Nem aludtam, egyszerűen eszméletlen voltam. Zsindely Laci talált rám a dékáni irodában. A mosdóba menet bukkant rám, amint a földön a falnak dőlve ültem a rádió mellett. Először csak a szája mozgását láttam, aztán lassanként eljutottak fülembe a szavai is:

„…és Csepelen. Vissza lettek verve az Üllői úton is. Pest utcáin mindenütt kiégett orosz tankok vannak. Dunapentelénél és Pécsett is megállították őket a mieink. A Szabad Európa rádió szerint Amerikában a veteránok kongresszusa követeli, hogy a NATO azonnal küldjön segítséget. Budán eddig nem jelentek meg az oroszok, de a Körtéren már majdnem készen vannak a barikádok és az emberek özönlenek oda, hogy segítsenek a védelemben.”

Minden új hír egy-egy szalmaszál volt, amibe kapaszkodhattam. Hinni akartam, hogy van remény. Valamit tenni kell és én is ki akartam venni belőle a részemet. De az első lépést nem tudtam volna megtenni Laci segítsége nélkül. Nagy nehezen felálltam, s Laci, bár alacsonyabb volt nálam, valahogy átkarolta a vállamat és egymást támogatva, mintha egy szakadék széléről tértünk volna vissza, visszatámolyogtunk a MEFESZ irodába.
Az iroda légköre gyökeresen megváltozott a korábbiakhoz képest. Akik ott voltak, mind elszánták magukat, hogy életük árán is harcolni fognak a támadók ellen. Nem volt szükség sok beszédre, anélkül is megértettük egymást. Ott volt Egry Gyuri, közismert nevén Csámpi vagy Menő. (Őt ekkor láttam utoljára.) Perr Gyuszi is ott volt Marikával; ők azzal voltak elfoglalva, hogy még néhány tankot levigyenek a Körtérre. A könyvtár mellett sorakozott tizennégy tankunk, de a pilisvörösváriak, akik értettek hozzájuk, már korábban eltávoztak. Csupán egy hadnagy maradt velünk, akinek a bátyja az első harcokban elesett. Az ő parancsnoksága alatt egy tankot sikerült a Körtérre levinni.
Némethy Ede és Burger Gyurka a rövidhullámu rádióadásokat figyelték, míg Marika kenyérért ment. A kenyérre azért volt szükség, mert Gyuszi egysége a Körtér eleste esetén a hegyekbe tervezett visszavonulni, ahol élelmet szerezni sokkal nehezebb. Közben a magyar rádión megszólalt a Kádár-féle kormány közleménye, melyből megtudtuk, hogy miért is tűnt el napokkal korábban. Most már nyilvánvaló volt, hogy bábkormányt alakított.
(Mint később kiderült, a Nagy Imre kormányból Kádár volt az egyetlen áruló. Király Béla és a mi száz emberünk a dunántúli hegyekbe vonultak vissza a túlerő elől; Nagy Imre és környezete a jugoszláv nagykövetségen kaptak menedéket. Mindszenty hercegprímás az amerikai nagykövetségre menekült. Két bátor vezető a posztján maradt: Kopácsi Sándor a rendőrfőkapitányságon, Bibó István államminiszter pedig a Parlament épületében, ahol megfogalmazta híres Memorandumát, amelyben megfogalmazta javaslatait a magyar-szovjet konfliktus békés rendezésére. Amikor elkészült a magyar szöveg, lefordította angol, francia, német és spanyol nyelvre, gondosan megcímezte a borítékokat, majd a Parlamentet elhagyva a szóbanforgó országok követségeire személyesen kézbesítette.)
