Csapó Endre

A nemzet több, mint Magyarország állampolgárainak összessége. Ahol a
nemzet lakik, az a nemzet országa, tehát ország és állam nem azonos
fogalom. Az országnak a lakhely az alapja, az állam közigazgatási képlet.
Az országnak nincs nemzetközi jogi meghatározása, mint ahogy a nemzetnek
sincs. Az állam jogi meghatározása nem alkalmas a nemzet és annak országa
meghatározására. A nemzet és országa a természetes fejlődés eredménye, az
állam emberi létesítmény, rendszerint nagyhatalmi akarat terméke. A mai
Magyarországra érvényes nemzetközi jog alapja a második világháborút
követő nagyhatalmi elrendezés. Minden azért van úgy, ahogy van, mert a
háborút győztesen befejező nagyhatalamak úgy akarták. Minden addig marad
úgy, ahogy van, ameddig a nagyhatalmi politika akarja. A nagyhatalmi
politika az erő politikája, amelyben az erő az érdeket szolgálja.

A középkori magyar birodalom függetlenségének megszűnte óta Magyarország
nem alakítója, hanem elszenvedője az eseményeknek. A török idők magyar
erővesztesége végérvényesen beszűkítette az öncélú magyar államiság
megmaradásának esélyeit. Ezt használta ki a Habsburg monarchia. A nagyobb
egységben való feloldás veszélye ellen volt elég magyar erő, és a
robusztus magyar alkotmányosság megmentette az országot attól, hogy az
alkotmány nélküli Ausztria magába olvassza. Ugyanakkor a nagyobb egység
biztonsága is működött, ezt mérlegelte Deák Ferenc, amikor már a
távolabbra látók érzékelték, hogy a nagyhatalmi vetélkedők háborús
megoldást keresnek.

A magyar tragédia abban van, hogy országunk a XX. század folyamán egyre
nagyobb hatalom hatáskörébe került. A sorrend:
Bécs–Párizs–Ber-lin–Moszkva–New York. Ez egyúttal Európa sorsa is.
Közép-Európát a francia politika rendezte át, ami ellen a német politika
lépett fel kontinentális rendezői ambíciókkal, amit legyőzött egy még
nagyobb erőt képviselő hatalmi csoportosulás, amelyből mára egyetlen
világrendező hatalom lett, amelynek politikai, gazdasági és katonai
bázisa az Egyesült Államok. Ebben a hatalmi sorozatban, az erők
eszkalációjában sodródott a magyarok szétszakított országa és a
megcsonkított magyar állam, és a sodrás minden változatához igazodnia
kellett. Napraforgó labancvilág korát élte és éli ma is a magyar nép. (A
valamikori labancok tisztességesebbek voltak, mint korunk labancai.)

Amit a múlt század háborúi szétziláltak különösen Közép- és
Kelet-Európában, azt most állandósítja és szentesíti az uniós átrendezés.
Ebben az átrendezésben alakul a magyar nemzet sorsa, továbbá a fentebb
vázolt hatalmi helyzet függvényében. Ez azt jelenti, hogy nem
számíthatunk az európai egyesülés során semmiféle olyan átrendezésre, ami
helyrehozná a nagyhatalmi játékban elkövetett igazságtalanságokat vagy
elszenvedett sérelmeket, veszteségeket. A nemzetközi jog a jóvátételt a
győztesek privilégiumaként ismeri. Trianon és annak minden következménye
a nagyhatalmaknak mindaddig megfelel, amíg abból nekik káruk nem
származik, illetve változtatnának rajta, ha érdekük úgy kívánná. A jelszó
most nyugaton a “stabilitás², amire vigyázni kell, és “etnikai
zavargások² ártanának a stabilitásnak.

