A Magyar Lobbiba az alábbi cimen bárki feliratkozhat:

A lobbiban a magyar ábc-t használjuk. Amennyiben az Ön számitógépén nincs magyar ábc, úgy akció leveleinket is olvassa a fenti címen.

Amennyiben bármely akcióval kapcsolatban tanácsot kiván adni vagy amennyiben új akciót kiván javasolni, úgy megteheti azt a cimen a “Leave a Reply” alatt.

Azok tájékoztatására akik kérdezték, hogy honlapomat ki szerkesztette közlöm, hogy A HunorNet címe: webhelphunor@gmail.com

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx

Megint egyszer November 4.-ét irunk! Megint egyszer évfordulója van az 54 év elötti második szovjet támadásnak, évfordulója van nálunk a nyugatiak tétlenségének és Szuezben a szovjetek által tétlenül nézett támadásnak és évfordulója van Nagy Imre emlékezetes szavainak: “Csapataink harcban állnak, a kormány a helyén van!”

Arra kérem a Magyar Lobbi résztvevőit, hogy ne csak emlékezzenek, de ami ennél sokkal fontosabb, emlékeztessenek ezen a napon, emlékeztessék az utánunk jövőket azokra a példamutató napokra és azoknak a napoknak a miénket követőkhöz szóló üzenetére, az egység, az összefogás, az egymás elfogadásának akkori példájára, az “Aki Magyar velünk tart!” ma is érvényes üzenetére. Emlékeztessenek, mert ezen emlékek átadásával tartoznak önmaguknak is és ezeknek a hazaszerető napoknak emlékével gyógyíthatják is a mai győlölködés és marakodás romboló légkörét.

Alább közreadom az e napokban készült, ma már 54 éves naplómat és javaslom azoknak kik többet kivánnak tudni az akkori eseményekről és azok következményeiről, azok olvassák el a cimen található anyagot.

xxxxxxxxxxxxxxxxxx

“……………………..Öt óra után a rádió Nagy Imre szózatát közvetítette:

„Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke! Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével.”
A beszéd után a rádió a Himnuszt, majd az Írószövetségnek a világ értelmiségéhez címzett kiáltványát közvetítette, melyben kérték úgy a katonai segítséget, mint az ENSZ megfigyelők küldését. A közleményeket néhány percenként négy nyelven megismételték, a Himnusz és a Szózat kíséretében.
Nem bírtam tovább. Kirohantam a MEFESZ irodából. Sírógörcs fogott el, s mint egy megvert kutya, egy félhomályos folyosó sarkában húztam meg magam. Hányinger kerülgetett, az életet értelmetlennek, kilátástalannak láttam. Temettem az álmaimat, az emberiségbe vetett hitemet, azt a személyt, aki én voltam.
Mint egy élőhalott, úgy álltam órákon keresztül. A zajok lassan elcsitultak körülöttem, már csak a rádió szólt a szomszéd irodában, a magyar íróknak az éterbe szétküldött segélykiáltását ismételte a rádió: „Help Hungary! Help Hungary!”
Torkom kiszáradt, vállamat húzta a géppisztoly súlya, a könnyek patakzottak a szememből, amint ismételtem, talán a milliomodszor ismételtem: – Istenem, ne engedd! Ne hagyd, hogy cserbenhagyjanak! Add, hogy segítsenek!
Egyetlen kapcsolatom a külvilággal ez a rádió volt. Úgy éreztem, hogy amíg ez szól, addig nincs minden veszve, addig van még hangunk, amit mások meghallhatnak. Közben a bemondó oroszul is megszólalt, kérte a szovjet katonákat, hogy ne lőjenek. – Ne lőjenek? – motyogtam magam elé, miközben a folyosó ablakai rezegtek a túlparton leadott ágyúlövésektől.
Hirtelen éreztem, hogy valami megváltozott. Nem tudtam, hogy mi, de valami borzasztó történt. De mi? Igen, ez az! Nem hallom a Himnuszt, amit a rádió most már jóformán szünet nélkül játszott. Felugrottam. Lábaim elzsibbadtak, így majdnem elestem, de gondolkodás nélkül berohantam az irodába, ahonnan korábban a rádiót hallottam. Megráztam a készüléket, remélve, hogy csak valami laza érintkezés okozta a szünetelést. És ekkor a háttérzaj mellett fegyverropogást hallottam. Tehát már a rádiót ostromolják…

A Szabad Kossuth rádió örökre elnémult.

