A 16 pont emlékművét magánpénzből állították, a Műegyetem adta hozzá a helyet – és 2006 nyarán majdnem összeveszett a kettő a felirat miatt. Lipták Béla mindenáron el akarta kerülni a nyilvános vitát; a levél, amely ezt megkísérelte, mégis a Lobbiban végezte. Részlet a Magyar Lobbi 2006. június 30-i akciólevelének anyagából.

Miért kellett egyáltalán emlékmű

Lipták érvelése rövid volt: „A Pilvax kávéháznak és a 12 pontnak is tudatformáló szerepe volt a magyar történelemben. A 16 pont születésének és a Bem térre vonulásunknak is ezért kell emléket állítani, alkalmat adni a mai diákoknak, hogy elolvassák a követeléseinket, elgondolkozzanak, hogy mi is valósult meg azokból.”

A tulajdonviszonyok tisztázottak voltak: „A MEFESZ-szobornak költségeit én, a szobornak a helyet – a Budafoki úti kapunál – a Műegyetem biztosította. Ezért szükséges, hogy mindkét fél egyetértsen úgy az emlékműben, mint annak feliratában.”

Közben azonban a kormány úgy döntött, hogy adófizetői pénzből a Műegyetem dunaparti főkapujának jobb oldalán – a kerítést beljebb víve – állami emlékművet is épít. Lipták reakciója óvatos volt: „Nagyon remélem, hogy úgy, ahogy ugyanabban a temetőben megfér egymás mellett a család sírkeresztje és az állam tiszteletadását kifejező emlékmű, úgy a 16 pont születésének helyén sem azért született az állami megemlékezés terve, hogy szükségtelenné tegye a műegyetemi MEFESZ-család még élő tagjainak megemlékezését mártír testvéreikről.”

A vitatott felirat

A Műegyetem Hagyományőrző Bizottságának elnökéhez, Bíró Péter professzorhoz írt 2006. június 26-i levél a fordulópont:

„Ugyanúgy, ahogy a három szobor variációt, úgy a két felirat változatot is feltettem a Magyar Lobbira szavazásra. A közvélemény, egyetlen KIVÉTEL NÉLKÜL, elutasította az általatok javasolt semmitmondó feliratot. Nem csak azért utasították el, mert a felsorolt személyeknek semmi szerepe nem volt se a 16 pont megfogalmazásában, se a Bem szoborhoz való felvonulásunk szervezésében – sőt maga a bizottság sem létezett 23-án –, hanem azért, mert éppen az a lelkület hiányzik a feliratból, ami 56-ot 56-tá, a MEFESZ-t MEFESZ-szé tette.”

A MEFESZ-vezetők tanácsa kemény volt: kérjenek írást arról, „hogy milyen jogi alapon kívánjátok helyettünk elhatározni, hogy mi, a volt MEFESZ-vezetők miként emlékezhetünk meg elesett vagy meghurcolt társaink történelmi tetteiről”, és forduljanak a médiához. Lipták válasza: „Én mindezt minden áron szeretném elkerülni.”

Az indoklás megvilágítja, mit gondolt az egyetemről: „Szeretném a Műegyetemet a világ köztudatában megvédeni a politikai manőverezések árnyékától, megőrizni annak, ami: nem csak a műszaki tudás fellegvárának, de annak az intézménynek is, ahonnan elindult a magyar szabadság szellemének az a történelmet formáló vihara, mely elsöpörte a vörös diktatúrát. Ezért szeretnénk – Andy Grove-val és Oláh Györggyel és a többiekkel – kart karba fűzve egy valódi 56-os emlékműtől elindulni 23-án a Bem szoborhoz.”

A levél záró kérése: ne javasolják „a szobor behelyettesítését valami giccses közhellyel, vagy a feliratunk cenzúrázását”, és a megbeszélésre hívják meg az összes érdekeltet, beleértve Molnár rektort és Vajna professzort. Bíró professzor tájékoztatása szerint a döntés a rektor kezében volt, aki július 3-ig ígért választ.

