Nyelvi jogok és kisebbségek Európában

nyelvi imperializmus több uniós dokumentumnak, többek között a regionális vagy kisebbségi nyelvek európai chartájának is alapvetõen ellentmond. A nyelvileg erõsen tagolt Európában kivételes eset, amikor egy állam határai egy adott nyelv(járás)terület határaival egybeesnek. De még az ilyen kivételes helyzet sem jelenti azt, hogy a szóban forgó államok feltétlenül egynyelvûek lennének, hiszen a kivándorlás mellett létezik modern kori bevándorlás is. (Például gondolhatunk két kis balti államra, Észt- és Lettországra, melyek határai etnikai szempontból csaknem optimálisak, a nagymértékû újkori orosz bevándorlás mégis gyökeresen átalakította nyelvi képüket.) Az Európai Közösség nem képzelhetõ el olyan országok láncolataként, melyben az erõs tagállamokat az államnyelvet beszélõ egynyelvû polgárok tömege jelenti. Ez, a Staatsnationt (az államot honpolgárai összessége képviseli), illetve a Kulturnationt (a nyelv és a kultúra a legfontosabb nemzetszervezõ erõ) egybeolvasztó felfogás inadekvát az európai történeti és nyelvpolitikai kontextusban, hiszen nem kevesebbre tör, mint az 1790-es évek francia gyakorlata: állam, nemzet, nyelv teljes hegemonizálására. Tegyük hozzá, ez a gyakorlat a nemzeti romantika talaján fogant államnyelv-koncepció súlyos félreértelmezése is, hisz azt Herder sehol sem írta, hogy a francia és a német modell (Staatsnation, illetve Kulturnation) egyesítésének eredményeképp a bretonokat nagyobb számban kell lefejezni. A romantikát megelõzõ századok politikai felfogása pedig végképp nem tartotta úgy, hogy egy birodalom alattvalója csak akkor lehet jó, ha kizárólag az uralkodó nyelvét beszéli. A Kárpát-medencei hungarus fogalma 1844-ig nem korlátozódott a magyar anyanyelvûekre: hungarus éppúgy lehetett horvát, szlovák, ruszin vagy épp román is. Szent István intelmeiben szintén a soknemzetiségû, befogadó állam erejérõl esik szó, nem pedig a mindenáron való asszimilálás szándékáról. Ezzel a mûvelõdéstörténeti háttérrel persze a szlovákiai nyelvtörvény elhíresült 2009-es változata a legkevésbé sem számol, de tegyük hozzá, még örülhetnénk, ha ez volna vele a legnagyobb baj! A problémák eleddig elhallgatott gyökere az, hogy a nyelvtörvény ebben a formájában semmilyen toldozgatással nem képes garantálni egyetlen kisebbség, sõt, továbbmegyek, egyetlen nyelvközösség méltányos nyelvi jogait sem. Az ok roppant egyszerû: ez a jogszabály több pontján egyszerûen nyelvészeti képtelenség. Így többek között a szlovák nyelv sírját is megásná, ha megpróbálnák pontról pontra alkalmazni, hiszen nem a szankciókban és az esetleges büntetések mértékében, hanem a törvény alapelveiben van a fõ hiba. Tisztá-