Nem aludtam inkább eszméletlen voltam. Zsindely Laci talált rám a dékáni irodában. A mosdóba menet bukkant rám, amint a földön a falnak dőlve ültem a rádió mellett. Először csak a szája mozgását láttam, aztán lassanként eljutottak tudatomba a szavai is:
„–…és Csepelen. Visszaverték őket az Üllői úton is. Pest utcáin mindenütt kiégett orosz tankok füstölögnek. Dunapentelénél és Pécsett is megállították őket a mieink. A Szabad Európa rádió szerint Amerikában a veteránok kongresszusa követeli, hogy a NATO azonnal küldjön segítséget. Budán eddig még nincsenek oroszok, de a Körtéren már majdnem készen állnak a barikádok és özönlik a fiatalság, hogy segítsenek a védelembenÁ -mondja.
Minden jó hír egy-egy szalmaszál volt, amibe kapaszkodhattam. Hinni akartam, hogy van remény. Valamit tenni kell és e tettekből nékem is ki kell venni a részemet. De azt az első lépést nem tudtam volna megtenni Laci nélkül. Nagy nehezen felálltam, s Laci, bár alacsonyabb volt nálam, valahogy átkarolta a vállamat és egymást támogatva, mintha egy szakadék széléről tértünk volna vissza, támolyogtunk a MEFESZ irodába.
Az iroda légköre gyökeresen megváltozott a korábbihoz képest. Akik most ott voltak, azok mind elszánták magukat, hogy életük árán is harcolnak a megszállók ellen. Itt nem volt szükség sok beszédre, anélkül is megértettük egymást. Ott volt Egry Gyuri, becenevén a Menő. (Őt ekkor láttam utoljára, aztán hallotam, hogy Peruban halt meg, három fia, Levente, Csaba és Imre ma is ott élnek.) Perr Gyuszi is ott volt Marikával; ők azzal voltak elfoglalva, hogy egy tankot kivigyenek az egyetemről a Körtérre. A könyvtár mellett sorakozott a tizennégy tankunk, de a pilisvörösvári kezelőszemélyzetük már korábban eltünt. Csupán egy hadnagy maradt itt, akinek a bátyja az októberi harcokban elesett. Az ő parancsnoksága alatt ezt az egy tankot sikerült csak kivinni a Körtérre.
Némethy Ede és Burger Gyurka a rövidhullámú rádióadásokat figyelték, míg Marika kenyérért ment. A kenyérre azért volt szükség, mert Perr Gyuszi egysége a Körtér eleste esetén a hegyekbe tervezett visszavonulni, és ott élelmet szerezni sokkal nehezebb. Közben a Kossuth rádión már felhangzott a Kádár-féle bábkormány közleménye, melyből megtudtuk, hogy miért is tűnt el ez a valódi nevén Csermanek nevű hazaáruló napokkal korábban. Most már nyilvánvaló volt, hogy bábkormányt alakított.
Mikor megtudtam, hogy a tankjaink kezelőszemélyzete megfutamodott, eszembe jutott, hogy Feri bácsi, anyai nagynéném, Duduke férje páncélostisztként szolgált a második világháborúban. – Gondolod, hogy rá lehet venni, hogy néhány tankot kivezessen a Körtérre? – kérdezte Zsindely Laci. Fogalmam sem volt, de elhatároztam, hogy megpróbálom. Lementem a K-51-be, felszedtem egy csomag tejport az osztrák küldeményből és átsétáltsm a Bartók Béla út 1-be, ahol Feri bácsiék laktak. Duduke csecsemő kislányának bizonyára jól jön egy kis tejpor, gondoltam.