A levél Gyurcsány Ferencnek

Ugyanebben a számban a Lobbi akciója is erről szólt. A miniszterelnöknek címzett mintalevél a magánemlékművek feliratának szabadságát kérte, és a hangneme figyelemre méltóan élesre sikerült:

„Tudom, hogy Önnek joga van semmitmondó emlékműveket állítani, olyanokat, melyek egyetlen magyart sem sértenek. Önnek joga van erre, mert a magyar adófizetők a következő választásig felhatalmazták, hogy rendelkezhet a pénzükkel. Tudom azt is, hogy vannak, akik 1956-ra mint eseményekre emlékeznek, és tudom azt is, hogy más emlékeket idéz 1956 forradalma az ÁVH tagjainak, a társutasoknak vagy a moszkovitáknak, mint a 16 pontot fogalmazó diákságnak vagy az Angyal Pista és Szabó bácsi vezette szabadságharcosoknak.

Ugyanakkor tudom azt is, hogy a 18. és 19. század magyar kormányai is szembenéztek ezzel a kérdéssel, és ők Rákóczinak meg Kossuthnak építettek szobrokat. Ők nem voltak olyan nagy figyelemmel a labancok vagy a Bach-huszárok érzelmeire, mint az Ön kormánya a pufajkásokéra.

Ön persze azt is tudja, hogy az emlékmű az elhunytaknak járó tiszteletadás eszköze. Az államnak joga van olyan emlékművel emlékezni az elhunytakra, amilyennel akar, de a családnak, a barátoknak, a bajtársaknak is joga van olyan sírkövet állítani, s azon úgy emlékezni és búcsúzni, ahogy azt az elköltözött szerintük megérdemelte. Ezért nagyon kérem Miniszterelnök Urat, utasítsa a hatóságokat, hogy ne gyakoroljanak nyomást, és ne szóljanak bele abba, hogy a magánterületen és magánpénzen épülő emlékműveknek mit mondhatnak a feliratai.”

(A szoborterv kiválasztásáról és a felvonulás tervéről lásd 1956 tizenhat pontja; a párhuzamosan épülő állami emlékművekről 1956 emlékművei 2006-ban.)

Frissítés: a rektor döntése és a MEFESZ válasza, 2006 júliusában

Július 3-án megérkezett az írásbeli döntés, és ezzel a vita nyilvánossá vált. Lipták Béla július 12-én körlevélben fordult a volt MEFESZ-, UFHS- és AMD-vezetőkhöz, összefoglalva az addig történteket:

„2005-ben felajánlottam egy ilyen emlékmű költségének fedezését, s 2005 decemberében a Műegyetem rektora (dr. Molnár Károly) beleegyezett, hogy a Budafoki úti kapunál megépüljön az. 2006 első felében az ország egyik legjobb szobrásza elkészítette szobrunk tervét: azon a 16 pontot osztja egy könnyes szemű műegyetemista nemzetőr leány.

E hónap elején meglepetés ért. A rektor úr értesített, hogy javasolt feliratunkból törölni kell mártírjaink neveinek vagy a kommunizmusnak említését, viszont fel kell sorolnunk egy olyan bizottság tagjainak a neveit, mely még csak nem is létezett, amikor a 16 pontot írtuk. E mellett tájékoztatott, hogy a pontokat osztó műegyetemista nemzetőr leány helyett egy olyan obeliszket kíván, mint ami csillaggal a tetején állt a Gellért téren – persze a csillagot lecserélve lyukas zászlóra.”

