Csiha Kálmán
erdélyi református püspök

A legfájóbb ütés mindég az, amit a szeretteinktől kapunk. Rosszakaratú idegenek kárt okozhatnak az anyagiakban, megvádolhatnak a
becsületünkben, meggátolhatnak az előrehaladásunkban, felzaklathatják a lelkünket, de a
szivünk legrejtettebb, védtelen titkai felett nincs hatalmuk. azt csak a szeretteink tudják megtaposni, mert az oda vezető ajtóhoz csak
nekik van kulcsuk. Ezért mindég a legfájóbb a tőlük jövő ütés.

Amikor az 56-os magyar forradalommal egy időben megindult az erdélyi magyarok tömeges letartóztatása is, általában nehéz börtönre itéltek
bennünket, ami többek között azt is jelentette, hogy nem tarthattunk semmi kapcsolatot a családunkkal. Nem volt jogunk sem látogatásra, sem
levélváltásra, sem hazai csomagra. Évekig éltünk igy, nem tudva, hogy egyáltalán élnek- e otthon a szeretteink, vagy meghaltak már többen
közülük. Mégis ők voltak az egyetlen biztos földi pont az életünkben. Közben az otthon maradt feleségeket kitették az állásukból, vagy, ha
eddig férjük mellett közös fizetésből éltek, nem adtak állást nekik, csak akkor, ha hivatalosan elváltak férjüktől. El lehet képzelni annak
a férfinak a lelkiállapotát, aki verések, éhezések, megalázások közepette azért akart csak életben maradni, hogy egyszer még haza mehessen.
Aztán egyszer csak
kiáltotta nevét az őr, és benyújtotta a birósági végzést, hogy irja alá, elvált tőle a felesége. Ez volt a foglyoknak szánt utolsó lélektani
ütés. Volt, aki bele is pusztult, mert hát fogalma sem volt arról, hogy különben talán éhen haltak volna a gyermekei. Mert mindég ott volt a
gondolat: nem is szükségből tette.Szertefoszlott egy távoli otthon megtartó ereje, és nem volt már érdemes élni.

1989 után azt hittük, hogy vége lesz a külső és belső fájó ütéseknek is. Nem igy történt. A legfájóbb ütések mindég azoktól jönnek, akiket
szeretünk. Mert nekünk is van egy lelki otthonunk, amiben a kisebbségi sors, az elnyomás és a diktatúra éveiben, amikor titkon rejtegettük a
magyar zászlókat, (mert tiz-húsz év börtön járt értük, akár a magyar himnusz
elénekléséért) mindég olyan bizalommal gondoltunk, mint a régi foglyok a feleségükre. Tudjuk, hogy ez a közös lelki otthon, Magyarország is
sok nyomoruságon ment keresztül, de azért mindég fájtak a tőle jövő ütések, mint a foglyoknak a váló-levél. Mert mindég attól fáj legjobban
az ütés, akit szeretünk.

Hol is kezdődtek és hol is folytatódnak az ütések?

Sok anyaországi nem is tudja, mi az a kisebbségi sors, amikor egy-egy Erdélyből oda költözőről, azt mondja: az a román (vagy az az oláh),
vagy egy Bácskából menekültre: az a szerb és igy tovább. Igen tudjuk mi, könnyebb igy
megjelölni egy jövevényt, könnyebb igy kifejezni magát, annak a nemzedéknek, amelyet nem tanitotta meg az iskolában, sem otthon arra, hogy
Erdélyben mindenek ellenére, még mindég több, mint másfél millióan élünk, hogy Szabadka mellett negyvenezer magyar tömegsirja van, hogy mit
szenvedtek a kárpátaljaiak a magyarságukért, hogy mivel küzdenek a felvidékiek. Könnyebb egyszerűen kimondani, hogy az a tót, vagy az az
oláh. Tudják ezt az oda-költözöttek is jól, hogy sokaknak könnyebb igy kimondani, cak hát fáj.

