Lipták Béla nyilvános levele a Magyar Lobbi zsidó–nem zsidó magyarság közötti megbékélési törekvéseinek védelmében, válaszul a Lobbi márciusi, a német megszállás 60. évfordulóján tartott megemlékezéséhez érkezett szélsőséges hangú levelekre. Részlet a Magyar Lobbi 2004. június 4-i akció köréből.

Lipták Béla: Idén, a Magyar Lobbinak az volt az egyik akciója, hogy március 19-én elmentünk a német megszállás 60. évfordulós megemlékezéseire, s azokon a pozitívumok hangsúlyozásával a megbékélést igyekeztünk szolgálni. Magam a New York-i Beth Zion megemlékezésre mentem el, de ott nem kaptam szót.

Ennek az akciónknak nagy visszhangja volt — a levelek jó része szkeptikus volt, de érkezett néhány olyan is, amely a Magyar Lobbi fiataljainak integritását kérdőjelezte meg, faji alapon próbálva megbontani a soraikat. Az alábbi sorok ezt az integritást és megbékélési igyekezetünk őszinteségét védik, válaszul néhány, a Lobbit képmutatással vádoló levélre. A levélírók nevét nem hozom nyilvánosságra, de fontosnak tartom, hogy a szélesebb magyar közvélemény is elutasítsa az ilyen testvérharcot szító uszítást — annak mindkét végletén.

Nehezen szántam rá magam erre az írásra, mert egy ilyen tabutémáról csak teljesen őszintén szabad írni, ugyanakkor egyetlen megfontolatlan szóval is többet árthatok a megbékélés ügyének, mintha hallgattam volna.

A Magyar Lobbi motorja a hazaszeretet, a nagy magyar család szeretete. Számunkra mindegy, hogy ki honnan jött — csak az számít, hogy magyarnak tartsa magát, és szeresse a magyar népet. Tudjuk azt is, hogy a testvérharc gyengít minden közösséget, hogy csak egységben erős a nemzet, ezért célunk, hogy visszahozzuk az 1956-os nemzeti egységet. A megbékéléshez szükséges a tények és az igazság elfogadása, a bocsánatkérésre való képesség, a megbocsátási készség — és mindenekelőtt a jóindulat és a megértés légköre: hogy azt hangsúlyozzuk, ami összeköt, ne azt, ami elválaszt.

Keresztény barátaimnak gyakran mondom: ideje lenne világosan kimondanunk, hogy hazánk felvirágoztatásához Magyarország zsidó etnikuma a múltban rendkívüli módon járult hozzá, és ennek ellenére igazságtalan, kegyetlen elbánásban lett később része. Ideje lenne, ha mi, keresztények, kevesebbet emlegetnénk a Kun Bélákat és Rákosi Mátyásokat, és többet az Angyal Pistákat — egy Auschwitzból hazatántorgott magyar zsidó fiút, akiből 1956-ban a Tűzoltó utcai szabadságharcosok parancsnoka lett, és akinek utolsó szavai, amikor Kádár pufajkásai utolsó útjára vonszolták, azok voltak: “éljen a szabad Magyarország!”

Zsidó származású barátaimnak is gyakran mondom: ideje lenne, ha ők állnának ki megvédeni a magyar népet a “bűnös nép” és “Hitler utolsó csatlósa” vádjaktól, és figyelmeztetnék a világot, hogy a szörnyűség, ami történt, egy a németektől megszállt országban ment végbe. Ideje lenne, hogy a Szálasiak és Bakyak helyett többet emlegessük a Koszorús Ferenceket és Baránszky Tiborokat: Magyarország volt az egyetlen német szövetséges, amely fegyverrel védte meg fővárosa zsidó polgárait — a páncélos ezredest, aki 1944. július 6-án 24 órát adott a náciknak Pestről való kitakarodásra, Koszorús Ferencnek hívták, és nemcsak Raoul Wallenberg, hanem a pápai nunciust segítő Baránszky Tibor is zsidó származású magyar honfitársaink ezreit mentette meg.

Itt az ideje, hogy kimondjuk a teljes igazságot — és egymásról a jót is. Hogy az embereket ne aszerint ítéljük meg, kik voltak a szüleik, hanem aszerint, ők milyen emberek voltak. Hogy egyaránt megemlékezzünk minden deportáltról, és megadjuk a — különösen erkölcsi — kárpótlást minden ártatlanul megalázott honfitársunknak. Hogy történelmünk szereplőit oda soroljuk, ahová valók: a Szálasikat és Rákosikat, származásuktól függetlenül, egyaránt a hazaárulók közé, a Koszorús Ferenceket és Angyal Pistákat pedig egyaránt nemzetünk hősei közé.