A Szovjetunió összeomlását követően, amikor a katonai és politikai
diktatúra helyébe a nyugaton már kialakult politikai rend meghonosítására
nyílt lehetőség, úgy éreztük, hogy valamilyen átalakulási idő következik,
amelyben Magyarország előállhat azzal a jogos követeléssel, hogy
négymillió hadifogoly magyar jelenlegi állapotán intézményesen
változtatni kell. 12 évvel ezelőtt, tehát a nagy változások melegében,
1992 február 29-én előadást tartottam az Ausztráliai Magyar Szent Korona
Társaság műsoros rendezvényén Sydneyben, amelynek keretében foglalkoztam
a magyar egységesülés esélyeivel:

“Mozgásterünket a nagyhatalmak jelölik ki, és a szomszédok zsarolása
félemlíti. Ezen belül a magyar külpolitika pontosan tudja, mit lehet
tenni, és mit nem lehet tenni. Azok közé a dolgok közé, amit meg lehet
tenni, tartozik a törekvés előmozdítani a határokon kívüli négy millió
magyar valamilyenféle együvé tartozását a tízmillióval. Szándékosan nem
említek területvisszacsatolást, vagy területi reviziót, mert pontosan
tudom annak jelenlegi külpolitikai akadályait, de említem azt, hogy
Csonka-Magyarország népe és kormánya nem egyezhet bele olyan állapotba,
ami most még mindig fönnáll, hogy négymillió magyar az asszimilációs
törekvéseknek védhetetlenül kiszolgáltatott állapotában él. A
kiszolgáltatottság állapotáért nem okolhatjuk kizárólag az utódállamokat.
Véleményem szerint ők természetesen viselkednek, kihasználják az adott
lehetőséget, nevezetesen azt, hogy az általánosan uralkodó
nemzetállam-szemlélet alapján állva igyekeznek fölszámolni a háborús
hódítás során szerzett területeken élő, számukra idegen lakosságot. Ez a
törekvés a kor nemzetállam-szemléletében gyökeredzik, a megszerzett
terület erősíti az országot gazdaságilag, az idegen elemek háttérbe
szorítása, kikapcsolása, feloldása öncélú nemzeti törekvés. Ez nekik hősi
honszerző, országgyarapító korszak, náluk nem lehet érvekkel szót érteni,
minden ilyen kísérlet naív és hiábavaló. Bűnük a korszellem bűne is.
Ahhoz is ragaszkodnak természetesen, hogy a kisebbségek kezelése minden
ország belügye, mert a jelenlegi nemzetközi jog az államhatárok szerint
határozza meg: ki melyik államnak a polgára, és azon belül pedig nem tesz
különbséget nemzeti hovatartozás alapján. A nemzetközi jognak ugyanebből
a szelleméből fakad az a jogi helyzet, hogy az elszakított területek
magyarjai nem magyar állampolgárok, és ennek folytán nem tekinthetők
többé a magyar nemzet részeinek.

De itt álljunk meg egy pillanatra. Valóban nem tekinthetők a magyar
nemzet tagjainak, csak azért mert idegen állampolgárok lettek akaratuk
ellenére? Lehet hogy a jogtudomány nem tud mit kezdeni egy ilyen
kérdéssel, de miért lenne ez tisztán csak jogi kérdés? Állampolgárnak
lenni jogi állapot, de az a különbség ami a gyakorlatban fennáll az
államalkotó nép állampolgári állapota és a kisebbségi egyén állampolgári
állapota között, az nem kap jogi megfogalmazást, de igenis kap
megkülönböztető, tilalmakat felállító, jogokból kirekesztő törvénykezést
is, meg törvénykezésen kívüli sérelmes elbánást is. Ezen a ponton
érezheti a fajgyűlölő, fasiszta–soviniszta többségi ember magát igencsak
demokratikusnak, lévén a többségi elv a demokrácia alapja. Így lesz
egyazon állampolgári jog, vagy a dícséretesen bevezetett demokrácia
valójában elnyomó diktatúra.

