Gazsó Ferenc tanulmánya a Magyar Lobbi 2007. március 2-i leveléből, a hírlevél bevezető megjegyzéseivel. A közölt gazdasági és társadalompolitikai állítások a korabeli szöveg részei.

A Magyar Lobbi bevezetője és Gazsó Ferenc tanulmánya

(Gazsó Ferenc alábbi analizise tanulságos: Mint az HL-ben többször kefejtettük:

Helytelen, hogy Magyarországon nincs tulajdon adó és a tökejövedelem is adómentes. Ez okozza, hogy a társadalom alsóbb rétegeinek átlag adója bénitóan magas, az amerikai átlag adónak kétszerese.

Helytelen, hogy miközben az állami köztulajdon a felére esett, a bevételböl nem a nemzeti tartozást törlesztették, hanem folyó kiadásokra költötték a bevételt.

Helytelen, hogy az ország jövöje szempontjából legfontosabb kiadásokat, az iskolák támogatását visszavágják )

Az ország társadalmi, gazdasági felzárkózásának esélyei,
társadalompolitikai összefüggései

Másfél évtizeddel ezelőtt az államszocializmus 4 évtizedes uralmát a globálkapitalizmus új világparadigmájának keretei közé illeszkedő gazdasági-társadalmi berendezkedés kiépítésének folyamata váltotta fel. A rendszerváltozást egyértelműen pozitív várakozások és remények övezték. Az emberek azt gondolták, hogy az ország olyan emelkedő pályára áll, ami lehetővé teszi a történelmi örökségként kialakult félperifériás fejlettség meghaladását és az ország ezúttal olyan világfolyamatban integrálódik, amely valóban kedvező feltételeket kínál a modernizációs felzárkózáshoz.

Az új nekirugaszkodásnak nem csupán az államszocializmus jórészt kedvezőtlen örökségével kellett megbirkóznia, hanem azokkal a sajátos problémákkal is, amelyek a globalizáció új társadalmi paradigmájának hazánkat különösen erőteljesen érintő érvényesüléséből fakadtak. Az ország ugyanis olyan világfolyamat közepette lépett az újkapitalista berendezkedés kiépítésének útjára, amikor az államszocialista világrendszer összeomlását követően a meghatározó erőpozíciókat kizárólagos jelleggel birtokló nemzetközi hatalomgazdaság szakított a jóléti paradigmával, s úgy döntött, hogy véget vet annak a szituációnak, amelyben a domináns nemzetközi tőke elfogadott valaminő egyensúlyt a profitérdekek, a haszonmaximáló törekvések és a társadalmi jólétigény, tágabban a szociális szükségletek között.

A jóléti rendszerek kiépülésének a II. világháborút követő folyamatát a 70-es években fordulatértékű változás szakította meg.A domináns tőkehatalom immár pazarlásnak, az erőforrások irracionális elfecsérlésének minősítette a kiépült jóléti rendszerek (ingyenes oktatás, az állam által garantált egészségügyi ellátás, az életfeltételek stabilitását biztosító nyugdíjrendszer, sokféle szociális ellátó rendszer stb.) fenntartását egyszóval az állam kiterjedt szociális-jóléti szerepvállalását. Paradigmaváltás következett be. Ennek lényege a jóléti rendszerek lehető legnagyobb mérvű zsugorítása, az állam szociális szerepvállalásának minimalizálása, a redisztribúció visszaszorítása, egyszóval a neoliberális koncepciónak megfelelő gyenge állam kiépítése. A változásokat a globális tőkeuralom a gazdasági-társadalmi szükségszerűség hangoztatásával igyekezett elfogadtatni, s a növekvő társadalmi elégedetlenséget a társadalmi tűrőképesség és stabilitás keretei között tartani.

Könnyen belátható, hogy az oligopol tőkehatalom érdektörekvéseinek abszolút dominanciáját érvényesítő világfolyamat semmiképpen nem kedvezett az államszocializmusból kilépő országok olyan felzárkózásának, ahol a gazdaság növekvő teljesítőképessége a társadalom egészének szociális emelkedésével az életminőség általános javulásával, a szociális biztonság rendszereinek kiépülésével és hatékony működésével, továbbá az olyan nagyra becsült értékek realizálódásával kapcsolódik egybe, mint a szociális biztonság, az egyenlőtlenségek korlátozása, a társadalmi igazságosság, és participatív, tehát az elituralom társadalmi kontrolját is érvényesítő állampolgári részvételt biztosító hatalmi-uralmi működés mód.

