Máthé Éva marosvásárhelyi újságíró vitacikke
NSZ • 2003. november 28.

Végtelenül sajnálom, hogy Tibori Szabó Zoltán október 31-én megjelent Lesz-e erdélyi magyar televízió? című írását csak akkor kezdtem keresni az interneten (hiszen Marosvásárhelyen a papír-Népszabadság anyagi és terjesztési okok miatt nem áll rendelkezésemre), amikor Pekár István, a Duna TV elnöke nagy későre (bizonyára hamarább nem kérdezték) válaszolt a Tibori-írásban felvetett gondolatokra.

Szerintem már akkor meg kellett volna valakinek védenie innen, a határon túlról a Duna Televíziót. Tudtommal ezt senki nem tette meg. Kár! Másrészt annak is megvan az előnye, hogy késve olvastam el a Tibori-cikket. Mert most már nem kell találgatnom a heves, Duna TV-ellenes támadás közvetlen okát: bejelentették, hogy magyar kormánytámogatással esetleg grandiózus, egész nap műsort szóró erdélyi magyar televízió jöhet létre a közeljövőben. Szóval a kedves erdélyi tévénézők szívében, agyában előre helyet kell teremteni ennek a gondolatnak, a majdani műsornak. Viszont jó lenne, ha nem azzal kezdődne az erdélyi magyar tévéteremtés, hogy belerúgnak mindazokba, akik esetleg ennek a „fényes jövőnek” az útjában állhatnak, akiknek az érdekei ellentétesek az „új tévés vonallal”.

Sok éven át Bukarestben tévéműsorokat készítettem, majd a kilencvenes évektől rendszeresen tévékritikákat tettem közzé a romániai magyar sajtóban, egy ideig a marosvásárhelyi Népújságban, később a bukaresti Romániai Magyar Szóban. Akik olvasták írásaimat, tudják, hogy soha nem voltam a Duna TV fogadatlan prókátora, többször szóvá tettem egyes műsorok, például a híradók avíttságát, vontatottságát, és azt is, hogy rendszeresen „alulnézetből” reflektálnak mindarra, ami Erdélyben történik, magyarán: siratják „a pusztuló Erdélyt”. Akár sértődöttnek is illene lennem, mert többször felajánlottam tévés tapasztalataimat, szerettem volna munkatársukká válni, Marosvásárhelyről „bedolgozni”, de semmiféle biztatást nem kaptam. Legutóbb az erdélyi kisvárosokból beindított adások szerkesztőjének javasoltam egy olyan sorozatot, amelynek az lett volna a címe, hogy Találkoztam boldog erdélyiekkel is… (Ezennel levédem legalább ilyen formában a sorozatcímet, hátha majd valakinek szüksége lesz rá.) De újfent elutasították az ötletemet. Ezzel csak azt akartam meggyőzően illusztrálni, hogy semmilyen kegyet nem kaptam soha a Duna Televíziótól, tehát nem érdekem, hogy védjem a Duna-mundér becsületét. És mégis…

Jut eszembe az a számtalan alkalom, amikor foggal-körömmel-újságcikkekkel védtük a Dunát, amikor elterjedt a híre, hogy meg akarják szüntetni. Tudom, milyen komoly erőfeszítéseket tett sok erdélyi faluközösség azért, hogy kábelrendszert szereltessenek fel a házakba, és éveken át a Duna TV jelentette számukra az identitásőrzés legfőbb eszközét. Tudom továbbá, hogy a Duna TV könyveket hozott Erdélybe, nem keveset. Hogy rengeteg szerkesztő-néző találkozót szerveztek, amelyekről hazavitték a javaslatokat, és lelkiismeretesen próbálták azok szerint változtatni rovataikat. A kívánságműsorok keretében kapcsolatot teremtettek a nagyvilágban szétszórtan élő családtagok között. És még számtalan példával lehetne igazolni azt a közszolgálatiságot, amit a Duna TV az elszakított országrészekben magára vállalt akkor, amikor más magyar média nem tette ezt.