És leginkább itt az ideje, hogy megnyugtassuk a zsidó származású magyar anyákat: nincs félnivalójuk a magyar hazaszeretet újraébredésétől, mert gyermekeik is tagjai annak a családnak, amelyet védünk, amelyre büszkék vagyunk. Ugyanakkor itt az ideje annak is, hogy kiközösítsük sorainkból a gyűlölködést és testvérharcot szítókat — hogy visszahozzuk azt a befogadó, toleráns légkört, mely lehetővé tette, hogy a világon elsőként nálunk mondassék ki a vallásszabadság.

Lipták Béla

Frissítés: “Kettőn áll a vásár” — Lipták Béla második írása a témáról (2005. december)

Másfél évvel később Lipták Béla újra elővette a témát, azzal kezdve, hogy nehezen szánta rá magát: “azért indul nehezen ez az írás, mert »tabu« témáról szeretnék őszintén írni, de érzem, hogy egyetlen megfontolatlan szóval többet árthatok magának a megbékélés ügyének, mintha hallgattam volna. Ugyanakkor vannak dolgok, melyeket ki kell mondani.”

Kiindulópontja Wass Albert gondolata volt, mely szerint a hazaszeretet nem más, mint minden magyar szeretete — “nem csak a zsidó vagy keresztény, jobb- vagy baloldali, szabadelvű vagy konzervatív magyaroké, de minden magyaré”. Sokan a másik magyar ellen lengetik a háromszínű zászlót, írta, s meg vannak győződve róla, hogy a hazaszeretet vezeti őket: “pedig ez nem hazaszeretet. A hazaszeretet olyan, mint amit a nagypapa érez az unokái iránt: kiterjed mindenkire, nincs annak előfeltétele.”

Élesen elkülönítette ettől a nacionalizmust: “Nacionalista az, aki fajtáját a másikénál jobbnak, magasabbrendűnek tartja… Az ilyen ember fajban gondolkozik! A fajelméletben gondolkozónak mindegy, hogy ki milyen ember, neki csak a származás számít.” Hozzátette: vannak, akik manipulációs céllal nevezik nacionalistának a patriótát, hogy összekeverjék a két fogalmat és eltereljék a figyelmet önmagukról.

“Kettőn áll a vásár” — mindkét irányba. Keresztény barátainak azt mondja, ideje lenne őszintén tudatunkba vésni, “hogy apáink közül sokan eltűrték és néhányan részt is vettek, hozzá is járultak zsidó honfitársaink megalázásához, szenvedéséhez, kirekesztéséhez” — s hogy minden zsidót tartsunk zsidónak, “Jézust is, Máriát is”, és őszinte hálával gondoljunk arra a zsidó származású magyarságra, amely rendkívüli módon járult hozzá hazánk felvirágoztatásához. “Itt az ideje, hogy mi, keresztények kevesebbet emlegessük a Kun Bélákat és Rákosi Mátyásokat, és többet az Angyal Pistákat” — felidézve, hogy Angyal István Auschwitzból hazatántorgott zsidó munkásgyerek volt, akiből 1956-ban a Tűzoltó utcai szabadságharcosok parancsnoka lett, s akinek utolsó szavai a bitófa alatt ezek voltak: “Éljen a szabad Magyarország!”

Zsidó származású barátainak ugyanakkor azt mondogatja, hogy ők védhetnék meg népüket a “Hitler utolsó csatlósa”-szerű vádaktól, emlékeztetve a világot arra, hogy a szörnyűség egy németektől megszállott országban ment végbe — és hogy a Szálasiak és Bakyak helyett többet emlegethetnék Koszorús Ferencet és Baránszky Tibort. “Tudni illene, hogy Magyarország volt az egyetlen német szövetséges, mely fegyverrel védte fővárosa zsidó polgárait, s hogy a páncélos ezredest, aki 1944. július 6-án 24 órát adott a náciknak, hogy kikotródjanak Budapestről, úgy hívták, hogy Koszorús Ferenc” — s hogy nem csak Raoul Wallenberg, hanem a pápai nunciust segítő Baránszky Tibor is tett zsidó származású magyar honfitársaiért.

Zárásként azt kérte, hogy egyaránt emlékezzünk azokra, “akiket 1944-ben zsidóságuk miatt hurcoltak el, azokra, akiket kollektív bűnösségük miatt 1946-ban vagoníroztak be, és azokra, akiket 1951-ben származásuk miatt deportáltak” — s hogy történelmünk szereplőit soroljuk oda, ahová valók: “a Szálasikat és Rákosikat a hazaárulók közé, a Koszorús Ferenceket és Angyal Pistákat pedig nemzetünk hősei közé, s felejtsük el végre, hogy ki volt keresztény vagy zsidó”. Legfontosabbnak azt nevezte, hogy “megnyugtassuk a zsidó származású magyar anyákat: nincs félnivalójuk a magyar hazaszeretet, a magyar nemzeti öntudat újraébredésétől, mert az ő gyermekeik is tagjai a családnak, melyre mi büszkék vagyunk”.

Lipták Béla

Forrás: Magyar Lobbi, 2004. június 4. és 2005. december 16. Lásd még: 1944. Március 19: A Német Megszállás 60. Évfordulója — Tanúvallomások (2004)