Angyal István (1928-1958) életrajza: az auschwitzi túlélő, akiből a Tűzoltó utcai szabadságharcosok parancsnoka lett, s akit 1958-ban kivégeztek. Részlet a Magyar Lobbi 2006. január 27-i akció köréből.

(Lipták Béla megbékélési írásaiban visszatérően hivatkozik rá: “Itt az ideje, hogy mi, keresztények kevesebbet emlegessük a Kun Bélákat és Rákosi Mátyásokat, és többet az Angyal Pistákat” — lásd Kényes Téma. Az alábbi életrajz teljes képet ad arról, kiről is beszélt.)

Auschwitztól a Sztálin Vasműig

Angyal István 1928. október 14-én született a Békés megyei Magyarbánhegyesen, egy kisiparos-kereskedő család harmadik gyermekeként. Négy polgári osztályt végzett, tanulmányait zsidó származása miatt nem folytathatta. 1944-ben a nácik Auschwitzba hurcolták édesanyjával és egyik nővérével együtt, akik a táborban meghaltak — nővérét szökési kísérlet miatt az egész tábor szeme láttára akasztották fel.

Hazatérése után a kommunista eszmék híve lett, bár soha nem lépett be a pártba. Leérettségizett, 1947-ben felvételt nyert a bölcsészkarra, de tanulmányait 1949-ben kényszerűen megszakította. Előbb egy budapesti lakatosvállalatnál dolgozott, majd 1951-ben Dunapentelére került, ahol vasbetonszerelő szakmát tanult, és a Sztálin Vasmű építésénél végzett munkájáért két sztahanovista címet kapott. Nagy Imre 1953-tól kezdődő miniszterelnöksége idején, a nehézipari beruházások csökkentésekor őt is “racionalizálták”; ezután építésvezetőként dolgozott a forradalom kitöréséig.

Kiábrándulás — de nem az eszméből

A sztálinista rendszerből fokozatosan kiábrándult: látta, hogyan alakul ki egy új kiváltságos réteg, “melynek tagjai szocialista elveket hangoztatva mindennél jobban ragaszkodnak bársonyszékeikhez, lefüggönyzött autóikhoz, különboltjaikhoz”. Személyesen tapasztalta, hogy a rendszer lehetetlenné teszi a demokráciát, és hogy a bürokrácia súlyos embertelenségektől sem riad vissza hatalma megtartásáért. Mindezen csalódások ellenére a kommunizmus eszméjéből nem ábrándult ki — haláláig bízott egy alulról, demokratikusan szervezett, igazságos társadalom létrejöttében.

Nézetei irodalmi esteken, a Petőfi Kör gyűlésein és barátaival (Gáli József, Eörsi István, Fejes Endre írók, Csongovai Per Olaf filmrendező) folytatott beszélgetéseken formálódtak. Október 6-án részt vett Rajk László és társai újratemetésén.

A forradalomban

Október 23-án Esztergomban dolgozott, s onnan sietett a fővárosba; a Bem-szobornál csatlakozott a demonstrációhoz. Gerő Ernő rádióbeszédét sztálinista puccskísérletnek vélte. A Rádió ostroma alatt a sebesültek elszállításában segédkezett. Október 25-én, a “véres zászlós” tüntetésen Csongovai Per Olaf segítségével elérte, hogy a tömeg ne az amerikai követség, hanem a semleges Jugoszlávia követsége elé vonuljon. A következő napokban forradalmi újságokat és verseket terjesztett, valamint élelmiszert és kötszert szállított a felkelőknek és a gyermekes családoknak — e tevékenységét a legsúlyosabb tűzharcok idején sem függesztette fel.

Így került kapcsolatba a IX. kerületi Tűzoltó-Berzenczey utcai fegyveresekkel, akik egyre inkább hallgattak rá, majd elfogadták parancsnokuknak. Bázishellyé alakította a Tűzoltó utca 36. garázsát, összefogva a szervezetlenül tevékenykedő felkelőket. Véleménye szerint kizárólag védelmi harcot vívtak, támadást nem kezdeményeztek.

