Tisztelt HL társaim!

1956-ban, 20 évesen a Müegyetem MEFESZ egyik vezetöje voltam. Idén, október folyamán, a szabadságharc 35 napját megörökitő naplóm részleteit adom alább közre (elöször magyarúl, majd utána angolúl, hogy elküldhessék magyarúl nem tudó barátaiknak is), azért, hogy a miénket követő generációk is láthassák: milyen lehet a magyar ha hisz és összefog.

Én 1956-ban 35 napon át ott aludtam ahol rámesteledett, ott ettem ahol megéheztem, soha, senki tőlem ezért pénzt el nem fogadott. Fizetségnek elég volt a nemzetőr karszalagom: család volt a nemzet. Azért szükséges a betört ablakú kirakatok, élelmet osztó falusi kocsik és irószövetségi gyüjtőládák emlékének felelevenitése, mert azok a magyar lélek gyógyitásának, ifjuságunk nemzeti önbecsülése visszaszerzésének eszközei, pillérei lehetnek…

L.B.
xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx

1956 október 22

Attilával a Műegyetem nagy előadótermének, az aulának karzatán helyezkedtünk el. Az aula díszes, márványborítású falai és márvány oszlopai alatt az egyetem egykori rektorainak mellszobrai sorakoztak. Egyiküknek, Sztoczek rektornak mellszobra, mely most a DISZ iroda előtt áll, két hét múlva majd életmentő szerepet fog játszani az életemben, de most tűnik ki a többi közül. Legtöbbjükről semmit sem tudtam akkor.

Mikor Attila észrevette érdeklődésemet, megjegyezte: – Tudtad, hogy sokan közülük zsidók voltak? – Kisvártatva hozzátette: – Akárcsak Rákosiék meg az ávósok.

Tehetséges nép – mondtam – Ironikus, nem?

A teremben lehettünk vagy kétezren, de egyikünk sem figyelt igazán oda, hogy mi is történik a pódiumon. Az összegyűlt diákok egymásközti beszélgetéseinek monoton duruzsolása hatotta át a termet, míg a szokásos, szabványos kommunista szónoklatok foszlányai csak úgy elszálltak a fülünk mellett. Ilyen volt minden ilyen gyűlés: ők beszéltek, mi pedig azzal védekeztünk, hogy nem figyeltünk oda.
Alattunk, a földszinten, a pódiumon ült a két rektor, Gillemot László és Cholnoky Tibor . Mellettük néhány professzor, az egyetemi párttitkár és a pártfunkcionáriusok, valamint a DISZ helyi vezetősége. Ők, egyforma kék zakóikban, fehér ingükben és vörös nyakkendőjükkel úgy hatottak, mint valami pingvin-csapat.

A gyűlést maga a DISZ hívta össze abból a célból, hogy az akkor már érzékelhető politikai erjedést meglovagolják s a reformokat követelő diákság élére állva a helyzetet a kezükben tartsák. Így remélték megakadályozni, hogy egy független diákszervezet jöhessen létre. Mióta megalakult Szegeden a MEFESZ, a DISZ egyszerre elkezdett törődni a diákságot foglalkoztató gondokkal. Hirtelen fontosak lettek nekik olyan kérdések, mint a kedvezményes utazási bérletek és olcsóbb tankönyvek ügye, a koszt és a diákszállások minősége. Mi mindehhez nem szóltunk hozzá, csak hagytuk őket beszélni, elvégre a hitelüket már régen eljátszották.

Amíg lent folytak a szónoklatok, én szorgalmasan fényesítettem „arany” gyűrűmet, amit 36 forintért vásároltam és melynek családfájában valami réz beütés is lehetett, mert helyenként szép zöld patina borította. Már-már kezdeti siker koronázta a megnyálazott zsebkendőmmel végzett igyekezetemet, amikor Attila oldalba bökött és lemutatott a pódiumra, ahol valami tülekedés folyt a mikrofon közelében. Hirtelen csend lett a teremben, mindenki dermedten figyelte a szokatlan fejleményt. Egyszerre egy hangot hallunk: – „Szegedről jöttem, beszélni akarok!”

Hihetetlen! Ilyen még nem volt! A levegőben szinte izzik a feszültség. Nem is tudjuk, hogy ki beszél, de azt látjuk, hogy a DISZ pingvinek egy vékony fiút próbálnak eltuszkolni a mikrofon közeléből. A fiú diáknak látszik, s egyre beszél, gesztikulál, de nem halljuk, hogy mit mond, mert a kékzakós DISZ-esek ellökdösték a mikrofontól.

Közben Orbánné, a párttitkár ragadta magához a mikrofont és dorgálni kezdte a közönséget: – A maguk feladata a tanulás! – majd majdnem kiabálva folytatta: – Mi nem kérünk a szegedi MEFESZ-ből! Nincs szükségünk újabb szegedi gondolatra! Fogalmam sem volt, mi a baja Szegeddel, a szegedi gondolatról azt sem tudtam, eszik-e vagy isszák. De ez a bátor szegedi gyerek, ez nagyon imponált!

Nem fért a fejembe, hogy mit is akar ez a szegedi diák? Megbolondult? Nem tudja, hogy ezért kicsaphatják az egyetemről, de akár még börtönbe is kerülhet? Legjobb esetben egy alapos verést biztosan kiosztanak neki az ávón. Hát nem tudja, hogy nekünk nincs beleszólási jogunk semmibe? Nem tudja, hogy a mikrofon azoknak van fenntartva, akiket az elvtársak oda engednek. Még a DISZ-pingvinek is csak azt mondhatják el, amit már előzőleg egyeztettek a pártvezérekkel. De még a kijelölt szónokok sem beszélhetnek bármikor, nekik is be kell tartani az előre meghatározott sorrendet.
Attila megjegyzése saját gondolataimat visszhangozta: – Te érted, mi történik ott lent?

Időközben bevonultak a terembe a katonai tanszék vezetői, s helyet foglaltak a pódiumon. Az egyetemen egyedül nekik volt fegyverük és azt állandóan viselték is. Halálos csönd támadt, mindenki a pódiumot nézte. Ám a szegedi diák nem adta föl a harcot. Láttuk ahogy tovább próbálkozott, hogy az őt visszatartók gyűrűjéből kiszabadulva visszakerüljön a szónoki emelvényre. Egyszer csak a hallgatóság soraiból bekiáltott valaki: – Hagyják beszélni!

Meghűlt a vér az ereimben. Ilyenre még nem volt példa, mióta a Vörös Hadsereg „felszabadította” Magyarországot. A merész hang egy hatalmas termetű, szőke ötödéves építészhallgatóé, Danner Jancsié volt. Jancsi fülei vörösek, szája remeg, de nem hátrál – elszántan néz szembe az őt rémülten figyelő kétezer diákkal.