Annak a nézetnek, hogy a határokon kívül élő magyarokat is a magyar
nemzettest szerves részének tekintsük, és ennek megfelelő politikát
követeljünk, csak most nyílt meg a történelmi lehetősége. Az utóbbi két
esztendő ebben a tekintetben is a várakozások időszaka volt. Természetes,
hogy Magyarországtól vártunk valamiféle határozott fellépést, olyant, ami
a váratlan és nagy horderejű változások nyitotta helyzetet kiaknázva, új
szemléletet hozott volna ebbe a lefáradt kérdésbe. Mert már belefáradt a
nemzet abba az örökösen hangoztatott álláspontba, hogy Magyarországnak
nincsenek területi igényei a szomszéd államokkal szemben. Különösen
lehangoló ezt hallani gyakran és feltételek nélkül. Mennyivel megfelelőbb
volna a történelmi adottságoknak, ha egyre-másra azt jelentené ki a
magyar kormány, hogy igenis fáj nekünk az országcsonkítás, és semmiféle
indokolása nem lehet színmagyar városok és falvak elvételének, és ezen
felül nyugtalanul szemléli a szomszéd államok viselkedését a magyar
kisebbségekkel szemben, és leszögezi, hogy ez a viselkedés nem felel meg
többé a korszellemnek, az európai viselkedésnek és a jószomszédi
viszonynak. Egyenes beszéd volna, ha pontosan megfogalmazná, hogy mik az
elvárások, és azoknak mikor, miben nem feleltek meg az utódállamok. A
nyitott kisebbségi politika útjára kellene lépni, ami a kisebbségi
magyarok ügyének épp olyan bátor felvállalásában nyilatkozna meg, mint
amit Németország felmutat szinte a háború befejezése óta. Ebben az
esetben a megszállt vidékek magyarjai is jobban járnának, mert a
védtelenek meghunyászkodása helyett a bátor helytállás talajára
állhatnának.²

*

Nemcsak az emigráció fogalmazta meg a nagy történelemadta esélyek
kihasználását követelő véleményét 12 évvel ezelőtt, de a határon túliak
is jelezték az anyaországnak, hogy itt az idő a cselekvésre. Nagyon sokak
között, és csak példaként említve, Köteles Pál író, az Erdélyi Magyarság
főszerkesztője korai és váratlan halála előtt így fogalmazott 1991-ben:

“Csak az önrendelkezési jog maradéktalan érvényesülése, a személyi és
területi autonómiák kombináci`ója, a nemzetek közötti szövetség vagy
konföderáció teremtheti meg a Kárpát-medencében méltányos együttélés
feltételeit. El kell vetni a status quo-t és a status quo ante-t
egyaránt! Olyan megoldás szükséges, amely a szülőföldhöz való jogot
mindenek fölött valónak törvényesíti, s a különböző népcsoportok,
néptöredékek, nemzetrészek által közösen lakott régiókat közhasználatban
lévőnek tekinti. Mindazokénak, akiknek az ősei is ott éltek, s
munkájukkal hozzájárultak a közös értékek megteremtéséhez. A kisebbségi
sors megalázó állapot, az emberhez méltatlan. Ezért kell következetesen
elutasítani, átmenetinek tekinteni minden szabályzást, ami a kisebbségi
létet csupán csak elviselhetőbbé igyekszik tenni. Mert az effajta
szabályozások óhatatlanul konzerválják a kisebbségi állapotot, amely –
számos jelét látjuk – óhatatlanul a nemzeti nemléthez vezet, a
beolvadáshoz. Ezért kellene haladéktalanul kezdeményeznie a politikának,
hogy az akarata ellenére a nemzettestről leszakított, létében fenyegetett
mintegy 4,5 milliós magyarság visszakaphassa emberi méltóságának, nemzeti
jellegzetességei átörökítésének lehetőségeit. A térség állapotát kell
újraértelmezniök azoknak a hatalmaknak, amelyek a mai helyzetért az
erkölcsi-politikai felelősséget viselik.²

