

éhen halt a börtönben, a normálsúlyban 110 kilós embert rendszeresen éheztették,

amíg majdnem 50 kilóra fogyott s mikor már éppen csak hálni járt belé a lélek, a

börtönorvos a váci rabkórházban így „üdvözölte”: „No, Hóman, még mindig nem

döglött meg?”[101] A sok internálótábor között a leghírhedtebb volt a recski

tábor, ahol az élelmezés szándékos gyatrasága, a kőtörés nehéz munkája és az

általános embertelen viszonyok következtében a bekerült fogoly átlagos

élettartama mindössze két év volt.[102] Aki nem kerülhetett ki onnan időben,

annak ez a tábor élete utolsó állomása volt.

Egy politikai fogoly elmondja emlékezésében, hogy a budapesti gyűjtőfogházban a

rabok sokszor éjjeleken át nem tudtak aludni, mert köröskörül a cellákban a

rendőrök verték társaikat s azok sikongása egész éjszaka hallatszott. Az őröknek

joguk volt kényük-kedvük szerint verni és kínozni a rabokat. A kínzások az őrök

temperamentuma szerint változtak, s az őrök szeszélye szerint kaptak a rabok

kurtavasat vagy sötétzárkát vagy extrabüntetést, a legkülönbözőbb

nyomorgatásokat.[103]

Egy másik börtönemlék is beszámol arról, hogy az elítélteket soha nem hagyták

nyugodni, a nyomozók még ott is újabb és újabb adatot igyekeztek kipréselni

belőlük „bűntársaik” ellen. A zárkákban lehallgatókat szereltek fel, a rabok

közé kémeket építettek be. A vallatott elítélteket, ha nem vallottak, „konok”

magatartásuk miatt „éheztetni kezdték, külön sújtották, s ha továbbra sem

kooperáltak, elmegyógyintézetbe zárták, hogy ott azután jobb belátásra bírják

őket”.[104]

Megvolt tehát minden a magyarországi börtönökben: zsarolás a hozzátartozókkal; a

rendőrség túszként kezelte a rokonokat, vagyis volt túsz-szedés; és már akkor

megvolt az orosz disszidensek hírhedt üldözésének a módja, az elmegyógyintézet.

Ugyanez a börtönnapló a továbbiakban így emlékezik: „Éhség, vérhas, a tüdőkre

támadó fagyos hideg rendszeres módon tizedelte a rabokat. A fogház udvarában

naponként lehetett látni halottvivőket, akik a hullaház felé siettek

fogolytársaik ponyvával letakart tetemeivel. Az éhségtől vánszorgó sétálókra —

akiket durva fenyegetésekkel és ocsmány kiszólásokkal hajszoltak szaporább

léptekre — golyószórók meredtek az emeletről és a padlás nyílásaiból.”[105]

A háború alatti és utáni magyar nemzedékek felnövekvő, fiatal társadalma valóban

az embertelenségek korszakába született bele. Látta a zsidók sárga csillagos

megjelölését, deportálását, halálba hurcolását, majd látta a kommunizmus

vérengzését. A kor egyik szenvedő alanya így számol be e nemzedék életérzéséről:

„Szemtanúként látott sárga csillaggal megalázott embereket a halálba menni,

látott a humanizmus jegyében keretlegényeket lámpavasra akasztani, látott

nyilvános, helyjegyes akasztásokat, látott cigarettával megégetett melleket,

emberi testbe tört üvegdarabokat, dinnye nagyságúra vert heréket, meggyötört és

egy életre nemtelenné kínzott nőket.” S hozzáteszi e vigasztalan képhez azt is,

ami vigasztal: Hogy — mondja —, hogy ez a fiatalság mégis megmaradt

humanistának, azt bizonyítja, hogy 1956-ban, a szabadságharc alatt a börtönökből

kitörő rabok egyetlen fegyőrt sem bántalmaztak.[106]

Arra, hogy a kommunista börtönökben milyen volt az élet és a bánásmód, álljon

itt a kommunista rémuralom egyik kommunista áldozatának a tanúskodása. Rajk

Júlia, Rajk László özvegye, aki maga is éveken át raboskodott — Rajk Júlia

1956-ban, még a forradalom előtt, a Petőfi Körnek a Magyar Néphadsereg Tiszti

Házában tartott gyűlésen, ahol „régi illegális kommunisták találkozója” volt,

nyíltan kimondta: 1944-ben, a fasizmus éveiben is börtönt viselt, de az ott

elszenvedettek közelébe sem jöhetnek az ÁVH-tömlőcök embertelenségeinek.[107]

A rendőrállam puszta léte és munkája megmérgezte a magyar társadalom egész

légkörét. Az ÁVO óriási besúgóhálózatot szervezett és igyekezett közerkölccsé

tenni a denunciálást. Az élet minden szektorába s a társadalom, sőt, saját

állama minden szervezetébe beépítette kémeit. Olcsó, hitvány jellemeket állított

a maga szolgálatába, s erős, kiváló jellemeket kényszerített, presszióval,

árulkodásra. A házakban a házmester, a hivatalban a portás vagy a hivatalfőnök,

az iskolában a tanár vagy a diák, a családban a szülő vagy testvér, vagy — ez

sem volt ritkaság — a gyerek lett átformálva vádaskodóvá, spiclivé,

feljelentővé. Az ÁVO behatolt a családi szentélybe, felforgatta a családi békét.

Árgus szemekkel figyelte a magánéletet s ezért megszűnt a magánélet. Régi

barátok, kedves ismerősök, rokonok kerülték egymást, nem ismerték meg egymást az

utcán s mindenki gyanús volt, aki él. Soha senki nem tudhatta, hogy a leghívebb

barátja nem árulta-e el az ÁVO-nak. A besúgóhálózat megkísérelte, hogy egyformán

zsoldjába kényszerítse a tisztességes családanyákat és a prostituáltakat, a

hitvány spicliket vagy a gyónási titokra esküdött papokat. A „pressziónak” ez a

félelmetes világa, párosulva a rettegéssel, hogy holnap őt jelentik fel és őt

hurcolják el, ez a félelem nemegyszer felért a börtönben elszenvedett kínokkal

is. Jól jellemzi ezt egy korabeli feljegyzés, amely megörökíti, hogy mikor egy

börtönből szabadult asszony találkozott volt főnökével, ő, a volt rab ezt

kérdezte: — Mondja, ugye rossz volt szabadlábon?[108]

Hogy az ember mennyire nem volt szabadlábon akkor sem, ha szabadlábon volt, arra

szolgáljon például Szekfű Gyula esete, amely egyben példa arra is, mily rafinált

módon végzik a kommunista szervek a Nyugat félrevezetését, a „misinformation”

műveletét. Julien Benda, a híres mű, „Az írástudók árulása” szerzője, Rajk

kivégzése után Párizsból Budapestre utazott, hogy megtudja — az igazságot.

Remélte, hogy megcáfolhatja a „hamis” nyugati híreszteléseket, hogy ti. a

Rajk-per tiszta machináció. Julien Benda több vezető magyar értelmiségivel

beszélt, többek között Szekfűvel is. Kivétel nélkül mindegyik hangsúlyozta

előtte, hogy nem tagja a kommunista pártnak és sok mindenben nem ért egyet a

kommunistákkal. Ezek előrebocsátása után aztán mindegyik elmondotta neki, hogy —

Rajk igenis bűnös volt, igenis volt összeesküvés, és hogy az ilyen közönséges

bűnözők tetteivel szemben minden állam köteles védekezni. Julien Benda, miután

így beszéltek neki a kommunizmusban élő írástudók, szentül meg volt győződve,

hogy íme, ez az igazság. És el volt szánva arra, hogy visszamenvén Párizsba,

könyvet ír s kimutatja: lám, hogy rágalmazták Nyugaton a fasiszták a magyar népi

demokráciát. Mindezt a Bristol szállóban elmondotta régi ismerősének, a Nyugaton

is jól ismert Faludy Györgynek. A beszélgetésen azonban jelen volt két tolmács,

akikről Benda nem, csak Faludy tudta, hogy az ÁVO megbízottai. Így aztán Faludy

semmit sem mondhatott el Julién Bendának abból, amit közben gondolt. Nem

mondhattam el — írja —, hogy azok, akikkel Benda beszélt, egytől egyig un.

