Öt életrajz a Magyar Lobbi „Ismerjük meg őket, tetteiket: emlékezzünk!” sorozatából, 2006. július 21. A sorozat célja az volt, hogy az ötvenedik évfordulóra a nevek mögé arcok és élettörténetek kerüljenek.

Dudás József (1912–1957)

Marosvásárhelyen született 1912. szeptember 22-én; szerelő lakatos, műszaki tanácsadó, az 1956-os forradalom és szabadságharc egyik parancsnoka. Erdélyben a két világháború között tagja volt a Román Kommunista Pártnak. 1944-ben a németellenes tömörülés egyik szervezője; tagja volt annak a küldöttségnek, amely Horthy Miklós megbízásából 1944 szeptemberében létrehozta az első összeköttetést Budapest és Moszkva között.

A háború után Budapesten belépett a Kisgazdapártba. 1950-ben letartóztatták, évekig a recski internálótábor foglya volt. 1956. október 24-től fegyveres csoport tagjaként tevékenykedett; csoportjából alakult október 28-án a II. kerületi tanácsházán a Magyar Nemzeti Forradalmi Bizottmány, a felkelésből kinövő első kormányellenes politikai és fegyveres csoportosulás.

Október 30-án fegyveres csoportjával elfoglalta a Szabad Nép székházát és nyomdáját. Függetlenség című napilapjában huszonöt pontos kiáltványt tett közzé Nem ismerjük el a jelenlegi kormányt címmel – ugyanakkor hozzájárult, hogy az épületben a kormányhoz hű lapokat is szerkesszék és kinyomtassák. November 2-án egy fegyveres csoporttal megszállta a Külügyminisztérium épületét; ezt Nagy Imre hadserege visszafoglalta. Letartóztatták, november 3-án szabadon engedték. A forradalom leverése után Újpesten szervezte az ellenállást. 1957 januárjában tartóztatták le, gyorsított büntetőeljárás után ítélték halálra, és Szabó Jánossal együtt végezték ki 1957. január 19-én.

Szigethy Attila (1912–1957)

Kapuváron született 1912-ben. A polgári iskola elvégzése után jegyző lett Kapuvárott, előbb a járásbíróságon, majd 1939-től a Körzeti Ipartestületnél. 1937-ben megnősült, két gyereke született. A harmincas évek derekán csatlakozott a népi mozgalomhoz, részt vett az 1943-as szárszói konferencián. A német megszállás és a nyilas hatalomátvétel után több üldözöttnek nyújtott menedéket – ő bújtatta mások mellett Dobi Istvánt is.

1945-től a Parasztpártot képviselve több helyi intézményben töltött be vezető szerepet. 1947-ben országgyűlési képviselővé választották, mandátumát 1957-ig megőrizte, noha a kommunista pártba nem lépett be. 1950-től 1954-ig a Győr-Sopron megyei tanács elnökhelyettese, 1954 őszétől a Hazafias Népfront megyei alelnöke volt. Mint Nagy Imre reformjainak lelkes hívét elmozdították a megyei tanács éléről; Erdei Ferenc közbenjárására nevezték ki a Kistölgyfai Állami Gazdaság igazgatójának. 1955-ben szerzett diplomát a Soproni Erdészeti Akadémián.

1956. október 26-án érkezett Győrbe, ahol az ekkor megalakuló ideiglenes nemzeti tanács elnöke lett. Értesülve a mosonmagyaróvári sortűzről Földes Gábort és Tihanyi Árpádot küldte a városba a további vérontás megakadályozása érdekében. Kezdettől a forradalom konszolidációjáért, a békés megoldásokért küzdött. 28-án ultimátumot intézett Nagy Imréhez, követelve az ÁVH feloszlatását, a többpárti választások kiírását és a tárgyalások megindítását a szovjet csapatok kivonásáról. Október 30-án a vagongyári munkások és a honvédség mozgósításával szerelte le Somogyvári Lajos puccskísérletét. Este megalakult a Dunántúli Nemzeti Tanács, amely másnapi első ülésén őt választotta elnökévé.

November 4-e után néhány napig bujkált, majd visszatért Győrbe, ahol igyekezett megakadályozni a forradalom vezetőinek letartóztatását. A forradalom leverése után Kádárék kormánymegbízottként vagy miniszterként kívánták megnyerni maguknak – eredménytelenül. 1957 májusában letartóztatták, 9-én megfosztották képviselői mandátumától. Mielőtt ügyének bírósági tárgyalására sor kerülhetett volna, öngyilkosságot követett el.

Wittner Mária (1937–)

Budapesten született, apját nem ismerte, anyja dajkaságba adta. Kétévesen karmelita zárdába került. 1948-ban ismerte meg anyját, aki rövid idő múlva állami gondozásba adta. Gimnáziumi tanulmányait félbehagyva gyors- és gépíróként helyezkedett el Szolnokon, majd a Kunhegyesi Járási Tanácson. 1955-ben fia született, fél évvel ezután Budapestre költözött; alkalmi munkákból élt.