A társadalomkutatás egyre inkább jelezte, hogy a rendszerváltozás folyamata hazánkban negatív fejlemények sokaságával kapcsolódik egybe. A csalódottság egyfolytában növekedett. Nem csupán azért, mert a lakosság többsége a rendszerváltozáshoz a jóléti kapitalizmus kiépülésének reményét fűzte. Ezzel az ígérettel kecsegtette a társadalmat a rendszerváltó elit is, amelynek különböző csoportjai egymást felülmúló intellektuális rafinériával ecsetelték a szociális piacgazdaság nagyszerűségét, a megnyíló tulajdonszerzés lehetőségét, a társadalmi kiszolgáltatottság megszűnését, egyszóval a gazdasági-szociális emelkedés és a szabad élet esélyét.

Ezzel szemben az elmúlt másfél évtizedben lezajlott kardinális rendszerváltozás olyan berendezkedést eredményezett, amelyben a domináns tőkeérdek minden más érdeket maga alá gyűrt. Az országban mélyreható társadalmi megosztottság alakult ki. Hatalmas tömeg került ki a társadalmi integrációból. A foglalkoztatottság beszűkült, a munkaképes népesség alig több mint fele tudott megkapaszkodni a munkaerőpiacon.

A társadalmi javak és esélyek eloszlása szélsőségesen egyenlőtlen. Kialakult a társadalomban a fejlett nyugati országok felsőközéposztálya nívóján élő csoport, míg nagy tömegek létminimum közeli, illetve annál is jóval kevesebb jövedelemből, sokan alkalmi munkákból, segélyekből, bizonytalan járadékokból élnek. Élethelyzetüket a létbizonytalanság, a nélkülözés, a reménytelenség jellemzi. Ők a rendszerváltozás vesztesei. Társadalmi emelkedésük esélyei minimálisak.

A privatizációs folyamat vagyoni polarizációt eredményezett. Kisszámú csoport rövid idő alatt nagy termelővagyont halmozott fel, míg az emberek túlnyomó többsége eleve kirekesztődött a tulajdonszerzés lehetőségéből. Az országban nem alakult ki tulajdonosi középosztály. Mindössze a lakosság 6 százaléka tett szert valaminő termelőtulajdonra. Nem érvényesült a tulajdonformák alkotmányban deklarált egyenértékűsége. A közös tulajdon minden formáját diszpreferálták, az államot pedig kártékony tulajdonossá nyilvánították.

Polarizálódtak a munkaerő-piaci esélyek is. Az alacsony iskolázottságú, illetve nem megfelelő szakképzettséggel rendelkező tömeg kiszorult a munkaerőpiacról, ahová legfeljebb alkalmilag, jobbára azonban sehogyan sem tud visszatérni. Élethelyzetük fő jellemzője a nélkülözés és a nyomor. A mélyszegénység mintegy félmillió embert érint.
A társadalmi polarizálódás a települési metszet mentén is érvényesül. Míg az ún. „kapuvárosokban” és környezetükben, ahová a nemzetközi tőke betelepült a munkalehetőségek kedvezően alakultak, a depressziós térségekben, amelyeket a kül- és belföldi tőke egyaránt elkerült, a munkanélküliség és a tömeges nyomor állandósult. A társadalmi és területi egyenlőtlenségek összekapcsolódása szélsőséges egyenlőtlenséget eredményezett. Az országban több száz olyan település létezik, ahol a kereső foglalkozásúak aránya nem éri el a 20 %-ot. A kistelepülések egyre inkább elveszítik a nélkülözhetetlen szolgáltatások fenntartásának lehetőségét.

Mindez olyan társadalomban történt, ahol az állampolgárok túlnyomó többsége a szociális biztonság értékeihez igazodik. Mindennél fontosabbnak tartja a létbiztonságot, továbbá az egyenlőtlenségek elviselhető keretek között tartását, valamint azt, hogy a társadalmat alkotó egyének szocioökonómiai státuszuktól függetlenül vehessenek részt az esélyt adó iskolázásban és képzésben, hogy valaminő esélye legyen mindenkinek az egyenlőtlen pozíciókért folyó rendkívül kiélezett versenyben.

A strukturális átalakulás eddigi menetében tehát a szociális értékek primátusát valló társadalom egy olyan berendezkedés felé sodródott, amire a társadalom többsége sem nem vágyakozott, sem annak neoliberális értékeit nem hajlandó elfogadni. Egybehangzó kutatási tapasztalat, hogy az állampolgárok többsége nem találja a maga helyét és perspektíváját a kialakult struktúrában.