A katonaiskolások által hátrahagyott pokrócok közül is vittem néhányat, gondolván, hasznosak lehetnek, ha tényleg a hegyekbe kell menekülnünk, de Dudukééknek is jól jöhetnek, ha elfogy a tüzelőjük és hideg lakásban kell kihúzniuk a telet. Dudukénnek ez a kisbaba a második kislánya, az első éhenhalt a háború végén. A háború vége Sopronban érte családunkat. Dudukének nem volt teje és tehéntejet sem lehetett kapni, mert az oroszok elhajtották a teheneket és fegyveres őrök őrizték a rablott csordát. Péter bátyámmal elhatároztuk, hogy az oroszoktól lopunk tejet az éhező kisbabának. Péter tizenegy éves volt, én kilenc.
Egy ütött-kopott zománcos edényt kerítettünk és elindultunk az oroszok által őrzött csorda felé. A katonák tábortüzek körül ültek, ittak és énekeltek. Mi hasoncsúszva megközelítettük meg a csordát. A magas fűben nem tudtuk rendesen letenni a lábast és a fejési technikánk is nagyon rossz lehetett, mert a tehenek csak bőgtek, rúgtak, vagy odébb mentek, de tejet nem igen lehetett belőlük kicsikarni. Az eredmény egy kevés tej volt, fűvel és porral keverve. A kisbaba nemsokára meghalt.
A Bartók Béla úton már nemcsak hallottuk Pestről az ágyúzás hangját, de a füst szagát is éreztük, vagy legalábbis érezni véltük. Szörnyű egy vasárnap volt! A Körtér felől már hallani lehetett a Szabad Európa rádió hangját valamelyik ablakba kitett rádióból. A velünk szembejövő néhány járókelő, mikor meglátta karszalagunkat és vállunkon a géppisztolyt, földre szegezett tekintettel sietett el mellettünk. A korábbi lelkesedés és szolidaritás helyét most betöltötte a félelem.
Dudukéék házának elegáns márványlépcsőjén rémült lakók igyekeztek lefelé a pincébe, élelmiszerrel és egyéb szükséges holmikkal siettek az óvóhelyre. Ők is elfordították tekintetüket, szemükben félelemmel vegyes szemrehányás ült.
Mielőtt becsöngettem, már hallottam a csecsemő sírását. Feri bácsi első szava ez volt: – Látott valaki idejönni? Fejemet ráztam és letettem a tejport és a pokrócokat az előszobában. A BBC rádió hangja szűrődött ki a szobából, amint a dunapentelei védők segítségkérését ismételték: az orosz túlerővel szemben nehéz helyzetben vannak, ejtőernyősöket kérnek, lőszert és kötszert. Angolul is megismételték kérésüket: – „For the sake of God, for the sake of freedom and liberty, please help Hungary!”
Senki sem szólt egy szót sem, de már tudtam, hogy hol állunk. A lakásban érezni lehetett a páni félelmet. Mindenki a fegyvereinket mustrálta. Jelenlétünk láthatóan aggasztó és nemkívánatos volt a család számára. Beláttam, hogy nincs értelme itt tankokról és a Móricz Zsigmond körtér védelméről beszélni, így csak motyogtam valamit a tejporról és elmentünk.
Az egyetemre visszamenet még mindig ugyanazt a szünet nélküli ágyúzást hallottuk Pest felől, mint odafelé, de ha lehet, még hevesebben, mint azelőtt.
– Angyal Pista üdvlövései! – mondtam a Tüzoltó utca irányába mutatva.
– Örülök, hogy ilyen viccelődős kedved van – kacsintott rám Laci.
Az egyetem majdnem teljesen elhagyatott volt. Elhatároztuk, hogy kiürítjük és a kapukat bezárjuk, hogy a harcok ne tegyenek kárt benne. Végigjártuk az épületeket, minden lámpát leoltottunk, az ajtókat bezártuk. Akik még benn voltak – egy tűzoltó, két medika, Majoross Imre (Danner Jancsi sofőrje), és még néhányan – azokat az orvosi rendelőbe küldtük azzal, hogy maradjanak ott, amíg a harcok véget érnek. Este lett, mire visszaértünk a MEFESZ irodába.