– Elment az esze – gondoltam.
–
Közben egy újféle, méltatlankodó moraj fut végig a termen és akkor, néhány sorral előttünk, az egyik évfolyamtársam, Zsindely Laci bátortalanul tapsolni kezd.

Mintha lavina indult volna meg. Először négyen-öten, majd tízesével, százasával ugrottak fel és csatlakoztak a futótűzként terjedő tapsviharhoz. A fülsiketítő zajban inkább leolvastam Attila szájáról, mint hallottam azt, hogy: – Tapsolj, vagy soha többé nem állok szóba veled!

Hihetetlen látvány volt. A székeiből felemelkedő közönség ovációjára az emelvényen helyet foglaló pártemberek zavartan és tehetetlenül tanácstalankodtak. Még sohasem láttam őket ilyen elbizonytalanodottnak. Az izgalomtól a hátam futott a hideg miközben tapsoltam, mint egy megszállott. Az agyamban vadul kergetőztek a gondolatok: Lehetséges mindez? Vagy csak képzelődöm? Tényleg képesek vagyunk nyíltan ellentmondani azoknak, akik eddig mindig dirigáltak nekünk? Mégis számít a mi véleményünk? Hát számíthatunk mi is? Lehet fontos az, amit mi gondolunk? Lehet, hogy ezentúl szabadon beszélhetünk? Lehet, hogy ezekkel az én gondolataimmal nem is vagyok egyedül?

Felborult a rend, totális káosz tört ki a teremben. A párttitkárnő a telefonhoz rohant. A pingvinek halálsápadtan, magukba roskadtan toporogtak. A katonai tanszék tisztjei pisztolyaikon tartották kezüket, a DISZ titkár pedig valamit éppen ordított a mikrofonba. A hangzavarban egyszercsak újra hallom a korábbi hangot, ezúttal már határozottabban és hangosabban: – A szegedi MEFESZ küldötte vagyok! Engedjenek beszélni!

Úgy éreztem magam, mint akit hipnotizáltak. Lassan, szinte gondolkozás nélkül felemelkedek a székemből és elindulok a hang irányába. Látom, hogy Attila is ugyanezt teszi. Valami ellenállhatatlan belső indíttatástól indultak el így tucatjával, a terem minden pontjáról a diákok a hang irányába. Volt valami felemelő s egyben riasztó is ebben a spontán megmozdulásban. Mentünk előre anélkül, hogy tudtuk volna, ki tart velünk. Mindannyian a pódium felé tartottunk, ahol az elszánt, de ugyanakkor riadt pingvinek körülfogva tartották a szegedi MEFESZ-es fiút.

A pingvinek köre egyre ritkult ahogy közeledtünk, ahogy nyomultunk a mikrofon irányába. Mikor kinyúltam az egyik kövér pingvin felé, hogy eltoljam az útból, a felcsúszott kabátujjam alól kivillant a karórám. – Szent ég, 3 óra 40 perc, lekésem a randevút, oda a mozielőadás! De aztán, alig 5 méterre tőlünk megláttam a mikrofont. Teljes erővel nyomultunk előre. A DISZ ellenállás csökkent, majd teljesen szétesett és ekkor Danner Jancsi megmarkolta a mikrofont, szájához emelte: – Felkérem a szegedi egyetem küldöttjét, hogy jöjjön a mikrofonhoz!

Hatalmas ováció fogadta a bejelentést. Aztán láttam, ahogy a 190 centiméternél is magasabb Jancsi lehajol és átadja a mikrofont egy kistermetű sovány fiatalembernek, akit védőgyűrűként vettünk körül. Szemembe könny szökik, mikor ő határozott hangon megkezdi beszédét: – Diáktársak! Magyarok!
Fényképezőgépek villannak, idegenek rohannak a telefonokhoz, filmesek reflektorai világítják meg a termet. A szegedi mindezzel nem törődik, csak elkezd beszélni: – Megint Lengyelország felől fúj a szabadság szele. A nálunk tanuló lengyel vendégdiákok támogatásunkat kérik. Az orosz csapatok körülfogták Varsót, de a lengyel csapatok is körülfogták az oroszokat. Poznan még szabad, de be van kerítve. Lengyelország nekünk is utat mutat, de egyben támogatásunkat is kéri. Nem hagyjuk cserben őket! Mi, szegedi egyetemisták elhatároztuk, hogy követjük a lengyelek példáját és megalakítjuk a független diákszervezetünket, a Magyar Egyetemek és Főiskolák Egyesületeinek Szövetségét a MEFESZ-t. Csatlakozzatok ti is, alakítsátok meg a saját MEFESZ szervezeteteket.

Ekkor egy kicsit belezavarodik a mondókájába, hangja elcsuklik, aztán lassan és dallam nélkül dünnyögni kezdi a Himnuszt. Először bizonytalanul, majd fokozatosan, egyre erősebben és határozottabban átveszi azt tőle a teremben összegyűlt kétezer ember. Van ebben valami dacos, valami a rendszernek, a hatalomnak ellentmondó gesztus, mert a Himnuszt, ha nem is merték hivatalosan betiltani, de a kommunisták nem szívelték, s ritkán lehetett azt nyilvános alkalmakon énekelni; valahogy összeegyeztethetetlennek tűnt az „Isten” szóval kezdődő ima a kommunista eszmékkel. Így főleg templomban, mise végén énekeltük.

Az aula hatalmas csillárja remeg és rezegnek az ablakok is, ahogy teli torokból, könnyes szemmel, feszes vigyázzállásban együtt énekeljük nemzeti imánkat. Mire a végéhez érünk, mintha valami csoda történt volna, mert mi, a korábban félős, kiszolgáltatott diákok szinte újjászülettünk. Olyan volt, mintha valami közös esküt tettünk volna és ettől valahogy elmúlt a félelem, már nem féltünk és ettől valahogy fel is szabadultunk.

Délután öt óra lehetett, mikor közfelkiáltással megszavaztuk, hogy a Műegyetemen is megalakul a MEFESZ. A pártemberek és a DISZ-pingvinek még mindig a pódiumon toporogtak, de a mikrofon most már a mi kezünkben van. Most már mi döntünk, hogy ki beszélhet, és nem tagadtuk meg senkitől a szót. A hallgatóság döntötte el, hogy kit kíván meghallgatni. Ha a diákok egyetértettek a szónokkal, megtapsolták, ha nem, kifütyülték.

Az első felszólalók még csak a magunk diákgondjaira koncentráltak. Egyikük a nyugati nyelvek oktatását, egy másik a kötelező marxizmus-leninizmus oktatás eltörlését szorgalmazta. Közben persze futótűzként terjedt a városban a gyűlésünknek híre, egyre-másra érkeztek az egyetemek és üzemek küldöttei. Valami csoda folytán, amit máig sem értek, az egész városban híre ment, hogy nálunk valami rendkívüli történik. A felszólalások pedig egyre szenvedélyesebbé, a követelések egyre mind radikálisabbá váltak.

