Jeszenszky Géza

A helyi autonómiát tárgyalások útján kell létrehozni, bele kell foglalni az
alkotmányba, s elegendő pénzt kell biztosítani a működéshez. Érthetetlen,
hogy a magyar tájékoztatás ezzel az ajánlással szinte nem is foglalkozik.

Született Európa viharverte közepén egy törvény, amely kirabolt és
megalázott emberek milliónak adott valamit: biztatást, öntudatot és nehéz
életükben egy kis anyagi könnyítést. Két országnak, ahol milliós számban
élnek magyarok, ez nem tetszett, azzal ijesztegették a világot, hogy e
törvény feszültségeket gerjesztene, és nem "eurokonform". A magyar kormány
megijedt és meghátrált. Az ellenzék részéről kemény kritika, a leginkább
érdekeltek, a határainkon kívülrekesztett magyarok részéről kimondott vagy
kimondatlan csalódottság jellemzi "a szomszédos államokban élő magyarokról"
két éve elfogadott magyar törvény módosítását. Noha a témával itthon és a
szomszédságban behatóan foglalkozott a média, kevés szó esett arról, hogy
miért ellenzik a törvényt oly vehemensen abban a két országban, amelyeknek
egyes állampolgárai – ha szerény mértékben is – csak hasznát élveznék e
magyar jogszabálynak. Azt sem igen elemezte a hazai nyilvánosság, hogy a
remélt és indokolt támogatás helyett miért szorgalmazták a törvény elvetését
vagy módosítását két fontos európai intézményben.

"Mit csináltál hazámmal, Európa?" – kérdezte Márai Sándor 1939-ben,
Trianonra utalva. Bizony, az 1920-as (majd az 1947-es) magyar békeszerződés
kirívó igazságtalanságával Eris almáját több példányban is bedobta a
Kárpát-medencében és környékén élő népek közé. A Wilson amerikai elnök által
meghirdetett és a béke elvi alapjául annak idején mindenki által elfogadott
önrendelkezési elv brutális megsértésével saját történelmi országától
elszakított magyarok sorsát nemcsak a maradék Magyarország egész lakossága
kíséri aggódó figyelemmel lassan 85 éve, de – más előjellel – a magyar
kisebbségek léte folyamatosan nyugtalanítja azoknak az országoknak a
többségi népét, ahová – tiltakozásukat figyelmen kívül hagyva – jelentősebb
számban kerültek. A nemzetállamnak kikiáltott utódállamok gondoskodtak is
arról, hogy minél rosszabbul érezzék magukat a magyar kisebbségek. A cél
vitathatatlanul az volt, hogy az etnikai viszonyok megváltoztatásával utólag
legitimálják az új határokat, és zárják ki megváltoztatásuk lehetőségét: a
magyarok vándoroljanak el szülőföldjükről, vagy olvadjanak be a többségi
nemzetbe. Az újabban etnikai tisztogatásnak nevezett elvetemült módszerek
alkalmazásával elérték, hogy 1930-ra a trianoni Magyarország határain kívül
rekedt magyarok száma az 1910-es 3,3 millióról 2,6 millióra csökkent. A
második világháborút követően a kitelepítésekkel újabb félmillió magyar
kényszerült otthona elhagyására. Így mára a Kárpát-medence etnikai viszonyai
nagymértékben megváltoztak, Szlovákiában például 30-ról 11 százalék alá
csökkent a magyar népesség aránya. A mesterségesen fölgyorsított iparosítás
és urbanizáció következményeként a 60-as, 70-es években az anyaország
határához tapadó, korábban a magyar területi revízió alapját képező és
egyértelműen magyar többségű városokban "az államalkotó nemzet tagjai
kerültek többségbe, hatalmas lakótelepek jelentek meg, az interetnikus
konfliktusok pedig falusi térségekből a városokba kerültek át, és rendkívüli
mértékűvé nőttek." (Kocsis Károly geográfus interjúja a Magyar Nemzet 2001.
márc. 9-i számában.) A rendszerváltozás megszüntette a korábban zárt
határokat, és lehetővé tette a tartós vagy ideiglenes népmozgást, ez és az
elviselhetetlen gazdasági viszonyok magyarázzák, hogy az elmúlt évtizedben
Romániában, Szlovákiában és Szerbiában 10-15 százalékkal csökkent a magyarok
száma. Ez előrevetíti a régi cél belátható időben történő megvalósulását: a
magyarság jelentéktelen kisebbséggé válását valamennyi velünk szomszédos
országban. Be kell mutatni a világ előtt, hogy Európa közepén egyes
országokban az "etnikai tisztogatás" burkolt formája folyik.

