Lukács Csaba
Oda jutottunk, hogy nincs egy közös erkölcsi alap, amelyről egy társadalmat
fel lehetne építeni. Alapvető értékekben sem tudunk egyezségre jutni: akit én
bátornak vélek, az a másik szemében hőzöngő, esetleg gyáva, vagy éppen áruló
és fordítva. Működő demokrácia talán még megbirkózna egy ilyen kóros
állapottal, de amikor a kormány szelektál és dönti el, hogy ki a bátor és
érdemes a vállon veregetésre, de ugyanaz a teljesítmény másnál szót sem
érdemel, nos, akkor el kell gondolkodni a dolgokon.
Tavaly decemberben történt egy óriási katasztrófa a világban: egy földrengés –
és az azt követő szökőár – következtében Dél-Ázsiában meghalt legalább
háromszázezer ember. A világ megmozdult a túlélők megsegítése érdekében, és
ebben a humanitárius munkában (jólesik ezt leírni) élen jártunk mi, magyarok
is. Megmozdul a magyar társadalom és a kormány is, sok száz millió forint
értékben gyűlt össze segély, és tucatnyi csoport (köztük civilek és államiak
egyaránt) ment ki segíteni a katasztrófasújtott térségbe. Nem egyszerű dolog
ez: karácsony második napján fel kell állni a töltött káposzta és a mákos
bejgli mellől, és el kell indulni a bizonytalanba. A helyszínen elképesztő
körülmények között kell dolgozni: a meleg és a többnapos halottak szaga
nehezen elviselhető, a fertőzött víz miatt nem lehet zuhanyozni, pihenésre
többnyire csak a földön fekve van mód. Azok az emberek, akik ezt vállalják, az
ország leghatékonyabb nagykövetei, hiszen jelenlétükkel, önzetlen segíteni
akarásukkal egy bajban lévő nép életre szóló háláját nyerik el. Jó nevű
orvosok, többdiplomás szakápolók, speciális mentési területek szakemberei,
több nyelven beszélő logisztikusok vállalnak ilyen feladatot, mert úgy érzik,
hogy személyes kényelmüknél fontosabb a bajbajutottakon való segítség. Teszik
ezt többnyire ingyen, sőt, a civil humanitárius szervezetek önkéntesei saját
felszerelésüket viszik magukkal, sok esetben személyes kapcsolataiknak
köszönhető adományokkal kiegészítve. Mindezekért nem várnak más köszönetet,
mint a megmentett-kigyógyított áldozat szeméből sugárzó hálát, de azért
jólesik nekik is, ha itthon jut legalább egy kézfogás. Még egy gondolat a
hazai reakciók leltára előtt. A humanitárius segítségnyújtás mára már jól
definiálható szabályok szerint működő iparág lett, nincs túl nagy helye a
rögtönzésnek. Mint az élet többi területén, itt is csak akkor lehet
eredményes, hatékony és nem utolsó- sorban biztonságos munkát végezni, ha
profik csinálják profi módon. Hiába viszünk ugyanis pokrócot azoknak, akiknek
elvitte házát az ár, ha olyan trópusi országban élnek, ahol éjjel sem kell
takaró. Vagy például lehet a politikusoknak villogni a kamerák és
fényképezőgépek előtt a nagy teljesítményű víztisztító Srí Lankára való
küldése előtt, ha azt olyan helyen állítják fel, ahol van elegendő tiszta víz
vagy nehezen elérhető a menekülttáborokban élő lakosság számára.
És most érjünk vissza Magyarországra, ahol a gyerekeinket arról tanítják
lelkes pedagógusok, hogy a jól végzett munka meghozza méltó gyümölcsét. Ez
nálunk egy kicsit másképpen van, ezért legszívesebben kitenném e cikk mellé a
tizennyolcas karikát – felnőtt korára már kapott az ember annyi pofont az
élettől, hogy helyén tudja kezelni az efféle állításokat. Nálunk ugyanis az a
helyzet, hogy a jól végzett munkáért jutalom (az épp regnáló kormány részéről)
csak a kiválasztottaknak jár. Például a hivatásos mentőknek, akik hazaérkezve
a napidíjas kiküldetésből, máris együtt pezsgőzhettek Lamperth Mónika
belügyminiszterrel, mellükön büszkén viselve a Bátorság érdemérmet és
zsebükben ott lapult az állami köszönetnyilvánítást jelző boríték. A kint
dolgozó civilekről – akik hamarabb érkeztek Srí Lankára, és később jöttek el
onnan (de van, aki még most is dolgozik kint) – már elfeledkeztek. Aztán
kiment Indonéziába két magyar csapat – az első esetében még az indonéz elnök,
Susilo Bambang Yudhoyono is személyesen köszönte meg a segítséget – egy olyan
helyszínre, ahol a pusztítás és a katasztrófát követő körülmények
nagyságrendekkel voltak rosszabbak, mint az összes többi érintett államban. A
magyarok tábori kórházban dolgoztak, betegeket fogadtak a megürült
rendelőkben, műtöttek a katonai ispotályban is, miközben társaik élelmet és
vizet osztottak a menekülttáborokban.
