EMLÉKEZZÜNK: 1956 november 7-24

Tisztelt Magyar Lobbi!

Alább mellékelem naplószerü beszámolóm utolsó részét. Az itt leirt napokban már csak egyszer mertem hazamenni, különben idegenek asztalánál ettem, idegenek ágyában aludtam, ott ahol éppen megéheztem vagy rám esteledett. A naplómban leirt 35 nap alatt, égig ott lapult zsebemben az ösztöndijjamból fentmaradt 20 forintom, de tölem soha senki pénzt el nem fogadott, elég volt fizetségnek a nemzetör karszalagom.

Nehéz elfelejteni, illetve nem szabad elfelejteni, hogy akkor tudott család lenni a mi nemzetünk, s ezért ma is tudnia kellene!

A következö HL akció-felhivással november 11-én fogunk jelentkezni.

Tisztelettel,

Lipták Béla
(1956-ban, "Öcsi" néven, a müegyetemi MEFESZ egyik vezetöje)

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx

Az Utolsó 18 Nap (1956 november 7-24)

Arra ébredtem, hogy valaki erősen bokánrúgott. Lassan magamhoz tértem és körülnéztem. Laci és Iliék még ott voltak, de Majoross Imrét és Perr Gyuszit nem láttam sehol. Úgy tűnt, mintha kevesebben lennénk, mint pillanatokkal korábban, amikor becsuktam a szemem. Lenn, a katedránál az őrök horkoltak. Az előadóterem felső végén nyitva volt az ajtó.

– Az őrök tökrészegek, most le tudunk lépni! – suttogta Laci.

Óvatosan fölállunk és halkan, lábujjhegyen kilopózunk a teremből. A horkoláson kívül nem hallunk semmi hangot ahogy a sötét folyosón tapogatózunk a lépcsőház felé. A pincén keresztül érjük el a tornaterem hátsó kijáratát, amit nem őriznek. Óvatosan haladunk a bokrok között, amíg elérjük a Budafoki utat. Ott Laci (1) elvált tőlünk.

Ili és húga a környéken laktak egy albérleti szobában. Megkértek, hogy kísérjem haza őket, aztán náluk megvárhatom a reggelt, amikor nagyobb biztonságban indulhatok haza. A meghívást elfogadtam. Hárman összefogódzkodva gyalogoltunk a sötét és elhagyatott utcákon és így baj nélkül elértük a lakást.

A szobában csak egy fekhely volt, egy nagyméretű ágy. A lányok, látva, hogy alig állok a lábamon, inzisztáltak, hogy én feküdjek az ágyba, ők majd a fotelokban alusznak. Túl fáradt voltam, hogy vitázzak velük, ledobtam a zakómat és csizmámat, bedőltem az ágyba és mély, ájulásszerű álomba merültem. Éjjel, mikor megfordultam, egy pillanatra felébredtem és az az érzésem támadt, hogy Ilihez értem, s érintésemre teste mintha görcsbe rándult volna. De lehet, hogy csak képzelődtem.

Amikor reggel felébredtem, mindhárman a hatalmas ágyban voltunk, ahol kényelmesen megfértünk. Úgy látszik, a lányok túl kényelmetlennek találták a karosszékeket. Mindnyájan kissé kótyagosak voltunk az előző nap izgalmai és fáradalmai után. Ennivaló nem volt a lakásban, így reggeliről szó sem lehetett. Mivel nem akartam a lányok előtt mosakodni, így gyorsan elbúcsúztam és indultam haza (2).

Az utca csendes volt, csak a pesti oldalról hallatszottak át a lövések. Furcsa érzés volt az utcán járni anélkül, hogy jobb vállamat nyomná a géppisztoly. Szinte öltözetlennek éreztem magam anélkül. Nemzetiszínű karszalagom viszont még megvolt.

A Szabadság-hídon mentem át Pestre. A hídfőnél álló szovjet páncélos ügyet sem vetett rám. Elhatároztam, hogy mielőtt hazamegyek felkeresem Ágnest. Útközben mindenütt heves harcok nyomai: Üszkös romok, még mindig füstölgő kiégett tankok, temetetlen holttestek mindenfelé. Egy orosz tank tornyának nyílásában összeégett, gyermekméretűre zsugorodott szovjet katonát látok.

Most a Rákóczi úton nagy robajjal szovjet tankok vonulnak végig. Egyikük megáll, s felnyitott tornyából egy tiszt kémleli a környéket. Erre az egyik ház tetejéről felcsattan egy géppuska. A harckocsi tetőablaka lecsapódik és ágyúja a golyózápor irányába fordul.

A kialakuló tűzharc miatt jobbnak láttam a Wesselényi utcán folytatni utamat a Nagykörút felé. Az Akácfa utca sarkán megint lövéseket hallok, s látom, hogy mögöttem porzik a vakolat. Valószínűleg nekem szóltak a golyók. Most, hogy az orosz tankok védelmében újra biztonságban érzik magukat, az ávós lesipuskások megint a szabadságharcosokra és nemzetőrökre vadásznak. Első gondolatom az volt, hogy leveszem a karszalagomat, de ezt nem tudtam megtenni. Inkább az óvatosságot választottam, s szorosan a fal mellett haladtam tovább.

A Kertész utcához érve megpillantok egy szovjet tankot a Nagykörút és a Wesselényi utca sarkán. Ágyúja egyenesen a Wesselényi utcára irányul.

Óvatosan haladva látom, hogy egy körülbelül tízfőnyi csoport – fegyvertelen, idősebb munkásokból álló csoport – szorong a Kertész utca sarkának védelmében. Feltehetően a Nagykörutat szerették volna keresztezni, de a tank miatt nem tudtak tovább jutni. Mikor elérem őket, egy közelgő mentőautó szirénáját hallom.

A mentőautó, vöröskeresztes zászlóval a tetején, lelassul, amikor vezetője meglátja a tankot. A sofőr mellett szőke ápolónő ül, előrehajolva figyeli az útjukat elálló harckocsit. Amikor elértik az Akácfa utca sarkát, a tank tüzel. A löveg hatalmas robbanással csapódik a mentőautóba, melynek bal oldala, mint egy szardíniás doboz lapul össze. A vezető eltűnik. A sarokház védelmében és a rémülettől sokkolva először csak mozdulatlanul bámuljuk az égő roncsot.

Ekkor az ápolónő kitántorog a mentőautóból, s térdre esik az utca közepén. Nem lehetett több, mint öt-hat méternyire tőlünk, de míg mi a mellékutca fedezékében álltunk, ő a tank látósugarában. A szőke lány nagy nehezen felállt. Nem lehetett több tizennyolc évesnél. Most megfordul, hogy a beteget kisegítse az égő járműből és ekkor sorozatot ad le a tank géppuskája. A lány elveszíti egyensúlyát és az égő autó motorházára zuhan. Hallani lehet az égő hajának sercegését, látom, ahogy egyre sötétebb lesz a bőre. Ajkamba harapok és érzem a vér ízét.

Egy kopasz munkás felkap egy alumínium szemeteskannát és azt maga elé tartva kirohan az utcára. Újabb sorozat és a következő pillanatban vértócsában fekszik a macskaköveken, mellette a szitává lőve a szemeteskanna.

Most valaki elkezdi rángatni az épület falán lógó esőcsatornát. Hirtelen valamennyien életre kelünk és rángatjuk a csövet, miközben rozsda, malter és piszok hullik a fejünkre, szemünkbe. Végül sikerül egy tíz méternyi darabot a csatornából letörni,
amivel aztán a lányt le tudtuk piszkálni az égő mentőautóról. Hosszú szőke haja leégett, fehér köpenye és bőre egyformán feketére égett. Csak nyitott szeme és fogai fehérlettek. Fél óráig tartott, míg a két holttestet sikerült behúzni a sarok mögé. A vezető és a beteg bennégtek a kocsiban.

Ez a félóra olyan határtalan gyűlölettel töltött el, hogy ha hatalmamban lett volna, atombombát tudtam volna dobni Moszkvára. A csoport többi tagja is magánkívül volt tehetetlen dühében. Évtizedekig tartott megszabadulnom ettől a gyűlölettől, de ennek a lánynak a szörnyű halálát – azt, hogy egy gyermeket megégessenek, mint egy disznót – ezt soha sem fogom elfelejteni.

