Kincses Előd

Markó Béla esszéje (Egy magyar-magyar egyetértés esélyeiről) a Heti
Válaszban és az Élet és Irodalomban is megjelent, sőt a Máért általi
megvitatásra is javasolták.

Elemzésem a tények minél pontosabb bemutatásának szándékával született
meg. Nagy fába vágom a fejszém, mivel esszének álcázott politikai
vitairattal nehéz vitatkozni. Politikai vitairat esetén pedig nem lehet
megkerülni azt, hogy a szerző hogyan bánik a tényekkel, és mennyire néz
szembe saját ténykedésével, nota bene, tévedéseivel.

A szerző történelmi fejtegetéseit olvasva mindjárt arra gondoltam, lám,
megint a politikusok által oly sokszor használt trükkel találkozunk.
A politikusok ugyanis előszeretettel ismertetik úgy a történelmet – a
valós tényekkel mit sem törődve -, hogy ezáltal saját álláspontjuk
igazolást nyerjen. Mindaz, amit a szerző a trianoni békediktátumról
összehord, távol áll a történelmi igazságtól. Egy külső, nagyhatalmi
döntést gyakorlatilag kizárólag belpolitikai okokkal magyaráz. Bármennyi
kritikát érdemel is az egykori magyar uralkodó osztály, a tény az tény
marad. Az Osztrák-Magyar Monarchia, az egykori közép-európai
gazdasági-politikai integráció szétverésének fő oka a győztes
antanthatalmak politikai vezetőinek bosszúvágya és politikai vaksága volt.
A békediktátumokkal sikerült is nekik Európára szabadítaniuk a
kommunizmust és a fasizmust, a második világháborúról nem is beszélve. S
hova lett mára az akkori kisállam-kreatúrák java része?

Szerzőnk nemcsak a múlt tényeit kezeli meglehetős költői szabadsággal,
jelenünk bemutatása se sikeredett túlságosan pontosra. A szerző
kívülállónak tekinti magát, mintha nem lenne az 1989-es romániai fordulat
utáni történések egyik alakítója.

Markó Béla álláspontja szerint a "határon túli magyar közösségek felelős
vezetői (…) lépésről lépésre kialakították azt a konszenzust, amelyre
ráépülhetne a jövő: politikai egység, partneri viszony a többség
képviselőivel, minél szélesebb önkormányzatiság, növekvő gazdasági erő,
bővülő anyanyelvű művelődési és oktatási intézményrendszer, részvétel
a közös döntések meghozatalában, és önálló döntési jog a csakis minket
érintő kérdésekben. Egyszóval: kulturális és közigazgatási autonómia."

Politikai egység?

Ez a retorika arra emlékeztet, hogy évtizedeken keresztül mennyit
szajkózták a szocialista láger megbonthatatlan egységét, a Román (stb.)
Kommunista Párt körüli monolitikus egységet. Megalakulása, 1989 decembere
óta az RMDSZ hasonló egységét hirdetik, amely a szerző állítása szerint ma
is létezik, noha azt az anyaországi pártok kezdik megbontani.

A romániai magyarok jól tudják, az egység a Neptun-üggyel bomlott meg, még
1993-ban. Mivel régen történt, röviden felidézem, miről is volt szó. Három
prominens RMDSZ-politikus – Frunda György jelenlegi SZKT-elnök, Borbély
László jelenlegi alelnök és Tokay György volt kisebbségügyi miniszter – a
fekete-tengeri Neptun-fürdőn szövetségi felhatalmazás nélkül az akkori
román hatalom etnodiszkriminatív politikáját legitimáló titkos
tárgyalásokat folytatott, amelyekről a romániai magyar képviselet csak az
amerikai sajtóból értesült. Ez a partizánakció óriási felháborodást
váltott ki az akkor még valódi döntési pozícióban levő
RMDSZ-miniparlamentben, és Tőkés László javaslatára a szövetség
elmarasztalta a három titkos tárgyalót. Azóta folyt a neptunosok és
antineptunosok iszapbirkózása, amely a 2003. februári szatmárnémeti
RMDSZ-kongresszuson az előbbiek kiütéses győzelmével, a ma is nagy
népszerűségnek örvendő tiszteletbeli elnök eltávolításával, a monolitikus
egység megteremtésével ért véget. Ebben az összefüggésben mennyire
tekinthető hitelesnek a szerző egységféltő aggodalma?