tek és kaptak maguknak az újrakezdéskor. Ötvenhat után a magyarok esetében kicsit más volt a helyzet, mert õket nagy szimpátiával fogadta az amerikai közvélemény, de ez a hullám egy idõ után lecsendesedett, és jobb volt nekik is amerikanizálódni. Néhány éve viszont gyökeres fordulat következett be: a The New York Timesban augusztusban megjelent egy terjedelmes írás arról, hogy az újonnan érkezettek már egyáltalán nem akarnak nevet változtatni. Már a cikk címe is sokatmondó: „Az új élet Amerikában már nem jelent új nevet.” Korábban vélt vagy valós elõnyökkel járt a csere, írják, ugyanis gyorsabb asszimilációt, nehezebben felderíthetõ múltat, elkerülhetõ diszkriminációt, több üzletet hozott. A lap júniusban utánajárt a New York-i polgári bíróságon beadott több mint ötszáz névváltoztatási kérelem hátterének (lélekszámarányosan ez a nagyváros az otthona a legtöbb külföldön született amerikainak), és arra jutott, hogy a legtöbben házasság miatt változtatnak, felvéve a férj vagy a feleség nevét. Alig féltucatnyian angolosítottak, õk is rövidítési célzattal. Szociológusok úgy vélik, Amerika egyre inkább multikulturális ország (ráadásul a latin-amerikainak vagy az ázsiainak nem is hatékony nevet változtatnia, hiszen úgyis látszik rajta az etnikai hovatartozás), és ma már az etnikai identitás eszköz lehet az uniformizált társadalomból való kitörésre. „Régen a társadalmi megfelelési kényszer sokkal erõsebb volt – nyilatkozta a lapnak Marian Smith történész, az Egyesült Államok Állampolgársági és Bevándorlási Hivatalának szakértõje –, de ma már nincs nagy nyomás az újonnan érkezõkön. Vannak gyakorlatias indokok is a régi név megtartása mellett: a bevándorlónál sokféle igazolvány van (az útlevél mellett vezetõi engedély, bankkártya és sok egyéb), az összest csak sok bosszúság és utánajárás után lehetne kicserélni.” Mindeközben érdemes elgondolkozni, rendelkezik-e Budapest valamiféle stratégiával a nyugaton élõ magyarok tekintetében? Nem azért, mert segíteni kellene õket – bár magyarságuk megtartásában elkelne az anyaország módszertani-oktatási támogatása –, hanem azért, mert kár lenne nem használni azt a lobbierõt, társadalmi befolyást és tudásanyagot, amellyel rendelkeznek. Még azokkal a másod- vagy harmadgenerációs magyarokkal is kellene számolni, akik ugyan már nem beszélnek magyarul, de van bennük magyarságtudat, és mobilizálhatóak egy-egy jó cél érdekében. Szociológiai felmérések szerint (legutóbb a svédországi magyarok körében is hason-

ban vagyok azzal, hogy ez olyan erõs állítás, melyre nemcsak Pozsonyban, hanem Budapesten is jó néhányan felkapják majd a fejüket. De a kritikus pontok nyelvpolitikai áttekintése meggyõzhet bennünket arról, hogy nem túloztam. Kétségtelen, hogy a nyelvtörvény szabályozhatja a nyelv jogállását (státusát), sõt akár részletezheti is, hogy például kik hol mikor kikkel érintkezve kötelesek használni a hivatalos nyelve(ke)t a közszférában. Ugyanakkor nem korlátozhatja mások alapvetõ nyelvi emberi jogait, az anyanyelvhez, a kisebbségi nyelvhez és a többnyelvûséghez fûzõdõ jogot, továbbá a nem hivatalos nyelv(ek) szabad használatát sem gátolhatja a magánszférában. A hogyanról sem rendelkezhet, annak vizsgálata, jótékony felügyelete-tervezése törvénytõl függetlenül a mindenkori nyelvészek feladata. A nyelvek teljes materiális öröksége és jelene, valamint az élõ társadalmi nyelvváltozatok, amelyek állandó változásban vannak, alkotják azt a nagy egészet, amelyet megközelítõen pontosan a mai szociolingvisztika nyelvi korpusznak nevez. Ezt a nyelvi korpuszt használta-használja a nyelvterület lakossága – ennek történetérõl, területi és társadalmi rétegzõdésérõl egy törvénynek pedig se nem feladata, se nem hatásköre nyilatkozni. Ha mégis vindikálja magának e jogot, akkor koporsóba zárja az élõ nyelvet, mert elvonja tõle a változás, a növekedés jogát. És sajnos nemcsak a hivatali nyelvhasználattal teszi ezt, hiszen a 318/2009 számú törvény hatálya számos neuralgikus ponton kiterjed a magánszemélyekre, nemcsak azok hivatalos ügyeinek intézésére, hanem egyes esetekben még a magánszférára is. Nem túl szerencsés, ha egy törvény elõírja, hogyan adjon fel Janko vagy Jancsika képeslapot a sarki kis postán. Miként az sem, hogy minden egyes állami szerv, tehát például egy magyarlakta falu magyar tûzoltóõrse vagy kis postájának egy szem alkalmazottja is köteles óvni az államnyelvet úgy, hogy „e célból kötelesek aktív hozzáállást tanúsítani jelen törvényi rendelkezések betartásának ellenõrzésekor”. Szerintem jobb lenne, ha ehelyett tûzoltáskor magyarul megkérdeznék, merre van a vízcsap. A törvény alapvetõen két csapásirányon halad: egyrészt megpróbálja maximálisan kiszorítani a kisebbségi nyelveket minden közösségi nyelvhasználati szférából – ez az, amit a magyarországi politika is észrevett. De van egy másik is: mániákusan ragaszkodik az államnyelv kodifikált, államilag ellenõrizendõ és minisztériumi engedély nélkül módosíthatatlan formájának õrületes ideájához. Utóbbi, ahogy már említettem, éppen a szlovák nyelvet érinti igen súlyosan: (2b) „Az állam gondoskodik […] az államnyelv

