Politika és népi diplomácia
Amit kiengedünk a kezünk közül, annak elvesztését megérdemeljük
2003. október 4. (7. oldal)

Lukács Csaba

Egy hűvös szeptemberi hajnalon a román–magyar határtól nem messze, de
már magyar oldalon egyenruhások állítottak meg egy kisbuszt, amelyben
erdélyi néptáncosok utaztak. A biharkeresztesi határőrök egyike élből
letegezte a felnőtt utasokat, majd a székely ruhák láttán arról
érdeklődött, mi célból utaznak Magyarországra. A hagyományőrző táncosok
válaszát nem hitte el, ezért kiválasztott egy párt, hozzá zenészeket és
hajnali hatkor megtáncoltatta őket a négyes főúton. A rendkívül megalázó
táncot a Megy a gőzös, megy a gőzös Kanizsára kezdetű népdalra ropták, a
produkció végén pedig az egyik határőr megkérdezte a társától, van-e
aprója a műsor honorálására. A táncosok különben a Budapesti Nemzetközi
Vásárra igyekeztek, ahol külön pavilonban mutatkoztak be a határon túli
magyarokat képviselő cégek és művészeti csoportok. A vásár területén
folytatódott az együttes kálváriája: míg a fellépési helyet keresték, az
egyik sorompónál rájuk szólt a román rendszám láttán ideges kezelő:
„Egész Romániát át kell ma engedjem?” A történethez tartozik, hogy a
határsávban történt esetet azóta a katonai ügyészség vizsgálja, a
Határőrség Országos Parancsnoksága elnézést kért a néptáncosoktól, míg a
BNV-n dolgozó sorompókezelőt azonnal kirúgták.
Az esetről Kányádi Sándor Fekete-piros című fantasztikus verse jutott
eszembe. A Magyarországon is méltán népszerű erdélyi költő a
hatvanas-hetvenes években figyelte meg Kolozsváron a Malomárok és a
Telefonpalota közötti területen, hogy minden csütörtök és vasárnap
délután a kimenős széki cselédlányok hangtalan táncot járnak a
járdaszigeten, így őrizve meg hagyományaikat a nagyváros forgatagában.
„Akár a kéz, ha ökölbe kékül. / Zeneszó, énekszó nélkül. / Egy pár lány,
két pár lány / fekete-piros fekete / táncot jár.” Valami hasonló
lehetett a makkfalviak összeszorított fogakkal járt tánca is a négyes
főút kamionforgalmában, a megalázottságon is túlmutató üzenet a mostoha
anyaországnak egy lassan elfeledett mozdulatországból, még az
országhatárok nélküli, nyelv előtti ködből.
A másik eset szeptember végén történt az újvidéki katolikus temetőben,
ahol főként magyarok vannak eltemetve. Vasárnapra virradóra valakik
(azóta úgy tudjuk, egy tizenhét éves fiú és barátnője) hetvenhét
síremléket tettek tönkre. Bizonyára véletlen a népmesei szám, a szándék
viszont egyáltalán nem az: aki csak törni-zúzni akar, annak aligha tart
ki a lendülete hetvenhét márványtábláig. A gesztus a halottak emlékének
meggyalázása mellett jelzés az élőknek is: mit várhatnak ők, ha már a
temetők sincsenek biztonságban? Idén már ez a harmadik rongálás a Futaki
úti temetőben, és a világnak ezen szegletén már volt arra példa, hogy a
védtelen temetők elleni támadások előztek meg sokkal súlyosabb
eseményeket.
Nem hiszem, hogy a fenti eseteket el lehet intézni egy kézlegyintéssel,
felelőtlen egyének, netán részeg fiatalok botlásának nevezve a
történteket. Az ilyesmire a közhangulat, a politikai környezet hangolja
rá az elkövetőt: ha olyan szelek járnak, amelyek megerősítik esetleges
előítéleteit, nacionalista vágyait, akkor megteszi, ha pedig nem kap
felülről biztatást, akkor fékezi magát. Vannak országok, ahol ennél jóval
kevesebből is világraszóló botrány kerekedik: Kínában pár napja hatalmas
felháborodás és diplomáciai jegyzékváltás lett abból, hogy a japán
invázió hetvenkettedik évfordulójának előestéjén négyszáz japán turista
ötszáz kínai prostituáltat rendelt egy vállalati bulira.
Egy ideje megint nem jó magyarnak lenni a Kárpát-medencében. A gyenge,
tájba simuló anyaországi politizálás, a menetrend szerint érkező
külpolitikai pofonok azt sugallják a magyar állampolgároknak, hogy a