Engem az eufória teljesen hatalmába kerített. Kezdtem hinni, hogy én is számítok, hogy számít a véleményünk, hogy a jövőnk a saját kezünkbe került. Ezekben a percekben a tegnap még cinikus, passzív emberekből cselekvő, hittől és tettvágytól izzó hazafiak lettünk. Úgy éreztem, hogy most már életemnek van értelme és ezért minden erőmmel szolgálni akartam az ügyet, mely honfitársaimat szabaddá, büszke és boldog polgárokká teszi majd.

Pillanatnyi eufóriámat hirtelen a kétség és félelem váltotta fel. A lelkesedés nem pótolhatja a tapasztalatot, s nekünk nincs tapasztalatunk. Mi lesz, ha valami ostobaságot követünk el? Honnan tudjuk, mi a helyes viselkedés céljaink elérésére? Aztán, mintegy válaszként saját kérdésemre, meghallom, amint a soron következő felszólaló bemutatkozik: – Szilágyi József vagyok. A felnőtt esti tagozat hallgatója volt, Nagy Imre köréhez tartozó reformkommunista. Feszült figyelemmel hallgattuk.
– Amit csináltok, az nem törvényellenes! A Népköztársaság alkotmánya biztosítja a szólásszabadságot és a kormányhoz való felterjesztések benyújtásának jogát. Nem csak jogotok, kötelességtek is, hogy kinyilvánítsátok gondjaitokat, a kormányzatnak pedig kötelessége, hogy azokra választ adjon.
Szilágyi után Kuczka Péter költő vette át a mikrofont.

– Nem értek egyet a párttitkárotokkal. Ma nem a tanulás a legfontosabb dolgotok, ma annál is fontosabb feladatotok van. Poznanban sztrájkolnak a munkások. Varsót tankok veszik körül. Ma szolidaritást kell mutatnotok a lengyel dolgozókkal, a munkásokkal kik mindannyiunkért küzdenek.
–
Mialatt a beszédeket hallgattuk, lázasan jegyeztük füzeteinkbe a követeléseket, amelyeket az összegyűlt diákság közfelkiáltással megszavazott. A jegyzetelők között ott volt Némethy Ede, Szabó Iván, Danner Jancsi, Nemcsik Bandi és még néhányan. A 1848-as 12 pont mintájára próbáltuk összeállítani követeléseinket.

Hét órára járhatott az idő, amikor egy félénk, dadogós diák lépett a mikrofonhoz. Zavartan, alig hallhatóan csak ennyit mondott: – M-m-mi lenne, h-h-a k-k-kimennének az oroszok?

A hatás leírhatatlan volt. Pillanatnyi halálos csönd után az összegyűlt tömeg egy emberként ugrott fel székeiből és egetverő, véget nem érő ovációval fogadta a javaslatot. Szinte hihetetlen volt, hogy végre valaki ki merte mondani azt, amit mindnyájan gondoltunk, de senkinek nem volt bátorsága hangosan kimondani. És ekkor, az általános ováció mellett, először még az üdvrivalgással vegyesen, de aztán egyre erősebben, egyre hangosabban, majd már orkánszerűen felharsogott a skandált jelszó: „Ruszkik haza! Ruszkik haza!”

Már több órája ott álltam a mikrofonnál azokkal, akikkel a szegedi fiúnak utat törtünk a pódiumhoz. Tőlünk jobbra tanácstalankodtak a pártfunkcionáriusok és a DISZ-esek, valamint Cholnoky Tibor rektor és mögöttük a katonai tanszék tisztjei. Arcukon döbbenet és megrökönyödés. Most a párttitkárnő lépett a mikrofonhoz és ominózus hangnemben megfenyegette a résztvevőket. Kijelentette, hogy a gyűlés be van rekesztve, aki nem távozik, az illegális gyülekezésen vesz részt, aminek súlyos következményei lehetnek, beleértve az egyetemről való kitiltást. Ezután fogta magát és ki is vonult a teremből, nyomában a DISZ-esekkel és a pártemberekkel. A sajtó képviselői is velük mentek, kivéve egy vöröshajú fiatalembert, a Szabad Ifjúság munkatársát. Ő ott maradt velünk, nem félt részt vállalni az illegális gyűlésből.

Legnagyobb meglepetésünkre nem mozdult helyéről a katonai tanszék parancsnoka, Marián István. Ugyancsak ottmaradt Cholnoky Tibor rektor, néhány professzor és a katonai tanszék tanárai. De talán a legmeglepőbb az volt, hogy a kicsapással való fenyegetőzés ellenére diák nem hagyta el a termet.

Most új szónok lépett a mikrofonhoz. Azt javasolta, hogy menjünk a Rádióhoz és olvastassuk be a követeléseinket. Egyik tanársegédünk, Jankovich István felajánlotta, hogy a kis olasz Topolino autójával átviszi a delegációt Pestre. Este 9 óra tájban el is mentek, de hamarosan eredménytelenül vissza is érkeztek. Mint mondták, a Rádió illetékesei csak úgy lettek volna hajlandóak a hírekben leközölni a pontjainkat, ha kihagyjuk a radikális követeléseket, tehát csak úgy, ha nem említjük a Szovjetuniót, Lengyelországot, a szabad választásokat, a sajtószabadságot és Nagy Imrét. Mivel alkudozásra nem voltak felhatalmazva, így inkább visszajöttek.

Közben most már teherautószámra érkeztek a budapesti gyárak küldöttségei és az Aulában a szónoklatok hangvétele egyre tüzesebbé, radikálisabbá vált. Engem este tíz óra körül már nagyon kínzott az éhség, s már a zsebeimben található kenyérmorzsákat majszolgattam. Ennek ellenére eszembe sem jutott otthagyni a gyűlést, mert ezt a lassan úrrá levő és mindent átható forradalmi hangulat egyszerűen nem lehetett otthagyni.

A következő szónok azt ajánlotta, hogy vonuljunk testületileg a Rádióhoz. – A háromtagú delegációnkat elutasították, majd meglátjuk, mit szólnak egy háromezer tagú delegációhoz? – mondta.
Az ováció, ami ezt a felvetést fogadta, fölöslegessé tett minden a további vitát. Mindenki szedelődzködni kezdett, s a tömeg már indult volna kifelé, amikor a katonai tanszék tanárai, akikről eddig megfeledkeztünk, most megindultak a mikrofon felé. A mozgás leállt, s minden szem a tanszék vezetőjére, Marián István alezredes felé fordult.

