Évtizedes görcsök, új fóbiák
Román-magyar és magyar-magyar kapcsolatok a bánáti árvíz tükrében
2005. május 10. (7. oldal)

Lukács Csaba
Néha egy pár nap alatt lefutó eseményben a jelen mellett benne van az egész
történelem. Sőt, talán a jövő is. Ilyen a több mint két hete zajló bánsági
árvíz is: anyaország és határon túli magyarság kapcsolatáról, de a
román-magyar viszonyról is sok mindent megtud az, aki nem felejtette el a
sorok közötti olvasás, vagy éppen a nyilatkozatokból és a nem nyilatkozásból
értés tudományát.
Április második felében négy napig felhőszakadások duzzasztották meg a Bánság
folyóit és patakjait. Először a Berzava okozott kárt Gátalján-Szigetfalun,
aztán két helyen is átszakadt a Temes gátja, és négy, többségében magyarlakta
falu került víz alá. A Bega-csatorna töltései kibírták a nyomást, de a folyó
partján lévő ótelekiek mégsem úszták meg a tragédiát, mert a tőlük huszonöt
kilométerre lévő Temes vize lerombolta az épületek háromnegyedét. Április 22.
óta ötven négyzetkilométeres tenger van a Bánátban, a víz szintje alig apad, a
térségben majd' ötezer embert kellett kitelepíteni, és több mint nyolcszáz ház
dőlt össze.
Eddig a tények, innentől már minden vagy történelem, vagy politika. A
Bega-Temes-Berzava-gátrendszert még az Osztrák-Magyar Monarchia mérnökei
építették, biztosítva a térség árvízvédelmét. A gátakat a szocialista
rendszerben tessék-lássék módon, míg a rendszerváltás után csak papíron
javították. Az elmúlt öv évben ugyan ezerötszázmilliárd lejből (tízmilliárd
forint) gazdálkodhatott a Temes megyei vízügy, de a mostani ár egy vízügyi
panama kulisszatitkairól is lemosta a port. A védelmi stratégiát a volt
vízügyi miniszter feleségének cége dolgozta ki súlyos pénzekért, a
munkálatokat pedig a volt kormánypárthoz, vagyis a szociáldemokratákhoz közel
álló cégek végezték el – minden valószínűség szerint csak papíron. Az is
kiderült, hogy a zsíros megrendeléseket általában versenytárgyalás nélkül
sikerült elnyerniük a bennfenteseknek. A tragédia részben elkerülhető lett
volna még így is, ha működik a Temest és a Begát összekötő mesterséges
csatorna zsilipje, mert így el lehetett volna vezetni a víz egy részét. A
zsilip nem működött, de pompásan virítanak azok a villák, amelyeket – a
helyiek vélekedése szerint – a gátaktól ellopott építőanyagból húztak fel a
helyi újgazdagok.
A helyszínen járva azt tapasztaltam, a károsultak úgy gondolják, nem véletlen,
hogy éppen a Temes jobb gátja szakadt el két helyen is. Az egyik szakadás
előtt már kitelepítették annak a falunak a lakóit, ahonnan lehetett látni a
töltést, mondják, megjegyezve, hogy amikor elmentek, még nem volt gond a
gáttal. Ha a másik part szakad el, akkor román falvakat önt el a víz, tették
hozzá, és ha nincs is igazuk, az mindenképpen elgondolkodtató, hogy a
térségben élő emberek számára felvetődhet az efféle megoldás lehetősége is. A
jelenre jellemző tény az is, hogy a szakadás helyétől huszonöt kilométerre
lévő Jánosföld és Ótelek lakosságát nem figyelmeztették a hatóságok a
veszélyre. A baj után későn érkeztek a katonák, akik nem hoztak benzint a
csónakmotorokba.