határokon túl élő nemzettársak nem többek, mint pluszkiadás a
költségvetésben: púp a háton, örökös konfliktusforrás, az ország
haladásának és nemzetközi beilleszkedésének kerékkötői. A szomszédos
országok lakói pedig azt látják: nyerésben vannak Budapesttel szemben,
nyugodtan lehet sírokat döntögetni, magyar nyelvű helységnévtáblákat
lemázolni, szoborállítás ellen tüntetni. A másfél éve tartó új
szocializáció beérni látszik: vette az adást a határőr, a sorompókezelő
és mindazok, akik elhitték az elmúlt negyven év alatt tanított
nemzetfelfogást, történelmet és jövőképet. És megértették az új idők
szavát a brassói környezetvédők is, akik teherautókkal, csendőrökkel és
rendőrökkel érkeztek meg az alsórákosi salakbányához, megakadályozni egy
filmforgatást, amelynek fő bűne, hogy magyarok vannak az alkotók között.
Az csak később derült ki, hogy osztrák és német pénz is van a
produkcióban, akkor, amikor az illető országok politikusai bekérették a
román nagykövetet, magyarázza csak el: a nagybányai ciánszennyezés és a
tervezett verespataki aranybánya országában miért volt égetően fontos
teherautóra pakolni a filmgyári díszletet, amelyet a forgatás végén úgyis
eltakarítottak volna. A magyar külügy persze nem tiltakozott, ők ugyanis
nem illetékesek a kérdésben: az elmúlt kormányzati ciklust és talán az
Antall-kormány idejét leszámítva az elmúlt közel ötven évben a magyar
külügy semmiben sem volt illetékes, ami a nemzet szempontjából fontos.
Velünk nyugodtan fel lehet törölni a padlót, le lehet dönteni a
sírjainkat, nagyot röhögni a jogos jussunk elherdálásán, összekacsintani
a soha be nem tartandó ígéretek fölött.
Miért van az, hogy a megbékélés és a kiengesztelődés mindig csak a mi
kárunkra történhet? Békéljünk meg azzal, hogy nem lesz állami magyar
egyetem Erdélyben, és engesztelődjünk ki az aradi szobor ügyében azzal,
hogy talán egyszer majd lesz egy park valahol, amelynek eldugott zugában
esetleg. Nyugodjunk bele, nem is olyan rosszak azok a Benes-dekrétumok,
fogadjuk el, hogy Újvidéken szerbek költöznek a magyarok házaiba és
Kárpátalján csak a magyar iskolák kimeszelésére nem jut pénz.
Ha baloldali jegyzetíró lennék, azt mondanám: higgyünk a népi
diplomáciában, bízzunk abban, hogy a politikusok üzeneteit nem értik
félre a választópolgárok, így összeborul János Ionnal és együtt írják fel
óriási betűkkel a kincses város határában egy hófehér táblára, hogy
Kolozsvár. Nem tudok ebben hinni, úgy vélem, amit kiengedünk a kezünk
közül, annak elvesztését megérdemeljük. Abban reménykedem, hogy ma és
holnap sok polgári kör, józan gondolkodású magyar ember megy el Aradra,
hogy az ünneprontó megaláztatás ellenére ottlétével demonstrálja: ha az
annak idején erőszakkal eltávolított szobrot a maga fizikai valójában nem
is sikerült visszaállítani, a Tűzoltó téren mégiscsak ott vannak a magyar
szabadságharc haldokló harcosai.
Biztosan nem véletlen, hogy az Aradi Magyar Október elnevezésű
emléknapokat nem az RMDSZ és nem a magyar kormány, hanem Tőkés László
püspök és elvbarátai szervezik. Jobb is ez így: ha a vasárnap déltől
kezdődő zarándoklaton (amely során a Tűzoltó téren árválkodó talapzattól
a szobrot rejtő Minorita-templomudvarig, majd a vesztőhely obeliszkjéig
vándorol a tömeg) ott menne kéz a kézben Medgyessy és Adrian Nastase,
akkor nem a vértanúkra, hanem óhatatlanul is a december elsejei
koccintásra, a tőkésréce-vadászatokra és a gátlástalan szolgalelkűségre
gondolnánk.
Dolgos időket élünk: amit a politikusaink elrontanak, azt magunknak kell
helyrehozni. Népi diplomácia, a szó nemes értelmében: a magyar önérzet,
önbecsülés utolsó esélye. Fekete-piros tánc a huszonegyedik század
elején, összeszorított fogakkal, némán, ősi ritmusra.

Discussion/Fórum