Természetesen a rendszerváltozás nyerteseket is teremtett. A társadalom jó egytizede az életfeltételek alakulása szempontjából kifejezetten a változások haszonélvezőjeként, nyerteseként definiálja önmagát. Elsősorban a tőketulajdonos, a vállalkozó-menedzser, továbbá a banki-pénzforgalmi szférában dolgozó csoportokról van szó. Végeredményben arról a felső tizedről, amelynek a regisztrálható összjövedelme mintegy kilencszerese az alsó jövedelmi tizedbe tartozóknak. Miközben a társadalom egytizedének életfeltételei és társadalmi esélyei határozottan javultak, az állampolgárok további kétötöde lényegében megőrizte korábbi társadalmi státuszát és életminőségét. E társadalmi csoportot az jellemzi, hogy pozitív és negatív hatásokat egyaránt érzékelt a rendszerváltozás menetében, e hatások azonban kiegyenlítődtek, nem okoztak egyértelmű pozícióvesztést, lesüllyedést, igaz, emelkedést sem.

A kollektív cselekvésre és nyomásgyakorlásra leginkább képes társadalmi csoportok jórészt kompenzálni tudták az őket ért veszteségeket, következésképp körükben nem halmozódott fel olyan mérvű elégedetlenség, ami radikális szembenállást vagy nyílt konfrontációt gerjesztett volna. A 10 százaléknyi nyertes és további mintegy kétötödnyi státuszőrző az egyéni érdekérvényesítés célravezető módját választotta, a kollektív cselekvés a státuszőrzésben nem játszott számottevő szerepet.

Bár a rendszerváltozás bőségesen termelte a veszteseket, hiszen minden második állampolgár kárvallottnak tekinti magát, a rendszer stabilitása nem forgott veszélyben. A kárvallottak által is eltűrt, de el nem fogadott társadalmi berendezkedés alakult ki, s a vesztesek életfeltételeik drasztikus romlása ellenére is tartózkodtak a destabilizáló kollektív megnyilatkozásoktól.

A társadalmi elitek a vesztesek érdekeit konzekvensen kirekesztették a politikai mezőből. Az elmúlt évtizedben nem akadtak olyan aktorok, hatalmi csoportok, amelyek felkarolták volna a vesztesek érdekeit, sokkal inkább a vesztesek eszköztelenítésére törekedtek. Nagy szolgálatot tett a kialakult pártrendszer is, hiszen a pártkínálat és a pártok között kiéleződött hatalmi küzdelem a büntetőszavazásra motiválta az állampolgárokat, s a kormányváltások erőteljesen oldották a felhalmozódott társadalmi feszültségeket is.

Könnyen belátható, hogy a kialakult társadalmi szerkezetre nemigen épülhet tartós stabilitás.

Maga a rendszerváltozás egészen más strukturális előfeltevésekkel indult. Az államszocialista hatalmi-uralmi berendezkedés felszámolása azzal a feltételezéssel kapcsolódott egybe, hogy Magyarországon kibontakozhat egy olyan strukturális folyamat, amelynek a társadalom többségét integráló középosztályosodás lesz az alapvető jellegzetessége. A társadalmi viszonyok gyökeres átalakítása azzal a feltételezéssel is egybefonódott, hogy szociális piacgazdaság felé haladunk, amelynek keretei között a munkamegosztási pozíciókhoz kötődő kereseti-jövedelmi viszonyok is középosztályi létforma kialakítására adnak lehetőséget. A hazánkban kiépülő új piacgazdaságban tehát az egyének által birtokolt tudás, a munkavégző-készségek és –képességek olyan társadalmi pozíciókra válthatók, amelyek egy emelkedő ország képét rajzolják ki, ennél fogva a tömegek élethelyzetének alakulása is perspektivikus növekedési pályára kerül. Voltaképpen ez a feltételezés adta a rendszerváltozás vonzerejét és hitelét, mint ahogy ezeknek a reményeknek a meghiúsulásával függ elsősorban össze az állampolgárok negatív közérzetének kialakulása és rögzülése is. Ebben az új világban az egyén kardinális tapasztalata, hogy az emberi lét bizonyos feltételeinek mindenki számára történő biztosítása nem közös törekvés és cél.