„hivatásos nem kommunisták”. Vagyis feladatuk éppen az, hogy a külföldi

látogatók előtt hangsúlyozzák, ők nem párttagok. Nem mondhatta el, hogy ezeket,

mielőtt találkoztak Bendával, a párt sajtóosztálya alaposan kioktatta, mit

mondjanak. El akartam mondani — folytatja Faludy —, hogy Szekfű Gyulát a párt

zsarolja, engedelmességre kényszeríti, mert élete azoktól az orvosságoktól függ,

amelyeket csak külföldről lehet beszerezni, s ha nem engedelmeskedik, nincs

orvosság.[109]

Ez a világ sok hasonló aljasságot szült és sok szadistát szabadított rá a

társadalomra, mérhetetlen szenvedéseket okozott. De ugyanakkor volt példája a

nagylelkűségnek és nemeslelkűségnek is. Voltak megdicsőült rabok és emberséges

börtönőrök. A cellákban sok régi politikai ellenfél nyújtott kezet egymásnak,

megszületett egy, a jövőre tett nemzeti egység fogadalma. Volt hűtlenség, de

volt bajtársiasság is, volt gyáva élet és heroikus halál.

A börtönvilág polgárai egy életen át őrizték egy-egy halálba induló rabtársuk

búcsúszavait s egész irodalom született olyan mondatokból, melyeket utolsó

órájukban a siralomházban, vagy utolsó percükben a hóhér kötele alatt rebegtek

el a halálraítéltek. Egy 22 éves fiatalember kivégzése előtt Villon „Az

akasztottak balladája” c. versét szavalta. Egy ősz ezredes azt kiáltotta: „Éljen

a Szent István-i, kommunista mentes Magyarország!”[110] Az egyik halálraítélt

szent Ferenchez könyörgött, a másik így búcsúzott feleségétől: Ne feledj

bennünket, drágám — odafent úgyis találkozunk!

A háború után szentté avatták Maximilián Kolbe pátert, aki a német koncentrációs

táborban egyik rabtársa, egy családapa helyett ment a halálbarakkba. Kolbe páter

példája tovább élt a kommunista KZ-ekben is, számos példája volt, hogy apák,

fiúk vagy testvérek magukra vállalták a másik „bűnét”, hogy amazt megmentsék a

haláltól.[111] A mélységek és a magasságok világát teremtette meg a rémuralom

Magyarországon.

A rendőrgépezet figyelme kiterjedt mindenre, hiszen végeláthatatlan sorban

teremtették és kreálták a pereket s ehhez anyag kellett. A gépezet szerteágazó

munkájára és korlátlan lehetőségeire jellemző például, hogy külföldön is nagy

munkatársi gárdát tartott s még a követségek életét is figyelte: a párizsi

magyar követség fogalmazási osztályának 12 beosztottja közül 9 ÁVH-tiszt

volt.[112] De megfigyelőket tartott a rendőrség a Budapesten működő külföldi

képviseleteken is. Ennek megfelelően nemsokára sor került követségi

alkalmazottak elleni vádakra és perekre is, e perek egyaránt igyekeztek sújtani

a követségek magyar alkalmazottait és magukat a külföldi államokat, melyeket

képviseltek. Ezek a perek is a Nyugattól való teljes elzárkózást, illetve az

ország elzárását célozták, egyben az imperialista Nyugat és a kapitalista világ

elleni propagandaszólamokat igyekeztek „igazolni”. De nincs az a réteg,

intézmény, amely ellen ne rendeztek volna pert, nincs az a rendőri-bírósági

műfaj, amelyet meg nem írtak volna, s nem volt az országnak olyan zuga, ahová

nem jutott el a rendőrség és a kommunista „igazságszolgáltatás” keze. Csak egy

kurta pillantás a perek végtelen sorára. Az ismert, nagy perek mellett voltak a

„kisebb” perek tízével, húszával, százával, ezrével: a földművelésügyi

minisztérium pere, nemzeti bankosok pere, „rongyos gárda” ügye, MAORT-ügy, Dőry

Pál és társainak hűtlenségi ügye, Dózsa Attila és társainak ügye, Standard-ügy,

Kővágó József és társai ügye, volt repülősök ügye, karcagi-hernádi ügy,

Miskolc-Diósgyőr vasgyári összeesküvések 1948—1956, csepregi fegyveres

összeesküvés, zalai összeesküvés, hódmezővásárhelyi orosházi csoport ügye,

piliscsabai crédo-ügy, kispapok-ciszterek bokorugrási pere, antibolsevista

gárda, magyar ellenállási mozgalom ügye, premontreiek pere, pálos-per,

bencés-per, jezsuiták elítélése, szaléziánusok pere s a Grősz-per számos

mellékpere, a pálosszentkúti ügy, farkasfai összeesküvés, izraeli követség

elleni per, műegyetemi összeesküvés, Farkas Ferenc hűtlenségi pere, a soproni

kémkedési per, magyar földalatti front pere, pártőrség pere, piaristák pere,

Eger-kiskunlacházi szervezkedés, Bécs—Budapest ügy, jobbágyi „csokoládégyár”

szabotázs-pere, debreceni ügy, mozgópostások ügye, magyar ellenállási mozgalom,

Szelepcsényi-per, Büki Péter és társainak ügye, bajai összeesküvés, kesztölcei

összeesküvés stb. stb. Se vége, se hossza.

A perek sok címszava „szervezkedésre”, „összeesküvésre”, „mozgalomra” utal.

Felvetődik a kérdés: valóban volt-e ilyen szervezkedés, összeesküvés, mozgalom?

A válasz: nem és igen. A vád értelmében nem volt összeesküvés, vagy nagyszabású

szervezkedés, erre egyszerűen nem is volt mód. De általános értelemben volt:

ellenállás. A magyar társadalom védekezett, mert erre kényszerítette a rendszer

támadása. Magyarországon volt, az első perctől kezdve a forradalom leveréséig,

volt ellenállás. A paraszt, aki kétségbeesésében átkozta a rendszert, vagy

felgyújtotta állami rablásra kiszemelt asztagjait, védekezett. A munkás, akinek

éhbére nem futotta családja ellátására, s sztrájkjog híján lassította a munkát,

védekezett. A politikai idealista, aki nem nyugodott bele a népakarat

meghamisításába, tervezgetett, készülődött jobb időkre, és védte eszméit, a pap,

aki tilalom ellenére kiszolgáltatta a szentségeket, védekezett. Mindez védekezés

és ellenállás volt — egy törvénytelen rendszer minden cselekedetével szemben.