Tagadhatalanul fáj nekik, mert azoktól kapják az ütést, akiket messziről is szerettek, és akikről azt hitték, hogy otthont találhatnak
náluk. Mert ott a határokon kivül igazán nem volt érdemes magyarnak maradni. Fel lehetett volna cserélni mással, mint a börtön életet a
fizető besúgó státuszával, de mégsem tették meg sokan, mert nem engedte a lalkük. Éppen csak nevet kellett volna cserélniük, meg eladni ott
belül valamit, ami drága és szent volt nekik, és szép karrierjük lett volna, de nem tudták megtenni. Sokukat még mindég bántja a
lelkiismeret, hogy valami miatt nem birták már tovább a küzdelmet és repatriáltak, hogy itthon oláhok, tótok, szerbek legyenek.-
Ez volt az első ütés.

Nem régen jártam Kárpátalján. Azon a Kárpátalján, amely a legtöbbet szenvedett magyarságáért. Nekik is megvan a maguk harmincezres
tömegsirja Szojván, és jaj még hányan pusztultal el közülük Szibériában, amikor egy napi élelemmel elvitték őket. Itthon a templomaik egy
részéből bútorraktárt, vagy gabonatárolót csinált a hatalom. Elvették a parókiákat, nem volt
teológiájuk sem, ellenségnek számitott, aki pap volt, de az öreg lelkipásztorok, fiatalokat tanitottak ki uj lelkipásztoroknak, és
megmaradtak. Aztán felbomlott a Szovjetunió. A kárpátaljaiak az otthoni újságokból tudják, hogy az akkori ukrán miniszterelnök felajánlotta
Magyarországnak, hogy tárgyaljanak a határokról, mert nem volt ukrán-magyar
határszerződés, hiszen sem Trianonban,sem a második világháború után nem volt ukrán-magyar határ. Ott volt a pillanat, amikor egyezkedni
lehetett volna, és megpróbált magyarokat magához ölelhetett volna az anyaország. De az új, első független akkori magyar kormány e-helyett
kijelentette, hogy nincs területi igénye. Lehet, hogy félt? Vagy talán más magyarázat állt a
háttérben? Mert magyarázatot mindég tudnak adni az illetékesek. Vagy Nemeskürty Istvánnak van igaza, hogy a történelmi időkben a magyar nép
mindég lebénult, mert Mohács óta megszokta, hogy mindég mások intézzék a sorsát? Megvettem az általam nagyon tisztelt, és abban az időben
személyesen is megismert Antall József miniszterelnök parlamenti beszédeit. Az utolsóban éppen Kárpátaljára céloz. Hogy meg kellett kötni a
szerződést, mert Ukrajnával ez nem volt rendezve. -Kárpátalja magyarsága ekkor kapta a legfájóbb ütést: Nem kellett az anyaországnak.-
Mindég attól fáj legjobban az ütés, akit szeretünk.

Az Orbán kormány megalkotta a Státustörvényt. Sok vitával, bel- és külföldi ellenállással ment végbe. De végre éreztük, hogy szeretnek
bennünket, törődnek velünk is. És úgy éreztük: ez egy kicsi nemzet-egyesités. És "otthon", Magyarországon is elismernek magyarnak. -Aztán
jött az ellen-propaganda: Húsz millió román fog beözönleni Magyarországra és elveszik a szerencsétlen magyaroktól a kenyeret! Igaz, hogy az
új alkotmányban benne van, hogy a Magyar Köztársaság kötelességének érzi a határain kivül élő magyarokkal törődni, de ez csak maradjon olyan
elméleti megfogalmazás. Ide a lábát be ne tegye senki közülük, mert akkor mi tönkremagyünk! Belebukott a polgári kormány, hogy szeretni mert
bennünket. Az új kormány újra tárgyalt, ami eddig fénylett, az megüresedett, s talán még a koronát is le fogják venni majd a magyar
igazolványról, amely maholnap úgysem jelent semmit.-

Ez volt a harmadik ütés.