kodifikálásáról […]; (3) az államnyelv kodifikált változatát a Szlovák Köztársaság Kulturális Minisztériuma hagyja jóvá és teszi közzé honlapján”; továbbá (4) „az államnyelv kodifikált változatába a törvényszerûségeivel ellentétes bármilyen beavatkozás megengedhetetlen”. Ez bizony a jogalkotó durva beavatkozása a nyelv életébe, a nyelvi korpusztervezésbe. A magamfajta nehézkes agyú nyelvészben több kétely is felmerül: eddig a tudós társaságok, tudományos intézmények feladata volt, hogy egy-egy hivatalos nyelvváltozat egy- és kétnyelvû szótárait, nyelvtanait elkészítsék. Mi keresnivalója van ebben a szlovák kulturális minisztériumnak? S vajon mit kell ezeken jóváhagyni? A szikár nyelvi tényeken nemigen van mit, mert azok egyszerûen vannak, elõírni õket viszont eléggé brechti kép, vagy inkább mrozeki. Olyan élõ nyelvvel még ember nem találkozott, amelyben úgy kezdõdnek a változások, hogy a nyelvhasználók bebandukolnak a minisztériumba, ott kodifikáltatják az új nyelvi variánst, a minisztérium esetleg kegyesen jóváhagyja, majd a nyelvhasználók körében rendeletileg elterjeszti. Ilyen sorsra juttatott nyelv joggal kandidálhat a holt nyelv státusára. E probléma súlyát persze a törvényalkotó is érezte, ezért itt-ott visszatér a kérdésre, például a média nyelve kapcsán számos kivételt tesz: bemutathatók olyan „audiovizuális mûvek vagy mûvészeti teljesítmények hangfelvételei, amelyeket eredeti nyelven sugároznak, és teljesítik az államnyelv szempontjából az alapvetõ érthetõség követelményét”. Ezek szerint viszont bizonyosan nem közvetíthetõ egy felvidéki népzenei gyûjtésbõl származó magyar népdal – nesze neked szlovák–magyar barátság és népzenei párhuzamok! Fogas kérdés azonban, hogy egy több évtizede nyelvjárásban gyûjtött szlovák felvétel vajon sugározható-e. Az alapvetõ érthetõség követelményét vajon teljesíti-e? És ezt megint a minisztérium felkent emberei fogják eldönteni, akik az önkényes értelmezésekre módot adó gumifogalmat is kitalálták? Ez az abszurditás a csak kisebbségeket sújtó törvényi pontokban is megjelenik: „Az egészségügyi létesítmények […] személyzete a páciensekkel vagy az ügyfelekkel általában államnyelven kommunikál; ha az államnyelvet nem ismerõ páciensrõl vagy ügyfélrõl van szó, akkor a kommunikációt olyan nyelven is lehet folytatni, melyet a páciens vagy ügyfél megért.” Értjük, ugye: ha Mari néni halálos óráján elkerül a lévai kórházba, akkor olyan nyelven is szólhatnak hozzá, amelyet megért. Szép kis perspektíva. Sajnos nem sajtóhibáról van szó, a törvényszöveg hivatalos fordítását a jogalkotó készíttette, abban szintén szerepel az „is” szó. A történet sötét csattanója, jóllehet a törvényszövegben egy paragrafussal elébb áll, az emlék-

