Magyar államiságunk első évszázadai

Ezredfordulóra készül a világ. A kereszténység kétezredik évébe lép az
emberiség. Magyarország számára 2000 kettős évforduló. Az évszázados
vándorlás után Közép-Európában letelepült magyarok első királyát,
Istvánt, akit 1083. augusztus 2-án szentté avattak, 1000 karácsonyán
koronázták meg a II. Szilveszter pápa által küldött koronával. A
keresztény Európához kötődő magyar állam jelképe azóta is ez a korona,
amely az 1989-ben kikiáltott új, demokratikus Magyar Köztársaság
címerének is egyik szimbóluma.

A Magyar Millennium elnevezése az évforduló magyar jellegére utal, míg
rövidítése MM római számként a 2000. évet jelenti, egyszersmind egyfajta
tisztelgés a Kárpát-medencében egykor évszázadokon át virágzó római
provincia, Pannónia lakosai előtt. A magyarok számára az MM rövidítés
további jelentést is hordoz: az ország életében ez a második millennium,
hiszen 1896-ban a Honfoglalás ezredik évfordulóját széles körben
ünnepelték. Akkor az Európába érkezés tényéről emlékeztek országszerte, a
mostani millenniumi ünnepségsorozat viszont az államalapítók és mai
utódaik eltökélt, közös szándékáról, az Európához való szoros kötődésről
szól. Ezért a Magyar Millennium logója az ezeréves magyar államiság
mellett a magyarság európaiságára, az európai integráció gondolatára
egyaránt utal.

A Honfoglalást, a keleti irányból érkezett nomád, pogány magyar törzsek
kárpát-medencei letelepedését vezető Árpád fejedelem (850-907)
dédunokája, Géza fejedelem (940-997) egy évszázaddal a Honfoglalást
követően történelmi távlatokból nézve rövid idő alatt jutott el arra a
felismerésre, hogy népe csak akkor maradhat fenn, ha alkalmazkodik a
környező világhoz, s ha alapvetően változtat életformáján.

Az ezt megelőző évtizedekben ugyanis a magyar törzsek folytatták a
sztyeppei életmódot, jövedelem-kiegészítésül pedig rabló-hadjáratokat
indítottak a kontinens nyugati és déli országaiba. A zsákmányszerző
portyások lezárásához a döntő lökést az adta, hogy I. Ottó (912-973), az
erőskezű német uralkodó, a Német-Római Birodalom megteremtője,
Augsburgnál 955-ben súlyos vereséget mért a kalandozó magyarokra.

Géza fejedelem mai szóhasználattal élve reálpolitikus volt. Látta, hogy a
szomszédos nyugati, európai országok konszolidációja a laza
szervezettségű magyarság vesztét okozhatja. Ő volt az, aki az első
ezredfordulót megelőzően a magyarok "rendszerváltását" kezdeményezte és
elindította. Tudatában volt, hogy országa függetlenségét csak a
kereszténység felvételével biztosíthatja. Géza kérésére 972-ben I. Ottó
hittérítő szerzeteseket küldött Magyarországra. A fejedelem keresztvíz
alá tartotta fejét és udvara tagjait is erre kényszerítette, bár ő maga a
pogány hittől, a pogány szokásoktól egészen haláláig képtelen volt
teljesen megszabadulni.

Géza bölcsességét bizonyította az a felismerés, hogy a kereszténység, a
keresztény hit és az egyházszervezet közösségteremtő erő, s ezek egyúttal
hatalmának megbízható támaszai lehetnek. Ebben az átmeneti korszakban,
amikor a régi és az új ideológia, a pogány és a keresztény hitvilág
küzdelme belső kétségei ellenére egyértelműen az új eszme mellett
kötelezte el magát.

Géza pogánynak született fiát, Vajkot (975-1038), aki a keresztény hitben
az István nevet kapta, politikájának továbbvitelére nevelte. Ehhez
megfelelő körülményeket teremtett számára: II. Henrik (973-1024), bajor
király nővérét, Gizellát kérte feleségül fiának, s e lépésével egyúttal a
békét is biztosította Németországgal.

István határozott és keménykezű uralkodónak bizonyult. Mindenekelőtt
belső politikai és gazdasági hatalmát szilárdította meg. Belháborúkban
sorra legyőzte és fizikailag is megsemmisítette a hatalma ellen nyíltan
fellépő vagy azt megkérdőjelező vetélytársait, legyen azok más törzsből
valók, vagy saját közeli rokonai.

Magyarország és István életében sorsdöntő jelentőségű esemény történt az
1000. év karácsonyán: a II. Szilveszter római pápától kapott koronával
Istvánt királlyá koronázták. Az aktus többrétegű szimbólumot hordoz.
Jelképezte, hogy a pogány törzsek urából az egyház által elismerten
európai, keresztény hitű uralkodó lett. Az ország földje pedig egy
keresztény és szuverén ország földjévé vált, s Magyarország immár
szervesen illeszkedett az európai államok közösségéhez.

I. István király megkoronázásától számítjuk a magyar államiságot.

I. István tudatos országépítése homlokterébe az államszervezést, a
királyi vármegyék rendszerének megszervezését, valamint az
egyházszervezet kiépítését állította. Tíz egyházmegyét hozott létre, ezek
élén érsek vagy püspök állt.

A nyugati mintájú államigazgatási gyakorlat a király törvényalkotói
tevékenységében is megnyilvánult. István uralkodása alatt két
törvénykönyv látott napvilágot. Ezek 56 cikkelyt tartalmaztak és
összhangban más európai államok törvényeivel a közrend megszilárdítására,
a királyság védelmére irányultak.