Mert a magyarországi kommunista párt magatartása az 1945. november 4-i választás

másnapjától kezdve — illegális volt. Attól a pillanattól kezdve, hogy a

választáson megnyilvánult népakarattal homlokegyenest ellenkező politikát

kezdett s ennek érdekében erőszakot alkalmazott pártok, politikusok, társadalmi

rétegek és individuumok ellen — a Kommunista Párt az abszolút törvénytelenség

útjára lépett s automatikusan törvénytelen volt minden eljárása, amely mások

cselekedeteit törvényellenesnek minősítette. Ez a politika egészében tekintve

illegális volt, amellett gonosz, ráadásul pedig buta. Buta, mert éppen az

ellenkezőjét érte el annak, amit akart: a politikai és társadalmi ellenzéket

akarta kiirtani, de ezzel ő maga szülte, teremtette meg az ellenzéket, sőt, az

ellenállást. Rajta is beteljesedett a totalitárius rendszerek és

erőszakszervezetek végzete, a magyarországi bolsevizmus ebben is hasonlított a

szovjet bolsevizmushoz: a vezetők már nem is álmodhattak arról, hogy az elnyomás

gépezetétől megváljanak, s a politikai gépezet cselekedetei a rendszerrel

szembeni potenciális ellenzéket még nagyobb és veszedelmesebb ellenzékké

kovácsolták, mint a rendőrség excesszusai nélkül történt volna.[113]

A magyarországi kommunista állam sohasem adott ki megbízható statisztikai

adatokat arról, hogy ennek az óriási rendőrgépezetnek a létrehozása és

fenntartása mekkora összegekbe került, az 1956-os forradalom néhány szabad napja

pedig kevés volt ahhoz, hogy ezt kinyomozzák és megállapítsák. Kétségtelen

azonban, hogy a vasfüggöny megépítése 1947 és 1949 között többmilliárdos

befektetést igényelt. Egy 1956-ban mégis napvilágra került helyi adatból pedig

következtetni lehet az országos méretekre. A forradalom alatt külföldi

megfigyelők megvizsgálták az ÁVH győri kirendeltségét, a vallató-, besúgó- és

figyelőközpont szupermodern berendezését. Megállapították, hogy csak ennek a

helyi ÁVO-nak a berendezkedése mintegy 35 millió forintot igényelt, akkor,

amikor a magyar munkás átlagos havi keresete mindössze 650 forint volt.[114] Ha

a rendőrség országos létszámához hozzávesszük az internálótáborok és börtönök

személyzetét, kereken 200 000-re tehető az erőszakszervek által

foglalkoztatottak száma, s ha figyelembe vesszük, hogy ezeknek hozzátartozóik

voltak, azt mondhatjuk, hogy körülbelül félmillió ember „megélhetését”

biztosította a rendőrállam működtetése. Ez évi többmilliárd forint kiadás volt,

s ha az emberi szenvedés aspektusát elhagyjuk s csupán közgazdasági szempontból

vizsgáljuk — merőben improduktív „beruházás”. Ahogy mondani szokás: a

népgazdaság, a dolgozó nép súlyos megkárosítása.

Még súlyosabb, ha az emberi aspektust nézzük. A rendőruralom áldozatairól hosszú

ideig nem adtak ki megbízható statisztikát. Ha ilyesmi mégis készült,

magánkezdeményezésből született, s a hivatalos adatok teljes vagy részleges

eltitkolása miatt inkább alul- mint túlbecsüléseken alapult, s nem tartalmazza a

bírói eljárásokon kívül végrehajtott hatósági önkényeskedések áldozatait s az

önkényes kivégzéseket, agyonveréseket stb. A dolog természeténél fogva a korai

statisztikák adatai nem is fedik egymást tökéletesen. De mindegyik magas

számokkal szolgál, s figyelembe kell venni, hogy e magas számok egy kis, akkor

nem egész 9 milliós (8 989 000) nép társadalmára vonatkoznak.

Sulyok Dezső könyvet írt az 1945—47-es évekről s ennek adatai szerint 1945-től

1947 szeptemberéig 60 000 ügyben indult eljárás, népbírósági eljárás 32 159

ügyben. A halálos ítéletek számát 277-re, a kivégzések számát 133-ra teszi.[115]

Kovács Imre parasztpárti főtitkár kinyomtatott adatai: 1947 őszéig 34 874 ember

került bíróság elé, 286 kivégzést hajtottak végre.[116]

Korom Mihály igazságügyminiszternek egy moszkvai jogászkonferencián tett

nyilatkozata szerint 1948 márciusáig a népbíróságok 80 000 esetet kezeltek.[117]

Dr. Berecz János, az MSZMP Központi Bizottsága külügyi osztályvezetőjének

„Ellenforradalom 1956-ban tollal és fegyverrel” c. könyvéből kiderül, hogy a

későbbi években még jobban fokozódott a rendőruralom, különösen erősödött

legsajátosabb eszköze, a denunciálás bátorítása. A könyv szemérmesen „az

ellenség keresésének és az adminisztratív módszerek túltengésének” nevezi a

jelenséget, de sokatmondó adatokkal szolgál: „1952 és 1956 között, tehát négy év

alatt, 1 136 434 ember ellen tettek feljelentést és indítottak vizsgálatot. A

feljelentett személyek 45 százaléka, 516 708 fő ellen … hoztak elmarasztaló

Kommunista frakciós perek

ítéletet.”[118] Vagyis csak az 1956-os forradalmat közvetlenül megelőző négy

esztendő alatt több mint félmillió embert ítéltek el.

Végül az 1978-ban az Egyesült Államokban, Pennsylvaniában megjelent „Börtönvilág

Magyarországon” című, Fehérváry István által összeállított dokumentációs munka

becslése szerint Magyarországon 1945 és 1956 között, tehát békeidőben, 15 000

embert pusztítottak el politikai okok miatt.[119]

A statisztika hasznos, szükséges — bizonyos értelemben azonban veszedelmes. Mert

akaratlanul is eltakarja a számok mögötti emberi tragédiát, csökkenti az egyéni

szenvedés elevenségét, mintegy „ad acta” teszi a tönkretett életeket. De ha

politikai értelemmel és emberi részvéttel éljük át a statisztika adatait, még ha

a legkisebbet fogadjuk is el érvényesnek, azonnal érthetővé válik, mi történt

Magyarországon 1945 és 1956 között, s hogy 1956-ban a magyar forradalomnak miért

kellett kitörnie.

A társadalom és a potenciális ellenzék könyörtelen és szisztematikus

megtizedelése után a párt rátért a saját „tisztogatásokra” is, a harmincas évek

nagy szovjet akcióihoz hasonlóan. A klasszikus meghatározás, „a forradalom

felfalja saját gyermekeit”, ez esetben nem jó s nem kifejező definíció, mert

Magyarországon a kommunizmus nem hozott forradalmat, hanem kezdettől fogva

felülről, az abszolút hatalom birtokában és eszközeivel diktálta az életet. Amit

saját tagjaival s társutasaival szemben tett, az inkább belső hatalmi harcoknak

minősíthető s morális értékelése is elsősorban erre alapozható.

A kommunista koncepciós perek a Rajk-perrel indultak meg és egymást követő

hullámokban 1953-ig tartottak, hogy a végén elérjék magát a hullámzás

kormányosát, Péter Gábort is.

Ez az ember beírta nevét a magyar történelembe: a legsötétebb lapjaira. A nyolc

esztendőn keresztül, amíg az ÁVO—ÁVH élén állt, olyan terror uralkodott, amelyre

Magyarországon addig nem volt példa. 1911-ben született. Szabósegéd volt. Már a

Horthy-korszakban tevékenykedett az illegális kommunista pártban, rendőri

jellegű tevékenységet folytatott a Horthy-rendőrség félrevezetése céljából.

Jóllehet nem volt moszkovita, teljes egészében bírta mind Moszkva, mind a magyar

moszkovita gárda bizalmát. Alacsony, bajuszos, jól öltözködő és kínosan

higiénikus egyéniség volt. Törtetése, hatalomvágya mérhetetlen, ezt csak hideg

cinizmusa múlta felül. Jól beszélt németül és oroszul. Élvezte a nagylelkű

gesztusokat, de a triviális tréfákat is. Magánélete erkölcstelen volt, dőzsölt

és pazarolt, szeretőket tartott és eltűrte felesége mindkét nem irányába történő

félrelépéseit, különösen hogy az asszony magas pártkitüntetésekben részesült.