táblákra és sírkövekre vonatkozó passzus, mely eredeti formájában még magánszemélyeknek is elõírja, hogy kisebbségi anyanyelvû elhunyt esetén államnyelvi felirat is díszelegjék a köveken. Most õsszel felmerült, talán ezen az ízléstelen, morbid ponton engedményre kerülhet sor. Természetesen szó sincs arról, hogy egy modern európai államnak ne lenne múlhatatlanul szüksége egységesített irodalmi nyelvre, ez az egységesítés a tudományos terminológiák terén is elengedhetetlen. Ettõl azonban még a nyelv életereje változatosságában, a területi és társadalmi nyelvváltozatok sokszínûségében rejlik. Ebbõl tud folyamatosan táplálkozni és megújulni az irodalmi nyelv, vagy ahogyan a törvény szívesen nevezi, az „államnyelv” is. A szlovák nyelvtörvény alapján azonban nehéz elhinni, hogy egy nyelvtörvény jó is lehet. Ám egy nyelv nemcsak egy rossz nyelvtörvénytõl, hanem a megfelelõ jogi keret hiányától is károsodhat. Nem árt ezt Magyarországon külön is tudatosítani, ahol még mindig sokakban él a kádári lecke: a határon túli magyaroknak semmilyen problémájuk sincs, de ha van is, ahhoz nekünk semmi közünk. Ilyen és más geopolitikai bölcsességnek álcázott nemtörõdömségbõl nem egy szakember veti el nálunk még a nyelvtörvénynek a gondolatát is, pedig Magyarországon néhány dicséretes nyelvstratégiai kezdeményezést leszámítva a mindenkori hatalom nem sokat törõdött a magyar nyelv jogállásával. A „gazdasági reklámok és üzletfeliratok, továbbá egyes közérdekû közlemények magyar nyelvû közzétételérõl” szóló 2001. évi XCVI. törvény ugyanis semmilyen értelemben nem tekinthetõ a nyelv státusát érdemben szabályozó törvénynek. Nem más, mint fordítási törvény. Tehát amíg a szlovákiai nyelvtörvény azért rossz, mert túl „erõs”, addig a magyar „reklámtörvény” túl puha, nem ad megfelelõ jogi garanciákat a tudományos nyelvtervezés és a nyelvmûvelés támogatására. Mindenre van jogszabály, csak legalapvetõbb munkaeszközünket, a nyelvünket nem óvja lényegileg semmi. Természetesen rendkívüli politikai, diplomáciai, kultúrtörténeti és nem utolsósorban nyelvészeti körültekintést igényel egy épkézláb nyelvtörvény megalkotása. De ha már az államoknak, nyelveknek, nyelveket beszélõknek jogaik vannak, akkor kell hogy legyen olyan értelmes jogszabályi keret, melyben e jogok egymás nyelvének messzemenõ tiszteletben tartásával formába önthetõk. Különösen, ha a jogszabály a nyelvek szeretetén és nem a nyelvek egymással szembeni kijátszásán, a nyelvgyûlöleten alapul. A jelenlegi szlovák nyelvtörvény, ha másra nem is, arra jó, hogy ezt megértsük. Remélhetõleg hamarosan csak e tanulság marad meg belõle.

S Z E R Z Õ

F E L V É T E L E

Cserkészfoglalkozás Clevelandben. Az anyanyelv a legfontosabb

ló eredményre jutottak) a másodgenerációs magyaroknál sokkal magasabb az egyetemet végzettek aránya, mint az anyaországi átlag soraiban, és ezek az emberek fontos pozíciókat töltenek be a befogadó ország gazdasági-politikai és tudományos életében. Ráadásul az agyelszívás is ezt a réteget gazdagítja: orvosok, kutatók, tudósok százait képezte ki Magyarország, hogy aztán a befektetés gyümölcseit egy másik ország társadalma szakítsa le. Ha a magyar állam nem engedi el ezeknek az embereknek a kezét, ebbõl forintban kifejezhetõ haszna

is lehet. Ezt vette észre a jelenlegi kabinet, amely egy friss hír szerint kilencszázmillió forintot különített el a jövõ évi költségvetésben a pénzügyi vagy karrierépítési okokból külföldre kényszerült jeles tudósok hazacsábítására. A program segítségével a kiválasztott tudósoknak öt éven keresztül kiemelt bért folyósítanak (az egyetemi tanári fizetés kétszeresét), és lehetõvé teszik nekik, hogy megvásárolják a kutatási projektjeikhez szükséges berendezéseket. A Magyar Tudományos Akadémia tavaly közzétett egy hasonló elképzelést Lendület program cím-

mel, de a korábbi szocialista kormány ezt egyetlen fillérrel sem támogatta. Nem szabad azonban naivnak lennünk: a legtökéletesebb kormányzati programmal sem lehet mindenkit hazacsábítani. Holnap lesz hatodik évfordulója annak a gyászos emlékû december ötödikének. A határon túli magyarok ügye az idén megoldódott: január elsejétõl kérhetik a magyar állampolgárságot, és van törvény a nemzeti összetartozásról is. Most már nyugaton élõ és dolgozó nemzettársainkkal, azon belül is az újmagyarokkal kell kezdenünk valamit.

Forrás: Magyar Nemzet.