A Magyar Lobbi 2007. január 20-i akciólevelének „Cserkészprogram” című tétele: a Külföldi Magyar Cserkészszövetség (KMCSSZ) sajtótájékoztatója az egyéves magyarországi középiskolás programról, benne egy interjúval az egyik résztvevővel. A beszélgetést Kondé Zsófi, Maróti Szilvi és Tóth Zoltán készítette, Szeged, 2006. december 4. Az interjúalany a forrásban is csak keresztnevén szerepel; a születésnapja pontos dátumát itt nem közöljük.

A program

A KMCSSZ programja keretében külföldön élő magyar fiatalok egy iskolaévet töltenek Magyarország valamelyik élvonalbeli egyházi középiskolájában, hogy nyelvet és kultúrát tanuljanak. A feltételek, ahogy a sajtótájékoztató rögzíti őket:

• Az iskolák teljes nyíltsággal fogadnak bármilyen vallású tanulót.
• Külön pedagógus foglalkozik a külföldi diákokkal, figyelembe véve hátterüket és magyar nyelvismeretüket.
• A diákok az iskola kollégiumában vagy családnál laknak.
• „Figyelembe véve a program nemzetszolgálati célját, a diák csak évi 1000 US dollárral járul hozzá a költségekhez.”
• Érkezéskor a Cserkészszövetség képviselője fogadja Budapesten, eljuttatja az iskolába, és évközben tartja vele a kapcsolatot.
• Elvárás: „ha aránylag korlátolt szókinccsel is, de folyékonyan beszélnek magyarul”.

Carlos, Caracasból — Szegeden

A tájékoztató egy 16 éves venezuelai fiú példáján mutatja be a programot. Caracas központjában él, a családnak étterme van; a szegedi Dugonics András Piarista Gimnázium kollégiumában tölt egy évet. Két és fél hónapja volt kint az interjú idején.

A cserkészkapcsolat nem itt kezdődött:

„Nagyon jó, évek óta hozzájuk tartozom. Minden szombaton megyek a magyar házba a cserkészekkel, magyar órákra is jártam hozzájuk, délutánonként fél 4-től 5-ig… akik már voltunk Magyarországon, azokra mindig sokkal jobban felnéznek.”

Az iskolarendszerek különbsége

A leírás konkrét, és jó pillanatkép két oktatási kultúráról: Caracasban a legtöbb iskola nem bentlakásos; ott másfél órásak az órák, itt 45 percesek; ott 20–30 perc a szünet, itt mindig 10; ott reggel 7-kor kezdenek, nem 8-kor; ott mindenki egyenruhát hord osztály szerint; és a jegyek nem 1-től 5-ig, hanem 1-től 20-ig mennek.

Az iskolai működés is rugalmas: „a tanárok tudják, hogy ki vagyok, én bármikor szabadon elővehetem a füzetemet, hogy gyakoroljak az órájukon, fordítgatni” — számonkérhető egyedül az angolórán volt.

Amit a hétvégék adnak

A program valódi tartalma a beszámoló szerint nem az órarendben van, hanem a befogadó családoknál és a táncházakban: hétvégenként családoknál lakik, volt Zsombón hagyományőrző táncházban, ahol szerb meghívottak is voltak — „táncoltam mindenfélét, magyart, szerbet” —, járt Észak-Magyarországon és Romániában is.

A tanulásról szólva a legmeggyőzőbb rész:

„Persze, tanulni jöttem, sokat gyakorlom a magyart, írok rengeteget, új szavakat tanulok, olvasom a szótárat, a múltkor dalokat fordítottam… a haverok meg javítgatnak, segítenek nekem a szórendben.”

A nehezen megtanult szavak, saját felsorolásában: elviselhetetlen, viszontlátásra. Arra a kérdésre pedig, hogy mi tetszik a legjobban Magyarországon, a válasz: „A lányok!”

A cél

Ez a rész magyarázza, miért nevezi a Szövetség a programot nemzetszolgálatinak:

„Cserkészvezető akarok lenni, szeretném, hogy magyarul nagyon jól tudjak, segíthessek a Magyar Házban a többieknek a magyarral, ösztönözhessem őket. Az, hogy itt lehetek, már önmagában kötelez. Amikor hazamegyek, mindenképp szeretném szinten tartani magyar nyelvismeretemet és segíteni akarok a többieknek, hogy egyszer ők is jöhessenek Mo-ra.”

Az akkori jelentkezési cím a Külföldi Magyar Cserkészszövetség New Jersey-i központja volt. A program húsz év után is létezik; aktuális részletekért a Szövetséget érdemes keresni, nem az itt szereplő, elavult elérhetőségeket.