Az országban dominánsan multinacionális karakterű tőkegazdaság alakult ki. A profittranszfer sokszorosa a tőkebeáramlásnak. Az országban megtermelt tőkehozadék túlnyomó része kiáramlik. A globális tőke – túlsúlyos erőpozíciója és a hazai uralkodó elit kiszolgáló magatartása következtében – jórészt mentesül a közteherviseléstől, sokféle beruházási és más támogatást élvez, megkaparintja a közbeszerzési erőforrások nagy részét, tehát az állami költségvetést is megcsapolja.

Az országban kialakult kettős gazdaság másik eleme, a hazai tulajdonú gazdaság gyenge jövedelemtermelő képességgel, állandó erőforráshiánnyal, szűkös piaci mozgástérrel, bizonytalan versenyképességgel jellemezhető. Ugyanakkor a foglalkoztatásban ennek a gazdasági szegmensnek van meghatározó szerepe.
Az országot kritikusan beszűkült munkaerőpiac jellemzi. A foglalkoztatási ráta mintegy 10 ponttal elmarad az uniós átlagtól. A munkaképes lakosság közel fele nem adóztatható, sőt a keresők mintegy 20 %-a sem adóköteles. A többi munkavállaló adóterhei azonban rendkívül magasak, így a bérjövedelmek 60 %-a létminimum közeli, ill. az alatti életfeltételeket biztosít.

Sokféle ok miatt hazánkban kiterjedt és virulens, ún. fekete gazdaság működik. Ez a jelentős erőpotenciát birtokló és mobilizáló rendszer teljes egészében kivonja magát mindenféle közteherviselés alól, a közhatalom pedig tehetetlenül és jórészt elnézően kezeli a szóban forgó társadalom ellenes magatartást, holott rendkívül hatékony eszközrendszerek és beavatkozási módok alakultak ki a nyugati társadalmakban az ilyenfajta problémák eredményes kezelésére a fekete gazdaság integrálására, a közteherviselés általánossá tételére.

Megjegyzendő, hogy magát a közteherviselést is torzult szerkezet jellemzi. A munkajövedelem túladóztatott, a tőkejövedelmek jórészt adómentesek, nincs vagyonadó, rengeteg a különböző jogcímen élvezett kedvezmény. A közteherviselésben tehát nem érvényesül sem az egyetemesség, sem a progresszivitás elve. Jórészt ez a háttere annak, hogy az országban létrehozott anyagi erőforrások nem teszik lehetővé az alapfeladatok ellátásához szükséges állami pénzforrások biztonságos megteremtését, tehát az államháztartást időről-időre fiskális krízisek, felhalmozódó hiányok jellemzik. Megalapozottnak tekinthető az a tézis, hogy a magyar társadalom a gazdasági teljesítőképesség mai szintjén is megtermeli az erőforrás fedezetet ahhoz, hogy a humánerőforrást újratermelő rendszereket (oktatás, egészségügy, a generációs újratermelés intézményei), továbbá a társadalmi szolidaritást fenntartó szociális jóléti szolgáltatásokat (ésszerű változtatásokkal) közpénzekből lehessen működtetni. Nem indokolt tehát sem az oktatás, sem az egészségügy piacosítása, azzal az indoklással, hogy a társadalmat jellemző általános erőforráshiány közepette csakis a magántőke fokozott bevonása biztosíthatja a fejlesztési erőforrásokat. Mint ahogy nincs semmiféle egyértelmű bizonyíték arra sem, hogy a szociális integráció alapintézményeinek fenntartása veszélyeztetné a gazdaság teljesítő képességét, rontaná versenyesélyeit. E tekintetben elegendő a skandináv országok tapasztalataira utalni.

Miképp a legutóbbi társadalmi fejlemények jelzik, stabilitást veszélyeztető problémát leginkább az okozhat, ha a profitmaximáló törekvések következtében a szociális integráció fenntartásának állami erőforrásai annyira lecsökkennek, hogy megszűnik bizonyos mindenkit megillető ellátások állami garanciája. Ez politikai instabilitást, a társadalmi tűrőképesség fölbillenését, konfliktusok sorozatát generálhatja. Számos jel szerint ez a folyamat egyre inkább elszabadul az országban. A növekvő csalódottság hatására az eddigi apatikus tűrést destabilizáló megmozdulások válthatják fel. Az elmúlt másfél évtized társadalmi folyamatait meghatározó módon befolyásoló neoliberális társadalom és gazdaságpolitika felboríthatja a tűrésre épülő stabilitást. Következésképp ez a társadalompolitika fordulóponthoz érkezett, mert a társadalmi szembenállás és elutasítás elérte a küszöbértéket, következésképp ez a politika folytathatatlan, s a mostani szituáció egyértelműen jelzi a gazdaság- és társadalompolitika irányváltásának szükségességét.