Marián harmincöt év körüli, alacsony, sötéthajú ember volt. Természetesen párttag, ráadásul zsidó is, mint számos magasabb beosztású személy azokban az időkben. Bár kommunista volt, nem a fanatikus, sztálinista fajtából való, inkább a Nagy Imre-féle reformkommunista szárnyhoz tartozott. Erdélyi származása folytán olyan környezetben nőtt fel, ahol a különbség zsidó és nemzsidó között csak a vallásra vonatkozott, de úgy a keresztények, mint a zsidók magyaroknak vallották magukat.
Amikor Marián István a mikrofonhoz lépett, nem tudtuk, mire számíthatunk. Ahogy lejjebb állítottam számára a mikrofont, magamban azon reménykedtem, hogy ne „elvtársaknak” szólítson bennünket.
Így kezdte – Fiaim! Bár a hallgatóság fele nő volt, mégis éreztük, hogy a helyes megszólítást használta, az egyetlen megfelelőt. – A ti életetek ugyanolyan értékes, mint az enyém. Én is ugyanolyan magyar vagyok, mint ti. Minden egyéb szempont másodlagos. De idősebb is vagyok nálatok és jobban is ismerem a rendszert melyben élünk. Nem engedhetlek benneteket éjnek idején az Ávó karmaiba. Viszont holnap, fényes nappal, hivatalos engedéllyel fogunk felvonulni. Semmi törvénytelenséget nem fogunk elkövetni. S ha jól végezzük a dolgunkat, holnap estére velünk lesz az egész város. Én az első sorban megyek majd veletek.

Marián szavait hallgatva végtelen megkönnyebbülést éreztem. Pont erre volt szükségünk. Egy tapasztalt ember józan tanácsai kellettek, olyan valakié, akiben megbízhatunk. Ő egy ilyen ember. Benne az ész és a bátorság jó arányban párosul, őt nyugodtan követhetjük.

A gyűlés ugyan tovább folyt, mi, a formálódó vezetőség, tizenegy óra táján elhagytuk a pódiumot. Megkértük Nemcsik Bandit, hogy juttassa el a követeléseinket Sándor Ivánhoz, a Jövő Mérnöke főszerkesztőjéhez. Iván vagány karakter volt, biztosak voltunk benne, hogy megtalálja a módját, hogy másnap reggelre kinyomtassa a követeléseink listáját. Utána rektorunkhoz, Cholnoky Tiborhoz fordultunk, azzal a kéréssel, hogy engedélyezze, hogy az egyetem stencilgépén sokszorosíthassuk a 14 pontot. Ő megtagadta az engedélyt, nem merte vállalni az ezzel járó felelősséget.

Tanácstalanok voltunk. Reggelig feltétlenül sokszorosítani kell a másnapi tüntetést meghirdető
röplapot és a tizennégy pontot, de hogyan? Akkoriban a stencil féltve őrzött eszköz volt, amit gondosan elzárva tartottak, nehogy illetéktelen kezekbe kerülve “ellenséges propaganda” terjesztésének eszközévé váljék. Az elvtársak vigyáztak rá, hogy csak az ő felügyeletük alatt lehessen bármit is sokszorosítani.

(A „35 Nap” c. könyvemben itt az október 22 éjszakáján megszületett 14 pont eredeti példányának másolata látható.)

Töprengésünknek egy fiatal, kémia tanársegéd ötlete vetett véget. Mindenki Szőke Katinak hívta őt a hajszíne miatt, mert a valódi neve Nemes Kati volt. Azt eddig is tudtuk, hogy Kati szép, de most kiderült, hogy bátor is.

– Én tudom, hol van a stencil, s ha felnyitjátok az ajtót, megmutatom, hogyan kell kezelni. Sokszor használtam házi feladatok és dolgozatok sokszorosítására.
–
Két perc alatt feltörtük az ajtót. Szőke Kati, Némethy Ede, Danner Jancsi s még néhányan nekiláttunk a munkának.

Találtam a szobában egy telefont, azon gyorsan felhívtam Ágnest. Féltestvére, Judit vette fel a kagylót. – Azt üzeni, hogy soha többé nem áll szóba veled! Soha, soha! Bezárkózott a szobájába és egész este csak sír. Hogy tehettél ilyet vele?

Valamit motyogtam a gyűlésről, a mikrofon őrzéséről, a követelések nyomtatásáról, de saját szavaimat hallva tökéletes zagyvaságnak hangzott az egész. Borzasztóan röstelltem magam. Könyörögtem Juditnak, hogy próbálja megértetni Ágnessel, hogy ez a gyűlés mennyire fontos volt, mindhiába.
Mikor befejeztem, Attila rám nézett: – Mi történt?”

– Semmi, semmi – válaszoltam alig hallhatóan.
–
Éjfél lett, mire elkészültünk a röplap és a 14 pont sokszorosításával. Visszamentem az Aulába, ahol még tartott a gyűlés. Ott kiosztottam néhány példányt, a többit megtartottam. Megegyeztünk, hogy az éjszaka folyamán terjeszteni kezdjük a röplapot. Perr Gyuszinak volt egy motorbiciklije, így ő menyasszonyával, Marikával – aki előző nap az atlétikai versenyen, mint futó szerepelt – Csepelre mentek, rám pedig a gödöllői Agráregyetem jutott, ahova Péter bátyám járt. Reggel hétre vissza kell jönnünk az egyetemre, mert nekünk, az újonnan alakult MEFESZ tagjának, az egyetem bejáratainál őrszolgálatot kell teljesítenem. Így aztán alvásra nem sok idő maradt.

Éjjel egy órakor végre elhagytam az egyetemet. Éppen elértem a teljesen üres 49-es villamost, de a Rákóczy úton már nem járt a villamos. Futva folytattam utamat a Keleti pályaudvar melletti HÉV-állomásra, ahol éppen csak sikerült felugranom a már mozgásban lévő vonatra. Kiizzadva ültem a fűtetlen kocsiban, s csak kedves kordbársony zakómnak köszönhettem, hogy nem fáztam meg.
Kerepesen, ahogy végiggyalogoltak a falu hosszú főutcáján, a kutyák hangos ugatással jelezték érkezésemet. Hazaérve aztán Bukucs ugrándozott körülöttem, alig tudtam megnyugtatni. Október 23.-a volt, keddi nap, éjjel két óra.

Megpróbáltam csöndben kinyitni a mindig csikorgó konyhaajtót. Memi a tűzhelyen hagyta a vacsorámat, amit egyenesen a lábasból kezdtem el enni. Közben mocorgást hallok a szobából. Gyorsan tányért vettem elő és kissé szalonképesebb módon abból faltam tovább. Először Memi jelent meg hálóköntösben, aztán Aptyi, kopasz fején hálósapkájával. Idővel Péter és Andris is felébredtek és kijöttek a konyhába. Elmeséltem nekik a gyűlést, felolvastam a 14 pontot és a tűntetést meghirdető röplapot.