Az pedig már kőkemény politika, hogy Románia nem tartott igényt a Magyar
Honvédség által felajánlott segítségre. A házak már két hete állnak vízben, a
megoldás (szakemberek szerint is) a szivatytyúzás lenne, de mégsem volt
szükség a Tisza Nemzetközi Műszaki Zászlóalj magyar moduljának kétszázötven
fős legénységére és műszaki eszközeire. Ne tapossa magyar katona az ősi román
földet! – lehetett hallani itt-ott, annak ellenére, hogy a két ország
hadserege egy ideje közös akolban, a NATO kötelékében elméletileg vállvetve
küzd a világbéke érdekében. Hivatalosan persze igen jó a viszony, Cristinel
Ghica, a nemzetvédelmi minisztérium szóvivője szerint a román fél –
megköszönve a magyarországi katonai felajánlást – azért nem kívánt élni a
segítséggel, mert az árvíz sújtotta térségben a helyi hatóságok által kért
segítséget a román hadsereg a maga eszközeivel biztosítani tudta. Ezt jómagam
a helyszínen járva nem így tapasztaltam, de egy minisztériumi szóvivőnek
Bukarestből nyilván nagyobb rálátása van a dolgokra, és minden bizonnyal elég
volt szerda délelőtt egy darab katonai csónak a Torontálkeresztesen a víz
fogságában lévő négyszáz ember élelmének és ivóvizének szállítására is. A
vízügyi minisztérium – talán a televíziók és újságok nyomására és a
közvélemény felháborodását érzékelve – már jóval nyitottabb volt a magyar
segítségre, így a magyar környezetvédelmi és vízügyi tárca által felajánlott
nagy teljesítményű szivattyúk munkába is állhattak a hét elején. A huszonkét
berendezés egyenként és másodpercenként ötszáz liter víz átemelésére alkalmas,
a magyar segélyt szállító menetoszlop negyvenkilenc teherautóból állt, és
hatvanhét árvízvédelmi szakember fogja üzemeltetni a gépeket. A hírek szerint
a román hatóságok a nemzeti gázolajtartalékból százhúsz tonna üzemanyagot
biztosítottak a magyar berendezések üzemeltetéséhez.
Érdemes pár gondolat erejéig leltározni a magyar segítséget is. A képlet
egyszerű: a kormánynak most sem volt fontos a határon túli magyarok ügye (a
népszavazási kampány óta tudjuk, hogy nem fontos, de azért rosszul esik ezzel
igazán nagy bajok idején is szembesülni), a civilek pedig újra gyorsan
reagáltak. Leggyorsabbak a szegediek voltak: a Szögedi Védegylet gyűjtésében
kétkamionnyi segélyszállítmányt vittek ki, emlékezve arra az állapotra, amibe
a város lakossága került az 1879-es nagy árvíz idején. Akkor Európa együtt
érző lakossága sietett a segítségükre, most pedig ők adtak gyors támogatást a
bajba jutottaknak. A Magyar Ökumenikus Segélyszervezet másfél millió forint
értékű élelmiszert osztott ki, a Magyar Baptista Szeretetszolgálat pedig hét
tonna bébiételt és háromtonnányi alapélelmiszert indított útnak.
A magyar kormánynak jó ideig nem tűnt fel, hogy magyarok ezreinek veszett el
mindenük a bánáti árvízben, és szó szerint küzdeniük kell a túlélésért.
Gyurcsány miniszterelnöknek most nem jutott eszébe, hogy két pokrócot
felajánljon a károsultaknak, mint tette azt a szökőár idején a nem éppen sarki
klímán élő szenvedőknek. Az árvíz nem érte el a szocialista hátterű
vigaszkoncert szervezőinek ingerküszöbét sem, akik éppen a legkritikusabb
pillanatokban szerveztek Nagyváradon (jelentős magyar adófizetői támogatással)
kétes értékű hakniműsort hatszázötven fizető nézőnek, ezzel igyekezve
"megvigasztalni" őket a december ötödike miatt érzett csalódásukban. Medgyessy
barátja és vadásztársa, Mudura Sándor (aki magyar hitelből építhetett plazát
Nagyváradon, a cég felügyelőbizottságának tagja Kulcsár Attila, és ez a
vállalkozás is kapott szatyorban pénzt a K&H Bankból elsíbolt milliárdokból)
adományaitól sem hangos a sajtó, talán majd az újjáépítési bizniszben (ha lesz
állami pénz a rekonstrukcióra) hallunk szocialista közeli vállalkozókról.
Jelen pillanatban a honvédség (a jó katona ahol tud, segít?) és Persányi
Miklós környezetvédelmi miniszter a szabályt erősítő kivétel, de utóbbiról
többet nem is írok, nehogy leváltsák jövő hétfőre. És ne feledkezzek meg a
Külügyminisztérium által közel tíznapos késéssel felajánlott hárommillió
forint (!) értékű humanitárius segélyről, melyet a Vöröskereszt visz ki a
térségbe – a nevetséges összeg Polgár Viktor szóvivő szerint arra való, hogy
jelképes módon kifejezze Magyarország szolidaritását.
Jelképek, görcsök, félelmek és mulasztások – lám, mindez belefér a bánáti
tenger egyetlen cseppjébe.

Discussion/Fórum