Munkatársait lenézte, embereiért nem állt ki, beosztottjait a legkisebb

mulasztásért is szigorúan büntette. Egy barátaival folytatott tivornya

alkalmával felhozatta cellájából a már jó ideje raboskodó Mindszenty bíborost,

csuhásnak titulálta és gúnyt űzött a főpap rabruhájából és állapotából. Mikor

Faludy Györgyöt, aki 1942-ben Amerikában élt s 1945 után kezdett újra írni

Magyarországon, vallatta, megvetően odavetette neki: Hát maga olyan hülye volt,

hogy Amerikából hazajött ebbe a sz…ba! Mindvégig büszkélkedett azzal, hogy

egyszer Sztálin is fogadta, sőt, magához ölelte és megcsókolta s dicsérte

munkája szakszerűségét.[120] De Sztálin lett a végzete, mert — mint láttuk —-

végül is Sztálin életének utolsó nagy gyanakvása és cionistaellenes iránya adott

ürügyet arra, hogy Péter Gábor hatalmát megdöntsék. Még ő volt a teljhatalmú úr,

de ellenfelei már 1952 tavaszán kezdték gyűjteni ellene a vallomásokat, mégpedig

a börtönökben, általa odaszállított politikai foglyoktól, természetesen a

legnagyobb titokban és a rabokra rárótt hallgatási kötelezettség mellett.[121]

Végül is a letartóztatást kiváltó ok, illetve ürügy az volt, hogy Péter Gábor,

aki mindig ápolta a szovjet MVD-hez és NKVD-hez fűződő kapcsolatait, időnként

ezt Rákosi megkerülésével, sőt, ellenére tette. Egy alkalommal jelentést küldött

Berijának, ebben bírálta Rákosit is, de Abakumov ezt a jelentést

visszaszármaztatta Rákosihoz. Volt tehát bűnjel Péter Gábor bűnére. Így aztán

Sztálin halála után sem engedték szabadon, Rákosi és köre jobbnak látta

életfogytiglani börtönre ítélni, hogy adott esetben bűnbaknak használják a maguk

védelmére. Ez meg is történt akkor, amikor elkerülhetetlenné vált Rajk

rehabilitálása: Rákosi ekkor a felelősséget szerette volna áthárítani Péter

Gáborra. Az 1956-os forradalom alatt, jóllehet a forradalmárok ismerték Péter

Gábor börtönét, nem esett bántódása, a szabadságharcosok annyira vigyáztak a

forradalom tisztaságára, hogy még ezzel az egész ország által szörnyetegnek

tartott személlyel szemben is az önmegtartóztatás erényét gyakorolták. Később, a

Kádár-rezsim idején Péter Gábort tanúnak használták Kádár volt megkínzóival

szemben, s e tanúskodás jutalmaként a Kádár-rendszer 1958-ban szabadon

bocsátotta.[122] Könyvtárosi állást kapott.

Addig azonban, amíg nem került maga is a gépezet kerekei alá, Péter Gábor

százával juttatta börtönbe a párt számára kellemetlenné vált társutasokat és

párttagokat. Még egy év sem telt el a Rajk-per után, a kommunista párt meg akart

szabadulni azoktól a szociáldemokrata vezetőktől, akik készségesen kiszolgálták

Rákosit a fúzió megteremtése, a több mint félszázados magyar szociáldemokrata

párt megfojtása során. Szakasits Árpádot a bebörtönzésre szánt első államelnök,

Tildy Zoltán állásával jutalmazták, de mint a köztársaság második elnökét, már

1950 áprilisában lemondatták, majd őrizetbe vették. Marosán György, aki

Szakasitsnál is vétkesebb a szociáldemokrata párt megsemmisítésében, még a fúzió

előtt pártja veteránjának, Böhm Vilmosnak a hozzájárulását igyekezett

megszerezni a fúzióhoz. Böhm ekkor figyelmeztette: „Hiszel te a Kommunista Párt

vezetőinek?” Marosán kérdéssel felelt: „Miért ne hinnék?”— „Szóval hiszel?” —

kérdezte újfent Böhm. Marosán határozott igennel felelt, s Böhm, aki tudta, hogy

a kommunisták az egyesülés után lenyelik, elsöprik a szociáldemokratákat,

megkérdezte még Marosántól: „És ha becsapnak?” Erre Marosán: „Miért csapnának

be?”[123] Marosán György aztán 1950 augusztusában lett a kommunisták

becsapottja. A fúzió után még könnyűipari miniszterséggel jutalmazták, aztán

leváltották, eltüntették, kivonták a forgalomból s bebörtönözték, egyes hírek

szerint a Szovjetunióba vitték, ahonnan csak később került vissza. Még 1949

nyarán lefogták és elítélték a harmadik nagy „egyesítőt”, Horváth Zoltánt. És

1950 júniusában börtönre vetették a negyedik „fuzionistát”, Riesz István

igazságügyminisztert. Riesz, míg hatalmon volt, rettegést keltett a politikai

rabok körében, mert miniszterként gyakran látogatta a börtönöket s végigjárva a

halálraítélteket, nem egytől megkérdezte: „Mi van, magát még nem akasztották

fel? Nem tudom, mire várnak magával?”[124] Riesz borzalmas véget ért: mindig

szeretett enni-inni, ezért az ÁVO Andrássy úti pincéjében agyonéheztették s a

szó legszorosabb értelmében agyonverték. A hivatalos jelentés szerint

„vesebajban” halt meg.

A társutas és kommunistabarát szociáldemokratákkal párhuzamosan, tisztogató

pereket hajtottak végre a hadsereg soraiban is. Ennek olyan régi képzettségű

katonatisztek estek áldozatul, akik a kommunizmus első éveiben mindenben kezére

jártak a párt törekvéseinek s nem kis részük volt a totális hatalomátvétel

rendőri feltételeinek megteremtésében és végrehajtásában. Az áldozatok között

volt Sólyom László, Illy Gusztáv, Kuthy László, Révai Kálmán.

A szociáldemokrata és a katonavezetők likvidálásánál nagyobb megrökönyödést és

megdöbbenést váltott ki a kommunisták táborában a saját párt egy jelentős

csoportjának, az ún. debreceni csoportnak a felszámolása, amelyre 1951-ben

került sor. Ennek tagjai között magasrangú személyek voltak. Többek között

Haraszti Sándor, a pártakadémia régi tanára, valamint veje, a tiszántúli

papfiúból már a Horthy-időszakban kommunistává lett Losonczy Géza. Losonczy még

a Horthy-időkben, mikor Rákosiék moszkvai emigrációban éltek, Párizsból

Magyarországra hozta az emigráns Révai egy tanulmányát s Kállai Gyula neve alatt

kinyomtatta. Révai ezért a hatalomban miniszterhelyettességgel jutalmazta. De

amikor Losonczy már maga is felismerte a rezsim kegyetlenségeit és furdalni

kezdte a lelkiismeret, őt is proskribálták és bebörtönözték. Hozzá hasonló, volt

debreceni diáktársak, az első óra kommunistái is követték a börtönbe, Donáth

Ferenc, Újhelyi Szilárd, mindmegannyi vezetőállású kommunista. Egy további

hajdani diáktárs, Zöld Sándor, aki Kádár János utóda volt a belügyminiszteri

székben, nagyon ismerhette a belügyi szervek módszereit, mert amikor az egyik

minisztertanácson úgy érezte, hogy személyét is célba vették, nem akarva saját

minisztériuma kezei közé kerülni, mindjárt a kormány ülése után hazament,

kiirtotta családját, és végzett önmagával is.