Mikor megtudtam, hogy a tankosok elmentek, eszembe jutott, hogy Feri bácsi, anyai nagynéném, Düdüke férje páncélostisztként szolgált a második világháborúban. „Gondolod, hogy rá lehet venni, hogy néhány tankot levezessen a Körtérre?” – kérdezte Zsindely Laci. Fogalmam sem volt, de elhatároztam, hogy megpróbálom. Lementünk a K-51-be, felszedtünk egy csomag tejport az osztrák küldeményből és átsétáltunk a Bartók Béla út 1. sz. házba, ahol Feri bácsiék laktak. Düdüke anyám húga volt, s csecsemő kislányának bizonyára jól jön egy kis tejpor, gondoltam.
A katonaiskolások által hátrahagyott pokrócok közül is vittünk magunkkal néhányat, gondolván, hasznosak lehetnek, ha tényleg a hegyekbe kell menekülnünk, de Düdükééknek is jól jöhetnek, ha elfogy a tüzelőjük és hideg lakásban kell kihúzniuk a telet. Menet közben elmeséltem Lacinak Düdüke első gyermekének történetét, aki tizenegy évvel korábban született, mindjárt a háború után.
A háború vége Sopronban érte családunkat. Düdükének nem volt teje és tehéntejet sem lehetett kapni, mert az oroszok elhajtották a teheneket és fegyveres őrök őrizték a rablott csordát. Péter bátyámmal elhatároztuk, hogy az oroszoktól szerzünk tejet az éhező kisbabának. Péter tizenegy éves volt, én kilenc.
Egy ütött-kopott zománcos edényt kerítettünk és elindultunk az oroszok által őrzött csorda felé. A katonák tábortüzek körül ültek, ittak és énekeltek. Mi hasoncsúszva megközelítettük a csordát. A magas füben nem tudtuk rendesen letenni a lábast és a fejési technikánk is nagyon rossz lehetett, mert a tehenek csak bőgtek, rúgtak, vagy csak odébb mentek, de tejet nem igen lehetett belőlük kicsalni. Az eredmény egy kevés tej volt, fűvel és sárral keverve. A kisbaba nemsokára meghalt.
A Bartók Béla úton már nemcsak hallottuk Pestről az ágyúzás hangját, de a füstöt is éreztük, vagy legalábbis érezni véltük. Szörnyű egy vasárnap volt! A Körtér felől már hallani lehetett a Szabad Európa rádió hangját valamelyik ablakba kitett rádióból. Az utcán lévő néhány járókelő, mikor meglátta karszalagunkat és vállunkon a géppisztolyt, földre szegezett tekintettel sietett el mellettünk. A korábbi lelkesedés és szolidarítás helyét most a félelem vette át.
Düdükéék házának elegáns márványlépcsőjén rémült lakók igyekeztek lefelé, élelmiszerrel és egyéb szükséges holmikkal siettek az óvóhelyre. Ők is elfordították tekintetüket, szemükben félelemmel vegyes szemrehányás ült.
Mielőtt becsöngettem, már hallottam a csecsemő sírását. Feri bácsi első szava ez volt: „Látott valaki idejönni?” Fejemet ráztam és letettem a tejport és a pokrócokat az előszobában. A BBC rádió hangja szűrődött ki a szobából, amint a dunapentelei védők segítségkérését ismételték: az orosz túlerővel szemben nehéz helyzetben vannak, ejtőernyősöket kérnek, lőszert és kötszert. Angolul is megismételték kérésüket: „For the sake of God, for the sake of freedom and liberty, please help Hungary!”
Senki sem szólt egy szót sem, de már tudtam, hogy állunk. A lakásban érezni lehetett a páni félelmet. Mindenki a fegyvereinket mustrálta. Jelenlétünk láthatóan aggasztó és nemkívánatos volt a család szemében. Beláttam, hogy nincs értelme itt tankokról és a Móricz Zsigmond körtér védelméről beszélni, így csak motyogtam valamit a tejporról és elmentünk.
Az egyetemre visszamenet még mindig ugyanazt a szünet nélküli ágyúzást hallottuk Pest felől, mint odafelé, de ha lehet, még hevesebben, mint azelőtt.