A Kossuth rádió már a Kádár-féle bábkormány kezében volt, – mint később kiderült, Szolnokról sugárzott – a szabadság hangja már csak a BBC, a Szabad Európa, valamint néhány rövidhullámú adóról volt hallható. A dunapentelei Csokonai adó még szólt, de a bemondó segítségért könyörgő szavai mellett a háttérben ott is az ágyúzás hallatszott.
Most hirtelen hasonló hangok jöttek a Móricz Zsigmond körtér felől is. Miután leoltottuk az utolsó lámpákat és a főkaput is lezártuk, megindultunk a Körtér felé. A koromsötétben talán egy félóráig is eltartott, míg megtettük a legfeljebb másfél kilométernyi utat a körtéri védők állásaiig, mert a téren és a környező utcákban már megjelentek a szovjet harckocsik. A mieink kezében csak a Gellérthegy és az odavezető utcák voltak, így a Bartók Béla úti házak kertjein keresztül tudtunk csak haladni. Kerítéseken átmászva, kutyáktól zavarva, házról-házra haladtunk a Körtér irányába. Ahogy közeledtünk, a csatazaj egyre hangosabb lett. Sohasem gondoltam, hogy ilyen pokoli zajt egyáltalán kibír az emberi fül.
Az egyik lakásból kihallatszott a Szabad Európa hangja. Egy kifinomult női hang Eisenhower újraválasztási esélyeit latolgatta a kedden, azaz holnap esedékes választáson.
– Azok az idióták egyszer megválasztották, amikor azt ígérte, hogy támogatja az „önfelszbaditást a vasfüggöny megettt” – dünnyögte Laci bosszúsan. – Most meg azért választják újra, mert megszegi az ígéretét.
Abba a házba igyekeztünk, ahol tudtuk, hogy Perr Gyuszi és Marika harcolnak. Ők a földszinten voltak. Az udvarból a pincébe vezetett a bejárat. Ott, az óvóhelyen tartózkodott már csaknem az egész ház lakossága. Káosz, pánik és általános zűrzavar uralkodott a helyiségben. Nem sokkal korábban hozták be a házmestert, aki haslövést kapott a harcokban. A rögtönzött fekhelyen eszméletlenül hörgött és vérzett.
– Vigyék el az Orlay utcai rendelőbe! – mondta valaki és vállamra terített egy fehér mentős köpenyt.
Laci kerített egy kis létrát, azt használtuk hordágynak. Rákötöttük a szerencsétlen embert és megindultunk a kerteken át, ugyanazon az úton ahogy jöttünk. Dr. Bakay rendelőjéig hosszú volt az út. A haldokló ember nehéz volt, a sötétben nehezen találtuk az utat a meredek terepen. A rendelő már tele volt sebesültekkel. Lefektettük a házmestert a földre és mentünk vissza a térre. A létrát visszavittük magunkkal, hátha szükség lesz még rá.
Éjfél körül lehetett, mire visszaértünk. A téren már elszabadult a pokol. Házak lángokban álltak, torkolattüzek villantak a sötétségbe. A robbanások hasogatták a dobhártyámat és megbénították az agyamat. Amit éreztem, több volt, mint csupán félelem és pánik; úgy éreztem, hogy az agyam kapott rövidzárlatot és egyszerűen megszűnt működni.
Perr Gyusziék házának felső emeletei már lángokban álltak. A lövések zajába a tűz sercegésének és a falak omlásának robaja vegyült. Az épület bejárata a körtérre nézett, hátfala a Gellért hegyre. Az udvari részen a második emeleti körfolyosón megpillantottam a metallurgia tanszékről Bónis professzort, amint az egyik lakásból a másikba rohan, géppisztollyal a kezében.
Amelyik lakásból tüzet kaptak, azt szétlőtték a páncélosok.