Mikor később sikerült továbbjutnom, Ágnesék lakására mentem, amit üresen találtam. A házmester érdeklődésemre szűkszavúan és kelletlenül válaszolt. Talán a karszalagom zavarta; úgy látszik, a régi rabszolga-reflexek máris működésbe léptek. Tőmondatokban beszélt:

– Elmentek.

– Mindenki?

– A fiú meg a lány.

– Melyik lány?

– A szőke.

Ezzel otthagyott, jelezve, hogy részéről a beszélgetés véget ért, ő azt befejezte. Tehát Judit és Gábor elment, Ágnes feltehetően még mindig a Balatonon van.

Most mit tegyek? Dél elmúlt, s nagyon éhes voltam. Közben hallani lehetett a környéken dúló harcok zaját. A Kilián laktanya, a Corvin köz és a Tűzoltó utca háromszögében még tartott a heves ellenállás. Hirtelen elhatároztam, hogy meglátogatom Angyal Pistáékat.

Az orosz tankok miatt nehezen tudtam csak átkelni a Rákóczi úton, onnan az Üllői útig könnyebb dolgom volt. A Tűzoltó utcánál a fülsiketítő csatazaj fogadott, a heves harcok miatt képtelenség volt az Üllői út túloldalára átjutni. Mellékutcákon lejutottam a Nagyvárad térre, s bementem az István kórházba. A portás elém állt:

– Ha van magánál fegyver, hagyja itt, bemenni csak fegyver nélkül lehet!

– Nincs fegyverem. Lehet itt valami ennivalót kapni?

– Menjen az alagsorba, ott a konyha. Talán maradt még valami az ebédből.

Közel két napja nem ettem, megpakoltam a tálcámat két nagy tányér levessel és fél tucat szelet kenyérrel. A pénztárnál elővettem a húszforintosomat:

– Mennyi lesz?

– Sok. – mosolygott a pénztárosnő.

– De tényleg.

– Ahogy maga kinéz, inkább én tartozom magának.

Itt sem tudtam elkölteni a huszast. Leültem és mohón falni kezdtem. Az ebédlőben rajtam kívül csak néhányan voltak. A szomszéd asztalnál egy fáradt tekintetű orvos a kávéját kevergette. Szemei karikásak, a keze annyira remegett, hogy a kávé egy részét a csészealjra lötyögtette. Egy másik orvos valamit jegyzetelt. A sarokban pedig két ápolónő egy takarítónővel beszélgetett. Közben megettem az első tányér levest, s áttértem a másodikra. A tele tányért beletettem az üresbe, hogy ne legyen olyan szembetűnő, mennyit eszem. Az ablakok remegtek a kinti lövöldözéstől, a kórház tele volt sebesültekkel, de az ebédlőben béke honolt. Nem gondoltam semmire, egyedül az evésre koncentráltam.

Mikor végeztem a második tányérral, maradt még két szelet kenyerem. Éppen a zsebembe akartam tömni, mikor megszólalt mellettem egy ismerős hang:

– Ez is egy kísérlet? Talán az emberi gyomor kapacitását próbálod megállapítani?

– Ni csak, a kávés ember! – vigyorogtam Angyal Pistára.

– Hogy haladnak a zsidó magyarok és a sváb magyarok közti összehasonlítási tanulmányaid? – kérdezte mosolyogva Pista, de nem válaszoltam.

– Mi van? – kérdezte most már komolyan.

– A tanulmánynak vége van. Nincs már sváb magyar, akivel össze tudnálak hasonlítani. Danner Jancsi halott.

Pista vállamra tette kezét, s hosszasan nézett maga elé.

– Nem jól állnak a dolgok.

Pista mellett állt parancsnoktársa, egy Olaf nevű fiatalember és egy Vaszilij nevű orosz. Nem tudtam meg, hogy ő kicsoda és hogy került közéjük, de barátjuk lévén nyilván a mi oldalunkon van. A körtéri harcokról érdeklődtek, én pedig a ferencvárosi helyzetről kérdeztem őket.

– Egyelőre kitartunk, jelenleg egy 48 órás fegyverszünetről tárgyalunk az oroszokkal. A helyről és az időpontról még tárgyalunk. Öt órakor megbeszéljük telefonon a részleteket, ezért vagyunk itt.

– Miért nem a garázsból telefonáltok nekik?

– Ott már nincs se telefon, se villany, se víz. Tönkrelőttek ott mindent. Most már bevetették a gránátvetőket is, sőt olykor már a levegőből is támadnak.

– Akkor most mi lesz? – kérdeztem.

Pista a földet nézte. – A Kilián laktanya hamarosan megadja magát. Akik az ottaniak közül tovább akarnak harcolni, azok majd hozzánk csatlakoznak. Rajtunk kívül már csak a Corvin köz, Csepel és Dunapentele tartják magukat, de mindenütt fogytán a lőszer. Nekünk is. Amellett az utca lakói már arra kérnek, hogy hagyjuk abba az ellenállást. Tisztességes fegyverszünetet szeretnénk kötni, ezért vagyunk most itt. Hogy mi történik öt óra után, majd meglátjuk, de addig is kenyérre van szükségünk. Nem te vagy az egyetlen, akinek jó étvágya van!

Amíg a telefonra vártak, a politikáról beszélgettünk. Pista elmondta, hogy hisz Kádár Jánosban. Szerinte Kádár a szovjetekkel nem a szociális berendezkedésük, hanem a totalitárius és imperialista magatartásuk miatt szállt vitába. Pista(3) reménykedett a fegyverszünet megvalósíthatóságában és azt tervezte, hogy a magyar nemzeti zászló mellé kitűzi majd a vörös és fekete zászlókat is. Sötétedni kezdett, mikor elbúcsúztam tőlük.

Közel négy órába telt, amíg gyalog megtettem a húsz kilométeres utat Kerepesre. Útközben a Hungária körúton néhány helyen még találkoztam fegyveres felkelőkkel, mások már feladták a reménytelen küzdelmet és hazafelé igyekeztek. Mátyásföld közelében olyan tankforgalommal találkoztam, amilyet csak világháborús filmekben láttam. Kilométeres tankoszlopok(5) követték egymást végeláthatatlan sorokban. Sokszor le kellett térnem az útról és szántóföldeken, réteken folytattam utamat, mielőtt biztonságosnak láttam visszatérni az országútra.

Már közel jártam Kerepeshez, amikor összetalálkoztam Poppe Kornéllal, szomszédunk fiával, aki szintén hazafelé igyekezett. A kihalt úton csak ritkán találkoztunk szembejövő emberekkel. Amikor mégis szembejöttek, szemükben ott lapult a félelem és amikor karszalagomat meglátták, lesütött szemmel mentek el mellettünk. Kornél úgy tett, mintha nem vette volna észre, de mielőtt beértünk Kerepesre, úgy döntött, hogy inkább a kertek alatt folytatja az útját.

Így egyedül értem haza. Időközben teljesen besötétedett. A kapuban Bukucs (6) üdvözölt a megszokott modorában, ami abból állt, hogy eszeveszetten ugrándozott, összevissza nyalt, majd hanyatt vetette magát, mintegy kérve, hogy vakarjam meg a hasát.

A konyhába lépve anyám elfojtott sikolyát hallottam, s Memi karjaiban találtam magam. Míg végigtapogatott, hogy nem vagyok-e megsérülve, Aptyi is megérkezett. Nem szólt semmit, csak hosszú ideig szorított magához. Én sem szóltam, de egy idő után, mint a rianó jég vagy a kitörni kész vulkán, hirtelen, hevesen megrohantak az érzelmek és ellenállhatatlanul kitört belőlem a zokogás.

Mikor mindnyájan lecsendesedtünk, Aptyi elcsukló hangon megszólalt:

– El kell menj!

Nem értettem. Mit jelentsen ez? Miért nem megyünk be a házba? Hol van Péter és Andris(7)?