Ebben az évben, 1951-ben került sor két másik miniszter, a Kádár—Kállai kettős

lebuktatására. Sohasem lehetett biztosan megtudni, hogy e két, mindenkor

megingathatatlan Moszkva-hű és párthű kommunista, aki ráadásul mindig óvatos

duhaj volt és soha nem kockáztatott semmit önálló véleménnyel vagy kiállással,

mit és mikor vétett a párt ellen. Kállai volt az, aki Horthy alatt nevét adta a

Révai-cikkhez, s Rajk lefogása után elfoglalta a külügyminiszteri széket. Ez a

szék veszedelmes volt, onnan került Rajk is a bitófára. A belügyminiszteri szék

is hasonló tulajdonságokkal bírt: abban Rajk utódja Kádár volt, Kádáré Zöld

Sándor. Kállai vagy Kádár, s hozzájuk hasonló tőrőlmetszett párttagok

kikapcsolására azonban nem is kell specifikus magyarázatot keresni, megtalálható

az a kommunista tisztogatások történetében és lélektanában. Ez pedig nem egyéb,

mint amit a politika amerikai professzora, Kelet nagy szakértője, a Keletről

jött nyugati politikus és politológus, Zbigniew Brzezinski mond: „a tisztogatás

értelme, hogy megfélemlítse azokat, akiknek feladata, hogy másokat

megfélemlítsenek.”[125]

A magyar társadalom, amennyiben a Rajk-per után egyáltalán értesült a vezető

kommunisták letartóztatásáról, ezt más kategóriába sorolta, mint tízezrek és

százezrek üldözését. Nép és párt viszonylatában a magyar nép, érthetően, így

gondolkozott: mink és ők. Vagy még plasztikusabban, a pártról és pártemberekről

így beszélt: „ezek”. Ily módon a börtönbe került kommunista funkcionáriusok

ügyét is úgy kommentálták, hogy „ezek” ölik egymást. De az érem másik oldala,

hogy a társadalom még a börtönbe zárt főfunkcionáriusok és annyi szenvedésért

felelős kommunista rabok hozzátartozói iránt is részvétet érzett, szolidaritást

mutatott és irgalmasságot gyakorolt. Ha tudta is, hogy az elhurcolt vezetők

kommunista rendszere okozta az ország nyomorúságát, a kívülmaradt

hozzátartozóban, anyában, gyerekben, testvérben szánandó embert látott s

együttérzését, segítőkészségét nem vonta meg tőle.

E tisztogatásoknak a kisebb-nagyobb pártfunkcionáriusok sorából — e tekintetben

is csak rész-adatokra épülő becslésekre támaszkodhatunk — mintegy 1000—1200

áldozata volt, de lehetséges, hogy valamivel több. Egy adat szerint csak a

Rajk-per következtében 597 személy került börtönbe s vagy megmenekült, vagy

agyonverték, vagy felakasztották.[126] Egy másik adat beszámol arról, hogy Gerő

Ernő, már mint pártfőtitkár, 1956-ban bejelentette: a „rehabilitálások” során

eddig 474 a párt számára fontos személyiség ügyét vizsgálták felül.[127]

Az ún. koncepciós pereknek kommunistákra is történő kiterjesztése — a párton

belüli rivalizálások és személyi leszámolások szempontján túl — tipikusan

szovjet jelenség volt, a szovjet minta utánzása, a „permanens tisztogatás”

bolsevista elvének magyarországi alkalmazása.

A szovjet minta, a szovjet példa vak, kritikátlan és gátlástalan, kötelező

követése volt egyébként is az a jelenség, amely párosulva az ország szovjet

kizsákmányolásával, végleg és jóvátehetetlenül szembefordította Magyarországot a

kommunizmussal és megteremtette a szovjetgyűlöletet.

Az évek múlása némileg talán elfeledtette volna az orosz bevonulás emlékeit.

Talán elhalványodott volna a „kicsi robot”, a „davaj csaszi”, a „dokument jeszt”

zűrzavaros világa, ha maga a kommunista propaganda nem emlékeztet ezekre —

azzal, hogy folyton tagadja, s ugyanakkor a valósággal homlokegyenest ellenkező

módon dicsőíti az orosz katonát és a Szovjetuniót. A múló évekkel az emberek

szemléletében valamit enyhült a szovjet katonákról alkotott kép. A magyarok már

nemcsak arra emlékeztek, hogy az orosz katona ivott az angol W. C-ből, hanem

arra is, hogy egy-egy orosz tiszt levette a magyar otthon könyvespolcáról a

német nyelvű Schillert vagy Faustot. És sokat formált, előnyösen, az orosz

katona, az orosz ember képén, hogy a magyarok itt-ott felfedezték: a zubbony

alatt, a katonaing alatt nemegyszer ott rejtőzik a nyakba akasztott kereszt vagy

a szűzmáriás érem.

Ez a folyamat, a megítélés átformálódása, a megértés azonban nem bontakozhatott

ki, mert mindjárt az elején elakadt a párt ostoba propagandája miatt, amely

megkövetelte a legprimitívebb szovjet jelenség legmagasztosabb beállítását is. A

kommunista funkcionáriusok — a faragatlanja butaságból, a műveltebbje

szervilizmusból — túllicitálták egymást a Szovjetunió dicsőítésében, s a

magyarság nagy, közvetlen, negatív élményeivel ellentétes képet akartak festeni

a „felszabadítókról”, mit sem törődve azzal, hogy a valóság nap mint nap cáfolta

a dicsőítő propaganda minden állítását. Jellemző, amit egy baloldali

intellektuel, aki kézenfekvő okokból reménykedve várta az oroszok megérkezését,

mond el a kommunisták bornírt szovjet-magasztalásáról, mégpedig már három évvel

a háború befejezése után. Így tanúskodik: „Mikor a szociáldemokrata pártot

1948-ban beolvasztották a kommunista pártba, engem is bekérettek egy beolvasztó

káderezésre. A származásom részletes kifaggatása után (amely gondosabb volt,

mint amikor 1944-ben a hatóságok árjaságomban kételkedtek), feltették nekem a

következő keresztkérdést: ’És hogyan viszonylik az elvtárs a nagy

Szovjetunióhoz?’ (Sic!) Nem tudom, hogy hányan estek bele a csapdába és mondták

rá, hogy ’Köszönöm, rosszul.’ ’Én mindenesetre nem. Sőt, őszinte érzéssel így

feleltem: ’Én zsidó anyámat a német deportálás elől két hónapig egy fáspincében

bújtattam, magam is mint botcsinálta félvér éppen a zsidómesgyén voltam.

Egyszóval mi az életünket köszönhetjük a bevonuló szovjet csapatoknak.’ ’Hogyan

mondja az elvtárs?’ — csattant fel vésztjóslóan a bizottság kérdezője. ’Kinek

köszönheti?’ ’Hát a Vörös Hadseregnek’ — javítottam a fogalmazáson, mert

megéreztem, hol a hiba. De nem eléggé. ’Talán a Dicsőséges Felszabadító Vörös

Hadsereget gondolja az elvtárs?!’ ’Pontosan’ — feleltem megadóan. A bizottság

hanyag kispolgári viselkedésem miatt csupán tagjelöltnek vett át az egyesült

pártba.”[128] Az esetnek — s a kornak — ugyanez a tanúja így értékeli a

magyarországi kommunista-szovjet propaganda súlyos tévedéseit: „A magyarság

alapvető élmény anyagára építettek rá, jobban mondva furkósbottal vertek rá egy

történelmileg párját ritkító orosz imádatkultuszt… A munkahelyek, a házak falára

felkerült a Szovjet Ember, a Szovjet Rend elvont fétisképe, s vele a

hódolatkötelezettség olyan elképesztő formái, külsőségei, melyek néha egy

abszurd komédia irrealitását is túlszárnyalták.”[129]

A ragyogó szovjet „image” feletti őrködés valósággal nevetséges és kicsinyes

formákat öltött, s például magyar hírlapírók történetek százait mondják el erről

a hivatalos éberségről. Ha egy megbízható kommunista újságíró kiment a

Szovjetunióba s visszajőve lelkendező, dicsérő riportot írt, ez korántsem

jelentette, hogy a lap rovatvezetője azzal meg volt elégedve. Előfordult, hogy a

riportban volt egy mellékmondat, hogy pl. Moszkvától keletre hepehupás úton ment

az autó. A felettes szerkesztő ezt azonnal kijavította úgy, hogy

„pillanatnyilag” hepehupás út; de a főszerkesztő még erre is ráduplázott s

beleíratott a cikkbe egy kis elmélkedést a kapitalista országok rossz

útviszonyairól.