Kiút és alternatívák

Az országban kialakult fiskális krízishelyzet továbbá a politikai osztály társadalmi támogatottságának nagymérvű és gyorsütemű csökkenése, az utcai megmozdulásokat generáló társadalmi elégedetlenség elkerülhetetlenné teszi a politikai irányvonal fölülvizsgálatát és korrekcióját. Ez általánosan elfogadott tézis. A politikai aktorok minden csoportja a reformok szükségességét emlegeti. Átfogó stratégiai elképzelések azonban egyelőre nem körvonalazódtak. A választásokat követő fejlemények azonban egyértelműen arra utalnak, hogy a kormánypártok a neoliberális opciót tekintik egyedül lehetségesnek és célravezetőnek. Alaptézisük a következő:
A nagyra duzzadt államháztartási hiányt az állam társadalmi szerepvállalásának minimalizálásával, a közszolgálati intézmények piacorientálásával, ill. privatizálásával az intézményes szolidaritás lehető legnagyobb mértékű szűkítésével, ill. az öngondoskodás radikális kiterjesztésével kell feloldani. Ebben a folyamatban az állam eszköztelenedik, az újraelosztás zsugorodik, miközben a társadalmi újratermelés minden szférájában – ideértve: az oktatás bizonyos szegmenseit, és főként az egészségügyi ellátást – a piaci megoldás, ill. a tőkealapú működés válik uralkodóvá. E felfogás szerint más alternatíva nincs. A jóléti állam maradványai ugyanis felemésztik a gazdasági verseny erőforrásait. A gazdaság dinamizálása és a versenyképesség fenntartása, tágabban a sokat emlegetett fenntartható fejlődés, csak akkor biztosítható, ha a kormányzati politika konzekvensen érvényesíti a neoliberális paradigmát, és egyetemessé teszi a tőkelogikának megfelelő működésmódot, a társadalmi újratermelés minden szférájában.

A hatalmi törekvések tehát egyértelműek. Kérdés azonban, hogy a növekvő társadalmi ellenállás közepette ezt a neoliberális elképzelést – a kibontakozó reformdiktatúra és a megfélemlítés sokféle módjának ill. a média manipulációnak a latba vetésével – sikerül-e a társadalomra kényszeríteni. E pillanatban nyitott kérdés tehát, hogy az elindított reformoknak mi lesz a sorsa. Társadalmi következményeik azonban jól körvonalazhatók: növekvő társadalmi egyenlőtlenség, az állam eszköztelenedése és meggyengülése következtében a domináns érdekcsoportok partikuláris törekvéseinek minden eddigit fölülmúló érvényesülése, társadalmi instabilitás, a tűrőképesség fenntartásának permanens nehézségei, a humánerőforrást újratermelő rendszerek teljesítményének további hanyatlása, egyszóval társadalmi felzárkózás helyett stagnálás, krízishelyzetek, megrekedés, a reagáló képesség kérdésessé válása az Európai Unióban zajló folyamatokra, a pártrendszer és a pártközpontú hatalmi uralmi szisztéma folytonos funkció zavarai.

Az elmondottakból az következik, hogy a magyar társadalom felzárkózó növekedést garantáló pályára állása az elmúlt másfél évtizedben követett társadalompolitika korrekcióját, sőt a kialakult újkapitalista berendezkedés egész működésmódjának korrekcióját igényli. Ez nevezhető gazdasági- és társadalompolitikai irányváltásnak. Irányváltásról és nem reformról van szó, hiszen a reform kifejezés a jelenlegi politikai szóhasználatban a neoliberális paradigma érvényre jutásának folyamatát jelöli. Holott éppen arról van szó, hogy a társadalmi problémák jó részét ez a paradigma halmozta fel, következésképp a kritikai felülvizsgálat és a paradigmaváltás egyaránt elkerülhetetlen.