„Angyal Pista üdvlövései!” – mondtam az Üllői út irányába mutatva.
„Örülök, hogy ilyen vicces kedved van” – kacsintott rám Laci.
Az egyetem majdnem teljesen elhagyatott volt. Elhatároztuk, hogy kiürítjük és a kapukat bezárjuk, hogy a harcok ne tegyenek kárt benne. Végigjártuk az épületeket, minden lámpát leoltottunk, az ajtókat bezártuk. Akik még benn voltak – egy tűzoltó, két medika, Majoross Imre, Danner Jancsi sofőrje, és még néhányan – azokat az orvosi rendelőbe küldtük azzal, hogy maradjanak ott, amíg a harcok végetérnek. Este lett, mire visszaértünk a MEFESZ irodába.
A Kossuth rádió már a Kádár-féle bábkormány kezében volt, – mint később kiderült, Szolnokról sugárzott – a szabadság hangja már csak a BBC, a Szabad Európa, valamint néhány rövidhullámú adón volt hallható. A dunapentelei Csokonai adó olykor még hallható volt, de a bemondó segítségért könyörgő szavai mellett a háttérben ott is az ágyúzás hallatszott.
A pesti oldalról áthallatszó ágyúdörgés mellett most hirtelen hasonló hangok jöttek a Móricz Zsigmong körtér felől is. Miután leoltottuk az utolsó lámpákat és a főkaput lezártuk, megindultunk a Körtér felé. A koromsötétben talán egy óráig is eltartott, míg megtettük a legfeljebb másfél kilométernyi utat a körtéri védők állásáig, mert a téren és a környező utcákban már megjelentek a szovjet harckocsik. A mieink kezében csak a Gellérthegy és az odavezető utcák voltak, így a Bartók Béla úti házak kertjein keresztül tudtunk csak haladni. Kerítéseken átmászva, kutyáktól zavarva, házról-házra haladtunk a Körtér irányába. Ahogy közeledtünk, a csatazaj egyre hangosabb lett. Sohasem gondoltam, hogy ilyen pokoli zajt egyáltalán kibírjon emberi fül.
Az egyik lakásból kihallatszott a Szabad Európa hangja. Egy kifinomult női hang Eisenhower újraválasztási esélyeit latolgatta a kedden esedékes választáson.
„Azok az idióták egyszer megválasztották, amikor azt igérte, hogy felgöngyöli a vasfüggönyt” – dünnyögte Laci bosszúsan. – Most pedig azért választják újra, mert megszegi az igéretét.”
Abba a házba igyekeztünk, ahol tudtuk, hogy Perr Gyuszi és Marika harcolnak. Ők a földszinten voltak. Az udvarból a pincébe vezetett a bejárat. Ott, az óvóhelyen volt már csaknem az egész ház lakossága. Káosz, pánik és általános zűrzavar uralkodott a helyiségben. Nem sokkal korábban hozták be a házmestert, aki haslövést kapott a harcokban. Rögtönzött fekhelyen feküdt eszméletlenül, hörgött és erősen vérzett.
„Vigyék el az Orlay utcai rendelőbe!” — mondta valaki és máris vállamra terítettek egy fehér mentős köpenyt.
Laci kerített egy kis létrát, azt használtuk hordágynak. Rákötöttük a szerencsétlen embert és megindultunk a kerteken át, ahogy jöttünk. Dr. Bakay rendelőjébe hosszú volt az út. A haldokló ember nehéz volt, a sötétben nehezen találtuk az utat a meredek terepen. A rendelő már tele volt sebesültekkel. Lefektettük az emberünket a földre és visszamentünk a térre. A létrát visszavittük magunkkal, hátha szükség lesz még rá.