A státustörvény, illetve az általa biztosított szerény kedvezmények egyik
célja és várható következménye e folyamatok lelassulása, megállása, netalán
visszafordulása volt. Szlovákia és Románia azért nem akarja elfogadni a
magyar kedvezménytörvényt, "mert nyilván nem érdeke a tényekkel igazolható
asszimiláció megfékezése" – írta a minap az Új Szó című pozsonyi magyar lap.
Valóban ez az egyetlen ésszerű magyarázat, minden más ellenérv – sérti a
szuverenitást, politikai kapcsolatot létesít az anyaország és a magyar
kisebbség között, diszkriminálja a többséget – mesterséges és steril jogi
csűrés-csavarás. Ha elfogadnánk azt a logikát, hogy egy állam nem kínálhat
kedvezményeket egy másik állam polgárainak, akkor minden nemzetközi
ösztöndíjprogram, számos ország állampolgársági törvénye vagy határon túli
nemzettársai, rokonai javára nyújtott kedvezményei megszüntetendők lennének.

A lappangó etnikai tisztogatás ténye nem újdonság az érintettek számára, de
hogyan lehetséges, hogy az elsősorban a demokrácia és az emberi jogok
védelmére esküdő Európa Tanács és az egységes Európa alapelveit, alkotmányát
most formáló Európai Unió nem a létükben fenyegetett kisebbségi magyarok
mellé állt, hanem bírálta a magyar törvényt és megváltoztatását igényelte?
Hogy két doktriner, sem a történelmet, sem a Magyarországgal szomszédos
államokban élő magyarok helyzetét nem ismerő szocialista politikus, egy
holland és egy német, mintegy lovat adott a törvény ellenzői alá?

A helsinki folyamatot folytató 1990-es koppenhágai külügyminiszteri
értekezleten elfogadott ajánlások az európai kisebbségek problémájának
megértéséről tanúskodtak. Ha az egykori szovjet tömb országaiban a kormányok
megvalósították volna ezeket, akkor ma ezen államok kisebbségei – a
dél-tirolihoz, a katalánhoz vagy a québecihez hasonló autonómia birtokában –
jogaikat és jövőjüket biztosítva látnák, és nem lett volna szükség a
státustörvényre, az abban foglalt kedvezményekre. Ugyanezt mondhatjuk el az
Európa Tanács parlamenti közgyűlése által elfogadott számos ajánlásról,
kivált a magyar-szlovák és a magyar-román államközi szerződésben is szereplő
1201/1993-asról. Az ET-nek a nemzeti kisebbségek védelmére vonatkozó
keretegyezménye ugyan elmarad ezektől és a koppenhágai dokumentumtól, de
jóhiszemű végrehajtása esetén számos feszültség és vita elkerülhető lett
volna. Ugyanez mondható el a Regionális vagy kisebbségi nyelvek európai
chartájában feltüntetett elvekről. Az Európa Tanács számos más tervezete,
nem utolsósorban pedig az újonnan felvett államokkal szemben írásban is
rögzített követelmények szintén kisebbségpártiak.

Az Európai Unió tételesen soha nem határozta meg a kisebbségeket megillető
jogokat, de számos dokumentuma mellett a 2000 decemberében Nizzában
elfogadott, alapjogokat rögzítő charta 21. cikkelye tiltja a kisebbséghez
tartozás miatti diszkriminációt, a 22. cikkely szerint pedig "az unió
tiszteletben tartja a kultúrák, a vallások és a nyelvek sokszínűségét". Az
új államok elismerésével kapcsolatos, 1991-ben elfogadott Irányelvek a
kisebbségek védelmét előfeltételként jelölték meg, s az unió a belépni
szándékozó államoktól ugyanezt várja el.

Mindebből jóhiszeműség és politikai akarat esetén az következne, hogy minden
európai állam biztosítja saját nemzeti kisebbségei politikai és nyelvi
jogait, az önkormányzatiságot is beleértve, és a hátrányos megkülönböztetés
tilalmát. Ukrán, szerb, horvát és szlovén szomszédaink erre késznek
mutatkoznak, ebből fakad, hogy nem emeltek kifogást a státustörvény, illetve
az abban foglalt kedvezmények ellen, sőt egyes megnyilatkozások kifejezetten
üdvözölték azt. Az Egyesült Államok sosem kifogásolta a törvényt, de
kezdetben az ET és az EU sem. Elfogadása után, 2001 júliusában az Európai
Bizottság bővítési ügyekért felelős biztosa, Günter Verheugen azt
nyilatkozta, hogy a törvény nem sérti a társulási megállapodást, és
szorgalmazta, hogy a felmerült problémákat az érintett országok kétoldalú
szinten oldják meg. Wilfried Martens, az Európai Parlament legnagyobb
frakcióját adó Európai Néppárt elnöke kijelentette, hogy a magyar kormánynak
joga van a szomszédos országokban élő több mint hárommillió magyar tőle
telhető támogatására, és hogy Budapest aggályai a szórványmagyarságért
"legitimek és dicséretesek". Martonyi akkori külügyminiszter előtt mind
Bruno Haller, az ET-közgyűlés főtitkára, mind az EBESZ egymást váltó
kisebbségügyi főbiztosai megértéssel fogadták a törvényt. Az ET velencei
bizottsága 2001. októberben kiállt a törvény alapelve mellett, és jórészt
formális változtatásokat javasolt annak szövegében.