A legtöbb lövés az oroszok oldaláról jött. Tankjaik a Fehérvári úton jöttek, s a körtér közepén kör alakzatban álltak, mint az indián filmekben a fehér telepesek. A szabadságharcosok egyre ritkábban lőttek rájuk; legtöbb fegyverük már elhallgatott. Az oroszok viszont rendszeresen, szisztematikusan adták le lövéseiket a házak azon ablakaira, ahol még mozgást észleltek, vagy ahonnan lövéseket adtak le rájuk.
Felrohantunk a pincéből a földszintre, ahol Perr Gyuszi és Marika egy géppuskát kezeltek. A lakás már több belövést kapott, a térre néző fal beomlott, a szobában térdig ért a törmelék.
Gyusziék csoportja több egymás melletti lakásban működött. Azokból lőtték a tankokat, amelyek kis időeltolódással viszonozták a tüzet. Valahányszor az orosz tank feléjük irányította ágyúcsövét, a védők a hátsó folyosón keresztül egy másik ablakhoz szaladtak és onnan folytatták a harcot.
Gyuszi géppuskája még üzemképes volt, de fogytán volt a lőszere. A legközelebb álló tank üzemanyagtartályát próbálta kilőni, de az újabb tankokon a tartály már nem kívül, hanem a páncélzat alatt volt, így nem volt könnyű lyukat ütni azon. Mégis, négy vagy öt páncélost sikerült a védőknek harcképtelenné tenniük. Legsikeresebb mégis az az egy tankunk volt, amelyet a miéink vittünk ki a Körtérre, de Gyusziék géppuskája és a Molotov-koktélok is hoztak némi eredményt.
A mi egyetlen páncélosunk, melyet az a tiszt vezetett, aki a korábbi harcokban vesztette el a bátyját, mostanra már egy alig felismerhető roncs volt. A páncélosunk is és egyetlen légelhárító ágyúnk is a Villányi út felé irányitott tüzelésre volt, így egy darabig fel tudták tartóztatni az onnan érkező tankoszlopot. Ha lett volna legalább még egy tankunk a Fehérvári úti oldalon, talán máshogy alakultak volna a dolgok…
Az orosz gyalogság még nem jelent meg a Körtéren; a Feneketlen Tó melletti teniszpályákon várták, hogy a páncélosaik elhallgattassák a mi kézifegyvereinket.
A lövöldözés szüneteiben, a harcizajon újra meg újra átszűrődtek a Szabad Európa adásának hangfoszlányai. Már hétfő volt, november ötödikének hajnala, az amerikai elnökválasztást megelőző nap. A rádió idézett Eisenhower négy évvel korábbi beszédéből, amiben a rab nemzetek felszabadításának doktrináját fogalmazta meg. Ebben bíztunk, ezért igyekeztünk kitartani legalább addig amíg megérkezik a segítség.
Most Perr Gyuszi észrevette, hogy az egyik szovjet páncélos lassan ablakunk felé irányítja az ágyúját. – Ki innen, lőnek! – kiáltotta. Kirohantunk az udvari oldalon lévő gangra. Marikának eszébe jutott, hogy a kenyeret benthagyta és visszafordult. Hagyd a kenyeret, gyere vissza gyorsan! – kiáltotta Gyuri eszelősen, de már késő volt. Egy vakító villanás, aztán óriási robbanás, majd néhány másodperccel később egy hatalmas porfelhő gomolygott a lakáson keresztül az udvar felé.
Gyuszi eszeveszetten rohant be a lakásba, négykézláb tapogatózva a fojtogató porfelhőben, köhögési rohamokkal küszködve. Arca tiszta fekete volt, kivéve két szeme alatt, ahol könnyei utat találtak lefelé az arcán. Mindannyian Marikát kerestük. Én a zsebkendőmet a szájam és orrom elé tettem, így kevésbe köhögtem. Lacika, aki szintén négykézláb botorkált a lakásban, hirtelen felordított. Valami forró fémdarab megégette a kezét; talán a lövedék egy darabja, vagy Gyuszi géppuskájának csöve lehetett. Ahogy vakon tapogatózva mentem előre, majdnem az utcán találtam magam; az utcai fal teljesen leomlott és a kavargó porban nem lehetett látni, meddig tart a lakás és hol kezdődik az utca.