Igen tanulságos Demény Péter liberális publicista fejtegetése (kolozsvári
Krónika, 2004. január 24-25.): "Az RMDSZ vezetősége nem tudott és a mai
napig nem tud 'viselkedni a konfliktusban'. Markó Béla és köre addig
nyilatkozgatta, hogy minden rendben, amíg félelmetes erővel kiderült, hogy
egyáltalán semmi sincs rendben. Amikor ez megtörtént, akkor viszont
megsértődtek, s most úgy mutogatnak az egykori tiszteletbeli elnökre
és társaira, mintha mindenért kizárólag ők lennének a vétkesek. Mi több,
mereven kijelentik, hogy nem tárgyalnak velük, aminél nagyobb hiba az
adott helyzetben el sem képzelhető (…)." A szerző még azt is hozzáfűzi,
a nyilatkozatokból az látszik, hogy Markó kizárólag egyféle "magyart" tud
elképzelni.

Partneri viszony és autonómia

A partneri viszony, a dialógus szükségességét elvi szinten senki sem
vitatja. Az ördög itt is a részletekben bújik meg. Ha rátérünk annak
elemzésére, hogy melyek azok a követelések, amelyeket meg kell fogalmazni,
és azokat hogyan is kell képviselni a számbeli többség előtt, azonnal nagy
vitákat gerjesztünk. Megjegyzem, úgy könnyű a jó viszonyt fenntartani,
hogy csak azokat a követeléseket fogalmazzuk meg és képviseljük, amelyek
nem sértik a többségi nemzet "érzékenységét".

Ebből a szempontból igen tanulságos az autonómiavita. Amikor e témát az
agyagfalvi népgyűlés kapcsán 1991-ben a székelyföldi csoport felvetette,
az RMDSZ vezetése szinte kiátkozta őket. Ezt követően az autonómia
bekerült a szövetség programjába, és a parlamenti képviselet
elkötelezettségét 1992-ben a kolozsvári Szent Mihály-templomban esküvel
erősítette meg.

Az igazsághoz hozzátartozik: a szövetség vezetése az autonómia iránti
igényünket sohasem kommunikálta a román vezetés és társadalom felé, hanem
meghagyta a magyarság szavazatainak megszerzését célzó választási
kampánytémának. Ez a kétarcúság vezetett oda, hogy a székelyföldi
autonómiastatútum közzététele szinte sokkolta a román társadalmat. Ha az
autonómia az elmúlt évtized közbeszédének tárgya lett volna, a román
közvélemény már rég túl lenne első meglepetésén. Mindenesetre ma már a
román tévécsatornák vitákat közvetítenek e témáról, s jó néhány esetben
tapasztalhatjuk, a viták résztvevői ha nem is értik még, miért kell nekünk
az autonómia, őszintén érdeklődnek iránta. Román részről sokan láthatóan
nem osztják a jelenlegi államelnök vélekedését, aki szerint az
autonómiatervezet olyan nagy veszélyt jelent Romániára nézve, hogy
elhárítására még a Legfelső Védelmi Tanácsot is össze kell hívni. A
tanácsülés után az államelnök nemes egyszerűséggel megállapította, hogy a
székelyföldi autonómiatervezet alkotmánysértő. Álláspontom szerint az
alkotmánysértést egy jogállamban az alkotmánybíróság állapíthatja meg, és
csak egy elfogadott törvény sértheti az alkotmányt, nem pedig a törvény
tervezete, amelyet az európai normák szerint fogalmaztak meg, a 11 működő
nyugat-európai autonómiastruktúra ismeretében.

Anyanyelvhasználat, anyanyelvi oktatás

A tavalyi alkotmánymódosítás beemelte az alaptörvénybe az anyanyelv
használatára vonatkozó, az utóbbi években megszületett törvények lényeges
elemeit. De mindez csak a közelmúlthoz képest jelent előrelépést.

Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy az anyanyelv használatára
vonatkozó alkotmányos kiegészítések meghozatala Európa tanácsi elvárás, a
Regionális és kisebbségi nyelvek európai chartájának előírása.
Összehasonlítva ezeket a "friss" rendelkezéseket az 1945. február 7-i
nemzetiségi statútumtörvénnyel, kiderül, hogy most rosszabb a helyzet,
mint 59 évvel ezelőtt. A statútum rendelkezései szerint az
igazságszolgáltatásban és a közigazgatásban – szemben a mostani
rendelkezésekkel -, amennyiben a lakosság legalább 30 százaléka nem román
ajkú, hanem más közös nyelvet beszél, a román állampolgárok jogosultak
saját anyanyelvükön kiállított iratokat benyújtani, anélkül, hogy ezekről
román fordítást követelhetnének, sőt a beadványok felett ugyanazon a
nyelven kellett határozni stb. (E cikk kereteit meghaladja a tételesen
hatályon kívül nem helyezett nemzetiségi statútum óta eltelt fél évszázad
"húzd meg, ereszd meg" anyanyelv-használati rendelkezéseinek taglalása, de
le merem szögezni: a mai jogi helyzet csak az 1991. évi alkotmányozáshoz
képest jelent előrelépést, még a Ceausescu-féle 1965-ös alkotmány
rendelkezései is – papíron – kedvezőbbek voltak a jelenleginél.)

Az állami magyar egyetemet nem sikerült visszaállítani, van helyette
a magyar kormány által, a magyar adófizetők pénzéből létrehozott és
fenntartott Sapientia Egyetemünk. Köztudomásúan, az RMDSZ csúcsvezetése
kezdetben nem ismerte fel a Sapientia jelentőségét. Gáncsoskodásairól az
EMT-Sapientia alapító rektora, néhai dr. Tonk Sándor professzor
végrendeletében vallott.

A fentiek ismeretében elmondhatom: az önálló anyanyelvi oktatás
megteremtéséért még nagyon sok a tennivaló, s e kérdésben nincs vita
a magyarországi pártok között sem. Ismerjük: az Orbán-kormány
egyetemalapítását a Medgyessy-kormány továbbfejlesztette. Értelmes
célokért tehát meg lehet teremteni a magyar-magyar összefogást. Ez olyan
cél, amelyet ismerünk, és reményeink szerint előbb-utóbb elérjük.

Azt hiszem, hasonló konkrét célokat kell megfogalmaznunk, ezekből kell
összeállítani egy nemzetstratégiát, elvont célok, óhajok megfogalmazása
viszont jól illik egy esszébe.

A jelenlegi magyarországi és romániai politikai viszonyok ismeretében
nehezen hihető a szerző által megálmodott magyar-magyar egyetértés
megvalósítása. A 11 éve fennálló romániai megosztottságot nem létezőnek
tekinteni és azt állítani, hogy az friss anyaországi exporttermék,
diagnózisnak mindenképpen elhibázott. Azt nem tudom eldönteni, hogy téves
helyzetértékelésről van-e szó, vagy önvédelemről. Választási fiaskó esetén
meglenne a bűnbak: az anyaországi pártpolitika és így a kétes legitimitású
szövetségi elnök továbbra is megőrizné tisztségét. A szövetségi elnök
legitimitása azért vitatható, mivel az utolsó előtti kongresszus
elhatározta, hogy a következő kongresszust csak egy általános, közvetlen
és titkos választással kialakított Szövetségi Képviselők Tanácsa hívhatja
össze. Ezt a választást nem tartották meg, így a szatmárnémeti kongresszus
összehívása alapszabályellenesen történt, ennek következtében
határozatainak érvényessége jogilag megkérdőjelezhető. A megmérettetéstől
való félsz sokak szerint annak beismerését jelenti: a szövetség legfelsőbb
vezetése tulajdonképpen tisztában van azzal, hogy népszerűsége jelentősen
megkopott. Ezért kellene inkább a saját portája előtt sepregessen. Ha
valóban egységet szeretne, akkor hazai politikai ellenfeleit legalább
ezentúl ne fenyegesse "keresztbe tevéssel".

Marosvásárhely, 2004. január 26.

A szerző ügyvéd
(Az írás egyidejűleg jelenik meg a Heti Válaszban és az Élet és
Irodalomban)

Discussion/Fórum