Azt nem feltételezem, hogy a tavalyi kormányváltás után az új magyar kormány
sugallatára erősödtek föl a törvénnyel szembeni kritikus hangok. De
személyes tapasztalatom, hogy 1993-94-ben, amikor az akkori ellenzék
intenzív kampányba kezdett az általam irányított külpolitika, kivált a
szomszédsági politika ellen (Horn Gyula: "Ha győzök, békét hozok!"), mind
Szlovákia, mind Románia "bekeményített", lemondta tervezett hivatalos
látogatásomat, elhalasztotta új határátkelők megnyitását, látható módon arra
spekulált, hogy egy új kormány elődjénél "puhább" lesz. Amíg a magyar
kormány határozottan kiállt saját törvénye mellett, Európa is elfogadta azt,
de amint két szomszédunk egy éve fölerősítette a törvény elleni belső és
nemzetközi kampányát, és magyar részről engedékenységet szimatolt,
Nyugat-Európában is a magyar kormányra kezdtek nyomást gyakorolni, hogy
változtassa azt meg. A tanulság: alapvető nemzeti érdekeinket csak akkor
tudjuk jó eséllyel képviselni, ha a politikai erők közös hangon beszélnek és
nem licitálnak egymás alá.

Nem a törvény vagy annak módosítása a kudarc, hiszen azért valami előny
megmarad a kedvezményezett magyarok számára. Európa vallott kudarcot, amikor
saját elveit és gyakorlatát Strasbourgban cserbenhagyta. Azaz csak június
24-én délelőtt, amikor az Európa Tanács parlamenti közgyűlése – a képviselők
egyhatodának jelenlétében – megszavazta a magyar törvényt bíráló
Jürgens-jelentést. Aznap délután viszont egy rendkívül előremutató, a
kisebbségek számára területi autonómiát javasoló jelentést is elfogadott.
Ezt egy, a Jürgensétől eltérő alapállású svájci szocialista, Andreas Gross
készítette el. Az ajánlás kimondja: a helyi autonómiát tárgyalások útján
kell létrehozni, bele kell foglalni az alkotmányba, s elegendő pénzt kell
biztosítani a működéshez. Érthetetlen, hogy a magyar tájékoztatás ezzel az
ajánlással szinte nem is foglalkozik, pedig sokkal fontosabb, mint a magyar
törvénymódosítás után Németh Zsolt által joggal okafogyottnak minősített
bírálat.

A nemzeti kisebbségek kérdése világprobléma. Sokan hajlamosak azt hinni,
hogy a kisebbségek követelései okoznak feszültségeket, valójában azonban
azok visszautasítása okozott annyi tragédiát a múlt században. Nem komikus,
hogy ezt nem a magyar kormány próbálja elmagyarázni a külföldnek, hanem egy
liberális szlovák lap, a SME? "Ha valakit zavar a magyarok 'határon átívelő
egyesítése', az nyilván nincs tisztában azzal, hogy a régió stabilitását épp
ez a folyamat képes szavatolni." Ugyanezt már 65 évvel ezelőtt kimondta a
Szlovákiában élő magyarok mártír-politikusa, Esterházy János: "Az igazságos
nemzetiségi politika sokkal nagyobb biztonsági koefficiens, mint sok-sok
írott törvény, … biztosabb minden Maginot-vonalnál, mert semmi sem erősít
meg egy államot jobban, midőn abban nemcsak a többségi, de a kisebbségi
állampolgárok is teljes mértékben otthon érzik magukat." Az otthonérzés
előmozdítása és az otthon maradás célja vezérelte a státustörvény
megalkotóit és a korábbi magyar országgyűlés 93 százalékát. Ezt kellene
megértetnünk – közös erővel – az eurobürokratákkal.

A nemzeti kisebbségek eltüntetése népirtás. A probléma megoldásának elvei,
mintái és keretei adva vannak. Európa nyugati felében a decentralizáció, a
helyi demokrácia, az autonómia ma mindennapi gyakorlat. Az európai
intézményeknek azt kellene szorgalmazniuk, hogy a státustörvény ellen ágáló
szomszédaink szakítsanak egy 85 éves rossz hagyománnyal. Amíg erre nem kerül
sor, addig állandó lesz a feszültség a többségi nemzet és egyfelől a
kisebbségben élő nemzeti közösségek, másfelől azok anyaországa között.
Európa országainak érdeke, az 1920-as magyar békeszerződést előkészítő
nagyhatalmaknak pedig különleges felelősségük, hogy a magyar kisebbségek
végre föllélegezhessenek és szülőföldjükön, őseik földjén ismét otthon
érezhessék magukat.

A szerző az Antall-kormány külügyminisztere volt

Discussion/Fórum