A javasolt felirat, teljes szövegében

Ez az a szöveg, amelyet a MEFESZ-esek javasoltak, és amelyből a kihúzásokat kifogásolták:

Állj meg itt egy percre! Gondolj arra, hogy a mi egyetemünk többet is adott a hazának, mint jó mérnököket! Gondolj 1956 diákjaira, kikkel a hazaszeretet fogalmaztatta meg a „16 Pont”-ot, ugyanaz a lelkület, mint a „12 Pontot” fogalmazó 1848-as ifjaké. Gondolj arra is, hogy az eszmék mindig erősebbek, mint a tankok és arra is, hogy azok akik halálra sebezték az emberiség rákos betegségét, a kommunizmust, azok a te egyetemed diákjai voltak! Légy büszke hordozója a szellemi örökségnek, melyért amije volt, mindent oda adott:

ALBRECHT MÁRTON
BARTÓK JÓZSEF
DANNER JÁNOS
HAVAS JÓZSEF
JANKOVICS ISTVÁN
KISS TAMÁS
LAJOS FERENC
LEJTÉNYI ANDRÁS
MARIÁN ISTVÁN
RÖSSLER JÁNOS
TÁRNOK FERENC
VEDRÁL VILMOS

„A világ egyetlen népe sem tett annyit az emberi szabadságért és az igazság győzelméért, mint a láncra vert és leigázott magyar nép. Csak úgy lehetünk hűek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk azt az eszmét és fel nem adjuk azt az álmot, melyért a magyar hősök az életüket adták!”
– Albert Camus

Dr. Molnár Károly rektor levele, 2006. július 3.

Tisztelt Professzor Úr!

Megköszönöm javaslatát, hogy Egyetemünk területén emlékművet állítsunk az 1956-os forradalom és szabadságharc követeléseit tartalmazó 16 pont születésének, amelynek költségeit feleségével együtt vállalták. Döntéshozatali mechanizmusunknak megfelelően az ügyben az Egyetemtörténeti és Hagyományőrző Bizottságunk véleményét kértem, akik a javaslatot több ülés keretében tárgyalták, egyeztették az időközben beérkezett más kezdeményezésekkel, és végül kialakították részemre az erre vonatkozó javaslatukat. Mindennek figyelembevételével a következő döntést hoztam.

1. Egyetértek azzal, hogy Egyetemünk kertjében emlékhelyet alakítsunk ki azon a helyen, ahonnan az ifjúság 1956. október 23-án elindult. Az emlékhely közepén térplasztika kerüljön felállításra, melynek alapmotívuma az 1956-os „lyukas zászló” legyen, és megfelelő elhelyezést biztosítson három megemlékező szöveg elhelyezésére.

2. Köszönettel vesszük, ha a felállítandó emlékmű kivitelezésével Ön által alkalmasnak tartott művészt megbíz, és ennek költségeit vállalja. […] Az emlékhely méltó kertészeti kialakításáról Egyetemünk gondoskodik.

3. Az emlékmű három homloklapjára az alábbi megemlékező feliratok kerüljenek.

a) szemben: Állj meg itt egy percre! Gondolj arra, hogy a mi egyetemünk többet is adott a hazának, mint jó mérnököket. Gondolj 1956 diákjaira, kikkel a hazaszeretet fogalmaztatta meg a „16 pontot”, ugyanaz a lelkület, mint a „12 pontot” fogalmazó 1848-as ifjaké. Légy büszke hordozója a szellemi örökségüknek.

b) bal oldali homloklapon: A 16 pont Ön által adandó szövege (magyar nyelven). A szöveg történelmi hitelességét Ön garantálja.

c) jobb oldali homloklapon: E helyről indult el 1956. október 23-án az Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetem és a Budapesti Műszaki Egyetem hallgatóinak és tanárainak forradalmi menete. Itt állítunk emléket a Forradalmi Bizottság tagjainak: Bálintffy József, Csonka Pál, Déry Márta, Fecskés Tibor, Fekete Tamás, Görög Jenő, Heller László, Kádas Kálmán, Kerkápoly Endre, Kollár Lajos, Korányi Imre, Lányi Béla, Mester László, Mosonyi Emil, Rados Jenő, Retter Gyula, Simay Gábor, Simonyi Károly, Somogyi László, Sváb János, Taky Ferenc, Török Béla – továbbá az Egyetem katonai parancsnokának, Marián Istvánnak.