Ahogy ott álltam a konyha közepén, lelkesen magyarázva, hogy mi mindent követelünk, családom tagjai hitetlenkedve néztek rám. Memi arcáról lerítt az aggodalom, hogy fia megbolondult. Andris, aki első álmából alig ébredt fel, azt hitte, hogy saját álmomat mesélem. Aptyi könnybe lábadt szemekkel hallgatott. Ő megértette, miről van szó.

Átadtam Péternek a kiosztandó röplapokat. Ő átvette, de figyelmeztetett: – Lehet, hogy nem tűntetés lesz holnap, hanem letartóztatás.

Próbáltam meggyőzni, hogy Sztálin is tévedett, mikor a Vatikán erkölcsi súlyát lebecsülve gúnyosan kérdezte, hogy a pápa hány hadosztállyal rendelkezik? Biztos voltam benne, hogy a mi eszméink erősebbek, mint a megszállók fegyverei, és hittem, mélyen és őszintén hittem, hogy az a természetes, ha minden gyarmat előbb-utóbb szabadul az idegen megszállást igájából. Nem volt kétséges előttem, hogy egy hazugságra épült rendszer előbb-utóbb magától összeomlik. Idéztem Eisenhowert, hogy a szabadságot csak azok érdemlik meg, akik hajlandóak áldozatot hozni érte. – Nem gondoljátok, hogy szükség esetén az amerikaiak segítségünkre sietnek? – kérdeztem.

– Hát tudod, ha több olajunk lenne, akkor talán igen. – mondta Péter. – Ne légy már ilyen naiv. Péter szentül hitte, hogy Eisenhower elődje, Roosevelt volt az, aki kiszolgáltatta Jaltában Magyarországot Sztálinnak. Véleménye szerint a gazdag országok nem törődnek a szegényekkel, csak saját gazdagságuk növelésével.
–
Nem értettem egyet vele. Biztos voltam benne, hogy a gazdagoknak is van lelkiismerete. Azzal érveltem, hogy Amerika hozta létre a Marshall-tervet és amerikai önkéntesek is harcoltak Franco ellen a spanyol polgárháborúban. Na meg hát, nem is kérünk tőlük semmit, mondtam, elvégre holnap csak egy békés tüntetést fogunk rendezni, engedéllyel, s egy kommunista őrnagy vezetésével.

Hajnali három óra tájban kerültem ágyba, de ötkor már fel is keltem, hogy elérjem a 6:02-es vonatot.

Lábjegyzetek:
1 Rákosi Mátyás (1892-1963) J. V. Sztálin tanítványa, Kun Béla bajtársa volt. 1952-ben miniszterelnök lett, de 1953-ban lemondásra kényszerítették. Utódját, Nagy Imrét, 1955-ben titóizmussal vádolták és Rákosi visszatért a hatalomba. 1956 augusztusában Rákosit újra elmozdították és a Szovjetunióba menekült. 1962-ben kizárták a Kommunista Pártból és 1963-ban azt jelentették, hogy meghalt.
2 Cholnokyt a forradalom után Gillemot Lászlóval, az egyetem másik rektorával együtt elbocsátották.
3 A vékony fiú a szegedi MEFESZ egyik főszervezője, Kiss Tamás volt. Később letartóztatták és a váci börtönben és a Gyűjtőben raboskodott, Tümüs volt a beceneve. Kiszabadulása után jogász lett, volt alpolgármester, kormányfőtanácsos. Ma ő az Ötvenhatos Emlékbizottság egyik vezetője és a Politikai Foglyok Országos Szövetségének (POFOSZ) az alelnöke.
4 Zsindely Lacival együtt érettségiztünk az Eötvösben. Nagyon szerettem vele lenni. Így amikor szakosítanunk kellett megkérdeztem, hogy: „Te mire szakosítasz”, s mikor megtudtam, hogy hajómérnöknek, én is oda mentem. Így Laci felelős azért, hogy én hajómérnök lettem. A szabadságharc bukása után Laci is elmenekült, majd Svájcban telepedett meg, s mint a Swiss Air pilótája dolgozott.
5 Szilágyi József (1917-58) egyetemi hallgató volt, aki a még a második világháború előtt tagja lett a Kommunista Pártnak, majd a németek antifasiszta tevékenységéért letartóztatták. A második világháború után csatlakozott Nagy Imre párton belüli, Sztálin-ellenes frakciójához, és ezért 1949-ben a párt megfosztotta tisztségétől. Kegyvesztettségének évei alatt mérnöki diplomát szerzett. 1956-ban Nagy Imre miniszterelnökségi titkárságának lett a vezetője. A forradalom után letartóztatták, elkülönítették a Nagy-féle csoporttól, és 1958 májusában halálra ítélték. Kivégzésének ideje ismeretlen. Egyike volt annak a 289 embernek, akiket a forradalom után felakasztottak.
6 Marián Istvánt a szabadságharcot követően hosszú börtönbüntetésre ítélték.

A “35 Nap” megrendelhető a kiadónál: E-mail: info@bbs.hu

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx

(From „A Testament of Revolution” published by Texas A&M Press)

CHAPTER 2 (22nd of October, 1956)

Attila and I settled down in the gallery of the aula, the large assembly hall of the Technical University. The aula was ornate, its walls covered by marble. A corridor surrounded the hall. There stood the busts of famous former profes-sors and Nobel laureates stood. People like Leo Szilárd, the developer of the first nuclear reactor, John von Neu-mann, the father of the computer, Theodore von Kármán, the founder of missile aerodynamics and the busts of former university presidents – whom we called rectors – stood in the corridor.

As Attila noticed my inspecting the busts, he commented, “Did you know that many of them were Jews? Just like the majority of Rákosi's1 government and the ÁVH2 officers.” – he added. “A talented people!” – I said sarcastically.

That day, there must have been a couple of thousand students in the aula, but none of us were really paying much atten-tion to what was going on. One could hear a constant murmur in the hall. It was like any other meeting in the Commu-nist World. They talked at us and our only defense against that was not to listen.

Below our gallery, on the main floor of the aula, the two Rectors of the dual university, László Gillemot and Tibor Cholnoky were at the microphone. With them were some professors, the Communist Party Secretary, lesser Party officials, and the leaders of the Commu-nist Youth Organization, the DISZ. It was the DISZ that convened the meeting. In their uniform of blue jackets, white shirts, and red neckties, the leaders of DISZ appeared like a special breed of penguins or booby birds. Their purpose for calling the meeting was to preempt the spread of MEFESZ3, this new, non-communist student associa-tion.
MEFESZ had just been formed in Szeged and possibly because of that, suddenly the DISZ seemed to care a lot about us. They talked about special train passes for students, cheaper textbooks, better food and housing. They did all the talking; we did not speak up. We never did. It was their show, we let them do all the talking.