Már kiértünk az utcára, amikor elmagyarázta:

– Nem alhatsz itthon. Reggel itt voltak a pufajkások és téged kerestek.

Átmentünk egyik szomszédunkhoz, Szabó bácsiékhoz, akivel meg volt már beszélve, hogy egy éjszakára náluk alhatok. Minden el volt tervezve. Memi ennivalót és tiszta fehérneműt csomagolt és értésemre adta, hogy minél kevesebb időt töltök Kerepesen, annál jobb. Szabóék nagyon kedvesek voltak, de nehezen palástolták félelmüket, mert tudták, hogy miattam bajba keveredhetnek.

Szüleim még egy ideig velem maradtak. Elmondtuk egymásnak az utóbbi napok eseményeit, s meggyőződésünk ellenére kölcsönösen bíztattuk egymást a jövőt illetően. Éjfélkor hazaküldtem őket azzal, hogy másnap hajnalban indulok Budapestre.

Csúnya, borongós reggelre ébredtem. Öltözködés közben észrevettem, hogy hiányzik a karszalagom. Nyilván anyám műve volt, s talán jobb is így, mivel magamtól valószínűleg nem vettem volna le, viszont könnyen bajba juthattam volna miatta.

Hosszú volt az út Pestig. A város határában már hallatszott a lövések zaja, ami annyit jelentett, hogy Angyal Pistáék fegyverszüneti tárgyalásai nem jártak sikerrel. Az amúgy is borús eget a felszálló lőporfüst még sötétebbé festette. Az egész Ferencvárost befedte ez a szomorú, sötét égbolt.

Lábaim gondolkozás nélkül vittek a Műegyetem kettes kapujához. Csak amikor odaértem, akkor tudatosult bennem, hogy ez már nem az én egyetemem; a kaput orosz katonák és pufajkások őrizték. A kapun kívül is mindenütt orosz tankok álltak. A kerítés mellett megpillantottam Nagy Zsigát, a mezőgépészek MEFESZ szervezetének egyik vezetőjét. Ő is ugyanolyan meglepetéssel nézte a kaput, mint én. Intettem neki, s átmentünk az utca túloldalára.

– Mi újság? – kérdeztem.

– A pufajkások a szüleimnél kerestek. Szerencsére le tudtam lépni a hátsó ajtón -válaszolta.

– Dettó. Most mit csináljunk?

– Fogalmam sincs, de csináljuk együtt – ajánlotta.

Egy ideig céltalanul barangoltunk a városban. Mielőtt tovább mentünk, minden utcasaroknál körülnéztünk, nincsenek-e oroszok a közelben, mert Zsiga hallotta, hogy legújabban a fiatalokat összefogják az utcákon és a Szovjetunióba deportálják őket (8).

Mikor beesteledett, találtunk egy kiégett autóbuszt a Karinthy utcában, s abban berendezkedtünk az éjszakára. Az utcán találtunk egy félig megégett matracot, így aránylag kényelmesen alhattunk.

A következő napok eseményei összefolynak emlékezetemben: állandó bujkálás az oroszok és a pufajkások elől; céltalan csavargás, élelem és tisztálkodási lehetőségek keresése. Emellett persze igyekeztünk elkerülni rokonainkat és általában azokat a helyeket, ahol a pufajkások kereshetnének.

Mindennapi kenyerünkről a szovjet hadsereg gondoskodott. Egy katonai teherautó naponta kora reggel a Karinthy utcán haladt el a kenyérszállítmányával. Ahogy befordult a Budafoki útra, lelassult, ami legtöbbször elég volt nekem, aki jó futó voltam, hogy felugorjak rá és leemeljek egy veknit. Amikor sikerült, azon a napon nem maradtunk éhen.

Egy idő után felvettük a kapcsolatot a még létező ellenállási csoportokkal. Ezek immár nem fegyverrel, hanem sokszorosítógéppel próbáltak harcolni a kádári bábkormány ellen. A MEFESZ központja a volt piarista gimnázium pesti épületében működött. Néhány napot ott töltöttünk, ezalatt röplapokat sokszorosítottunk és terjesztettünk. Ezek a röplapok általános sztrájkot hirdettek és követelték a szovjet csapatok kivonását. A munkát többek között Gömöri Gyurka (9) irányította, több röplapnak ő is volt a szerzője.

A kezdeti zűrzavaros időkben a pufajkások és a plakátragasztók macska-egér játéka úgy zajlott, hogy a röplapokat, amiket kora reggel felragasztottunk, ők délutánra letépték. Másnap minden kezdődött elölről, s ez így ment, amíg fel nem göngyölték a sokszorosító csoportjainkat. A házfalakon mindenütt ott vannak a „Ruszkik haza!” feliratok, azokat nehezebb eltávolítani.

Sík Igorral is összefutottunk. Apja a Kádár-féle bábkormány külügyminisztere és egyben ENSZ-képviselője lett, de Igor velünk maradt. Orosznyelvű rövidhullámú rádióműsorában igyekezett felvilágosítani a szovjet katonákat, hogy nem a Szuezi csatornánál vannak s nem imperialistákkal meg izraeliekkel harcolnak, hanem magyarokat igáznak le.

November 9-én, pénteken MEFESZ-gyűlést tartottunk a budai Várban lévő diákszálláson. Zsigát és engem bíztak meg, hogy kapcsolatot teremtsünk a Nagybudapesti Munkástanáccsal. Mikor a diákszálló igazgatója, egy Kutassi nevű tanársegéd megtudta, hogy még mindig a kiégett autóbuszban lakunk, hamis igazolványt állított ki nekünk és így attól kezdve a kollégiumban igazi ágyban alhattunk megint.

Mint a MEFESZ delegáltja vettem részt november 14-én a Nagybudapesti Munkástanácsnak az Egyesült Izzóban megrendezett gyűlésén, ahol Rácz Sándort (10) elnökké választották. Sándor mélyen vallásos 23 éves parasztfiú volt. Igazi vezéregyéniség, hazafias és bátor, olyan, aki tudja, hogy a vezető dolga nem a közvélemény követése, hanem annak formálása, irányítása. Sándor a gyár körül fegyveres őrséget állított. Oroszokat nem engedett be és azok nem is próbáltak bejutni. Meghirdette az általános sztrájkot és tárgyalásokat kezdett a tényleges hatalmat birtokló szovjet városparancsnoksággal. Tudatában volt, hogy történelmi felelősség terheli tetteiért. Ami leginkább megkapott benne, az az igazságába vetett mély hite és a lelkierő, amivel kitartott elvei mellett.

Az utolsó MEFESZ vezetőségi ülés, amin részt vettem, szombaton, november 17-én volt egy Virányos úti elhagyott ávós villában. A gyűlésen megtudtuk, hogy az előző nap folyamán Pesten többszáz embert letartóztattak, köztük barátomat, Angyal Pistát is. A MEFESZ gyűlés egyik résztvevője, a Semmelweis Orvos-

Rácz Sándor, az országos munkástanácsok elnöke 1990-ben

tudományi egyetem küldötte, Jankó Béla (11) felvetette, hogy most már többet tudnánk tenni Magyarországért, ha Nyugatra mennénk és onnan folytatnánk munkánkat. Felhatalmazást kért és kapott, hogy külföldön képviselje a MEFESZ-t.

A delegátusoknak körülbelül fele – engem is beleértve – a MEFESZ feloszlatása és a nyugatra menekülés ellen szavazott. A többiek úgy érezték, hogy a további ellenállás kilátástalan, s nincs értelme a MEFESZ itthoni további működésének. A késő éjszakába nyúló vita nem hozott eredményt, így Zsigával éjfél felé visszamentünk a diákszállóba. Másnap megtudtuk, hogy azokat, akik az éjszakára a villában maradtak, egytől-egyig letartóztatták. Így történt, hogy november 18-án, vasárnap a MEFESZ vezetőinek többsége vagy börtönben volt, vagy útban Ausztria felé.