*

A változás benne van az időben, de csak annak, aki a cselekvés mezejére
lép, csak annak a népnek, amely maga kezébe veszi sorsa alkítását. A
magyar nemzet minden szétszakítottság ellenére egy népnek érzi magát, és
azt is megfogalmaztuk már néhányszor, hogy a 10 millió léte is
bizonytalan, ha elvész a 4 millió. Ez történelmi kötelezettséget ró
minden budapesti kormányra, de az egész magyar értelmiségre ugyancsak.
Közel másfél évtized mérlege a helytállást illetően nemcsak lehangoló, de
tragikus. A magyar kormányok mulasztása értékes idő lehetőségeit herdálta
el. Mindaz a nemzetpolitikai feladat, ami a lehetőségek első napjától
megnyilatkozott, elveszett a gyakorlatban. A legnagyobb mulasztás
természetesen Magyarországé, az elmúlt 13 év magyar kormányainak nagy
történelmi bűne. A magyar törvényhozás házában nem tudott érvényesülni a
felelősség érzete az egész nemzetért. Az ország egészében nem tudott
megfogalmazódni és a nyilvánosság elé kerülni valamilyen elfogadható és
követhető nemzetpolitika. Ilyen hiányában elsorvadt, mert támogatás
nélkül maradt nagyon sok jó kezdeményezés a végeken. A magyar kormányok
nem ragadták meg a történelmi alkalmat, elfecséreltek eddig 13 évet, és
semmi jele a változásnak, már ami a jelenlegi kormányt illeti. Nemcsak a
mi gyenge hangunkra nem figyeltek oda, de Erdély, Délvidék, Felvidék,
Kárpátalja magyar szervezeteinek autonómia-követeléseit sem támogatták,
még kevésbé vitték nemzetközi fórumok elé.

Most Erdély jelentkezett. Ez a jelentkezés nagyszerű eseménye az
egyetemes magyar történelemnek. Minden támogatást megérdemel!

Mint már hírt adtunk róla, 2003 december 13-án hivatalosan is megalakul
az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács. Ezt a szervezetet az elkeseredés hozta
létre.

Pedig milyen jó volt az erdélyi kezdet, az 1990. április 21–22-én
Nagyváradon megtartott demonstráció, a Romániai Magyar Szövetség I.
kongresszusa. A Ceausescu-diktatúra bukása után a magyarok szervezkedése
volt az első és talán egyetlen, ami az elmaradt román politikai
kultúrában a haladás határozott irányában történt. Sajnos a román
politika sem akkor, sem azóta nem lépett a fejlődés útjára, ami
természetesen károsan kihatott a magyar törekvésekre is. A nagyváradi
kongresszus elkötelezte a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ)
vezetőségét az autonómia-törekvések felvállalására. A politikai elvek
között kijelentették, hogy: “A civiltársadalom sejtjeinek, hálózatainak
és intézményeinek kialakulásához elengedhetetlen a gazdasági, kulturális
és politikai alanyok autonómiájának megteremtése, az érdekvédelem és
közösségi akarat érvényesítése, az állami monopólium ésszerű korlátok
közé szorítása… A civiltársadalom szerves részét képező helyi és
kisebbségi társadalmak kiépüléséhez szükség van a helyi önkormányzati
rendszer bevezetésére, a Helyi Önkormányzatok Európai Chartája
Strasbourgban elfogadott dokumenetumainak szellemében.²

Nem tűztek ki tehát semmi különöset és elképzelhetetlent, hanem olyant,
ami az elfogadásra kötelező demokratikus társadalmi rend alapeleme. Ezzel
különösen élen jártak abban a Romániában, ahol a központi kormányzástól
eltérőt még nem éltek meg az alattvalók. A nagy reményekkel megfogamazott
és kezdeményezett reformok azonban elakadtak.