E korrekció fő jellemzői a következők:

A gazdaság dinamizálása ill. a meglévő dinamizmusok fenntartása alapvető társadalompolitikai cél, de ez nem egyenlő azzal, hogy el kell fogadnunk a piac mindenhatóságát, s azt, hogy a társadalom minden szférájában a piac logikája érvényesüljön. A rendszerkorrekció céljait követő gazdasági és társadalompolitika nem épülhet sem a tőkeérdekek abszolút primátusának elvére, sem a profitmaximáló gazdaság működésének valamiféle állami korlátozására. Nem lehet szó természetesen arról sem, hogy a társadalompolitika az aktuális profittörekvéseket azonosítsa a társadalom érdekeivel.A társadalompolitikának egyensúlyra kell törekednie a piaci hajtóerők valamint az emberi létfeltételek és esélyek közöttmégpedig olyképpen, hogy a gazdasági erőforrások gyarapodása az utóbbit szolgálja. Új alkut kellene kötni a hazánkban működő multinacionális tőkével, kényszerűen elfogadva azt a szituációt, hogy a globális tőkeuralom érdekérvényesítő képessége rendkívüli mértékben korlátozza az állami eszközökkel történő regulációt. Olyan alku megkötésére kellene törekedni, amely a mostaninál nagyobb hozzájárulást biztosítana az olyan közfeladatok ellátásához, mint a társadalom humán erőforrás tőkéjének újratermelése, amiből mellesleg a multinacionális tőke jelenleg rendkívül nagy profithozamot produkál, továbbá bizonyos infrastruktúra fenntartása és fejlesztése. Ez a vállalkozás nem eleve kilátástalan, hiszen a multinacionális tőke mélyen beágyazódott a magyar gazdaságba, esetleges kivonulása óriási veszteségekkel járna. Ráadásul az extra profit megszerzésének esélyét a közteherviselésben való nagyobb részvétel sem veszélyeztetné. Miután az anyagi erőforrások jelentős részét a multinacionális gazdaság állítja elő, az ott megtermelt jövedelmek eddiginél nagyobb mérvű adóztatása nélkül a társadalmi újratermelés bizonyos szféráinak fenntartásához és fejlesztéséhez szükséges erőforrások egyszerűen nem biztosíthatók. Ennek terheit ugyanis nem lehetséges sem az amúgy is túladóztatott hazai gazdaságra, sem pedig a munkavállalókra és a fogyasztókra terhelni. A közteherviselést tehát egyetemessé kellene tenni. Ezt a törekvést azonban az elmúlt másfél évtizedben a hatalmi elit csoportok egyike sem fogalmazta meg, elkerülvén mindenfajta ütközést, vagy konfrontációt a nemzetközi tőkehatalommal.

A gazdaságpolitikában fordulat értékű változásnak minősíthető a hazai gazdaság dinamizálásához szükséges föltételek és erőforrások lehető legnagyobb mérvű biztosítása és mobilizálása. Ehhez minden eddiginél kedvezőbb esélyeket ad az Uniós erőforrások igénybevétele és célszerű felhasználása. Elsőrendű stratégiai kérdésről van szó, hiszen a hazai gazdaság jövedelemtermelő képességének számottevő növelése és expanzív jellegének kialakítása nélkül nincs esély a munkaerőpiaci befogadóképességének számottevő növelésére, következésképp konzerválódik a keresők és eltartottak rendkívül kedvezőtlen aránya, fönnmarad és újratermelődik a munkaerőpiacról kiszorult hatalmas tömeg, és az állami erőforrások jelentős részét felemészti a szociális segélyezés. Ezt a szituációt a hazai gazdaság dinamizálása nélkül lehetetlen meghaladni.