Éjfél körül lehetett, mire visszaértünk. A téren elszabadult a pokol. Házak álltak lángokban, torkolattüzek hasítottak a sötétségbe. A detonációk hasogatták a dobhártyámat, s megbénították az agyamat. Amit éreztem, több volt, mint csupán félelem és pánik; úgy éreztem, hogy agyam rövidzárlatot kapott és egyszerűen megszűnt működni.
Perr Gyusziék házának felső emeletei lángokban álltak. A lövések zajába a tűz sercegése és falak omlásának robaja vegyült. Az épület bejárata a körtérre nézett, hátulja meg a Gellért hegyre. Az udvari részen a második emeleti körfolyosón megpillantottam a metallurgia tanszékről Bónis professzort, amint egyik lakásból a másikba rohan, géppisztollyal a kezében.
A legtöbb lövöldözés az oroszok oldaláról jött. Tankjaik a körtér közepén kör alakzatban álltak, mint az indián filmekben a telepesek. A szabadságharcosok egyre ritkábban lőttek rájuk; legtöbb ágyújuk már elhallgatott. Az oroszok viszont rendszeresen adták le lövéseiket a házak ablakaira, ahol mozgást észleltek, vagy ahonnan lövéseket adtak le rájuk.
Felrohantunk a földszintre, ahol Perr Gyuszi és Marika egy géppuskát kezeltek. A lakás már több belövést kapott, a térre néző fal beomlott, a szobában térdig ért a törmelék.
Gyusziék csoportja több egymás melletti lakásban működött, ahonnan lőtték a tankokat, amelyek kis időeltolódással viszonozták a tüzet. Valahányszor az orosz tank feléjük irányította ágyúcsövét, a hátsó folyosón keresztül egy másik ablakhoz mentek s onnan folytatták a harcot.
Gyuszi géppuskája még üzemképes volt, de fogytán volt a lőszere. A legközelebbi tank üzemanyagtartályát próbálta kilőni, de az újabb tankokon ez már nem kívül, hanem a páncélzat alatt volt, így nem volt könnyű eltalálni. Mégis, négy vagy öt páncélost sikerült a védőknek harcképtelenné tenni. Legsikeresebb az az egy tankunk volt, amelyet vittünk le a körtérre, de Gyusziék géppuskája és a molotov-koktélok is elértek némi eredményt.
A mi tankunk, amelyet az a páncélos tiszt vezetett, aki a korábbi harcokban
vesztette el bátyját, most alig felismerhető roncs volt. A tank, egyetlen légelhárító ágyúnkkal együtt a Villányi út felé volt felállítva. Mikor az oroszok a Fehérvári út felől támadtak, a mieink hátába kerültek. Egy darabig még így is fel tudták tartóztatni a Bartók Béla út felől érkező tankoszlopot. Ha lett volna még egy tankunk a Fehérvári úti oldalon, talán máshogy alakultak volna a dolgok…
Az orosz gyalogság még nem jelent meg a Körtéren; a Feneketlen Tó melletti teniszpályákon várták, hogy a páncélosaik elhallgattassák a mi kézifegyvereinket.
A lövöldözés szüneteiben újra meg újra meghallottuk a Szabad Európa adásának foszlányait. Már hétfő volt, november ötödikének hajnala, az amerikai elnökválasztás előtti nap. A rádió idézett Eisenhower négy évvel korábbi beszédéből, amiben a rab nemzetek felszabadításának dokrtináját fogalmazta meg. Ebben bíztunk, ezért igyekeztünk kitartani, míg megérkezik a segítség.
Perr Gyuszi észrevette, hogy az egyik szovjet páncélos szép lassan ablakunk felé irányítja ágyúját. „El innen, lőnek!” — kiáltotta. Kirohantunk az udvari oldalon lévő gangra. Marikának eszébe jutott, hogy a kenyeret otthagyta és visszafordult. „Hagyd a kenyeret, gyere vissza gyorsan!” – kiáltotta Gyuri eszelősen, de már késő volt. A következő pillanatban egy vakító villanást láttunk, melyet óriási robbanás kisért, majd néhány másodperccel később egy hatalmas porfelhő gomolygott a lakáson keresztül az udvar felé.