And talk they did. I was scraping the rust off my “gold” ring, which cost me thirty-six forints and must have had some copper in its heritage, because it was turning green. I was spitting, rubbing, and was just beginning to make some progress when I felt Attila's elbow in my side. He was pointing down to the speakers’ platform, where there was some commotion. The murmur in the aula stopped. There was total silence. In startled curiosity the dozing students were beginning to wake up. We were sitting up and starting to pay attention. Now you could hear a pin drop. Then, from the middle of the tumult at the micro-phone, a voice rose: “I represent the MEFESZ of Szeged! I want to speak!”

It was unprecedented! Extraordinary! The air was thick with tension. We didn’t know who spoke, didn’t understand what was happen-ing. All we could see was that the DISZ-penguins were shoving a small fellow away from the micro-phone. He was a student like us, and he was talking, gesticulat-ing, but we heard nothing as the blue jacketed DISZ penguins had pushed him all the way to the wall.

Then the Party Secretary, Mrs. Orbán, came to the microphone and admonished us, “You have only one duty! Your duty is to study!” She was almost scream-ing. “You don't want the MEFESZ of Szeged! You don't want any ideas from Szeged!” I could not imagine why Szeged was suddenly such a bad place?! I didn’t particularly care what she was saying but was hypnotized by this mini-hero, this crazy little guy from Szeged. My mind raced on:

I don't understand him. I don't understand what he wants. Is he out of his mind? Does he not know that he will be kicked out of the universi-ty? Not only that! He will also be thrown in jail, that is, right after they beat the shit out of him!? Does he not understand that we are nobodies, that our collective name is “Shut Up?” Does he not under-stand that he is nothing, that I am nothing, that we have no say in anything? Does he not under-stand that the microphone is only for the Party collaborators and nobody, but nobody else talks into it? Does he not know that even the penguins dare only to read their prepared statements? And even then they don't dare to just speak but they wait until they are told that it is their turn.

Attila muttered my own racing thoughts, when he said: “I just don't get it!”

Then we saw the members of the Military Depart-ment4, the only people who possessed arms at the univer-sity, marching onto the speaker’s platform and we got very quiet. You could have cut the tension with a knife. My throat was dry, my breath bated. All eyes were on the officers. Then suddenly, from a distance, we heard a voice. It was that of a fifth-year architec-ture student, a blond, very tall young man by the name of Jancsi Danner, he yelled: “Let him speak!”

My heart stopped. Nothing like this had ever happened since the Red Army had occupied Hungary. I stared at Jancsi. His ears were red, his mouth was trembling, but he did not blink, he faced the bewildered and frightened stares of two thousand students.

“God, he has lost his marbles!” I said.

In the meantime a new and angry sort of murmur was building up, it was replacing the previously astonished silence and now, a few rows in front of us, Laci Zsindely, a classmate of mine, hesitantly started to clap. It was then that the miracle occurred!

First one, then two, then four or five students joined in and suddenly this sparse clapping turned into a hurricane, a burst of thunderous applause, the likes of which I had never heard. I saw Attila, clapping like a madman, as he shouted to me, “Applaud or I will never speak to you again!”

I had never seen anything like it. As some of the students rose in the ovation, the Party officials around the microphone became nervous, surprised, angry–and just a bit uncertain. I had never seen them uncer-tain. That was something new. My flesh was creeping and I was clapping as though my life depended on it, as if I was out of my mind. And yet that mind was racing. Is this possible? Can we actually have a say? Can we contradict them like this, directly to their faces? Is it possible that I matter, that what I think mat-ters? Is it possible that I don't have to hold my tongue all the time? Is it possible that I am not alone?

Now, it was total chaos. The Party Secretary ran to the telephone. The rest of his penguins were white as sheets. The hands of the officers of the military department had moved to the guns on their belts as the chief of DISZ screamed into the micro-phone. And then, through all the pandemonium and over the thunderous applause we heard his voice once more: “I represent the MEFESZ of Szeged! Allow me to speak!”

Now I really felt hypnotized. I stood up and began walking towards that voice and saw Attila doing the same thing. From other directions, another twenty, then thirty students were also starting to move toward the voice. This was all completely spontaneous. We walked without knowing who was walking with us we were drawn toward the speaker’s stand, toward the angry but scared penguins, who had encircled the boy from MEFESZ. The circle thinned as we got closer and as we started pushing the whole group toward the micro-phone. I saw my hand rise, reaching for one of the fat penguins. And I saw my wrist watch indicating that it was 3:40 PM. “My God, the movie!” – flashed through my mind. But then I saw the micro-phone. Five more meters and we would have it! I pushed with all my might. The DISZ resis-tance faltered. Now, Jancsi Danner grabs the microphone and proclaims, “I ask the representative of the students of Szeged to speak!”

There was a deafening ovation that took quite a while to taper off and change into total silence. And I saw the six-foot-four Jancsi Danner reaching down to his waist to give the microphone to the diminutive delegate from Szeged. I just stood in the protective ring around him and my eyes filled with tears as he started in a strong voice: “Fellow students! Hungarians!”

I saw the flash of cameras. I saw strangers rushing to the telephones, others into the aula as floodlights started to glare and film cameras begun to buzz. The little fellow from Szeged was oblivious to it all, as he started to speak:

“Once again, the wind of freedom is blowing in from Poland. The Polish exchange students at our university are asking for our support. Russian troops are surrounding Warsaw, but the Polish Army is also encircling the Russians. The city of Poznan is also free, but surround-ed. Poland is showing the way and is asking for our solidarity. We will not let them down! We, the students of Szeged, have decided to follow the Poles in establishing our independent student organization, the MEFESZ. Please join us. Please do not believe the lies. Please form your own MEFESZ!”

At that point he seemed to get confused. His voice faltered. And then, haltingly, without a tune, he started to mumble the words of our forbidden hymn, the hymn most hated by the commu-nists: our National Anthem. This anthem had not been heard in public for nearly a decade, one could only sing it in church, after the mass. This anthem that stood for the things the commu-nists most despised: God, country and liberty. The anthem that we call our national prayer, the anthem that a Hungarian can sing only while standing to atten-tion.

As we sang our hearts out, the great chandelier of the aula trembled -and the windows shook. We were all weeping as we finished. And during these couple of minutes of singing, a miracle occurred in that great hall. We were not the same people as we were a few minutes earlier! We, these tearful kids who were still standing to attention in that great hall, we have been reborn. We had stopped being scared. And therefore we were free!

It was sometime around five o’clock when, by acclamation, we decided to form our own branch of the MEFESZ. The Party officials and the DISZ penguins were still near the speaker’s platform, but now we had the microphone and it was up to us to decide who would speak. And we did not stop anybody from speaking. If the students liked what a speaker was saying, they would clap, if they did not, their silence spoke for them.-

The first few speakers concen-trated on student matters. One suggested that we should learn English, French, and German instead of Russian. Another propos-ed that the subject of Marxism and Leninism be no longer compulsory. In the meantime, people started to arrive from other universi-ties and factories. Through some magic, which I still don’t understand, by this time the whole city knew that something unusual was happening at the Technical University. The speeches became more and more passionate and fiery, the demands broader in scope and more radical.