Október 29-én néhány társával a Honvédelmi Minisztériumban, majd a Parlamentben tárgyalt Nagy Imrével a fegyverszüneti feltételekről; október 30-án Kádár Jánossal és Münnich Ferenccel. A Köztársaság téri lincselést ellenforradalmi tettnek nevezte, és felajánlotta, hogy fegyveres őrséget állítanak az Akadémia utcai pártház védelmére. Kádár megígérte, hogy meglátogatja a Tűzoltó utcai fiatalokat — erre sosem került sor.

Tevékenysége “legfőképp a forradalom tisztaságának megőrzésére, vagyis az önkényeskedések megakadályozására, a köz- és magántulajdon védelmére, a lakossági ellátás biztosítására és a béke megóvására irányult”. A forradalom győzelme esetére sem igényelt magának pozíciót; a felajánlott kerületi nemzetőr-parancsnoki kinevezést sem fogadta el. Mindezt tüdőgyulladással és hörghuruttal küzdve végezte.

A november 4-i szovjet támadás után csoportjával november 8-áig harcolt a túlerő ellen, közben folyamatosan gondoskodva a lakosság ellátásáról. November 7-én — az októberi orosz forradalom tiszteletére — a nemzeti lobogó mellé kitűzette a vörös zászlót is a Tűzoltó utca környéki házakra, abban a hitben, hogy a szovjetek félreértésből lövik azokat, akik “az igazi szocializmus megvalósításáért küzdenek”. A gesztus természetesen hatástalan maradt.

Fogság és kivégzés

November 8-ától a Péterfy Sándor utcai kórházban folytatta röpiratok szövegezését és terjesztését. Röpcéduláiban a politikai vezetők közül leginkább Kádárt tette felelőssé a forradalom leveréséért: “Az árulók között utolsó a sorban: Kádár János! Bűnei ezerszer nagyobbak, mint minden elődjének.”

Barátai emigrálásra próbálták rábeszélni — sikertelenül. “Ez a hazám, itt a helyem. Élni is, halni is” — vallotta; “boldogító dolognak” tartotta, hogy annak a népnek a fia, amely “a világszabadság zászlóját viszi ma is, mint 1848-ban vitte”.

November 16-án reggel a karhatalom razziát tartott a kórházban. Amikor Angyal — aki a második emeleten orvosi felügyelet mellett pihent — meghallotta, hogy az alagsorban szedik össze a fiatalokat, társai szabadon bocsátását követelve lerohant; ekkor őt is elvitték. Fogsága alatt megírta önvallomásait, amelyek fontos kordokumentumok.

“Emelt fővel állt a nyomozók, majd a bíróság előtt. Meg sem kísérelte félrevezetni a hatóságokat, mivel úgy gondolta, hogy az igazság feltárása hasznára válik a forradalom utóéletének.” Mind a Tutsek-tanács (1958. április 17.), mind a Cieslár-tanács (1958. november 27.) halálos ítéletet hozott. Angyal nem kért kegyelmet; védője kegyelmi kérvényét a kegyelmi tanács elutasította — többek között arra hivatkozva, hogy “bűnösségét az egész eljárás során nem ismerte el”. Az ítéletet 1958. december 1-jén végrehajtották.

A Lobbi anyagai szerint utolsó szavai a bitófa alatt ezek voltak: “Éljen a szabad Magyarország!” — a Lobbi ezért is szorgalmazta, hogy a Tűzoltó utcát nevezzék el róla (lásd az utcanév-javaslatokat).

Frissítés: a bővebb életrajz, 2006 nyarán

A Lobbi 2006. július 21-i számában, az „Ismerjük meg őket, tetteiket: emlékezzünk!” sorozat részeként, egy jóval részletesebb Angyal-életrajzot közölt. Az alábbiak azok a mozzanatok, amelyek a korábbi összefoglalóból hiányoztak.

A Lukács-vita és az egyetem

1947-ben felvételt nyert a bölcsészkarra (magyar-történelem szakra), de 1949-ben a Lukács-vita kapcsán eltávolították onnan, mivel több felszólalásában szolidaritást vállalt a megtámadott filozófussal. Ez a részlet magyarázza azt is, hogy a kommunista eszmétől nem, csak a rendszertől fordult el: a klasszikusok – Marx, Engels, Lenin – tanai alapján haláláig bízott „egy antietatista, alulról, demokratikusan szerveződő, igazságos társadalom létrejöttében”.

