A Magyar Lobbi 2007. január 6-i akciólevelének „Bognár Béla: Szegények vagyunk?!” című tétele. Az MBK (Magyar Baráti Közösség) tagjainak írt levél, Fülöp László egy korábbi hozzászólására válaszolva, a magyarországi népességfogyásról. A szerző saját írása, a szerzőség a címben. Az eredeti levél ékezetek nélkül érkezett a listára; itt ékezetesítve közöljük, a szöveg érintése nélkül.
A kiindulópont
„Fülöp Lacinak sajnos igaza van, talán minden politikai veszekedés mellett a jelen magyar valóság azt tükrözi, hogy nem lehet visszafordítani népünk fogyását. Az a magyarázat, amit otthon hallunk a rokonoktól is, teljesen elfogadhatatlan. Nem tudunk gyereket eltartani, legfeljebb egyet, nem többet. Nincs rá pénz.
A mai Magyarországnál sokkal koldusabb nép is van, és mégis el tud minden család tartani több gyereket.”
A mexikói falu
Az írás magva egy hosszú anekdota, és ez az, amiért érdemes elolvasni. Bognár egy mexikói útján találkozott egy francia ferences pappal, aki egy nagyon szegény faluban tartotta a lelket az emberekben. Vasárnap délután kihívta a templom elé:
„Az egész falu apraja-nagyja kinn ült a házak előtt. Hirtelen egy vacak Volkswagen tűnt fel, és oda-vissza vezette egy fiatal fiú. Akkor jöttem rá, hogy csak az az egy autó volt az egész faluban. Egy amerikai hippy hagyta ott, mikor lerobbant. A lakók megreparálták, és mindenkit, aki nem félt, megtanítottak vezetni. Hétköznap senki sem használta, mert nem volt benzin. A városban dolgozók hoztak benzint vasárnapra, és mindenki, aki tudott vezetni, egyszer föl és le mehetett a falun óriási taps kíséretében. Végül elfogyott a benzin, és betolták a legközelebbi udvarba.”
A Rákóczi úti fogadás
Ezzel állítja szembe a saját budapesti megfigyelését. A fia filmet készített a Rákóczi úton, ahogy szemben jönnek és megállnak az autók, nem messze a ferencesek templomától. Szép kocsik is voltak köztük. Fogadást kötöttek, hány percet kell várniuk, míg valakit mosolyogni látnak — az utcán vagy a kocsikban ülők között. A fia öt percet mondott, ő tizenötöt.
„Pontosan 21 perc telt el, amikor jött egy fiatal pár ölelkezve és boldogan mosolyogva. Az autókban úgy ültek a népek, mintha kést szúrtak volna a hátukba.”
A pap válasza a kérdésre, hogy miért boldogok ezek a szegény emberek: mert tudják a helyüket a világon, van hazájuk, Istenük, közösségük, sok barátjuk, és ami a legfontosabb, „vannak szép gyerekeik, akik a jövőt biztosítják nekik”. Nem hitte el, hogy boldogabbá tenné őket egy nagy kocsi mindenki udvarán.
A zárlat
A levél legkeserűbb megfigyelése hazai, és a szerző ezt „az egykés szellem” még szomorúbb jellemzőjeként hozza. A húga szomszédjának a lánya elköltözött egy másik faluba, és öt gyereke született. Amikor a négy nagyobb már gyalogolni tudott, meglátogatták a nagymamát, a legkisebbet az anyja a karján hozta.
„Az anyja meg szidta, mint a bokrot, mondván: »Ide soha ne hozzál 2 gyereknél többet, mert mindenki azt hiszi, cigányok vagyunk.«”
A szerző ezt elrettentő példaként idézi, a szemléletet elítélve — az „Íme, kedves felebarátaim” fordulattal vezeti fel a záró jókívánságot:
„Boldog újévet és sok szép gyereket kívánok minden magyar családnak.”
— Bognár Béla