Volt ugyanakkor egy nagyon figyelemreméltó jellemzője István király
Magyarországának: készség az idegenek befogadására. Imre herceghez
(1007-1031) intézett Intelmei, tanítása jól mutatja az uralkodó
felvilágosult és korszerű gondolkodását. A király gyermekét a keresztény
erkölcsnek megfelelő uralkodói erényekre oktatta. Része volt az idegenek
megbecsülése és a tudósok befogadása, hiszen ez mind az ország javát
szolgálta.

István király még a pogány fejedelem gyermekeként találkozott azzal az
elvvel, hogy annál gazdagabb egy uralkodó, minél többféle nép felett
gyakorolhatja a hatalmat. I. István és utódai uralkodását az akkori
Nyugat-Európában nem ismert etnikai tolerancia jellemezte. A
legkülönbözőbb népek fiai ezért jöttek szívesen Magyarországra és
telepedtek le az ország üresen maradt részein. Az ezredfordulót követő
évszázadokban így leltek új hazára itt a szászok, az olaszok, a vallonok,
vagy a népvándorlás utóhullámaival keletről érkezett besenyők, kunok és
jászok.

I. Istvánt fia nem követhette a trónon, Imre herceg fiatalon, egy
vadászbalesetben meghalt. Az államalapító király halála után belső harcok
és ellenséges, külső támadások rázkódtatták meg Magyarországot. Küzdelem
indult a trónért.

A trónviszályokba beavatkozott a német császár, III. Henrik (1017-1056),
aki fegyveresen is támogatta a maga jelöltjét. Ezzel egyidőben a pogány
hit védelmezői is harcba indultak a régi rend visszaállításáért.
Templomokat romboltak le, hogy elnyomatásuk oka a kereszténység
terjedése. Meggyilkolták Gellért püspököt (980-1046), aki Imre herceg
nevelője és tanítója volt. A válságos helyzeten végül sikerült úrrá
lenni, a pogánylázadást leverték. A következő évtizedekben erőskezű
királyok. I. László (1077-1095) és Könyves Kálmán lettek az ország
vezetői. Az ő nevükhöz fűződik, hogy a négyévtizedes, zűrzavaros
korszakot követően az új rend, a fiatal, magyar feudális állam
megerősödött.

I. László legfontosabb ténykedése a társadalmi rend megszilárdítása volt.
Törvényeivel megerősítette az egyházat is, a népet a templomok
helyreállítására és azok látogatására kötelezte. Az ő kezdeményezésére
avatták szentté 1083-ban I. István királyt, Imre herceget, valamint a
mártírhalálú Gellért püspököt. I. László királyt magát is később szentté
avatták.

Könyves Kálmán nevéhez új területszerzések fűződnek, Magyarország délre
terjeszkedett. Tevékenységében fontos helyet foglalt el a kultúra
fejlesztése, ő maga is műveltségével tűnt ki kortársai közül. Szent
István király még az ország legnagyobb birtokosa volt, a XIII. században
azonban a trónviszályok és a folytonos háborúk miatt a király
birtokállománya alaposan megfogyatkozott. A királyi birtokok
csökkenésével párhuzamosan az uralkodók hatalma szűkült, a nagyuraké
viszont növekedett.

1222-ben II. Andrást (1175-1235) az Aranybulla elnevezésű oklevél
kiadására kényszerítették. A dokumentum nemesi jogokat biztosított
számukra. Az egész birtokos osztály érdekeit szolgálta.

Az Aranybulla lényegében azt a feladatot látta el a magyar történelemben,
mint az 1215. évi angliai Magna Charta Liberatum.

II. Andrást fia, IV. Béla (1206-1270) követte a trónon. Célul tűzte ki a
királyi tekintély megszilárdítását és az elkótyavetyélt birtokok
visszaszerzését. Tervét megakadályozta, hogy 1241-ben tatár hordák
átkeltek a Kárpátokon és Batu kán (1205-1255) vezetésével három irányból
Magyarországra támad. Béla király hiába hívta fegyverbe az urakat, csak
kevesen gyűltek össze seregébe. A magyar csapat Muhi mellett megsemmisítő
vereséget szenvedett, a király is alig tudott megmenekülni. A tatárok
ellenállás nélkül pusztították az országot, felperzselték a falvakat,
irtották a lakosságot, egész vidékek váltak néptelenné.

A tatárok kivonulása után IV. Béla hozzákezdett az ország újjáépítéséhez.
Külföldi telepeseket hívott a néptelenül maradt területekre,
megerősítette az ország védelmét és kővárak egész sorát emelte. A Budai
vár az ország központja.

A XIII. század végén a nagybirtokosok hatalma ismét növekedésnek indult.
Néhány nagyúr saját birtokain szinte teljes királyi hatalommal
rendelkezett. A belviszályok nyomán feudális anarchia tombolt. Ezt még az
is súlyosbította, hogy 1301-ben III. András (1265-1301) halálával kihalt
az Árpád-ház és a hatalom gyakorlatilag a kiskirályok kezébe került.

A szétzilált ország és a királyi hatalom megerősítése, a gazdaság
megszilárdítása az Anjou-házból származó királyok: Károly Róbert
(1288-1342) és I. Lajos (1326-1382) nevéhez fűződik.

A 2000. év, a második ezredforduló különös jelentőségű Magyarországon: a
Magyar Millennium, az ezer évvel ezelőtt létrejött európai állam, a
magyar államiság évfordulója egybeesik Jézus Krisztus és a kereszténység
születésének 2000. évfordulójával. Ezt az egységet érzékletesen jeleníti
meg az MM-logó, amely egybekapcsolja a két nevezetes eseményt: utal a
magyar állam immár ezeréves európai jelenlétére és bemutatja a kötődést
az európai keresztényértékekhez.

Farkas Ferenc

Resources