Amiből kiábrándult

„Nem kerülte el a figyelmét a termelés terén hangoztatott dogmák hazugsága sem. Falun a beszolgáltatási rendszer, városban a bérpolitika óriási terhet rótt a dolgozókra, akik semmiképpen sem érezhették, hogy a föld, a gyárak, az üzemek az ő birtokukban vannak.”

Október 6.: két esemény egy napon

Rajk László és társai újratemetése után aznap este ott volt a József Attila Színházban Gáli József Szabadsághegy című darabjának bemutatóján is, „ahol a rebellis hangulat a darab politikai aktualitásának hatására csak fokozódott”. Egy visszaemlékező szerint Angyal már október 23-a előtt megérezte a forradalom közeledtét.

Tárgyalások Kopácsival és Kádárral

Október 29-én Angyalék nem csak a Honvédelmi Minisztériumban és a Parlamentben tárgyaltak: Kopácsi Sándorral, Budapest rendőrfőkapitányával és munkatársaival is egyeztettek a rend fenntartásának és az új karhatalmi szervezet megalakításának lehetőségeiről.

Kádárral kapcsolatban az életrajz megvilágít egy meglepő tényt: „Angyal a politikai vezetők közül leginkább Kádárban bízott. November 1-jéig többször felkereste, s azt szerette volna elérni, hogy a párt első titkára a Tűzoltó utcai fegyveresek élén vegye át a forradalom vezetését. A többi politikai vezetőt ilyen szerepre alkalmatlannak vélte.”

Amivel nem értett egyet

Az életrajz nem hallgatja el Angyal politikai ítéleteinek élességét sem. November 1-jén, a semlegesség bejelentésekor a Parlamentben tartózkodott: „Ezt a lépést elhamarkodottnak tartotta, de még ennél is helytelenebbnek látta a többpártrendszer bevezetését. Emiatt azonnal szemrehányást tett Tildy Zoltán államminiszternek. A pluralizmust – amellyel egyébként sem értett egyet – a forradalom idején a nemzeti összefogás elleni lépésnek tartotta. Mindezekért Nagy Imrét hibáztatta.”

„A személyek megítélésében más esetekben is erősen szubjektív volt. A forradalom talán legveszélyesebb ellenségét Dudás Józsefben látta, akit egyértelműen fasisztának, ellenforradalmi kalandornak tartott. Maléter Pált a fegyverszünet utáni gyors érvényesülése miatt karrieristának vélte.”

(Dudás József életrajza – aki a Recsket megjárt egykori kisgazda volt, és akit 1957 januárjában Szabó Jánossal együtt végeztek ki – külön olvasható: 1956 arcképei.)

A röpcédula teljes szövege

A Kádárt vádoló röpirat, amelyből korábban csak az első mondatot közöltük, teljes egészében: „Az árulók között utolsó a sorban: Kádár János! Bűnei ezerszer nagyobbak, mint minden elődjének: nemzetirtás, hazaárulás, gyávaság! A halottak nevében, a magyar és orosz nép halottai nevében egyaránt vádoljuk és vonjuk felelősségre Őt és gazdáit…”

A börtönben írt vallomásokból

„A termelőeszközök […] hazánkban 1945-től, majd pedig az államosítástól kezdődően folyamatosan a munkásosztály és a parasztság egyetemes tulajdonába mentek át formailag, most pedig 1956-ban ténylegesen is birtokába vette azt forradalmi harccal.” A szovjet beavatkozásról: „A szovjet tankok jogos nemzeti büszkeségünket, szocialista öntudatunkat, emberi egyenrangúságunkat sértik.”

Az emigrációról – arra a kérdésre, miért nem ment el: „Vagy ellenségévé [lettek] a népnek, vagy basáivá, bégeivé, ha hazatértek […] Nem akarok a Rákosik és a Horthyk sorsára jutni.”

Az önvallomások megjelenéséről: a november 25-én írt Saját kezű vallomását 1991-ben adta ki a Pesti Szalon Könyvkiadó; az 1956 decemberében írt önvallomásai a Múltunk folyóirat 1995. decemberi számában jelentek meg.

Forrás: Magyar Lobbi, 2006. január 27. és 2006. július 21.; Mult-kor.hu nyomán.