Amíg én a Hess András téri kollégiumban rejtőztem, Mindszenthy bíboros az amerikai konzulátuson talált menedéket, Nagy Imrét és a törvényes kormány több tagját pedig a jugoszláv nagykövetség vette védelme alá. November 21-én Kádár írásban garantálta Nagyék biztonságát, ha elhagyják a nagykövetséget. Amikor ez másnap megtörtént, a Nagy Imréékért küldött autóbuszt szovjet katonák vették körül, leparancsolták a buszról az őket kísérő jugoszláv tisztviselőket, s az egész csoportot Romániába (12) szállították. Később Nagy Imre követte hős elődeinek, Batthyány Lajosnak (13) és Teleki Pálnak (14) sorsát.

November 22-én, csütörtökön este Aptyi rám talált. Ő már egy hete keresett, tűvé tette értem az egész várost. Aptyi eleinte a Szabad Európa rádió adásait figyelte, ahol rendszeresen közölték a sikeresen Ausztriába érkezettek neveit. A nevek közt volt néhány rokonunké is, de az enyémet nem hallotta. Ekkor végigjárta az összes budapesti rokonunkat, keresett a Műegyetemen is, míg végre megtalált a budavári kollégiumban.

Elmondta, hogy otthon a pufajkások többször is kerestek és az egyetemen is. – Tudják, hogy azonos vagy Öcsivel, aki Mariánnal dolgozott. Lehet, hogy egy per készül a Marián-csoport ellen. A nyomodban vannak, azonnal menned kell!

Valószínűleg nagyon ijedt és megdöbbent arcot vágtam, mert elfordult, de mégegyszer elmondta: – Menned kell!

Életemben soha nem mondtam ellent apámnak, eszembe sem jutott, hogy ez egyáltalán lehetséges, most mégis azt tettem: – Nem tehetem meg, Aptyi. Légy szíves, ne kényszeríts!

Szemeiben könnyek csillogtak. – Nem élném túl, ha elfognának. Péterrel együtt el kell mennetek!

– De én nem akarok idegenként élni. Nem tudnék sehol megszokni.

Sokáig nézett rám. Lassan megrázta a fejét, s miközben könnyek gördültek végig napbarnította arcán, a szavakkal küszködve ennyit mondott: – Majd megmondom, mikor és hol találkozzatok.

Péntek, november 23.-a szomorú nap volt. Tudtam, hogy engedelmeskednem kell apámnak, mégis reméltem, hogy meggondolja magát. Egész nap a vár szűk utcáin barangoltam, ahol minden kőnek történelme van, s minden ablak egy nép szomorú történelmének szemtanúja.

Mikor visszaérkeztem a diákotthonba, Apám kézzel írt üzenete várt: „Holnap reggel 9 órakor várunk Péterrel a Kelenföldi pályaudvaron.”

Elállt a lélegzetem. Most mit csináljak? Tanácstalan voltam. Először Ágnessel akartam beszélni. Egy órába telt, míg lakásukhoz értem, de az most is üres volt. Céltalanul ténferegtem az utcákon, s hirtelen elhatározással bementem egy templomba. A félhomályban leültem egy padra, s gondolataimba mélyedtem. Egyszer csak egy idős pap lépett ki a gyóntatószékből és megszólított:

– Beszélgetni szeretne?

Betessékelt a gyóntatószékbe. Idős ember volt, aki láthatólag nem volt meglepve, hogy olyasvalakivel találkozik, akit nehéz szóra bírni. Nyilván azt hitte, hogy gyónni jöttem, de én nem a bűneimről akartam beszélni, hanem tanácsot szerettem volna kérni.

Szótlanságomat úgy értelmezte, hogy súlyos bűn nyomhatja lelkemet, s vigasztalni próbált: – Tudja fiam, ha valaki a hazáját védi és harc közben embert öl, akkor ezt, mint katona teszi és az egyház nem ítéli el a katonákat. A szabadságharcosok is családjukat, hazájukat védik az agresszorok ellen és így nincs választásuk.

Az öreg pap még tovább beszélt, de mondókája elszállt a fülem mellett, eszem egészen máshol járt. Ő aztán megáldott és feloldozott. Én meg elmentem anélkül, hogy egy szót is szóltam volna a dilemmámról.

Este képtelen voltam elaludni, egész éjjel hánykolódtam. Másnap, szombaton, november 24-én a meghatározott időben ott voltam a kelenföldi pályaudvaron. A pályaudvar megbolygatott méhkas képét mutatta. Olyan volt, mint a háborús filmekben: búcsúzó családtagok, síró anyák, zord, gondterhelt arcú apák. Pétert hamar megtaláltam; csak Aptyi volt vele. – Anyádnak túl sok lett volna – mondta magyarázatként.

Nem tudom leírni a búcsúzás részleteit; azokra egyszerűen nincs kifejezés. Péterrel együtt sokáig néztük a vonatablakon át az egyre kisebb fehér foltot, Aptyi zsebkendőjét, amivel utánunk integetett, míg el nem tűnt a szemünk elöl (4).

Magyaróvárig eseménytelen volt az út. Legtöbb utastársunk szintén Ausztriába tartott, s ebből nem is csinált titkot. Oroszok és pufajkások nem voltak a vonaton. Ők ekkor azért még nagyobb biztonságban érezték magukat tankjaikban.

Sötétedni kezdett, amikor Óváron leszálltunk a vonatról. Már nem emlékszem, hogy a vonat csak addig ment-e, vagy valami okból nem mertünk tovább utazni a határ felé. A pufajkások még nem jelentek meg a városban, de a főtéren orosz tankok állomásoztak. Toronynyílásuk zárva volt, úgy látszik, még nem mertek előbújni.

A határ felé vezető út tele volt menekültekkel. Mi is csatlakoztunk a menethez. Mehettünk vagy tíz kilométert, amikor sötét alakokat láttunk felénk közeledni. Meggyorsítottuk lépteinket, de ők egyre közelebb kerültek hozzánk. Végül, bár nem tudhattuk, nem aknamező van-e előttünk, futásnak eredtünk. Ekkor bégetést hallottunk és csak ekkor vettük észre, hogy birkacsorda futott felénk és az vesz most körül minket. Egy pásztorfiú futott utánunk, s őt követték a birkák. A pásztorfiútól megkérdeztük, jó irányban haladunk-e. Ő elmondta, hogy már sok csoportot segített át a határon, s az emberek hálából neki adták maradék forintjaikat.

Zsebembe nyúltam s előhalásztam a sok kalandot megélt s elkölthetetlennek bizonyult húszforintosomat. Odaadtam neki azt, amit egy dicsőséges és felejthetetlen hónapon át senki el nem fogadott.

A határ túloldalán a szénakazlak a béke illatát árasztották. A friss széna puha ágyat kínált és egyben biztosította az első nyugodt álmot egy szomorúan mozgalmas hónap után. Átadtam magam az alvásnak, titokban azt remélve, hogy soha többé fel nem ébredek.

LÁBJEGYZETEK:

1 Lacit a legutóbbi időkig akkor láttam utoljára. Az 1970-es években hallottam, hogy utasszállító pilóta lett Svájcban, majd később, hogy az ő egyik unokahúga hozzáment az én egyik unokaöcsémhez. Aztán 1997-ben végre viszontláttuk egymást egy szilveszteri partin. Semmit nem változott.

2 Ekkor láttam a Tóth lányokat utoljára, noha évtizedekkel később, amikor a Yale-en tanítottam, egy magyar diák azt kérdezte tőlem, hogy én vagyok-e az a Lipták Béla, akiről a nagynénjei meséltek.