4. Az emlékhely felavatására az egyetemi megemlékező ünnepségek keretében 2006. október 23-án kerül sor. […]

Ismételten megköszönöm kezdeményező javaslatát, de hangsúlyoznom kell, hogy Egyetemünk jelenlegi anyagi helyzetében az emlékmű felállítása az Ön anyagi tehervállalása nélkül nem valósulhatna meg.

Üdvözlettel, dr. Molnár Károly

Zádor Pál összegzése: négy vitapont

Zádor Pál a levelezésből négy különbségre bontotta a helyzetet: „1. Más szobrot akarnak. 2. A hősi halottak helyett egy bizottság tagjai nevét akarják bevésni a talapzatra. 3. Kihúzták a Camus-idézetet. 4. Kihúztak egy mondatot a megemlékezésből.”

Az első háromban „nem lenne szabad engedni” – írta –, a negyedikben viszont kompromisszumot javasolt, és az érve figyelemre méltó: „manapság mindenki állítja – az amerikai neokonzervatívoktól az afgán mudzsahedekig –, hogy ő volt felelős a kommunizmus elpusztításáért. És amúgy is, lévén hogy a szovjet rendszer 56-ot túlélte vagy 40 évvel, a mi forradalmunk nem okozhatott halálos sebet.” Helyette Archibald MacLeish mondatát ajánlotta Lipták saját könyvének utószavából: „They have exposed the brutal hypocrisy of Communism… For their defeat has been itself a triumph.” Az új mondatnak – érvelt – úgy kellene kifejeznie a forradalom célját, „hogy még 100 év múlva is releváns legyen unokáink unokáinak, akik számára a kommunizmus már csak egy rossz történelmi emlékké vált”.

Zádor egy másik ötletet is felvetett: alapítsanak in perpetuum 56-os ösztöndíjat a Műegyetemen. Lipták válasza: „Az ösztöndíj kitűnő gondolat. Én is támogatom anyagilag, ha megszületik.” Majd: „Ne keseregj, a Bach-korszak is véget ért.”

Lázár Ödön aláírásgyűjtése

Lázár Ödön, az Amerikai-Magyar Diákszövetség egykori főtitkára levelet fogalmazott a rektornak, és aláírásokat kezdett gyűjteni hozzá:

„Szerintem Lipták Béla, az 56-os forradalom aktív résztvevője és kitűnő krónikása a legmegfelelőbb bírája a felállítandó emlékmű részleteinek. Nem tudom, kik az Egyetemtörténeti és Hagyományőrző Bizottság tagjai, de véleményem szerint egyik sem vett részt (koránál fogva) az 56-os forradalomban. Kíváncsi vagyok, milyen jogon cenzúrázzák az idevonatkozó szöveget, és milyen jogon törlik ki a hősi halált halt aktív forradalmárok nevét a tervezett, szovjet stílusú emlékműről.

Magam részéről negyedmillió forintot ajánlanék fel az emlékmű építéséhez, de csak abban az esetben, ha az a Lipták Béla által javasolt formában készül el.”

Lipták tanácsa Lázárnak visszafogott volt: gyűjtse az aláírásokat, de „egyelőre még ne küldd el azt (a sajtónak se), mert egyelőre írásban még nem kaptam meg javaslatom elutasítását”.

Akik jelentkeztek

Dr. Oláh György Nobel-díjas kémikus a rektornak írt: „Ma írtam a Műegyetem rektorának, erősen támogatva, hogy javasolt szobrodat, amit még anyagilag is támogatsz, állítsa fel a Műegyetemen. Nincs már sok idő október 23-ig, de remélem, még megoldható.” Lipták válasza megvilágítja, mire kérte: „bizony emelné Lázár Dönci levelének súlyán, ha az aláírók között egy magyar Nobel-díjas is szerepelne”.