A kommunista vezetőknek a Szovjetunió iránti szolgai hódolat közben nem volt

érzékük a magyar néplélek érzelmeinek a figyelembevételére. A legfájóbb seb az

1944—45—46-os megbecstelenítések, meggyalázások emléke volt. A legtöbb újságíró

is, mikor egy-egy szovjetimádó cikket írt, akarva-akaratlan erre gondolt és keze

megrándult, lelkiismerete megmozdult, mielőtt a magasztaló sorokat leírta.

Eleinte még próbálkoztak is, hogy felfelé, főszerkesztők és párt felé utaljanak

erre, s ennek nyomasztó voltát érzékeltessék. A pártvezetők, nyomukban pedig a

kisebb funkcionáriusok azonban elhessegették ezeket a kifogásokat. Rákosi Mátyás

például egy újságíró-tanácskozáson ezeket mondotta: „Ugyan hagyják ezt a

marhaságot… Magyarországon van 3000 falu. Mondjuk, hogy falunként

megerőszakoltak 3 nőt. Az összesen 9000 nő. Ez olyan sok? Ezért kell olyan nagy

zajt csapni?”[130]

A tények és azok ilyen könnyelmű felfogása, ahogy a szovjetkultusz is, súlyos

ellentétben állt a valósággal. Ez szükségképpen arcpirító és megalázó

hazudozáshoz vezetett, megalázta a népet is, amelynek a szemébe mondtak és írtak

nyilvánvaló hazugságokat, s megalázta az írókat is, akik e hazugságokat papírra

vetették. Ezenfelül a Szovjetunió örökös istenítése egyre jobban sértette a

nemzeti öntudatot is. Sértette már a puszta ténnyel, hogy sokkal alacsonyabb

szovjet értékeket jobban kellett tisztelni, mint magasabbrendű magyar értékeket.

Még kisebb jelenségekben is ragaszkodtak a szovjetizáláshoz. Így például

bántotta a szemet és a nemzeti önérzetet is, hogy a magyar katonát

szovjetmintájú egyenruhába bújtatták, a szovjet tányérsapka visszataszító volt a

magyar Bocskay- vagy huszársapkák után. Az iskolában a megszokott osztályzást

megfordították: amíg addig a legjobb jegy az egyes volt és a legrosszabb az

ötös, most fordítva, a legjobb tanuló ötöst kapott, mert így van ez a

Szovjetunióban is. Az iskolák tananyagát is elöntötte a szovjetkultusz. Ezt

legjobban jellemzi a budapesti humor egyik „összehasonlító” története. Arról

szól, hogy négy ország, Franciaország, India, a Szovjetunió és Magyarország

iskoláiban a diákok dolgozatot írnak. Mindenütt ugyanaz a téma: az elefánt. A

feladat egyik része, hogy a dolgozatnak címet is kell adni, a diák maga adja.

Melyik országban és hogyan? A francia diák adta cím: „Az elefánt szexuális

élete”. Az indiai diáké: „Legszentebb állat, az elefánt”. A szovjet dolgozat

címe: „Az elefánt őshazája, a Szovjetunió.” A magyar diák pedig ezt írja

címként: „Példaképünk a Nagy Szovjet Elefánt.”

A gyakorlatban persze a helyzet s a nagy Szovjetunió jelenléte korántsem volt

ilyen tréfás. A szovjet nagylelkűségről úton-útfélen beszélni és hallani

kellett, akkor, amikor vagy durván, vagy rafináltán folyt az ország orosz

kiszipolyozása. Kezdődött mindjárt a háború után a zabrálásokkal egyéni szinten,

módszerek és adatok

és a hadisarccal országos, állami szinten. A hadikárpótlásból a Szovjetunió nem

engedett, de még ennek a teljesítését is megnehezítette azzal, hogy mindjárt az

első hónapokban a magyar gyárak berendezéseit leszerelte és elszállította.

Közmondásossá vált Magyarországon a „záhonyi kapu” kifejezés, utalva az

országhatár keleti vasútállomására, amelyen át a magyarországi gépekkel,

cikkekkel megrakott szerelvények elhagyták az országot Oroszország felé. A

népnyelv így nevezte el Záhonyt: a „kincses kapu”. Kincses — a Szovjetnek.

Tudomására jutott egyébként a magyar társadalomnak, hogy az elrabolt magyar

gyárfelszerelések odakint nemegyszer ebek harmincadjára kerültek, mert nem

állították fel azonnal, hanem nyílt helyeken, a szabad ég alatt raktározták, így

azok megrozsdásodtak, tönkrementek. Erre a sorsra jutott például a Magyar

Pamutipar RT. teljesen modern, 1939-ben felszerelt fonodája, így pusztultak el a

világhírű Gamma RT. egyedülálló precíziós műszerei.[131]

Mindjárt a „felszabadulás” kezdetén a szovjet tanácsadók fontos, döntő

pozíciókat kaptak a kulcsipar vállalatainál s létrehozták a közös magyar—szovjet

társaságokat, a „vegyes vállalatokat”, ahol a döntő szó, a papíron lefektetett

50—50 százalék ellenére is, mindig az oroszoké volt. Külön fájdalmas história az

ún. „német vállalatok” orosz kisajátítása. A potsdami egyezményre való

hivatkozással a Szovjetunió egyszerűen birtokába vette azokat a gyárakat,

üzemeket, amelyeket korábbi német érdekeltségnek nyilvánítottak. E kinyilvánítás

egyrészt önkényes volt, mert ide sorolták például a Magyar Francia Cérnagyárat

is, vagy olyan ősrégi, még az Osztrák—Magyar Monarchia idején létesült virágzó

osztrák—magyar vállalatokat, mint a Haas Fülöp és Fiai céget, vagy a magyar

városi társadalom kedvelt és elsőrangú üzlethálózatát, a Meinl Gyula

csemegeüzleteket. Másrészt még „vitathatatlanul” német érdekeltségek németsége

is több mint vitatható volt, mert azok nagy része teljesen magyar alkotásként

született, csak a hitleri III. Birodalom gazdasági és politikai nyomása révén

vált német tulajdonná, jórészt a német megszállás alatt, amikor a Weiss Manfréd,

Chorin stb. családokat életveszélyes fenyegetéssel kényszerítették, hogy

üzemeiket eladják, pl. a Göring-műveknek. A Szovjetunió ezzel mit sem törődve,

rátette a kezét a magyar nehézipar egy jelentős részére: összesen 69

magyarországi vállalatot vett el azon a címen, hogy az „német tulajdon”, tehát

őt illeti. De ezzel még nem volt vége. Minthogy a megszállás első hónapjaiban a

legtöbb gyár gépi berendezését ők, az oroszok elvitték, a „német” tulajdon

átvételénél kötelezték a magyar államot, hogy a hiányzó gépeket pótolja. De még

ezzel sincs vége a történetnek. 1952-ben ugyanis ezeket a „német” gyárakat a

Szovjetunió eladta a magyar államnak. 1952 szeptemberében jelent meg a

nyilatkozat erről az „adásvételről”, vagyis Magyarország most már harmadszor

fizetett saját gyáraiért. A megállapodás egyébként bejelentette a magyar—szovjet

vegyestársaságok folytatását.[132]

A Szovjetunió egyszerűen gazdasági gyarmatának tekintette a meghódított

közép-kelet-európai országokat, köztük Magyarországot is. A gyarmati

kizsákmányolás korszerű módját teremtette meg a külkereskedelem és árucsere

sajátos rendszerének kiépítésével. Sokan „rafináltnak” mondják ezt a rendszert,

mert leplezi, takargatja a kizsákmányolást. Valójában azonban végtelen egyszerű,

egyszerűségében pedig durva: a Szovjetunió ezeket a kereskedelmi tárgyalásokat

mellnek szegezett revolverrel folytatta s a másik fél, ha akarta, ha nem,

mindent aláírt. Rafináltságról legfeljebb abban az értelemben beszélhetünk, hogy

e műveletnek a szépen csengő megegyezés nevet adták, de ezen belül kiszipolyozó

trükköket alkalmaztak. A módszer lényege: amit a Szovjetunió vásárolt ezektől az

országoktól, azt a világpiaci ár alatt vette meg, amit viszont ő adott el

ezeknek az országoknak, azt a világpiaci ár fölött adta el. Lényeges tartozéka

továbbá e módszernek, hogy amit a Szovjetunió az egyik csatlósállamától olcsón

megvásárolt, azt jóval drágábban eladta a másik csatlósállamnak, legtöbbször

úgy, hogy az áru magát a Szovjetuniót nem is látta.[133] Harmadik eleme e

műveletnek a valutaárfolyam önkényes, a Szovjetunió számára kedvező

megállapítása.