3 Ekkor láttam Angyal Pistát utoljára. Őt 1956. november 16-án elfogták és halálra ítélték. Egy cellába került Mécs Imrével (Műszaki Egyetembeli barátommal, akit úgyszintén halálra ítéltek, de életben maradt). Azt írta a börtönben: „1848-ban a magyarok a világszabadságért harcoltak és haltak meg. Mi most az ő nyomdokaikat követjük. Ez a harcunk az egész emberiség jövőjét meghatározhatja. Megtiszteltetés ilyen nemzet fiának lenni. Örülök, hogy magyarnak születtem, és ha újra kellene élnem az életemet, pontosan úgy élnék, ahogy eddig tettem.” Amikor Pistát 1958. december 1-én az akasztófához vitték, kitépte személyi igazolványából a fényképet, és ennek az útlevél méretű kis képnek azt írta ceruzával a hátoldalára: „Éljen a szabad Magyarország!” Aztán odaadta azt Mécs Imrének. Becslések szerint a forradalom alatt körülbelül 15.000 magyar vett részt a tényleges harcokban, és ezekből 2700 halt hősihalált. A forradalom utáni megtorlásban volt 289 akasztás, bebörtönzés és az országon belüli kitelepítés. Ezen felül mintegy 40.000 embert Kazahsztánba deportáltak és a menekülések révén az ország elveszitette lakosságának legtanultabb 2-3 százalékát.

4 A mi családi bibliánkba főként születések, házasságkötések és temetések vannak beírva. Egy kivétel van csak, ami így szól: „Az én két kisfiam, Péterke és Öcsike – miután végigharcolta 1956 hősi szabadságharcát – november 24-én, más választása nem lévén, elmenekült az orosz rémuralom elöl, és Ausztriába szökött.”

5 Később olvastam az újságokban, hogy a szovjetek 2600 tankot vetettek be a második invázió során.

6 Ekkor láttam hű kutyámat és jó barátomat, Bukucsot utoljára, őt, akivel olyan sok vidám napot töltöttem az erdőben. Miután elmentem, megérzett valamit, többet nem volt hajlandó enni, és elpusztult.

7 Andris öcsém tizenhat éves volt a forradalom idején. Mivel ez alatt az egy hónap alatt csak kétszer mentem el Kerepesre, nemigen láttam. Utóbb megtudtam, hogy osztálytársaival egy budapesti épületről leszedték a nagy vörös csillagot, és eközben egyik barátja lezuhant, s meghalt.

A forradalom után öcsém befejezte tanulmányait (gépészmérnöki doktori fokozattal végzett), és elvette Wekerle Zsókát, Nagy Imre titkárnőjének bájos, szőke lányát. A budapesti távfűtőművek műszaki igazgatója lett. Zsókának és Andrisnak két szép lánya született, Noémi és Timea, ma pedig mint négy unoka boldog nagyszülei élnek a szabad Magyarországon.

8 Egyes jelentések szerint mintegy negyvenezer fiatalt deportáltak a Szovjetunióba. Ezek a jelentések azt állítják, hogy ők végül a Kazahsztáni Szovjet Köztársaságban kötöttek ki, és a mai napig nem lettek hazatelepítve.

9 Harminc évvel később Angliában, a cambridge-i egyetemen futottam össze Gömöri Gyurkával; lengyel irodalmat tanított ott.

10 Később, ugyanúgy, mint korábban Maléter tábornokot, úgy Rácz Sándort is egy csapdául állított megbeszélésen letartóztatták, és életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. 1999-ben Göncz Árpádtól, az akkori magyar köztársasági elnöktől 1956-os tevékenységének elismeréséül megkapta a Nagy Imre-emléktáblát. (Én is részesültem ebben az elismerésben.) Sándor Magyarországon él, távol tartja magát a politikától, és a nép jól megérdemelt tiszteletének örvend.

11 Jankó Béla később a Union of Free Hungarian Students (UFHS = Szabad Magyar Egyetemisták Szövetsége) első nemzetközi elnöke lett Genfben. Azok a magyar diákok, akik az Egyesült Államokba jöttek, szintén alakítottak egy szervezetet a Bard College-on, az American-Hungarian Student Associationt (ASHA-t), és 1956 decemberében engem választottak meg annak első elnökéül.

12 A szovjetek részben azért választották Romániát, mert az egyik legmegbízhatóbb csatlósuk volt, de azért is, mert az első világháború után Románia Magyarország rovására a kétszeresére növelte területét, és ez magyarellenes érzéseket szült náluk. (Utáljuk azt, akit kiraboltunk.) A szovjetek, miután a törvényes magyar kormány tagjait letartóztatták, hosszú ideig kihallgatásoknak vetették alá őket, majd egy koncepciós per következett. A kormány mindegyik tagja végig kitartott ártatlansága mellett, és bátran egy semleges nép elleni agresszióval vádolták a szovjeteket. Az egyik minisztert, Losonczy Gézát erőszakos táplálással megölték (perforálódott tüdejébe ételt pumpáltak) a börtönben. Szilágyi Józsefet 1958 áprilisában felakasztották, majd 1958. június 16-án Nagy Imrével, Maléter Pállal és Gimes Miklóssal is ugyanezt tették. A kormány többi tagja enyhébb büntetést kapott, és 1963-ban végül szabadlábra helyezték őket.

13 Amikor a magyar országgyűlés 1849 áprilisában bejelentette, hogy Magyarország független köztársaság, Batthyány Lajos lett a miniszterelnök, Kossuth Lajost pedig 1849. április 14.-én kormányzó elnökké választják. Magyarország Világosnál letette az ít az orosz és osztrák egyesített haderő előtt. A kapituláció után az osztrákok felakasztották Batthyány Lajost.

14 Teleki Pál (1879-1941) volt Magyarország miniszterelnöke, amikor 1941-ben kétségtelenné vált, hogy a németek rákényszerítik Magyarországot Jugoszlávia lerohanására. Tudta, hogy ezzel a tragikus lépéssel országa a rossz oldalon lép be a második világháborúba. Miután ezt elkerülni már nem volt lehetséges és nem talált kiutat, agyonlőtte magát.

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx

The Last 18 Days (November 7 -24, 1956)

I feel a kick in my foot. I wake up, look around and things begin to slowly come back. Lacika is on my left, Ili on my right, but I don't see Gyuszi Perr or Imre Majoross and it seems that we are fewer now, than a minute ago, when I closed my eye. Down around the professor’s desk, the guards are snoring. Up, at the other end of the lecture hall, the entrance door is open. ”The guards are dead drunk! This is the time to get out!” – whispers Lacika.

We rise very slowly and tiptoe up to the open door. All we hear is the snoring, as we quietly make our way through the dark corridor. The night is very dark as we walk down to the basement and exit the building through the back door of the gymnasium. There are no Russians to be seen, but we are playing it safe anyway. We stay in the dark, sneaking from bush to bush. On Budafoki Street, Lacika bids us farewell1.

Ili and her sister rented a room nearby. They asked me to walk them home. When I agreed, they hooked into my arms as we strolled through the dark and empty streets in the first glimmer of dawn on this Wednesday, the 7th of November. In the room, I see only one double bed. ”So, how will we do this?” – I ask and they reply in unison: ”I will sleep in the easy chair.” So I take off my boot, jacket and hit the bed. I don't know what happened next. All I remember, that during the night, when I was turning around, I touched Ili. Her body felt tense, but I could have imagined all that.

In any case, when I woke up the next morning, we were all in the same bed, we had plenty of space, it was warm and cozy. They had no food, so breakfast was out of the ques­tion, and with the girls watching I did not feel like washing myself, so I said farewell and left (2).

It was mid-morning on this Wednesday, the 7th of Novem­ber. One could hear bursts of gunfire from the Pest side of the Danube. Here, on the Buda side, all is quiet. It feels strange that the submachine-gun is not pulling on my right shoulder. I got so used to the gun, that I feel incomplete without it. I still have my tricolor armband. The streets are empty, there is no traffic. This is a workday, when nobody works.

I walk over the empty Freedom Bridge. The Russian tanks sta­tioned at the bridgehead pay no attention to me. I am walking over to the Pest side to visit Ágnes. The burned out houses and the burned out tanks are still smoking and unburied corpses are everywhere. I see the remains of a Russian soldier in the hatchway of a burned out tank. His clothing has burned away and his body shrank to the size of a baby. The Russian tanks have occupied the main Avenues, but have not entered the side streets. One can not see the Russian soldiers, they feel safer inside their tanks.

On Rákoczi Street I see a Russian opening the escape hatch on his tank and sticking his head out. In a couple of sec­onds, a burst of gunfire is the answer. It comes from one of the roofs. The Russian head disappears and the three tanks aim their cannons at the roof, where the fire came from.