I was completely euphoric. I was really starting to believe that I mattered, that what I thought, what we the students thought, made a difference, that our future was in our own hands. These few minutes transformed us into true patriots. If that sounds maudlin or “corny,” I can not help that. All I know is that it felt great, that my life suddenly had a purpose. All I wanted to do was to serve, to be part of this struggle, which will make my countrymen free, proud and happy.

But fear and self-doubt followed the euphoria. I knew that zeal and enthusi-asm are no substitute for experience. I was afraid that we might do something stupid. How would we know what are the right things to do?

Almost as if he was answering me, I heard the next speaker introduce himself. “I am József Szilágyi5.” He was an evening student and a follower of the reform communist politician Imre Nagy. I listened to him very closely.

“What you are doing is not illegal! The Hungarian Constitution gives you the right of free speech and the right to petition your government. It is not only your right, it is your duty to articulate your concerns. And it is the duty of the govern-ment to respond to your concerns!”

After Szilágyi, a writer named Péter Kuczka took the micro-phone. “The Party Secretary of your university was lying to you. Your duty today is not to return to your studies. You have a higher duty today. The workers of Poznan are on strike Warsaw is surrounded by tanks. Today you must show your solidarity. You must support the Polish workers. You must support those people who are fighting for all of us.”

By then we were scribbling down the demands approved by the acclamation of the assembly. We wrote on regular notebook pages. Some of the students doing the scribbling included: Ede Némethy, Iván Szabó, Jancsi Danner, Bandi Nemcsik, Imi Mécs and several others. We were trying to follow the example of the last Hungarian revolution, the example of those who, in 1848, condensed the demands of the nation into twelve concise points.

It must have been about 7 PM when a shy student with a bad stutter took the microphone. His stammer made his already quiet voice barely audible. With tremendous effort he squeezed out: “C-c-could t-t-the R-r-russians l-l-leave?”

The response was indescribable. First there was deadly silence and then the thousands of people in the aula rose to their feet with an ovation that seemed to go on forever. We just couldn’t believe it! Finally! Finally, somebody dared to ask the question that was on all of our minds, but nobody dared to say it out laud. And then, mixed with the applause but slowly drowning it out, a rallying cry grew until it was deafening: “Ruszkis go home! Ruszkis go home!”

For the last hour I just stood at the microphone with those others, who helped the student from Szeged to speak. -Off to our right were the Party officials, the DISZ people, and one of the rectors of the university, Tibor Cholnoky. The officers of the Military Department were standing behind them. They seemed to be just as astonished as the rest of us. Finally, the Party Secretary strode to the microphone. Her tone was ominous. She told us that the meeting is closed, that anybody who stays here will be participating in an illegal gathering and that the penalty for that is expulsion. After that, she abruptly marched out, followed by the DISZ penguins and other party officials. The representatives of the press also left, only one newspaper reporter, a redheaded young man from the paper called Szabad Ifjuság (Free Youth) dared to stay.

To our surprise, though, the officers of the Military Department and their commander Colonel Marián, Rector Cholnoky, and a few of the professors also remained. Maybe even more remarkable, in spite of the expulsion threat, none of the students were leaving.

Now a new speaker took the microphone: “Let us take our demands to the radio” – he suggested. One of our young assistant professors, István Jankovich, had a tiny Italian car, a Topolino, and he offered to take a delegation of three to the radio station and find out if they would broadcast our demands? The station was just on the other side of the Danube. The time must have been around 9 PM. When they returned, they reported that the censors at the radio are willing to broad-cast our demands in a news bulletin, but only if we deleted the most critical demands. These were the ones dealing with the Russians, Poland, free elec-tions, freedom of the press, and the formation of a new government under Imre Nagy. Rather than to start bargaining with the censors, our delegation simply returned.

In the meantime trucks with workers’ delegations were arriving from the factories of Budapest, and the mood in the aula was turning angrier. By 10 PM I had already eaten all of the breadcrumbs I could find in the pockets of both my trousers and my corduroy jacket. Gone, long gone was even the memory of the boiled kale I had for lunch, when another speaker came to the mike and suggested that we march on the radio station right away. He wanted all of us to go all three or four thousand of us. “They refused a delegation of three. See what they do with a delegation of three thousand?!” – he asked.

The acclamation that followed seemed to obviate the need for any debate. It seemed that we were going to march on the radio station right away. We were collecting our things, we were getting ready to leave, when the officers of the Military Depart-ment, whom we had almost forgotten and who until now, just stood quietly at the wall, started walking toward the micro-phone. Everything stopped. All eyes turned on the commander and department head, Colonel Marián.

He was a short, dark man of about thirty-five. Naturally he was a communist and he was also Jewish, as were many people who were in position of authority at that time. It seemed that just as the German occupiers picked mostly German-Hungarians to run the country for them, the Rus-sians had chosen mostly Jewish-Hungarians. But with Marián they goofed, he appeared to be one of us! He was a reform communist like Imre Nagy. He was no traitor, and certainly not a fanatic. Marián was a farmer's son from Transyl-vania, the part of Roma-nia, which was taken from Hungary after WW1. In Transylvania the Jews were fully integrated into Hungarian society. There, it made no diffe-rence if you were a Jewish-Hungarian or a Calvinist one.

Still, as Marián walked to the microphone, I did not know what to expect. As I lowered the micro-phone to match his five-foot-something stature, I was silently praying to God: Don't let him call us Com-rades! Anything but Comrades! Marián’s first words were: “My Sons!”

About half the students were girls, but we still felt that he used the right address, in fact, the only possible address. And he continued, “My life is not more valuable than yours. I too am first a Hungarian, and every-thing else comes only after that. But I am older and I know this regime better than you do. I will not allow you to walk into a trap of the ÁVH in the dark of the night. No, we will march in the daylight tomorrow and we will march after having obtained the proper permi-ts. We will not break any laws! And, if we do a good job tonight, tomor-row the whole capital will march with us. And then I will lead you!”

I was so relieved! This was what I was waiting for this was what I needed. I needed the guidance of somebody who knows what needs to be done somebody who is both smart and brave. Some-body I could trust. In that moment, I decided that I would stick with Colonel Marián6.

It was about 11 PM when our small group at the microphone, decided to let the meeting continue without us. We asked Bandi Nemcsik to take our demands to Iván Sándor, the editor of our paper: “A Jövõ Mérnöke” (The Engineer of the Future). Iván had both the guts and shrewdness to get the demands printed by next morning. Next, we went to our rector, Tibor Cholnoky and asked for his permission to reproduce the fourteen demands (Illustration #10) using the stencil duplicators of the university (Illustration #11). He refused. He would not dare to take the responsibility for something like that7.