Jeszenszky Géza („Géza, egy 56-os diák” aláírással): „Sok keserű tapasztalat után is váratlanul ért, hogy a Műegyetem mai rektora, vagy annak tanácsadói nem akarnak egy akkori diáklánnyal szembesülni, helyette egy szovjet típusú obeliszket állítanának.” Egy tárgyi ellenvetést is tett a lyukas zászló ellen: „igaz szimbólum, de […] nem lenne hiteles, mert csak a 16 pont megszövegezése és a felvonulás elindulása után született meg”. Ehhez saját tanúságát fűzte: „Én toldys társaimmal együtt du. 3-tól a Bem-szobor mellett állva vártam a ti menetetek érkezését, s eközben tették ki a Külügyminisztériumra a magyar zászlót, amiből követelésünkre kitépték a címert – de ez spontán máshol is megtörténhetett, kb. ugyanekkor.”

Bujdosó Alpár: „Mindennel, amit írsz, egyetértek. Ha mégis lehetne tárgyalásos megoldást találni, természetesen rendelkezésedre állok.”

Fenyvesi Károly (egyetemi hallgató és nemzetőr, KLTE Debrecen): „Felháborodással olvastam a levelezést. Szívesen aláírom a tiltakozást a rektornak – vagy bárki másnak. Próbáljak beszélni a HVG-vel egy cikk érdekében?” Lipták kérése: „ha írsz, az pártok és oldalak feletti írás legyen”.

Tar Pál: „Tárgyalni lehet és talán kell is, de a kompromisszumokra vigyázni kell: a szöveged úgy jó, ahogy megírtad, abból nem szabad engedni. Ezt kívánja 56 szelleme! Persze vannak manapság, akik nem szeretik látni a kommunizmus szót.”

Kovács György 1956-ban harmadik szemeszteres teológusként az ÁVH-tól elvett debreceni helyi adó egyik bemondója volt – bemondótársai Mensáros László és Angyal Sándor színészek. „E ténykedésem volt eljövetelem oka.”

Dr. Nagy Károly augusztus 15-től az év végéig Magyarországon tanított az ELTE-n és Debrecenben. Lipták válasza jelzi, milyen szűk volt az idő: „Az emlékművet illetően augusztus már késő, abban napokon belül »vissza kell vonatnunk az engedély visszavonását«, vagy idén nem lesz szobor, csak felvonulás.” Helyette a felvonulás előkészítéséhez kért segítséget: „Ami kellene, az a történelmi évfolyamok teljes névsora, s egy MEFESZ bizottság, mely minden eszközzel rászáll a feltérképezésre, majd elérésükre. (Szép lenne, ha évfolyamonként vonulhatnánk, élen a 3. éves gépészekkel, mint akkor…)”

Marián István gyermekei: tárgyalást, ne sajtóháborút

A hosszú börtönre ítélt egyetemi katonai parancsnok két gyermeke szólalt meg. Marián Béla:

„Az a vélemény alakult ki bennem, hogy az ügynek kifejezetten ártana, ha megjelenne a Népszabadságban és/vagy a Magyar Nemzetben egy cikk, mondjuk ezzel a címmel: »Háború az 56-os emlékmű körül«. Márpedig most szinte biztos, hogy valami ilyen című és tartalmú írás születne ebből a történetből, ahelyett, hogy: »Példás összefogással új emlékmű születik«…

A levélváltásokból azt látom, hogy mindenki jóindulatúan viszonyul a Műegyetemi Emlékmű gondolatához, mindenki szeretné, hogy legyen, és a vita ehhez képest részletkérdések körül forog. […] Egyszerűen össze kellene hozni egy konferenciabeszélgetést az összes érintett- és döntési kompetenciával bíró fél részvételével. […] Szóval a jelen helyzetben én nem vonnám bele az ügybe a médiát. Ebből csak sértődések, nyilvános polémiák és megmerevedő álláspontok születnének.”

Hajdú Zsuzsanna, a testvére: „Elvileg egyetértek a testvéremmel, igen, az emlékművet mindenki akarja… a dolog másik részét sajnos én nem látom olyan egyszerűnek, de tiszta szívből kívánom, hogy egy békés megoldás szülessék.”