Elérkezett az ideje annak is, hogy a közhatalom a lehető leghatározottabban és a nyugati világ bevált módszereinek latba vetésével, radikális mértékben limitálja a feketegazdaság mozgásterét, és ezt a szférát a lehető legnagyobb ütemben és mértékben kapcsolja be az átlátható működés és a közteherviselés szférájába.
A rendszer működésének korrekciója elképzelhetetlen az állam hatékony szerepvállalása nélkül. Elfogadhatatlan tehát, a gyönge állam sokat hangoztatott tézise, hiszen a rendszer működésének korrekciója a társadalomban domináns érdekcsoportok ellenállásába ütközik, s a közérdeket éppenséggel velük szemben kell érvényre juttatni. Ezt a rendkívül bonyolult feladatot kizárólag az erős, igen nagy társadalmi támogatottságot élvező politikai állam és a közhatalom képes ellátni. Következésképp nem az állam erőforrásainak fokozatos felszámolására vagy nagymérvű korlátozására kell törekedni, hanem éppenséggel arra, hogy az állam megfelelő erőforrásrendszer birtokában realizálja a társadalmi újratermelés egészének irányításával és befolyásolásával összefüggő feladatait. Az államnak kell biztosítani azt is, hogy a társadalomban kiépüljenek és hatékonyak legyenek az emberek számára elérhető erőforrás gyarapító rendszerek. Az ilyen rendszerek igénybevétele hazánkban csak meghatározott körben építhető az ún. öngondoskodásra. Ha ugyanis az igényes oktatás vagy az egészségügyi ellátás a családok vagy egyének anyagi teherviselő képességének függvénye, akkor a magyar társadalom egyharmada bizonyosan kívül reked ezeken a szolgáltatásokon, további egyharmad pedig nem versenyképes a piaci logika alapján működő, növekvő költségigényű szolgáltatások elérésében. Egyértelművé kell tehát tenni, hogy a humánerőforrást fenntartó és újratermelő rendszerek működési feltételeinek biztosítása állami feladat és felelősség, és ennek keretei között az állam arra törekszik, hogy a szóban forgó rendszereket elérhetővé tegye valamennyi állampolgár számára. A mindenki számára elérhető színvonalas közoktatás és az egészségügyi ellátás garantált biztosítása tehát az állam alapvető feladata. Ebből következik, hogy az állam gyengítésének tendenciája helyett olyan állam kiépítését kell célnak tekinteni, amely valóban alkalmas az oktatás és egészségügy hatékony működtetésére, a szociális szolidaritás és integráció célszerű intézmény rendszerének kiépítésére és fenntartására, a szolgáltatási funkciók megerősítésére. Ehhez az állami erőforrások gyarapítása, nem pedig lerontása szükséges.

A neoliberális paradigmával szemben a rendszer működésének korrekciójára törekvő társadalompolitika nem a szociális integráció meggyengítésének, hanem kifejezetten megerősítésének céljait követi. Természetesen nem arról van szó, hogy a társadalompolitikai belátható időn belül jóléti rendszert garantálhat. Ez egyértelműen illúziónak minősíthető. Az országban zajló szélsőséges polarizálódást azonban ellensúlyozni lehet. Meg lehet állítani azt a folyamatot, hogy az egyenlőtlenségek ne termelődjenek újra bővített formában. Ennek a stratégiának egyik ugrópontja a tudástőke társadalmi elosztásának módosítása. Jelenleg a társadalmi státusz és a vele összefonódó anyagi erőforrások rendkívül nagy erővel befolyásolják a tudásjavak megszerzésének lehetőségét. A tudásközvetítő intézményrendszer oly módon működik, hogy a társadalmilag meghatározott esélykülönbségek akadálytalanul érvényesülnek. Ez összefügg azzal, hogy az állam nem mobilizál megfelelő anyagi és egyéb erőforrásokat a tudásjavak mostaninál jóval egyenlőbb megszerzését biztosító intézményes feltételek kiépítésére. Ennek következtében tömegméretben termelődik újra a funkcionális analfabétizmus és egy olyan alsóosztály, amely semmiféle mobilizálható, munkapiaci pozícióra váltható tudással és más erőforrással nem rendelkezik, ilyenformán képtelen arra, hogy bekapcsolódjék a társadalmi integrációba. Elkerülhetetlen tehát, hogy a következő években főként a tudásjavak fejlesztésének és társadalmi elosztásának szférájában fajlagosan többet költsünk a fejlesztésre, mint Európa fejlettebb országai.

A korrekciós célokat követő társadalompolitikának végérvényesen el kell utasítania az olcsó munkaerőre bazírozó gazdasági prosperitás tézisét, mert a társadalom jólét igényének növekvő kielégítése nem következhet be, ha nem biztosított a piacon realizált munkajövedelmek folyamatos gyarapodása és a szóban forgó jövedelmek közeledése az Európai Uniós átlaghoz. Itt azt az elvet kell konzekvensen érvényesíteni, hogy a gazdaság jövedelemtermelő képességének növekedése a munkajövedelmek arányos gyarapodásával kapcsolódjék össze. Mindez elképzelhetetlen a globálkapitalizmusra épülő munkapiaci viszonyok humanizálása nélkül. Nem csupán a munkabérekről van szó, hanem a munkavállalók munkafeltételeinek, biztonságának, jogvédelmének kollektív érdekérvényesítő lehetőségeinek garantált biztosításáról, ill. a jórészt hiányzó biztosítékok kiépítéséről. Ebben a folyamatban megkülönböztetett jelentőségű az érdekképviselet intézményrendszerének fejlesztése és azoknak az állapotoknak a felszámolása, amelyek a munkavállalókat számos területen teljesen kiszolgáltatottá teszik.
Felülvizsgálatot és változtatást igényel a hatalmi-uralmi rendszer hazánkban kiépült működésmódja is. Ennek lényege a pártok kizárólagos, kirekesztő működése a döntési mezőben. Az országban kiépült demokratikus berendezkedés szociológiai jellegzetessége a demokratikus párturalom, amely korlátozza a részvételi demokrácia érvényesülését, mert olyan működésmódot konzervál, amelyben nincs biztosítva a társadalmi önszerveződések bevonása bizonyos döntési folyamatokba, tehát nem létezik intézményes együttdöntési kényszer, nem érvényesül a vétójog stb. Az állampolgári részvétel nem csak azért fejletlen, mert az országot jellemző politikai kultúra egyik alapvető jellegzetessége az önként vállalt politikai névtelenség, tehát a kollektív cselekvéstől való elzárkózás. Maga ez a jellegzetesség, illetve annak tartós fennállása is összefügg azzal, hogy az állampolgári önszerveződések döntést befolyásoló lehetősége minimális és esetleges, és e tekintetben a hatalomváltást követő másfél évtizedben semmiféle lényeges változás nem következett be.