Az RMDSZ – ugyancsak a nagyváradi kongresszus határozata értelmében –
pártként résztvesz a romániai parlamenti választásokon, ezáltal a magyar
képviselet részesévé válik az ország törvényhozásának és kormányzásának.
A romániai politikai élet úgy alakult, hogy túl sok párt vetélkedik a
hatalomért, aminek következtében csak koalíciós kormány jöhet létre.
Ebben a tülekedésben a magyarok egyetlen és egységes politikai pártja
egyre-másra abban a helyzetben van, hogy a mérsékeltebb pártokhoz
csatlakozva részese a román kormányhatalomnak. Ez a magyarság számára jól
kihasznált nagyszerű helyzet alkalmas lehetne a magyar követelések
kikényszerítésére. Sajnos az RMDSZ felső vezetői, akik személy szerint
tagjai a román törvényhozásnak és a kormányzat egy részlegének, nem
érvényesítik lehetőségeiket a magyarság javára. “1996-tól kezdve egy
sajátos, önelvű pragmatizmus jellemzi az RMDSZ vezetőit, mely úgy
foglalható össze, hogy bárkivel szövetkeznek saját hatalmuk megtartása
érdekében. Ha kell, paroláznak a szocialistákkal, akik tönkreteszik a
státustörvényt, akik Benes-ügyben Orbánt bírálják, akik 23 millió román
munkavállalóval riogatnak, ha kell, a tankönyvkommandós, a magyar sajtót
megrendszabályozni akaró, rendőrállami reflexeiről híres Nastaset
támogatják erkölcsileg és politikailag, sőt, ha épp úgy hozza a helyzet,
koccintanak Erdély elszakítására a román nemzeti ünnepen. Vagyis a
magyarországi nemzetellenes/nemzetsemleges baloldalhoz a Markó-tábor
közeledett fokozatosan.² (Borbély Zsolt Attila Temesvár, KAPU 2003
nov–dec.)

Az évek során egyre fokozódott az elégedetlenség az RMDSZ keretén belül,
és különösen 1996-tól már szervezkedtek annak elérése érdekében, hogy a
Szövetség tegyen eleget eredeti vállalásainak. Azóta egyre-másra
nyilvánvalóvá vált az is, hogy Markó Béla és vezetőségi társai nem a
feladat nehézségétől riadnak vissza, hanem egyenesen megtagadják az
autonómiakövetelések vállalását. Arra hivatkoznak, hogy kormánypozícióik
révén kis lépésekkel, de folyamatosan elérik a magyarság számára azt amit
csak lehet. Ilyen körülmények között határozták el az autonómiák
tántoríthatatlan hívei, hogy ezt a helyzetet meg kell változtatni,
mégpedig az RMDSZ szervezeti keretén belül, a feladatok elvégzésének
kikényszerítésével. El kell indítani az erdélyi történelemben oly nagy
szerepet vitt önkéntes társulások szervezését. Így jött létre a helyi
székely székek összefogásával két hónappal ezelőtt elsőnek a Székely
Nemzeti Tanács, ezt követően pedig az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács.

Erdély magyarsága a világ nyilvánossága elé lépett olyan követeléssel,
amit a mai nagyhatalmi politika brüsszeli irodája hangos elismeréssel
kellene fogadjon, mint olyan kezdeményezést, amely követi a
hatalommegosztásról szóló jelenkori politikai elveket, noha azok
nincsenek még általános gyakorlatban nyugaton sem, dehát éppen ezért
kellene nyugatról támogatni az erdélyi magyarok e példaesetét.

Miről is szólunk? Wilfried Martens – Belgium egykori miniszterelnöke, az
Európai Néppárt frakcióelnöke az Európa Parlamentben – az európai
egyesülés nagy híve és teoretikusa. Beszédeinek válogatott gyűjteményét a
Püski Kiadó jelentette meg 1996-ban. Ebben találjuk azt az elmélkedést,
amely a helyi közösségek döntési képességeiről szól. Címe: A
szubszidiaritás elve a föderatív Európa felépítésében. Ebből idézünk egy
részt:

“Az európai építkezés egyik legkényesebb feladata, hogy megtaláljuk a
legmegfelelőbb szempontot a kompetenciák elosztására a különböző
közösségi szintek közt, vagyis az Európai Közösség, a tagállamok és
régiók intézményei közt. Ez a szempont kétségtelenül a szubszidiaritás
híres elve. Homályos értelmű fogalom ez, olyan összetett felfogásra utal,
amely előbb magyarázatra szorul. A szubszidiaritás elvét valójában
kétféleképpen lehet és kell megközelíteni. Az első megközelítés szerint a
felsőbbnek nevezett közösségi szintet alárendeljük az alsóbbnak, és a
legkisebb közösséget részesítjük előnyben, mivel az áll legközelebb az
emberekhez és azok gondjaihoz. Nagyon hangsúlyozták az alapközösségek
elsőbbségét például az Egyesült Államok Szövetségének alapító atyái, azt
akkor teljesen áthatotta a keresztény filozófia és az emberről való
gondoskodás szándéka. Ugyanezt az elvet fölleljük 1931-ben a Quadragesimo
anno enciklikában, mégpedig szó szerint: »subsidiarii officii
principium…«