1956. október 23-án részt vett a tüntetésen, a Rádió ostroma során csatlakozott a felkelőkhöz. Október 24-én a Corvin közben megismerkedett Havrila Béláné Sticker Katalinnal, akivel a következő napokban a sebesültek ellátásában segítettek. Később a Vajdahunyad utcai csoport tagja; társaival 30-án fegyverszerzés céljából elfoglalta a X. kerületi rendőrkapitányság épületét. A november 4-i szovjet invázió során az Üllői úton aknarepeszektől megsebesült, a Péterfy Sándor utcai kórházban ápolták.

November 9-én megpróbálta elhagyni az országot, de letartóztatták; a kihallgatás után elengedték, újból disszidált, néhány hetet Ausztriában töltött. Hazajövetele után segédmunkásként dolgozott. 1957. július 16-án letartóztatták, 1958. július 23-án halálra ítélték. Ítéletét másodfokon 1959. február 24-én életfogytig tartó szabadságvesztésre változtatták. 1970. március 25-én szabadult.

Először varrodában, majd takarítónőként dolgozott; 1980-tól rokkantnyugdíjas. A rendszerváltozás óta aktívan részt vesz több ötvenhatos veteránszervezet munkájában. Kitüntetése: a Magyar Köztársaság Nagykeresztje (1991).

Pongrátz Gergely (1932–)

1932-ben Szamosújváron született. A forradalom alatt részt vett a fegyveres harcokban, a budapesti Corvin köznek egy ideig főparancsnoka volt. 1956 novemberében külföldre távozott, hosszabban élt az Egyesült Államokban. 2006-ban Kiskunhalas mellett élt, nyugdíjas gazdálkodóként.

A Lobbi tőle egyetlen jelenetet közölt – a menekülését Csornán:

„Egyszer látom, hogy nyílik az ajtó, az őrnagy bedugja a fejét és int. Odamegyek az ajtóhoz. Azt mondja nekem, hogy »Öt perc múlva legyen itt az édesanyjával és a kishúgával! Hozzák a cuccaikat!« Valóban, jött az őrnagy, kimentünk az épületből, egyenesen a főkapuhoz, ahol egy százados géppisztollyal állt őrségben. Tisztelgett, és mi meg kisétáltunk. […] Elhagytuk a kerítést, olyan százötven méterre, megáll az őrnagy, a vállamra teszi a kezét. »Látja ott azt a fényes vonalat? Az a vasút. Az első állomáson ne álljanak meg, mert ott az éjjel razzia lesz. Három kilométerre van a második állomás. Oda menjenek el, várják meg a vonatot, és azzal menjenek tovább.«

Szembe fordított magával, és azt mondta: »Maga most kimegy Nyugatra. Tudja, hogy milyen nagy felelősség van magán? Ahogy viselkedik, úgy fogják megítélni a magyar forradalmat és a felkelőket. Minden lépésére, minden szavára vigyáznia kell. Ezt ne felejtse el soha!«

Kerestem ezt az őrnagyot, de nem találom. Pedig jaj, de szerettem volna megtalálni!”

Mansfeld Péter (1941–1959)

A Lobbi a készülő játékfilm kapcsán idézte fel a történetét. A Szilágyi Andor rendezte film forgatása 2006 februárjában indult; a címszerepet Fancsikai Péter játszotta, Mansfeldnét Maia Morgenstern, a védőügyvédet Rolf Hoppe.

Eörsi László Rubiconban megjelent cikkéből:

„Mansfeld – a vizsgálat alatti renitens viselkedését folytatva – azon fáradozott, hogy minél inkább kihívja maga ellen a bíróság és az ügyész rosszindulatát. A bíráit bosszantotta azzal, hogy láthatóan büszke volt Széna téri múltjára: »Szabó bácsinak […] esküt tettem arra, hogy életem végéig védem a hazát.«

November 17-én Mátsik György ügyész a perbeszédében […] Blaskira és Mansfeldre egyaránt halálbüntetést indítványozott. Ettől a vérgőzös beszédtől még Mansfeld is megijedt, de nem annyira, hogy ne védte volna továbbra is az ugyanolyan veszélyben lévő barátját, bár Blaski ezt addig sem viszonozta. Az utolsó szó jogán ezt mondta: »Valóban I. r. vádlott-társam nem tudott arról, hogy mi mit akarunk csinálni. […] Kérem a bíróságot, hogy vegye figyelembe fiatal koromat, és szeretnék dolgozni még, ha nem ítélne halálra.«

[…] A népbírósági tanács azonban egyhangúlag nem ajánlotta kegyelemre. Kíméletlenségük magyarázata nem a vádpontokban rejlik. Azt nem tudták elviselni, hogy Mansfeld még teljes reménytelenségében is szembe mert szállni velük. Ezért tűnhetett javíthatatlan, átnevelhetetlen »ellenforradalmárnak« a szemükben. Az ítélet végrehajtására 1959. március 21-én, tizenegy nappal a 18. születésnapja után került sor.”

Forrás: Magyar Lobbi, 2006. július 21.