Hirtelen csend támadt. Köhögésünket visszafojtva hallgatóztunk. A szoba távoli sarkából valami zajt hallottunk. Most Gyuszi valami tapadós folyadékba nyúlt, s azzal egyidőben valami fájdalmas, állati nyöszörgést is hallottunk. Marika volt az. Az ő sebesült lábához ért hozzá Gyuszi keze. Ahogy eloszlott a por, láttuk, hogy Marikát félig eltemette a leomlott vakolat és téglapor, ruhája cafatokban, lábán pedig hatalmas nyílt seb, a térde csontig sérült. Kezében még mindig szorongatta a megmentett vekni kenyeret.
A kis szőke tornász olyan fehér volt, mint a mentőköpenyünk új korában. Könnyű teste petyhüdten hevert, mikor levittük a pincébe. Bekötöttük a sebét és a létrán átvittük az Orlay utcába. Terhünk most sokkal könnyebb volt, mint előző alkalommal. Marika még mindig görcsösen tartotta a kenyeret. Letakartuk a szemét, hogy ne zavarják a robbanások fényei. Hamar odaértünk Bakay doktor rendelőjébe, mivel ismertük már az utat és Marika jóformán súlytalan volt.
A rendelőben egy talpalatnyi helyet sem találtunk, mindenütt sebesültek hevertek. Több emberen átlépve végül a folyosón szorítottunk Marikának helyet. Ekkor ő már eszméletlennek tünt. Míg Gyuszi az orvossal beszélt, én Marikát figyeltem. Egyszercsak mintha a szemhéja megmozdult volna. Letérdeltem melléje és láttam, hogy mondani akar valamit. Fülemet a szájához tartottam és így meghallhattam lehelletszerű suttogását: – Öcsi, a jobb zsebemben van egy kis cukor, vegyél.
A szívem a torkomban dobogott. Nem tudtam, mit mondjak vagy tegyek. Mérhetetlen keserűség és harag öntött el. Olyan jól esett volna sírni, megsiratni ezt az én kis húgomat, elsiratni az álmainkat, milliók álmait, azokét, akik mindenüket feláldozták – de nem voltam képes. Nem tudtam a bennem háborgó haragtól. Isten verését kívántam a gyalázatos vörös gyilkosokra, az ENSZ pipogya bürokratáira és a pénzéhes olajmágnásokra, akiknek csak a szuezi olaj kellett. Meg akartam átkozni a Nyugat gazdag és szívtelen vezetőit meg a hazug amerikai elnököt. Legfőképpen pedig magamat átkoztam, amiért elhitettem ezzel a kislánnyal és másokkal, hogy igenis létezik igazság, hogy győzhetünk, hogy a szabadság többet ér, mint maga az élet, amikor valóban nem tettem mást, mint öngyilkosságba kergettem őket.

A rendelőből kilépve orosz vezényszavakat hallottunk a Bartók Béla út felől. Közel lehettek, de nem láthattak minket, mert a ház takart bennünket a mellékutcában. Aztán egy sorozat lövést hallottunk és egy férfi jajkiáltásait, ami később halálhörgésbe ment át. Mint négy szobor, megmerevedve álltunk a rendelő kapujában. Elsőnek Gyuszi nyerte vissza lélekjelenlétét………”

A fenti idézet a „35 Nap” című könyvemből való. Elolvasásra szintén ajánlom Váradi Z. Ferenc, a Móra kiadónál megkelent, „Rések a Bástyán” című, illetve Téglás Csaba „Budapest Exit” című könyvét.

Lipták Béla

Discussion/Fórum