Lássunk néhány példát — kicsit és nagyot. Egy 500 forintba kerülő magyar

gyártmányú kerékpárt a Szovjetunió 60 forintért vásárolt meg. 5000 forint értékű

prémért 1000 forintot fizetett. Egy magyar gépért, amelynek előállítási költsége

20—25 000 forintra rúgott, a Szovjetunió mindössze 4000, a legjobb esetben 5000

forintot volt hajlandó fizetni.[134] Magyarországról a Szovjetunió 4,90

dollárért vitt el egy tonna szenet, ugyanezt eladta Csehszlovákiának és

Kelet-Németországnak 10,80 dollárért. Viszont Magyarországnak, ha például orosz

szintetikus gumit vásárolt, 13 százalékkal a világpiaci ár fölötti vételárat

kellett fizetnie; a szovjet ólomért pedig 34, sőt, 70 százalékkal magasabb

vételárat. Ugyanakkor nem engedték meg Magyarországnak, hogy egy-egy szükséges

importcikket ott vásároljon meg, ahol olcsóbb. Ezért például nem vásárolhatott

gyapotot Angliától tonnánként 822 dollárért, ehelyett a Szovjetunióhoz kellett

fordulnia, amely a gyapot tonnáját 986 dollárért adta el Magyarországnak.[135]

A világpiaci árral történő e manipulálások mellett gyakran alkalmazott a

Szovjetunió két másik fogást. Az egyik: a megrendelt árucikkről az átvételkor a

szovjet fél megállapította, hogy elmarad a kívánt minőség mögött s ezért csak

fele árat hajlandó fizetni, annyit, ami a selejtért jár. Senki sem mert

ellentmondani. A másik: Moszkva tudatosan túlzottan rövid szállítási

terminusokat szabott, amit képtelenség volt teljesíteni; akkor aztán, a

„késedelem” miatt újabb súlyos százalékokkal lecsavarta az árat, büntetéspénz,

pönálé címén.[136]

A valutaárfolyam önkényes megállapítására pedig jellemző az alábbi példa: ha a

Szovjetunió vásárolt magyar árucikket s dollárral fizetett, illetve abban

számolt el, akkor magasra értékelte a dollárt, azt mondta: 1 dollár 50 forintot

ér. Ha viszont, fordítva, ő adott el árut Magyarországnak s Magyarország

fizetett dollárral, alacsonyra értékelte a dollárt, ragaszkodva ahhoz, hogy egy

dollár csak 11 forintot ér.[137] Vagyis, amíg pl. egy 5000 forint értékű magyar

árucikkért a Szovjetunió 100 dollárt fizetett, addig egy 5000 forint értékű

szovjet cikkért Magyarországnak kb. 454 dollárt kellett fizetnie.

1945 és 1956 között a Szovjetunió ezekkel a módszerekkel kereken egy milliárd

dollár haszonra tett szert Magyarországgal folytatott kereskedelmében, magyarán,

ennyit sajtolt ki az országból.[138] Mit jelent ez magyar pénzben? Vegyük a

magyar—szovjet relációban Moszkva által használt két önkényes kurzust. Ha az 1

dollár =11 forintos árfolyamot vesszük, akkor a szovjet kizsákmányolás 11

milliárd forint, ha az 50 forintos kurzust, akkor 50 milliárd forint. Ha pedig a

11 és 50 közötti középarányost vesszük, akkor is azt mondhatjuk, hogy a szovjet

gyarmatosítás kereskedelmi praxisa a megszállás kezdetétől az 1956-os

forradalomig 30— 31 milliárd forint értékben zsákmányolta ki Magyarországot.

Csaknem öt évvel az abszolút kommunista hatalomátvétel után a rendszer csőd

előtt állt. A politikai pártok szétverése miatti belső háborgás, a parasztság

meghurcolása, a kiszipolyozó bérpolitika és feszített terv az iparban, az

életszínvonal nagymérvű süllyedése, a deportálások, a vallásüldözés, a szellemi

terror, a rendőrterror, a szovjet kizsákmányolás — mind ennek következtében 1953

elején és közepén Magyarország érett volt a forradalomra.

Hogy nem robbant ki, ennek oka a félelem s a nyomában járó apátia volt, de ez

sokáig nem tarthatott s a Kreml vezetői úgy látták, valamit tenni kell, mert

Magyarországon zavarok és zavargások támadhatnak. A szovjet vezetőség

Magyarországon haladéktalanul reformokat sürgetett, hogy megakadályozza a

nyugtalanságok kitörését.[139]

[1] „Szabad Nép”, 1947. augusztus 10.

[2] A magyar népi demokrácia története. A kötet szerkesztői: Balogh Sándor,

Jakab Sándor. — A kötet szerzői: Balogh Sándor, Birta István, Izsák Lajos, Jakab

Sándor, Korom Mihály, Simon Péter. — Budapest, 1978. — 184. és 189. o.

[3] Helmreich, Ernst C: Hungary, New York, 1957. — 239. o.

[4] A magyar népi demokrácia története — 187. o.

[5] Mikes, George: The Hungárián Revolution, London, 1957. Andre Deutsch. — 50.

o.

[6] Vali, Ferenc A.: Rift and Revolt in Hungary, Harvard University Press,

Cambridge, 1961. — 87. o.

[7] A magyar népi demokrácia története. — 187. o.

[8] Tatár, Mária, in: Tragödie eines Volkes. Szerzők: Faludy, György — Tatár,

Mária — Páloczi-Horváth, György — Európa Verlag, Wien, 1957. — 90. o.

[9] A magyar népi demokrácia története. — 188. o.

[10] Sánta, Ferenc: Húsz óra, Budapest, 1965. — 60—61. o.

[11] Zinner, Paul E.: Revolution in Hungary, Columbia University Press, New

York, 1962. — 122. o.

[12] Columbia University Research Project on Hungary (CURPH) New York, 1957.

Interview no. 402.

[13] A magyar népi demokrácia története. — 191. o.

[14] A magyar népi demokrácia története. — 189. o.

[15] Mikes, George: i. m. — 50. o.

[16] A magyar népi demokrácia története. — 194. o.

[17] Mikes, George: i. m. — 50. o.

[18] Sánta, Ferenc: i. m. — 121—124. o.

[19] Balassa, Béla, in: This is Communist Hungary, Róbert Finley Delaney

szerkesztésében, Chicago 1958. — 228—233. o.

[20] A magyar népi demokrácia története. — 196. o.

[21] A magyar népi demokrácia története. — 129. o.

[22] Márai, Sándor, Föld, Föld! — Vörösváry-Weller Publishing, Toronto, 1972. —

298—299. o.

[23] Helmreich, Ernst C.: i. m. — 294. o.

[24] Zinner, Paul E.: i. m. — 120. o.

[25] „Szabad Nép”, 1947. július 4.

[26] Tatár, Mária: i. m. — 88. o.

[27] Mikes, Imre: Reflektor — Üjváry-Griff, München, 1977 — 15—16.0.

[28] Négy nap szabadság, Szabad Szakszervezetek Nemzetközi Szövetsége, Brüsszel,

1958. J. H. Oldenbroek előszava. — 205. o.

[29] Zinner, Paul E.: i. m. — 118. o.

[30] A magyar népi demokrácia története. — 181.0.