Lipták elfogadta a javaslatot, és tárgyaló küldöttséget kezdett szervezni – ő maga októberig nem tudott Budapesten lenni, ezért kérte a MEFESZ-eseket, hogy valaki képviselje őket.

A saját összegzése ez volt: „Amíg az nem sérti a történelmi hitelességet vagy 56 szellemét, én minden kompromisszumban benne vagyok. Sajnos a hatalom még nem. Úgy néz ki, várnunk kell…” És Tar Pálnak: „Az az érzésem, hogy sajnos 50 év nem volt elég, félek, még várnunk kell, hogy az egyetem fura urai helyére a Műegyetem múltjához méltó emberek kerüljenek – de ne aggódj, ha valamit tudunk mi, magyarok, az a várás.”

Frissítés: a rektor visszavonja az engedélyt, 2006. július 19.

Egy héttel a MEFESZ-vezetőkhöz intézett körlevél után megérkezett a végleges döntés. Lipták így vezette fel a Lobbi olvasóinak:

„Mindez ma már csak formalitás, mert a rektor úr 2006. július 19-i levelében visszavonta korábbi helybenhagyását, s elutasította, hogy a régi barátok a maguk költségére emlékművet állítsanak. Ugyan korábban arról tájékoztatott, hogy a szoborra az egyetemnek nincs pénze, s az csak az én költségemre születhet meg – most kiderült, hogy egyszerre került pénz, de a mi szobortervünk vagy az általunk javasolt felirat nem kell.”

Dr. Molnár Károly levele, 2006. július 19.

Tisztelt Professzor Úr!

A Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem – hagyományainak megfelelően – méltó módon kíván megemlékezni az 1956-os forradalom és szabadságharc 50. évfordulójáról.

Professzor Úr előtt is jól ismert, hogy az Aula kövezetében márványtábla jelzi az 1956. október 22-i nagygyűlést, az aula falán pedig emléktábla örökíti meg hősi halottaink emlékét, köztük az Ön által is nagyon jól ismert Danner Jánosét is.

A forradalom és szabadságharc 50. évfordulóján azoknak szándékozunk emléket állítani, akiknek eddig nem tettük – emlékezni szeretnénk az egyetem katonai parancsnokára, Marián Istvánra, akiről könyvében Ön is meleg szavakkal emlékezik, és a Műegyetem Forradalmi Bizottsága tagjaira.

2006. július 7-én kelt levelében említettekkel szemben továbbra is fenntartom egyetemünk e tárgyban illetékes bizottságának azon véleményét, hogy az Ön által megküldött szobortervek egyikét sem tartja a célt eléggé kifejezőnek, és Egyetemünk szerény körülményeinek megfelelő emlékhely kialakítását szorgalmazza. Az emlékhely középpontját, s ez jelképesnek is tekinthető, egy olyan kőszikla alkotja, melyet a szobrászok a Magyarországon fellelhető legellenállóbb kőfajtának tartanak. Ebbe a kemény homokkőbe kerülnek kézi véséssel a feliratok.

Budapest, 2006. július 19. Üdvözlettel, dr. Molnár Károly

Lipták válasza, 2006. július 21.

A válasz elfogadja a döntést, de négy tárgyi helyreigazítást tesz – „csak a történelmi hitelesség kedvéért”:

„Sajnálattal vettem tudomásul, hogy megváltoztatni kényszerült 2005 decemberi álláspontját, s nem adhat lehetőséget, hogy mi, MEFESZ-vezetők a magunk pénzén úgy emlékezzünk meg társainkról, ahogy azt mi jónak látjuk. Mint már írtam, a forradalmat nem kövek csinálták, s az Ön által említett Forradalmi Bizottság nem is létezett akkor, amikor mi, MEFESZ-vezetők megszerveztük a felvonulást.

Ugyanakkor az Önök által felsorolt nevek között nem látom Gillemot László rektor úrét, aki viszont sokat tett, mellettünk állt 1956-ban.