Because of the fighting on Rákoczi Street, I go over to a parallel street, named Wesselényi Street. I am walking toward Elizabeth Boule­vard and reach the corner of Akácfa Street. I hear firing and one of the bullets hits the wall behind me. I suspect that the bullet was intended for me. There must be ÁVH snipers in the area. Now, with the Russian tanks all over, these brave souls once again dare to be sniping at the freedom fighters and the members of the National Guard. For a second, I consider removing my tricolor arm-band, but I can not make myself to do it, so I just proceed a bit more carefully. I try to flatten myself against the walls of the buildings. As I advance on Wesselényi Street and approach­ the Kertész Street corner, I see a Russian tank at the entrance of Wesselényi Street into Elizabeth Boule­vard. The tank cannon has been lowered and it is pointing into Wesselényi Street.

As I am carefully lurking forward, I see a group of about ten people. They are unarmed, older workers, standing in the protection of the Kertész Street corner. They were hoping to cross the Boulevard, but did not dare to, because of this tank. As I reach them, I hear the siren of an ambu­lance. It is coming from behind me. As I turn, I see a mini-van with a large Red Cross flag completely covering it’s roof. As the driver notices the tank, the car slows down.

A blond nurse is sitting next to the driver, she is leaning forward, staring at the tank. In the back, there is a wounded man on a stretcher. It was when the car has passed the Akácfa Street corner, that the tank cannon shivered and suddenly something black emerges from the barrel, fol­lowed by flames and smoke. By the time I hear the blast, the Red Cross car has reached our corner. The explosion is deafening, the left half of the car is crumpled, like a sardine can, when hit by a hammer. The driver has disappeared. We stare at the burning wreckage, we are frozen by shock and fear.

Now the blond nurse tries to free herself, she opens the door on the right and stumbles out. She is in the middle of the street, facing the tank, she is about 10-15 yards from us, but we are protected by the corner of the building while she is totally ex­posed. Now, she stands up. She is not more than 18. She is starting to move toward the wounded man in the burning ambulance, when the tank machine-gun fires. The girl is hit. She loses her balance and falls onto the hood of the burning car. I can hear the burning of her hair, I can see her skin getting darker. I bit my lips. I taste blood in my mouth. Now a bald worker picks up the garbage can and holding it in front of him runs out into the street. There comes another burst of machine-gun fire, and he is moaning in a pool of blood. The garbage can is full of holes, the bullets went through it as if it was tinfoil.

Now, somebody starts pulling on the waterspout, which is running down the side of the building. Our frozen, para­lyzed group suddenly comes to life and like frenzied mad­man, we are all tearing at the rain pipe. Our hands are bleeding, we push and step on each other, rust and plaster is falling into our eyes, our clothing is torn, but eventually the pipe begins to give and our frantic effort pays off. Now, we have a 10-15 yard long pipe with which we can pull the girl from the burning car. Her long, blond hair is gone, her white smock is dark, so is her skin. Only her open eyes and her teeth are white. It took about a half an hour to pull the two dead bodies into the protection of the street corner. The driver and the patient, both burned in the car. The tank's machine-gun kept firing throughout this frenzied effort.

These 30 minutes filled me with such intense hatred, that I could have dropped the atomic bomb on Moscow. The people in my group look like madman. It took decades to get rid of this terrible feeling, but to forget that girl, to forget the senselessness of a child being roasted like a pig, that, I can not forget and never will.

It took some effort to cross the Boulevard, but finally I succeeded. I found nobody at home in Ágnes' apartment. When I ask the superintendent, he is not communicative at all. It must be my armband that scares him. The old slave reflexes are already returning. His answers could not be shorter: ”They left for Austria.” – he says. ”Who is they?” ”The boy and the girl.” ”Which girl?” ”The blond one.” – he answers and walks away, indicating that the discussion is over. So Judit and Gábor have left and Ágnes is probably at Lake Balaton.

What do I do now? It is past noon. I am getting very hungry. I also hear the intense fighting which is still raging around the triangle of the Kilian Barracks, Corvin Plaza and Tüzoló Street. I start walking in that direction, toward the south. I stay to the east of the Main Boulevard, which is bumper-to-bumper with Russian tanks. It takes some effort to cross Rákoczi Street. After that, the thunder intensifies. I not only hear the roar of tank cannons, but also hear the scream of mine-throwers and the Russian aircraft overhead. My progress is slow, I am hoping to reach Pista Angyal's group in Tüzoltó Street, but when I get near, I find, that crossing ÜllÞi Street is impossible. The street is full of tanks and they fire at anything that moves. So I stay in the side streets and eventually reach István Hospital on Nagyvárad Square.

”You can not enter with arms, you have to leave all your arms here!” – says the porter. ”That will be easy, since I have none. Where do I get something to eat?” – I ask in return. ”Go to the cafeteria in the basement, they probably have some soup, left over from lunch.”

It is 2 or 3 PM on this ugly, ugly Wednesday. I get a tray, get my 20 forints ready and load the plate with two bowls of soup and a half dozen big slices of bread. I have not eaten in nearly two days, so I'm ready for a feast. ”How much is that?” – I ask the fat lady. ”It's a lot.” – she answers smiling. ”But how much money do I owe you?” – I ask again. ”Looking at you, it is I, who proba­bly owes you a lot!” – she replies and waves me on. ”I just can't get rid of this 20 forint bill!” – I complain jokingly, and settle down to stuff myself.

The cafeteria is mostly empty. A doctor with black-ringed eyes is drinking espresso coffee at the next table. His hands tremble as he stirs the coffee. Another doctor is copying a list or something, while two nurses are standing in the corner, talking to a cleaning lady. So I get down to some serious eating. When I have finished the first bowl, I put the second soup-plate into the empty one, so I do not over-advertise my appetite. The windows are trembling from the detona­tions, the hospital is overflow­ing with the wounded, yet the cafeteria is peaceful and my mind is blank, I concentrate on eating.

When I am done with the two bowls of soup, I still have two slices of bread left. I am in the process of stuffing them into the side pocket of my corduroy jacket, when I hear a familiar voice: ”Is this another test of yours? Are you testing the limits of the holding capacity of the human stomach?” ”If it is not the coffee-man!?” – I say with a happy grin, looking at Pista Angyal. ”So, how are you progressing with your comparative study of the Jewish-Hungarian and German-Hungarian characters?” – he asks. He is also grinning, but I do not answer. Pista, now looks at me very seriously and asks: ”What is it?”

”The test is over! There is no German-Hungarian to compare you with. Jancsi Danner is dead!” – I say this, almost shouting. He puts his hand on my shoulder and after a long, long while, he mumbles to no one in particular: ”It does not look good, does it?” Pista is with his co-commander, a fellow named Olaf, and a Russian called Vaszil. It is not clear who this Vaszil is, although they seem to be good friends and he seems to be on our side. They ask me about the defense of Móricz Square and I ask them about their prospects here in the IXth district.

”We are holding our own, and are trying to arrange a 48 hour cease-fire with the Russians. They agreed to a meeting and supposedly we will learn the time and place for the meeting at 5 PM. This is why we are here. We are waiting for that call.”

”Why can't you call from your garage?” – I ask. ”Oh, they have pulverized us by bombs and cannon fire. We have no telephone, no electrici­ty, no water, nothing. They are lobbing land grenades at us and are now attacking from the air also.” ”So what is next?” – I come to the bottom line.

Pista looks at the floor, then at Olaf, before answering: ”The Kilian Barrack is in the process of giving up, their defenders, the ones with some heart left, are now joining us. Only Corvin Plaza, Csepel Island and Stalin City are still holding out. They too are running low on ammunition. The civilians in the IXth district are begging us to give up. This is why we are here. We want to arrange an honorable cease-fire with the Rus­sians. We will try to do that at 5 PM. After that, we'll either talk or fight on, but before either, we will have to get some bread. You are not the only one with big appetites you know!”