Amíg az egymást váltó civil csoportok kint dolgoztak (legyünk tárgyszerűek,
költségeikhez a magyar állam is hozzájárult), itthon "lázas" munka kezdődött,
kis szépséghibával: mire a külügyben megalakult a bizottság az Indonéziában
dolgozó magyar orvosok biztonsági helyzetének javítására, addigra az első
csoport régen hazajött, sőt az őket váltó egység tagjai is szervezték
hazautazásukat. Az állami apparátusból azért nem mindenki volt annyira
felelőtlen, mint például a nyaralását megszakítani nem képes thaiföldi
nagykövetünk, hiszen Busztin György, a dzsakartai követség első embere
személyesen is elment a helyszínre a csoporthoz (földön aludt, és babkonzervet
evett az önkéntesekkel), szóval hivatali kötelességeit messze meghaladva
segített az ügyek intézésében.
A kormányon azonban érezni lehetett, hogy nem tud mit kezdeni a civilek
megítélésében. Azonos szinten kezeljük a "mi embereinkkel", vagy húzzunk
világos határt a civilek és a "mieink" között? – tehették fel a kérdést
egymásnak az illetékesek. Végül úgy döntöttek, hogy kitalálnak egy speciálisan
magyar megoldást a dilemmára. Mivel a második csoportban az Országos
Katasztrófavédelmi Főigazgatóság egyik embere is helyet kapott (egy civil
szervezet pénzén kiutazva), ezért a csoport tagjai emlékérmet kaptak, de az
elsők – az úttörők – semmit.
A külügy még furcsább megoldást választott. Emléklapot adott a szökőár
sújtotta térségben dolgozó civil szervezetek és a humanitárius munkában segítő
magyarországi cégek munkatársainak, de szervezetenként limitálta a
kitüntethető emberek számát. Fontos hangsúlyozni, hogy nem a szervezeteknek
adtak oklevelet, hanem az azoknál dolgozó embereknek, így például jutott
diploma a Malév személyzetének (akik többek közt a víztisztító gépet vitték
Srí Lankára), de nem jutott az Indonéziában szörnyű körülmények között dolgozó
főorvosoknak. Nem akarom azt mondani, hogy a Colombóba repülő stewardess nem
vállalt kockázatot, de tiszta szívvel ki merem jelenteni, hogy a Banda Acehben
két hetet végigdolgozó orvosok és ápolók jobban vásárra vitték a bőrüket. A
fura külügyi döntésnél csak a nem hivatalos indoklás bicskanyitogatóbb: nem
volt elég példányuk abból az emléklapból, amelyből egy jobb nyomtatón tíz perc
alatt legalább ötvenet lehetne előállítani. Az illetékesek természetesen
megkapták a teljes névsort, szóval pontosan tudják, kik és mit dolgoztak a két
országban a civilek közül, tehát szó sincs információhiányból eredő
tévedésről.
E pillanatban ott tartunk, hogy külföldön jobban megbecsülik a magyar
önkénteseket, mint idehaza a kormány. Köszönetét fejezte ki a Srí Lanka-i
tiszteletbeli konzul és az indonéz nagykövet asszony, de Mádl Ferenc
köztársasági elnök is példamutatónak értékelte a civil szervezetek munkáját. A
külügy és az Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóság kettős mércével mér: ő
maga dönti el, ki elég bátor ahhoz, hogy a hatalom részéről érkező baráti
kézfogásra érdemesítsék.
Juhász Ágnesről, a Baptista Szeretetszolgálat önkénteséről például annak
idején lapunkban is közöltünk fotót, amint a világ legnagyobb muzulmán
országának, Indonéziának elnöke megköszöni a segítségét. A zirci háziorvosnak
– több társával egyetemben – itthon sem Bátorság érdemrend, sem emlékérem, de
még egy emléklap sem jutott. Szégyen.

Discussion/Fórum