[31] Négy nap szabadság — 36—37. o.

[32] CURPH, Interview no. 152 és 466

[33] Mikes, George: i. m. — 54—55. o.

[34] Helmreich, Ernst C.:i. m. — 302. o.

[35] Zinner, Paul E.: i. m. — 121. o.

[36] A magyar népi demokrácia története. — 177. o.

[37] Mikes, Imre: i. m. — 57—58. o.

[38] Tatár, Mária: i. m. — 87. o.

[39] Nagy, Imre: On Communism: In Defense of the New Course, New York, 1957. —

57. o.

[40] Adatok és adalékok a népgazdaság fejlődésének tanulmányozásához —

1949—1955. — Budapest, 1957. — 79. o.

[41] Zinner, Paul E.: i. m. — 120. o.

[42] Zinner, Paul E.:i. m. — 122. o.

[43] Tatár, Mária: i.m. — 84. o.

[44] Helmreich, Ernst C: i. m. — 226. o.

[45] Mikes, George: i. m. — 49. o.

[46] A magyar népi demokrácia története. — 180. o.

[47] Vali, Ferenc A.: i. m. — 531. o.

[48] Balassa, Béla: i. m. — 235—236. o.

[49] Tatár, Mária: i. m. — 88. o.

[50] A magyar népi demokrácia története. — 179—180. o.

[51] CURPH, Interview no. 616.

[52] Nógrádi, Sándor: Üj történet kezdődött, Budapest, 1966. — 197—198. o.

[53] „Béke és szabadság”, Budapest, 1956. október 3. (Gimes Miklós)

[54] Mikes, George: i. m. — 57. o.

[55] Black Book, concerning the Mass-Deportation in Hungary. Edition Hungária,

München, 1951. Letter Extract No. 5. — 17. o.

[56] Black Book — 16—17. o.

[57] Vali, Ferenc: i. m. — 83. o.

[58] Zinner Paul E.: i. m. — 112. o.

[59] Mikes, George: i. m. — 56. o.

[60] Black Book, Description of Facts No. 4. — 15. o.

[61] Black Book — 14. o.

[62] „Kis Üjság”, Budapest, 1951. június 19.

[63] „Szabad Nép”, Budapest, 1951. augusztus 7.

[64] Black Book — 22—26. o.

[65] Black Book — 33—37. o.

[66] Varga, Béla: Genocide by Deportation, Hungárián National Council, New York,

1951.

[67] Gogolák, Louis, in Francis S. Wagner: The Hungárián Revolution in

Perspective. Washington DC 1966. — 131. o.

[68] Black Book. — 11. o.

[69] Mikes, George: i. m. — 57. o.

[70] Black Book. — 16. o.

[71] Eisenring, Felix, in Vecsey: Kardinal Mindszenty. — 266. o.

[72] A magyar népi demokrácia története. — 162—163. o.

[73] Eisenring, Felix: i. m. — 268. o.

[74] Gombos, Gyula: i. m. — 44. o.

[75] Shuster, George N.: In Silence I speak, New York, 1956. — 162. o.

[76] Shuster, George N.: i. m. — 157—158. o.

[77] Shuster, George N.: i. m. — 161—162. o.

[78] Gombos, Gyula: i. m. — 92. o.

[79] Mikes, Imre: i. m. — 26. o.

[80] Váli, Ferenc A.: i. m. — 51. o.

[81] Paul, Ilona: The Education Weapon, in Delaney: This is Communist Hungary. —

141—164. o.

[82] CURPH, Interview no. 563

[83] Aczél—Méray: Tisztító vihar, Újváry—Griff, München, 1978. — 130—131. o.

[84] Márai, Sándor: i. m. — 178—179. o.

[85] Márai, Sándor: i. m. — 279—280. o.

[86] Márai, Sándor: i. m. — 286—287. o.

[87] Faludy, George: My happy days in hell, Andre Deutsch, London, 1962. —

263—268. o.

[88] Aczél—Méray: i. m. — 29. o.

[89] Aczél—Méray: i. m. — 45. o.

[90] Aczél—Méray: i. m. — 63—64. o.

[91] Molnár, Thomas: Kampf und Untergang der Intellektuellen, München, 1966. —

134. o.

[92] Faludy, George: i. m. — 265. o.

[93] Páloczi-Horváth, George: Sinister Profiles, 5, The Sunday Times, London,

1957. április 21.

[94] Mikes, George: A Study in Infamy, London, 1959. — 23. o.

[95] Brzezinski, Zbigniew K.: The permanent purge. Harvard University Press,

Cambridge, 1956. — 175. o.

[96] Mikes, George: i. m. (Study) — 77. o.

[97] Fehérváry, István: Börtönvilág Magyarországon. De Kalb Pike, PA, USA, 1978.

— 121. o.

[98] Brzezinski, Zbigniew K.: Der Sowjetblock. Köln, 1962. — 111. o.

[99] Borbély, László: Halálraítélt. Anonymus, Róma, 1958. — 18. o.

[100] Faludy, George: i. m. — 276. o.

[101] Krupa, Sándor: i. m. — 129. o.

[102] Mikes, George: i. m. — 55. o.

[103] Ignotus, Paul: Political Prisoner, London, 1959. — 99—100. o.

[104] Mindszenty, József: i. m. — 326. o.

[105] Mindszenty, József: i. m. — 327. o.

[106] Fehérváry, István: i. m. — 117. o.

[107] Gosztonyi, Péter: in Tanulmányok: Az ÁVH és a forradalom. — 20. o.

[108] Nódrádi, Sándor: i. m. — 189. o.

[109] Faludy, George: i. m. — 244—245. o.

[110] Borbély, László: i. m. — 196. o.

[111] Fehérváry, István: i. m. — 12. o.

[112] Gosztonyi, Péter: i. m. — 104. o.

[113] Kennan, George D.: The Sources of Soviet Conduct, Foreign Affairs, 1947.

július.

[114] Mikes, George: i. m. — 48. o.

[115] Sulyok, Dezső: i. m. — 546. o.

[116] Kovács, Imre: i. m. (lm Schatten) — 239. o.

[117] Fehérváry, István: i. m. — 122. o.

[118] Berecz, János: Ellenforradalom 1956-ban tollal és fegyverrel, Budapest,

1969. — 30. o.

[119] Fehérváry, István: i. m. — 44. o.

[120] Mikes, George: i. m. — 42. o.

[121] Kővágó, József: You are Ali Alone. New York, 1959. — 73—78. o.

[122] Mikes, George: i. m. — 103. o.

[123] Marosán, György: Az úton végig kell menni. Budapest, 1972. — 388. o.

[124] Fehérváry, István: i. m. — 120. o.

[125] Brzezinski, Zbigniew K.: i. m. (Purge) — 28. o.

[126] Gosztonyi, Péter: i. m. — 20. o.

[127] Zinner, Paul E.: National Communism and Popular Revolt in Eastern Europe.

New York, Columbia University Press, 1956. — 351. o.

[128] Szécsi, Lajos: A nagy szovjet elefánt, Űj Európa, München, 1970. április.

[129] Szécsi, Lajos: i. m. — uo.

[130] Aczél—Méray: i. m. — 92. o.

[131] Négy nap szabadság. — 25. o.

[132] Mikes, Imre: i. m. (Reflektor) — 43—44. o.

[133] Váli, Ferenc A.: i. m. — 88. o.

[134] Tatár, Mária: i. m. — 85. o.

[135] Wszelaki, Jan: Communist Economic Strategy: The Role of EastCentral

Europe, Washington, 1959. — 60—61. o.

[136] Mikes, George: i. m. (Study) — 53. o.

[137] Tatár, Mária: i. m. — 86. o.

[138] Wszelaki, Jan: i. m. — 68—77. o.

[139] Brzezinski, Zbigniew K.: Der Sowjetblock. — 181. o.

Forrás: Csonka Emil, “A forradalom oknyomozó története 1945-1956”.

---

Back to Table of Contents