Azt is megjegyzem, hogy az ÁVH-s provokációk elkerülésére 23-án a kapukhoz őrséget állítottunk, és senkit nem engedtünk be a kapukon, aki nem az egyetemhez tartozott. Ezt csak azért írom, mert Ön levelében a Műegyetem kertjében »gyülekező munkásfiatalokról« írt. Ugyanígy, a provokációk elkerülésére, évfolyamonként és kart karba fűzve vonultunk, a mellettünk vonulókat személyesen ismertük.

A rektor úr döntését elfogadom.”

A levél ezután engedélyt kért arra, hogy október 23-án az egyetem kertjében gyülekezhessenek, „mert ha sokan gyűlnénk össze, akkor nehezen férnénk el a Budafoki úti kapunál a járdán”.

Kiket hívott meg

A rektor kérdésére, hogy a MEFESZ-en és a történelmi évfolyamokon kívül kiket szándékozik meghívni, Lipták ezt a névsort adta: Danner János családja és volt menyasszonya, dr. Somkuti Gabriella; Kiss Tamás, aki a Szegeden megalakult MEFESZ hírét felhozta; Bibó István, Marián István, Nagy Imre, Kopácsi Sándor és Maléter Pál családjai; Király Béla, Rácz Sándor, Csoóri Sándor, Lezsák Sándor, Demszky Gábor, Vizi E. Szilveszter, Wittner Mária, Pozsgay Imre, Horváth János, Mécs Imre, Sólyom László, Mádl Ferenc, Göncz Árpád és Povl Bang-Jensen.

A Danner–Marián Alapítvány terve

A levél végén Lipták új javaslatot tett, amelyből végül a vita egyetlen konstruktív hozadéka lett:

„Én örömmel járulnék hozzá egy olyan 56-os alapítványhoz, mely évente egyszer, október 23-án díjat adna egy vagy több olyan diáknak, kik a hazáért, 56 eszméiért sokat tettek az elmúlt évben. […] Ha van lehetőség egy, pártok és ideológiák feletti – mondjuk Danner–Marián Alapítvány névre hallgató – alap létrehozására, megköszönném a teendők mikéntjére vonatkozó tájékoztatást.”

A díj szempontjait a 16 pont eszméiből vezette le: olyan tetteket jutalmazna, „melyek szolgálják a külső és belső megbékélést, a nemzeti önbecsülés felébresztését, a totalitariánus gondolkozás maradványainak a felszámolását, az egyetértést azon nemzeti céljainkban, melyek nem a választási ciklus függvényei […] segítik az állami korrupció és pártérdekek visszaszorítását, szolgálják a kisebbségeinkkel törődő, népünk múltjához méltó közoktatást, előmozdítják egy nyitott társadalom intézményrendszerének kiépítését”.

A reakciók

Papp Tibor: „Megdöbbentő, hogy még mindig itt tartunk! A rektor javaslata elfogadhatatlan. Inkább ne legyen semmi… (persze ez sem jó!) […] 56-ban egyszerű munkás voltam Budapesten, szívvel-lélekkel azonnal a diákok pártján álltam.”

Lipták válasza Pappnak a legvilágosabb összegzése annak, hogyan látta az egészet: „A nemzet készen állna szembenézni a múltjával, elfogadni a szabadság, a demokrácia játékszabályait. Amiről szó van az, hogy a rendszerváltás elitváltás nélkül ment végbe, s a régi uralkodó osztály változatlanul ragaszkodik a hatalomhoz, a zsákmányhoz. Ezen nem kell csodálkozni! A történelem mutatja, hogy uralkodó osztály még soha, sehol nem mondott le önként a privilégiumairól. […] Ezért írtuk a fent idézett 16 pontot. Kár, de érthető, hogy a rektor úr kénytelen az adott vizeken kormányozni az egyetem hajóját. Így tehát a műegyetemista nemzetőrleány michelangelói szobrától, hanem államilag »engedélyezett« kőtömb »térplasztikájától«, vagy a Budafoki úti kaputól indulva, de 50 év után is kart karba fűzve megyünk majd 23-án a Bem szobrához.”