A másik megközelítés szerint meg kell találni azt a közösséget, amely a
lagalkalmasabb a fölmerült kérdések megoldására, és amely nem
szükségszerűen azonos az alapközösséggel. E szemlélet szerint a
felsőbbnek nevezett közösség csak a szubszidiaritás címén jelenik meg, a
pontos megfelelés elve értelmében. Vagyis mindegyik közösség csak arra
kap fölhatalmazást, hogy megoldja az olyan kérdéseket, amelyek
természetük vagy dimenzióik folytán csak azon a szinten oldhatók meg. Ez
tehát a szubszidiaritás elve, amely jelen van az Európai Közösségben, de
nem mindig tartják tiszteletben, és amelynek alkalmazása leggyakrabban a
tagállamok hatóságaitól függ, az ellenőrzés vagy fellebbezés minden
lehetősége nélkül. Márpedig a tagállamok természetesen hajlanak arra,
hogy a kompetenciákat saját kényük-kedvük és saját szükségleteik szerint
vigyék át alacsonyabb szintekre. A szubszidiaritás elvét tehát kimondva,
szentesíteni kell az Európai Unió leendő alkotmányában. Intézményesíteni
kell tiszteletben tartásának mind politikai, mind jogi biztosítékait,
amint azt az Európai Néppárt formálisan is kérte.²

Újságunk lehetőségeit meghaladja, hogy kövessük az Európai Unió
fejlődését ezen a téren, bár érdekes lenne megtudni, hogy a beszéd
elhangzása óta eltelt 12 alatt jutott-e előbbre az, amit ez a kacifántos
szó, a szubszidiaritás kifejez. Az EU-tiszségviselők eddigi viselkedése
és viszonyulása a magyarok határon túli gondjainak kezeléséhez azt
mutatja, hogy nyoma sincs bennük a Wilfried Martens említette
elgondolásnak. Lehet hogy ez a különbség a kereszténydemokrata és a
szocialista EU-tisztségviselők közt. A nyugati szocialista elvtársak
bizonyára szolidárisak magyarországi és romániai elvtársaikhoz, balkáni
despotizmusukhoz – márpedig most ők vannak többségi hatalomban a nyugati
részen is.

Mindez elfelhőzi reményeinket bármilyen gyors sikert illetően. Dúl-fúl a
düh a román vezetőkben, a magyarország szocialista helytartóság
egyértelműen elhatárolta magát a Székely és az Erdélyi Magyar Nemzeti
Tanácstól. Örvendetes, hogy a Fidesz Magyar Polgári Párt eljutott a
nemzeti autonómiatörekvések nyílt és határozott támogatásáig.

A két erdélyi szervezet megkezdett küzdelme a Wilfried Martens
tanulmányában felidézett elvek alapján teljesen jogos és alkalmas arra,
hogy követeljék az Európai Unió erkölcsi támogatását akkor is, ha
elutasításban részesülnek. Szervezkedésük nem sérti a román állam
alkotmányát és törvényeit. Az erkölcsi alap itt is náluk lesz, ha a
hatóságok részéről zaklatás éri őket, mint ahogy a fenyegetések mutatják.
A magyarországi kormány kétszínű játékának is vége, most mindenki
láthatja, hogy mennyi a valóság a határon túliak kormányzati
támogatásában. Nem fognak tehát megállni a félúton, elriadni a küzdelmek
elől, mert az RMDSZ támogatói körében is tisztázódnak a frontvonalak. A
helyzet el is mérgesedhet, és nagyon fontos lenne, ha az emigráció is
bevetné segítőkészségét.

Történelmi jelentőségű helyzet alakult, nyílt küzdelem a megmaradásért,
amire mindeddig nem kerülhetett sor. A magyar szabadságküzdelem színtere
most újra Erdély. Vajha ne maradnának magukra, vajha árbócra szaladna a
magyar egység zászlója.

Discussion/Fórum