While Pista, Olaf and Vaszil are waiting for the tele­phone call, the two of us talk some more. Pista tells me that he has faith in János Kádár. Pista thinks that he is a Commu­nist, who's quarrel with the Russians is not so much about their social model, but about their totalitarian methods and their occupa­tion of other people's countries. He is very optimistic about the cease-fire and is planning to put up a red (and a black) flag, next to the Hungarian tricolor, on their building. It was nearing 5 PM, when I said farewell to them3.

Kerepes is 20 kilometers (12.5 miles) from Budapest. It took me 3-4 hours to walk home on this Wednesday. On Hungaria Boulevard, some pockets of freedom fighters were still holding out, while others have given up and are walking home. As I am approaching the Russian airport at Mátyás­föld, the road looks like a scene from the Second World War. I did not realize that there were so many tanks in the whole world4. Each tank column is a mile long and they just keep coming, one after the other. On my way home, whenever I hear fighting, I detour into the cornfields and return to the road, when it seems safe to do so.

Kornél Poppe, our neighbor's son is also on his way home, so we walk togeth­er. There are no Hungarian vehicles on the road. The few pedestrians we meet look scared, when they notice my arm-band and don't dare to look me in the eye. Kornél acts like if he did not notice it, but when we get to the outskirts of our village, decides to take a back road. So I walk home alone. It is dark. As I reach the gate, Bukucs, my young German Shepherd, goes out of his mind with excitement. He is licking me and climbing all over me and than alternatively is lying down on his back, showing his tummy. This is his sign of ultimate submission5.

I hear a suppressed scream and see Memi running toward me. She is checking me over for wounds, when Aptyi arrives. He just takes me in his arms and holds me. Does not say anything, and after a while, like ice melting or like a volcano building up pressure for eruption, I begin to feel this ava­lanche of emotion, which I can no longer control and I burst out into uncontrollable sobbing and tears.

When we finally straighten out, Aptyi's voice is choked. He turns in the direction, which I have come from and says: ”Well, it's time to go.” I have no idea what he means, why are we not going into the house? We are already out on the road, when he explains: ”This morning, the house was searched by the ÁVH. The Pufajk«s were looking for you. So you can not sleep here!”

We are on our way to one of our neighbors, Szabó b«csi (uncle Szabó). I will sleep there. They have planned out everything. Memi has packed some food, got me clean underwear and without saying it in so many words, lets me know, that the less time I spend in Kerepes, the better it will be. The Szabós are very nice, they try very hard not to show that they hate the idea of my being in their house. But it is obvious, that they are scared stiff. I get their best room. The three of us, we sit there for a couple of hours, talking without saying anything that the other doesn't know. We are trying to reassure each other, without knowing, how that could possibly be done. Around midnight, I ask them to go home, and tell them, that I will leave early in the morning.

I wake to another ugly day on this 8th day of November. As I am dressing, I notice that my armband has disap­peared. This is my mother's style. On the other hand, it might be better this way, because I would have not taken it off on my own, and wearing it, would be an invitation for immediate arrest.

It is a long walk back to Budapest. When I reach the city, I can tell form the blasts, that Pista Angyal did not get his cease-fire from the Russians. The cannon fire and the explosions are unceasing. This is a cludy Thursday anyway, but it is even darker, because the whole IXth District is covered in smoke. Pista Angyal and the boys at the Corvin are putting up quite a fight.

I let my feet do the thinking and they get me to gate #2 of the Technical University. Only when I get there, do I realize that my home base is gone. Russian soldiers and Pufajk«s are standing at the gate. Russian tanks are every­where. In spite of that, I can't help to get even closer and finally I see a familiar face. It is that of Zsiga Nagy, one of the MEFESZ leaders of the Agro-Technical University. He is approach­ing the gate from the opposite direc­tion. His expression is the same as mine. When he gets closer, I shake my head and point to the other side of the street. He under­stands and follows me there.

”So, what is happening?” – I ask him. ”The Pufajkas paid my parents a visit, and I took off through the back door.” – he replies. ”Well, that is my story too. So what do we do?” ”Well, whatever it is, let's do it together.” – he replies. After that we did a lot of walking. At each street corner, before proceeding, we would stop and check for Russian patrols. Zsiga heard that the Russians are deporting to the Ukraine all those young people, whom they catch on the streets. As night falls, we see a burned-out bus on Karinthy Street, and decide to make it our bedroom. I empty a couple of garbage cans onto the floor to provide some soft cover. My beautiful corduroy jacket ac­quires yet another layer of dirt and yet another night, the night of the 8th of November passes.

The events of the days that follow are no longer distinct in my mind. They merge together into a couple of weeks of hopeless hiding, depressed wandering and avoid­ing all the places where the Pufajk«s might expect us to go. In the early morning of each day, a Russian truck passes down Karinthy Street, bringing bread to their troops. It has to make a sharp turn onto Budafoki Street. Therefore it slows down there. I am a good runner. Even in boots, I can catch it on most mornings. So on the days, when I do, we have something to eat.

As the days pass, we make contact with the remaining centers of resistance. Now the MEFESZ activity is directed from the Pest side of the Danube, from the building of the old Piarist gymnasium. So we spend a few days there, printing and distributing leaflets, which call for a general strike and which demand the withdrawal of the Soviet troops. The city is full of epigraphs reading: “Ruszkik haza!” (Russians go home!)

What we post in the morning, the Pufajkas rip off by the afternoon. Gyurka Gömöri (6) is one of the leaders here, he wrote several of the handbills.

We also ran into Igor Sík. His father is back as the foreign minister of Kádár’s puppet regime and often also acts as Hungary's UN representative. Igor is still doing his Russian lan­guage, short wave radio broadcasts in which he is explaining to these troops, that they are not at the Suez Canal and they are not fighting Israelis or Nazis, but are oppress­ing Hungarians.

On Friday, the 9th of November, we held a MEFESZ meeting in the student dormitory in the Castle. The meeting appointed us (Zsiga and I) to maintain contact with the Revolutionary Workers Council of Budapest. When the director of the dormitory, a fellow named Kutassi, heard, that we are living in a burned out bus, he forged some documents and for a week of so, we had our own beds in his dormitory.

On the 14th of November, I participated in the meeting at United Izzó, which elected Sándor Rácz as the president of all the Revolutionary Workers Councils of Budapest. Sándor was a deeply religious, 23 years old peasant boy. He was also a born leader. He was patriotic, brave and most importantly, he understood that the job of a real leader is not to follow public opinion, but to lead it. He has stationed armed guards around the factory. No Russians were allowed in and none even tried to enter the factory grounds. He has ordered a nation-wide general strike and started negotiations with the real seat of power in Hungary, the Russian military head­quarters. He had a sense of history about him. What impressed me most, was his inner strength. He always knew what is right, and if something was right, nothing else mattered to him (7).

The last meeting of the MEFESZ leadership, which I participated in, was held on Saturday, the 17th of November, on Virányos Street in an ÁVH cottage, which has been temporari­ly abandoned by its owners. At the meeting we learned that on the previous day, several hundred people been arrested on the Pest side. One of those arrested was my friend, Pista Angyal. A participant, Béla Jankó, the MEFESZ leader of the Medical University suggest­ed, that we could do more for Hungary, by escaping to the West. He asked for and received authorization to represent the ME­FESZ in exile (8).

About half the delegates, including myself voted against leaving Hungary and against disbanding MEFESZ. Our half voted to continue our efforts against the Russians. The rest felt that resistance was hopeless and MEFESZ activity should be terminated that we should disband. We debated our plans of the future late into the night and it was well after midnight when we, Zsiga and I, left the meeting. Next day we learned that those who stayed in the cottage for the night, were all arrested by the Pufajkas. Therefore, by Sunday, the 18th of Novem­ber, the majority of the MEFESZ leadership was either in jail or on it's way to Austria.

While I was hiding in the student dormitory on András Hess Square, Cardinal Mindszenty accepted asylum at the American Embassy and the majority of the legitimate government of Hungary, headed by Imre Nagy, have accepted asylum at and stayed in the Yugoslav Embassy of Budapest. On Wednesday, the 21st of November, János Kádár, the head of the Russian installed puppet regime, guaranteed in writing to the Yugo­slav Govern­ment, that no sanctions will be applied against Imre Nagy and his ministers and that they are free to go home.