Gyuszi eszeveszetten rohant be a lakásba, négykézláb tapogatózva a fojtogató porfelhőben köhögési rohamokkal küzködve. Arca tiszta fekete volt, kivéve két szeme alatt, ahol könnyei utat találtak arcán lefelé. Mindannyian Marikát kerestük. Én zsebkendőmet szájam és orrom elé tettem, így kevésbe köhögtem. Lacika, aki szintén négykézláb botorkált a lakásban, hirtelen felordított. Valami forró fémdarab megégette a kezét; talán a lövedék egy darabja, vagy Gyuszi géppuskájának csöve lehetett. Ahogy vakon tapogatózva mentem előre, majdnem az utcán találtam magam; az utcai fal teljesen leomlott és a kavargó porban nem lehetett látni, meddig tart a lakás és és hol kezdődik az utca.

Hirtelen csend támadt. Köhögésünket visszafojtva hallgatóztunk. A szoba távoli sarkából valami zajt hallottunk. Gyuszi valami tapadós folyadékba nyúlt. Valami fájdalmas, állati nyöszörgést hallottunk. Marika volt, akinek sebesült lábához ért Gyuszi keze. Ahogy eloszlott a por, láttuk, hogy Marikát félig eltemette a leomlott vakolat és téglapor, ruhája cafatokban, lábán pedig hatalmas nyílt seb, a térde csontig sérült. Kezében még mindig szorongatta a megmentett vekni kenyeret.

A kis szőke tornász olyan fehér volt, mint a mentőköpenyünk új korában. Könnyű teste petyhüdt volt, ahogy levittük a pincébe. Ahogy tudtuk, bekötöttük a sebét és a létrát újra üzembe helyezve átvittük az Orlay utcába. Terhünk most sokkal könnyebb volt, mint előző alkalommal. Marika még mindig görcsösen tartotta a kenyeret. Letakartuk a szemét, hogy ne zavarják a robbanások fényei. Hamar odaértünk Doktor Bakay rendelőjébe, mivel ismertük már az utat és Marika jóformán súlytalan volt.

A rendelőben egy talpalattnyi hely sem volt, mindenütt sebesültek hevertek. Több emberen átlépve találtunk helyet a folyosón, ahova Marikát le tudtuk tenni. Ekkor már eszméletlen volt. Míg Gyuszi az orvossal beszélt, én Marikát figyeltem. Egyszer csak mintha a szemhéja megmozdult volna. Letérdeltem melléje és láttam, hogy mondani akar valamit. Fülemet a szájához tartottam, s hallottam lehelletszerü suttogását: „Öcsi, a jobb zsebemben van egy kis cukor, vegyél”

A szívem a torkomban dobogott. Nem tudtam, mit mondjak vagy tegyek. Mérhetetlen keserűség és harag vett erőt rajtam. Olyan jól esett volna sírni, megsiratni ezt a kis húgomat, elsiratni az álmainkat, milliók álmait, akik mindenüket feláldozták – de nem voltam képes. Nem tudtam a bennem háborgó haragtól. Isten verését kívántam a gyalázatos vörös gyilkosokra, az ENSZ pipogya bürokratáira és a pénzéhes olajmágnásokra, akik a szuezi krízist kirobbantották. Meg akartam átkozni a Nyugat gazdag és szívtelen vezetőit és a hazug amerikai elnököt. Legfőképen magamat átkoztam, amiért elhitettem ezzel a kislánnyal és másokkal, hogy igenis létezik igazság, hogy győzhetünk, hogy a szabadság többet ér, mint maga az élet, amikor valóban nem tettem mást, mint öngyilkosságba kergettem őket.

Back to Testament of Revolution — Table of Contents