Magyarország belépett az EU-ba. Természetesen szigoritani kell a határokat. Megszülettek az igéretek is, hogy valahogyan segitenek a
külföldi magyarok beutazásán. Segitettek is: Aki Romániából Magyarországra utazik, annak 500,- EUR készpénzt kell felmutatnia,
személyenként. Ha férj, feleség megy, netán még egy gyermek is útra kel, az 1.500,-EUR. Nálunk, Erdélyben az körülbelül nyolc hónapi
fizetés. És még útiköltség is kell és lehet, közben szállás és étel is valahol. Ki tud már könnyen rokonlátogatóba menni?
-Szerbia-Montenegróból vizumot kell váltsanak a magyarok, hogy meglátogathassanak valakit odaát. (Kárpátalján is.) Olcsón, vagy ingyen
kapják?- De ki kell váltani. Oda kell utazni, sorba kell állni, vissza kell menni, ha nem sikerül rögtön. Esetleg több utat tesz meg
Szerbiában, mint amit Magyarországon fog majd megtenni. És persze ma már meg is verhetik érte. Nem nagyon könnyitették meg nekünk a
hazautazást.

Fáj ez az ütés is! Ez volt a negyedik.
De lenne mindenre megoldás. A kettős állampolgárság. Szerbia már félhivatalosan felajánlotta Magyarországnak. Meg lehetett volna ragadni
az alkalmat. Nem kellett. E helyett okfejtéseket hallottunk a jogi nehézségekről. Hogy fájhatott ez a délvidéki testvéreinknek! Jobban, mint
az, hogy elvakult szerbek megvertek sokakat. Mert az ütés mindég attól fáj
legjobban, akit szeretünk.

Ki lehetne egyezni már valahogyan ez ügyben Romániával és Ukrajnával is. Hiszen mindegyik gyakorolja a maga módján. A Magyarok
Világszövetsége népszavazási kérést inditott el ezért Magyarországon.Az aláirások száma jóval tulhaladta az aláirási küszöböt. Ha nem
jelennek meg elegen a szavazáson, vagy ha nem szavaznak a kérdésre akkor azt tovább már a
parlamentben sem lehet felvetni. Akkor Magyarország véglegesen kitagadott bennünket. És ez lesz az utolsó, legfájóbb, halálos ütés.

Nekünk nem azért kell a kettős állampolgárság, hogy kiköltözzünk Magyarországra. Aki el akar menni, a nélkül is elmegy. És Románia három
év múlva EU tag lesz. Akkor meg éppen oda mehet mindenki, ahova akar. De ott van még Kárpátalja és Szerbia, és a többi testvéreink. És ott
van mindnyájunknak a lelke, amely magyar akar maradni még igy is, akkor is,
amikor nem érdemes. Amikor még hazulról is a legfájóbb ütéseket kapjuk. Amikor sokszor keserüen elmondjuk Reményikkel: "Szomorú szivvel
mondom nektek, mai magyarok / Magyarország szive a határokon kivül dobog."

És tudjuk, hogy mégis vannak testvéreink. Igaz lelkű és áldozatos testvéreink, akikkel egy a lelkünk, tesznek is értünk, akik aláirták az
iveket, akik bejárják Erdélyt, és gyűjtenek a gyermekeinknek, hogy tanulhassanak, akik nem reszketnek azért, hogy megszegényednek, hogy
kevesebb lesz a kenyerük vagy a kényelmük, mert szeretnek bennünket. Jó dolog tudni, hogy Magyarországon vannak még magyarok.

Ez az irás nem csak a fájdalomról, hanem az örömről is szól, hogy velük találkozhattunk. Hogy bennük Istentől küldött társakat
találhattunk. Talán sikerül nekik lefogni az utolsó ütést mérő kezeket.

Discussion/Fórum