Amikor a Fidesz megnyerte a választásokat, a Duna TV is a befolyásuk alá került. Több kritikában szóvá tettem, hogy túl evidenssé vált a televízió politikai irányítottsága. Energikus, fiatal csapat végzett némi tisztogatást a szerkesztőségekben, műsorokban. Tudomásom szerint a következő, baloldali politikai fordulat viszont nem vezetett hasonló belső megrázkódtatáshoz. A politikai megbicsaklások azonban nem rám, nem is ránk, erdélyiekre tartoznak. De az már igen, hogy a csúcsvezetőségtől szinte függetlenül a Duna Televízióban hosszú évek óta olyan önálló műhelyek működnek, amelyeket most egy legyintéssel leírni éppen olyan felelőtlenség, mint azt hinni, hogy ha a magyar kormány kiadja az ukázt: legyen önálló erdélyi magyar, egész napos műsort sugárzó televízió, akkor ez valóban hipp-hopp létre is jön, és másnaptól olyan lesz a kínálata, amiért érdemes egyik napról a másikra feláldozni a Duna TV-t – szőröstül-bőröstül. Márpedig ha elveszíti azt a szerepét, hogy nekünk szóló műsort készítsen, akkor valóban elnémulhat a Duna, mert Magyarországon a nézők alig több mint 1 százaléka igényli a kulturális tévé műsorát, amivel európai díjat is nyert az ilyen típusú tévék mezőnyében.

Rosszindulatú, tendenciózus megfogalmazásnak érzem azt, hogy a Duna legutóbbi műsormódosításakor, amit úgy hirdettek meg, hogy „cseppnyi változás”, lényegében „ciáncseppek” kerültek a Dunába. Tudtommal a ciáncseppek nem a Dunába kerültek, hanem a Tiszába, és nem Magyarországról csöpögtették a ciánt a mi tudatunkba, hanem egy romániai gyár loccsantotta azt a kelet-magyarországi folyóba. Ha csak áttételesen is, de a ciántragédiára utalni a tévés polémia során, más célt nem szolgálhat, mint a Duna Televízió gyors diszkreditálását. A „cseppnyi” változtatáskor és utána a „dunások” megpróbálták a lehetetlent: úgy készíteni továbbra is kulturális tévéműsort, hogy az megfeleljen az általános televíziós elvárásoknak: legyen mozgalmas, szórakoztató, lenyűgöző, figyelemfelkeltő, fiatalos és isten tudja még milyen a kínálat. Csakhogy egyszerre minden elvárásnak megfelelni – ez a világon még egyetlen tévének sem sikerült. Viszont látni kell, hogy új rovatok születtek, a híradó is némileg közelebb került az általános hírműsortrendhez. Ami nem látszik a képernyőn, de tény: a Duna TV sokat javított pr-munkáján. Naponta információkkal, műsorajánlókkal bombázzák a szerkesztőségeket, és alkalomadtán az erdélyi újságok valóban felhívják a figyelmet egyes nívós műsoraikra.

Tibori cikke szerint „elégedetlenséget szült az is, hogy Erdélyből 10-15-20 éve elszakadt – sokszor előítéletektől sem mentes – személyek magyaráznak román belpolitikai összefüggéseket, az erdélyi magyarságon belüli ellentéteket, s Budapestről oktatják ki az erdélyi magyarságot arról, hogy hogyan kell cselekednie”. Több mint furcsa ez a felvetés. Ugyanis sok évvel ezelőtt az erdélyi fontos emberek azt hangsúlyozták: milyen jó, hogy Erdélyből elszármazott „dunások” foglalkoznak a mi ügyeinkkel, mert „témaérzékenyek”, mert jól ismerik az erdélyi valóságot. Most valószínűleg azért lettek ők egyesek szemében kegyvesztettek, mert néha kritikus hangnemben viszonyultak az RMDSZ jelenlegi csúcsvezetőségéhez. Leegyszerűsítve a képletet: feltételezem, hogy ha az erdélyi származású „dunások” mindig csakis a legnagyobb elismerés hangján szóltak volna Markó Béláról s az ő szűkebb csapatáról, és soha nem engedték volna képernyőre Tőkés László püspököt, akkor nem vált volna most egyszeriben kérdésessé a Duna Televízió léte. Lehet, hogy az illetékesek egyelőre tagadni fogják azt, hogy egyáltalán szóba jöhet a Duna TV felszámolása. Pedig ez már akkor megfordulhatott a magyarországi médiairányítók fejében, amikor elrendelték, hogy a Magyar Televízió 2-es csatornájának műsorát tele kell tűzdelni a határon túli magyarságról, magyarsághoz szóló adásokkal, és ezzel már régebben megteremtették a Duna Televízió alternatíváját.

Szerény véleményem szerint nem kellene feláldozni a politikai harc oltárán a magyar kulturális televíziót. Inkább segíteni kellene, hogy a magára vállalt miszsziót az eddiginél színvonalasabban, érdekesebben teljesítse. És itt elsősorban nem a határon túliaknak szóló adásokra gondolok. Ám ha ezt a „szőnyeget” kihúzzák a Duna TV alól, akkor menthetetlenül elvérzik a magyar médiacsatában.

MÁTHÉ ÉVA
újságíró, Marosvásárhely

Discussion/Fórum