Marián Béla nem hivatalos beszélgetést folytatott a Műegyetemen, és pontról pontra beszámolt róla; Lipták zárójeles megjegyzései a beszámoló mellett külön tanulságosak:

• „A Műegyetem vezetése szívügyének tekinti az 50. évforduló méltó megünneplését, és ehhez rendelkeznek megfelelő szervezeti és anyagi eszközökkel is.” (Lipták: „Korábban írásban úgy tájékoztattak, hogy nem rendelkeznek az anyagiakkal, ezért ajánlottam fel egy évi nyugdíjamat!”)
• „Ez nem egy »szovjet mintájú obeliszk« lesz, hanem egy találkozóhely. Középen egy emlékmű, körülötte padok, ahol a diákok le tudnak ülni.” (Lipták: „Az obeliszkre emlékeztető kőtömb rajzát a rektor úr mellékelte leveléhez. A többiben persze egyetértünk, én egy szomorúfüzet is gondoltam, árnyéknak, szimbólumnak.”)
• „A figurális szobortól (»síró lány«) elsősorban azért idegenkednek, mert […] tartanak attól, hogy a diákok leginkább csak élcelődnének a szoborral kapcsolatban. Már csak azért is, mert a Műegyetem kertjében ezidáig csak egyetlen figurális szobor található, egy első világháborús emlékmű, amely egy sisakos, de amúgy meztelen fiú szobra…” (Lipták zárómegjegyzése: „Megjegyzem, nem igaz, hogy a 16 pontot osztó műegyetemista nemzetőrleány meztelen lett volna! Azt pedig nem hiszem el, hogy a mai diákok kinevetnék akkori diáktársukat.”)

Ugyanitt derül ki, mi volt a három beadott terv: 1. a műegyetemista nemzetőr leány (Marika, aki a Körtéren esett el); 2. a MEFESZ-iroda asztala a 16 pontot sokszorosító stencilgéppel, mellette felborult székkel; 3. vaskos könyvkötetek oszlopa történelmünk dátumaival (1709, 1848…), a tetején 1956 nyitott könyve, a nyitott lapon a 16 ponttal.

Fothy Gyula az egyetem álláspontját védte: „A kommunizmus ma is sok helyen elismert politikai párt. Ezért egészen más színe van, és sokkal mindenkit átfogóbb […], ha a szovjet-orosz elnyomás elleni harcot hangsúlyozzuk. […] Az egyetem álláspontja ezért szerintem helyes, mert pártpolitikán felül áll – bármennyire is, ha szívem szerint szólok, az eredeti szöveggel értek egyet.” Lipták válasza: „a baj nem is abban volt. Könnyen megegyeztünk volna. A baj abban volt, hogy 2005 decemberében rábólintottak minden megjegyzés, kifogás nélkül, aztán júliusig semmi, s most úgy néz ki, hogy kútba esett.”

Jankó Béla, az UFHS volt alapító elnöke egy megvalósult példát hozott: iskolatársa, Kormos Zoltán a Corvinban halt meg, és a nevében 1994-ben ösztöndíjat alapítottak, amelynek kamata minden október 23-án két-három érettségiző diáknak nyújt jelentős adományt. „Így az ötlet, egy 56-os műegyetemi ösztöndíj, nemcsak hogy jó, de kritikus, mert csak az élők tudják fenntartani az eszméket!” Kompromisszumot is javasolt: az obeliszk négy oldalára rá lehetne faragni a síró kislány képét, a neveket arannyal bevésni, a 16 pontot ráhelyezni.

Lipták tervezett programja október végére ekkor már összeállt: „20-án ott leszek a Várban [a Várallyay Gyula szervezte UFHS-gyűlésen], 21-én a Kommunizmus Áldozatainak emlékművénél Csömörön, 22-én a Műegyetem Aulájában, 23-án a Budafoki úti kapunál, honnan 14:30-kor indulunk a Bem térre.”

Forrás: Magyar Lobbi, 2006. június 30., 2006. július 14. és 2006. július 21.