On Thursday, the 22nd of November at 6:30 PM a bus was sent by Ferenc Münnich (another Hungarian traitor), to take them from the Embassy to their homes. When the group boarded, Soviet military personnel surrounded the bus, forced the Yugoslavs to leave and took the government and their fami­lies, including 15 women and 17 children to Romania (9).

Imre Nagy, the martyr prime minister thus joined his prede­cessors, Lajos Batthyány (10), the prime minister, who paid with his life, for the Hungarian fight for freedom in 1848 and Pál Teleki (11), the prime minister, who committed suicide, when the Germans forced Hungary to give passage to their troops in 1941.

It was late in the night on Thursday the 22nd of November, when Aptyi finally found me. He has been searching for me for a week. He started looking when Radio Free Europe reported that Hungarian refugees are arriving in Austria. The radio gave the names of some relatives, who have already arrived, while the fighting was still going on in Budapest. In his search Aptyi visited our many relatives, visited the Technical University a number of times and finally decided to check here in the Castle.

When he finally found me, he was very worried. He told me, that since I left, the Pufajkas paid them two more visits and tried also to find me at the universi­ty. ”They do not know, that you are that ”Öcsi”, whom the arrested people who worked with Colonel Marián have already mentioned to them. It also seems, that they are prepar­ing some kind of a show trial for the Marián group. There is no question that they are on your trail, you must escape!” – Aptyi told me.

I must have given him a scared and shocked look, because he turned away, but repeated it once more: ”You must escape!” I never contradicted my Father in my life. It never occurred to me, that I ever could, but now I said: ”I can not do that Aptyi, please do not make me do that!” His eyes filled with tears as he said: ”I will not survive it, if they capture you. You and Péter must escape!” ”But I don't want to live as an alien. I can not! I just can not!” – I continued pleading. He looked at me for a long time, he was slowly shaking his head tears were flowing on his sunburned face, as finally, with much effort, he said: ”I will tell Péter too and let you know when and where you should meet.”

Friday, the 23rd of November was a dreadful day. I knew that I have to obey my Father's orders, yet I was hoping that he would change his mind. I spent the day wondering on the narrow, medieval streets of Castle Hill. Here, every stone is a history book every window is a witness to the survival struggle of this orphan island of Hungarians, besieged among Germanic and Slavic seas, constantly eroded by the heaving billows of her tragic history.

When I get back to the dormitory, there is a message for me. It is in Aptyi's handwriting: ”Péter and I, we will be waiting for you tomorrow at 9 AM, at the Kelenföld Railroad Station.” My breath fails my heart stops. What do I do now? I can not think straight. Ágnes might help! She might give me some advice!?

It took me an hour to get there. She is still not home, nobody is. What do I do? It is late in the afternoon. I must think. I need peace and quiet. So I walk into a church. As I wonder inside, a priest steps out of a confessional and asks: ”Do you want to talk?” I grab the opportunity and he points me into the confes­sional. But we don't communicate. He is an older man, he wants me to confess, but I don't want his forgiveness, I want his advice. He is a talkative person and what I am in need of is a listener.

He thinks that I want to confess. But I don't want to talk about my sins. He thinks, that I am silent, because my sins are too great. So he tries to console me: ”You know son, if one is defend­ing one's homeland and kills in the process, that person is a soldier and the Church does not condemn soldiers! Freedom fighters are also defending their families against aggres­sors, and as such, they have no choice.” The old man keeps talking and I don't say anything. He eventual­ly absolves and blesses me. I leave without having said a word about my problem.

I did not sleep all night. In the morning of this awful Saturday, the 24th of November, I was on time at the Kelenföld Railroad Station. The sight is reminiscent of the Hungarian railroad stations during the war. Parting families, crying mothers, grave and morose fathers. Péter is ready, only Aptyi came with him: ”It would have been too much for your Mother.” – he says. I can not describe our good-by, there are no words for that… Once I die, maybe than… After that, Péter and I, we hang out of the window for many miles, straining our eyes to see that tiny white spot, my father's waving white handker­chief, which has long disappeared (12).

The train-ride to Óvár was uneventful. Most of the passengers were heading to Austria. Some still carried their guns. On the train, no Pufajkas and no Russians dared to show their faces. They felt safer behind the inch-thick steel plates of their tanks. I don't recall, if the train went only as far as Óvár, or if we got off there for some other reason. In any case, we did. Here, the Pufajk«s have not yet arrived. Only a few Russian tanks stood on the main square. Their hatchways were closed. They had no contact with the population.

As the crow flies, we started walking toward the border. We have seen no border guards, no Russians, nothing. We have walked for about 10 miles, when on the hillside behind us, we noticed dark figures running toward us. There must have been a hundred of them. It was early Saturday evening. This was the area, where we expected to find the mine-fields (13). Yet we started to run towards Austria. As we are running, I look back and see that the dark running figures are gaining on us. It was at this point, that we both heard the sheep bells.

A shepherd boy was running in front, followed by his herd. When he stopped, so did his herd and we were surrounded by a sheep. He was very nice. He told us, that during the last weeks he gave a lot of directions to people who wanted to go to Austria and these people usually left their Hungarian forints with him: ”You can't pay with forints in Austria.” – he explained. ”On the other hand, I can use them just fine.”

So I reached into the outside pocket of my corduroy jacket, and gave him the 20 forint bill, which I could not spend for a month. Such a glorious, such an un-describable month!

On the other side of the border, the haystacks smelled of peace. The hay-cock felt invitingly soft as we settled in for the night and I slept hoping that I would never wake up.

Footnotes:

1) This was the last time I have seen him until very recently. Years later I heard that he became an airline pilot in Switzerland. In the last decade a cousin of his, married a nephew of mine, and in 1997 we finally met again at a New Years party. He did not change.

2) This was the last time I have seen the Tóth girls, although decades later, when I was teach­ing at Yale, a student from Hungary asked me, if I was the same Béla Lipták, whom his aunts talk about?

3) This was the last time I have seen István Angyal. He was captured on the 16th of November, 1956 and was hanged on the 1st of December, 1958. In prison he wrote: ”The Hungari­ans fought and died for world-freedom in 1848 and we are carrying on the same flag today. This fight of ours can determine the future of all mankind. It is an honor to be the son of such a nation. I am happy that I was born to be a Hungarian and if I could relive my life, I would want to live it exactly as I did.” When he was being taken to the gallows, he tore his photograph from his identity card and on the back of the passport-size photo, wrote in pencil: ”Long live free Hungary!” and handed it to his cellmate, my good old friend Imre Mécs.

4) Later I learned that the Soviets used 2,600 tanks during this second invasion.

5) This was the last time I saw Bukucs, this totally loyal and good friend, with whom I spent many happy days in the woods. After my departure, he refused to eat and died.

6) 30 years later I ran into him at Cambridge Univer­sity in England, where he is a professor of Polish literature.

7) Later, similarly to General Maléter, he too was arrested during a trick meeting. He was sentenced to life imprisonment. It gave me great pleasure, when in 1999 I received from the President of Hungary, €rp«d GØncz, the Imre Nagy memorial plaquette, one of the others who was so recognized was S«ndor R«cz.

8) Later he became the first international presi­dent of the Union of Free Hungarian Students (UFHS) in Geneva, Switzerland, while the Hungarian students who came to the United States formed the American-Hungarian Student Association (AHSA) at Bard College and elected me to be the first president of AHSA.

9) The Soviets choose Romania because it was one of their most reliable satellites and also because Romania’s size doubled at the expense of Hungary after WW1, which resulted in cool relations between the two states. During the long interrogation period followed by show trials, all members of the government all maintained their innocence and bravely accused the Soviets of aggression against a neutral nation. Géza Losonczy was murdered in jail while being force-fed (food pumped into his punctured lungs), József Szilágyi was hanged in April of 1958, while Imre Nagy, Pál Maléter and Miklós Gimes followed him to the gallows on the 16th of June, 1958. The other members of the government were eventually released in 1963.

10) When in April of 1849, the Hungarian parliament declared Hungary an independent republic, he became its prime minister and Louis Kossuth its president. The

Discussion/Fórum