We did not know what to do? The demands and the anno-unce-ment of tomorrow's demonstra-tion had to be duplicated, but how would we do it? At that point a young, blond, assistant professor of chemistry said: “Listen, I can show you where the stencil room is and if you force the door open I can teach you how to operate it. I have been using those copiers to reproduce my homework assignments and tests.”
We knew that Kati was young and beautiful. Now we learned that she was also brave. She and I became instant friends; I trusted her the same way as I trusted the Colonel. (We called her Kati Szõke, because she was so blond –szõke in Hungarian means blond–but her real name was Kati Nemes).

It took two minutes to break the lock. Kati Szõke, Ede Némethy, Jancsi Danner, and with a few others we got started on the job of reproducing the demands. There was a telephone in the room, so I called Ágnes.. It was Ágnes's half-sister, Judit, who answered my call. “No, she will not speak to you! No, I know she will not! She locked herself in her room and has been crying all evening. How could you do such a thing?” I stammered something about the meeting, about protecting the microphone and copying the demands. But as I listened to myself, it all sounded so stupid, made no sense at all. I felt terrible. I begged Judit to explain to Ágnes, I tried to convince her that this meeting today had been something special, but it was no use.

When I finally hung up, Attila asked, “What happened?”

“Nothing, nothing,” I replied, but very quietly.

It was near midnight when the demands and the announcement of next day’s demonstration were finally printed. I went back to the aula, passed out a few copies and kept a dozen or so to myself. The meeting was still going on. All agreed that during the night we would spread the news of the demonstration. Gyuszi Perr had a motorcycle, so he and his little bride Marika, — the runner who was at yester-day's competition — would take the announcement to Csepel, the largest industrial complex in Hungary. I, in turn, would alert the Agricul-tural University of Gödöllõ, where my brother Péter is a student. I would be back by 7 AM to act as one of the MEFESZ guards at the gates of the university. Everybody had an assignment. There was not much time left for sleep that night.

It was close to 1 AM when I left the university. I caught the completely empty #49 tram, but there was no connection on Rákóczi Street, so I ran all the way to the train station. The train was just pulling out, but I managed to jump on, dripping with sweat. The train was unheated, and I knew I would have to thank my corduroy jacket (the one I spent a full summer’s wages on), if I didn’t catch a cold.

Later, walking to our house, I was greeted by every dog in the village of Kerepes. What a concert! Next, Bukucs was jumping all over me. It was past 2 AM on that Tuesday, the 23rd of October. I tried to quietly open the creaking kitchen door. Memi had left my supper on the stove and I started eating from the stew-pan. Then I heard stirring in the bedrooms, so I quickly got a plate and continued stuffing myself with slightly improved manners-. Memi appeared in her bathrobe, then Aptyi in his nighttime beret, which warms his balding scalp. Eventually Péter and Andris also joined us. I told them about the meeting and read out laud our demands and the announcement of the demon-stration.

So there I was, announcing that we demand this and we demand that… Memi's expres-sion was one of fear. Fear that her son had gone mad. Andris, who had just awakened, first thought that I was telling about a dream I had. Aptyi's eyes were wet. He knew. During the German occupation, when he heard the Nazi salute–“Victory or death!”–he always muttered under his breath, “To you, definitely death!” And now, a few years later, whenever he heard the communist salute–“Freedom!”–he muttered, “Yes, we could use some!”

Next I handed over the stenciled copies of our announce-ments to Péter. He took them, but warned me: “Tomorrow there will be no demonstra-tions, there will be arrests!” As Péter speaks I see a flashback, I see the scared kid from Szeged I hear the trem-bling voice of Jancsi Danner as he yells, “Let him speak!” I also see Colonel Marián as he slowly walks to the speaker's stand, waits for me to lower the microphone and then starts by saying: “My Sons!”

So I retort, “No, Péter you are wrong and Stalin was wrong when he asked: How many divisions does the Pope have? No divisions can destroy our ideals. It is axiomatic that occupied colonies must eventually liberate themselves, that societies built on lies must self-destruct. But we do not deserve freedom if we do not help our-selves. These are not my words, but those of President Eisenhower. He said them when he pro-claimed the doctrine of self-libera-tion. So if we get into a jam with the communists, don’t you think that the Americans will help?”

Peter only scoffed, “Sure. They would help themselves to our oil if we had any. How stupid can you get? It was Eisenhower's predecessor, Roosevelt, who gave Hungary to Stalin in the first place. We were his birthday gift at Yalta. So whom are you kidding? The rich don't give a damn about ideals. The only thing they care about is getting richer!”

But I did not agree. “Come on, Peter. Rich people have a con-science too. Ameri-cans conceived the Marshall plan, and there were American volun-teers fighting Franco in Spain. Americans, too, have a heart. They, too, like to sleep at night. Besides, we are not asking the Americans for anything! Tomorrow, there will be no clashes with anybody. What we will be holding will be a peaceful demon-stration with a legal permit. And our demonstration will be led by a commu-nist colonel!”

I went to bed at about 3 AM, but was up by 5 AM to catch the 6:02 train.

Footnotes for Chapter 2:

1) Mátyás Rákosi (1892-1963) was a disciple of Joseph Stalin, an associate of Béla Kun and the person who designed and implemented the communist dictatorship in Hungary. He became premier in 1952, but was forced to resign in August 1956, and fled to the Soviet Union where it was reported that he died in 1963.

2) The ÁVH was the communist secret police, which served to terrorize the people and to help Rákosi in reaching his goal of destroying all democratic institutions. It was the equiva-lent of the German Gestapo or the Russian KGB

3) MEFESZ was the abbreviation for the Hungarian equivalent of the name: Federation of the Association of Hungarian Universities and Colleges. It’s members were the various student organizations of the country. It had no individual membership.

4) Military training was a regular part of our curriculum. The Military Department gave these military instructions, just as the Chemistry Department taught chemistry.

5) József Szilágyi (1917-1958) as a university student became a member of the Communist Party and was arrested because of his anti-fascist activities. After WW2 he joined Imre Nagy’s anti-Stalinist fraction in the party and for that reason lost his position of authority in 1949. During these years he obtained an engineering degree. In 1956 he directed Imre Nagy’s office. After being arrested, he was separated from the Nagy group and sentenced to death in May 1958. The time of his execution is unknown. He was among the 289 people who were hanged after the Revolution.

6) After the Revolution István Marián received a life sentence and was in jail until 1963. Today, 44 years later, István Marián is still a close and respected friend of mine.
After the Revolution he was fired anyway, together with László Gille-mot, the other rector of the university-.

(You can order „A Testament of Revolution” at www.amazon.com)

Discussion/Fórum