A gondokat növeli, hogy a pártközpontú hatalmi-uralmi szféra működését is diszfunkciók sokasága jellemzi. A két domináns párt által fenntartott és megosztott politikai mezőt a szélsőséges elkülönülés és szembenállás, a pártok működését pedig a konfliktus generálás jellemzi. Szembetűnő a pártérdekek elsőbbsége a társadalmi érdekekkel szemben.Mindez nemcsak a populista túllicitáló ígéretekben, hanem a voluntarista, kifejezetten párthatalmi érdekeket szolgáló döntések sokaságában is kifejeződik. További jellegzetesség a szituatív sodródás, a részvétel-ellenesség és a kirekesztő magatartás. A hazai pártrendszer nem mutat affinitást a konszenzusteremtésre. Mindez felveti a pártrendszer funkcionális alkalmasságának kérdését, ami egyáltalán nem elvont teoretikus probléma, hanem a társadalmat átszövő kollektív érzés és tapasztalat. Immár olyan sztereotípia, ami döntően befolyásolja az állampolgárok és pártok viszonyát és a pártok teljesítőképességének, az ország irányítására való alkalmasságának megkérdőjelezését tömegjelenséggé generálja. Mindez arra utal, hogy a politikai rendszer működésében az alkotmányos szabályozást is érintő változások szükséglete érlelődött meg, tehát olyan korrekciós igények körvonalazódnak, amelyek a lehető legnagyobb mértékben érintik és befolyásolják a társadalom egészének teljesítőképességét, a felzárkózó modernizáció esélyeit.

Az országban kialakult újkapitalizmusban nem érvényesül a rendszer hatékonyságát növelő semmiféle automatikus korrekció. Ezért a szükséges változások a politikai erőviszonyok, illetve annak függvényei, hogy a politikai erőtérben a hatalmi döntéseket befolyásoló paradigma rangjára emelkedik-e az a felismerés, hogy az elmúlt másfél évtizedben érvényesülő társadalom és gazdaságpolitika sokféle változást előidézett ugyan, köztük pozitív folyamatokat is, egészében azonban az ország nem állt olyan emelkedő pályára, ami garantáltan biztosítaná a felzárkózást. Átfogóbban, egy olyan társadalmi berendezkedés és működésmód kialakulását, amelyben a gazdaság növekvő erőpotenciálja az életminőség javulásával kapcsolódik össze. Ennek feltételeit a kialakult rendszer korrekciójával lehetséges megteremteni. Ez a felismerés azonban számos jel szerint még nem érlelődött meg a politikai osztály egymással szemben álló és kíméletlen hatalmi küzdelmet folytató csoportjaiban. A problémát tetézi, hogy az országban nincsenek olyan pártmezőn kívüli erőcsoportok, amelyek ki tudnák kényszeríteni a társadalom- és gazdaságpolitikai irányváltást.

Megtörténhet tehát, hogy a konfliktust halmozó folyamatok olyan átfogó társadalmi válsághelyzetbe torkollnak, amikor nehezen kezelhető és ma még beláthatatlan veszélyeket is hordozó kaotikus folyamatok kényszerítenek ki valaminő változásokat. Egy ilyen szituáció kialakulását mindenképpen meg kellene előzni.

Gazsó Ferenc

Forrás: Magyar Lobbi, 2007. március 2., 5a.