A szabadság árnyékában — Gyorsjelentés az erdélyi magyarok helyzetéről

A szabadság árnyékában Gyorsjelentés az erdélyi magyarok helyzetéről

Bár nagy megtiszteltetés Önök között lenni most március derekán, a legnagyobb nemzeti ünnepünk alkalmából, engedjék meg, hogy a szívem és eszem egy kicsit haza kalandozzék, amikor történelmi példákat használva a mi szabadságunkról elmélkedek. Talán éppen ahhoz hasonlóan, mint amikor Kossuth Amerikába érkezvén derűlátóan képzelve el a jövőt, meg volt győződve arról, hogy küszöbön az újabb magyar forradalom, és amerikai segítséggel legyűrhetik az osztrák haderőt. Távol álljon tőlem, hogy a nagy magyar államférfihoz mérjem magam, inkább a hasonló történelmi helyzetre célzok. Ahonnan én érkeztem, Erdélyben mindmáig megoldatlanok ugyanis nemzeti kérdéseink, jelenleg önerőből alig tudunk előrelépni, csak nemzetközi politikai nyomás árán érjük el azt a kevés szabadságjogot, amivel ma a Kárpát-medencében rendelkezünk. Akárcsak Kossuth 150 évvel ezelőtt, itt a szabadság földjén egy újabb magyar ébredésről, szellemi forradalomról álmodok, amely a maga eszközeivel elhozza a nemzet felemelkedését. Ha a magyar nemzet szabadságáról beszélek, mindjárt és ismét Kossuth Lajosról kell szólnom, mint a szabadságharc kimagasló egyéniségéről, arról az államférfiról, akit a magyar nép ma is a szívén melegít. Mit is akart ő? A legegyszerűbb egyenes válasz: csupán a nemzet felemelkedését. Tudjuk, ez 1849-ben nem sikerült, csak 150 év múltán, azaz 1990-ben kezdhettük el a Kossuth-i gondolatok egy részének valóra váltását, köztük a polgári társadalom alapjainak megteremtését. A folyamat igen lassú ütemű, talán azért, mert ma is érvényes a Kossuth-Széchenyi vita: először szabadság, aztán függetlenség, majd gazdasági-kulturális felemelkedés; vagy fordítva.

A magyar dilemma örök, Erdélyben pedig különösen aktuális: Kossuth vagy Széchenyi? Először szabadság, aztán függetlenség, majd gazdasági-kulturális fölemelkedés, mint azt Kossuth vallotta, vagy a Széchenyi féle eszme, mely szerint a gazdasági és kulturális fölemelkedés magamagától teremt szabadságot és függetlenséget.

Nos, tisztelt hölgyeim és uraim, Erdélyben mi azt tapasztaljuk, kétségtelenül Kossuth szellemisége a mérvadó. Otthon ki kell harcolni a szabadságot, de még a korlátolt függetlenséget is, enélkül ott nincs se gazdasági, se kulturális fölemelkedés. Bajaink történelmi gyökérzetűek, a negyvennyolcas szabadságharc előtti időkig nyúlnak vissza. Azóta tudjuk, hogy Széchenyinek csak akkor lesy igaya, amikor megvannak már a szabadságjogok. Ahogy ezt megszereztük, eljön a fontolva haladás ideje.

Erősen hiszek abban: erdélyi magyarság nem csak volt, hanem lesz is. És azt is tudom: a nagy multú amerikai magyarság is nagy jövő előtt áll. A szabadságot, a jövőt azonban nem adják ingyen, magunknak is keményen meg kell dolgoznunk érte. Erősíteni kell nemzeti tudatunkat, magyarnak kell nevelnünk gyerekeinket és unokáinkat, meg kell ismernünk és másokkal is megismertetnünk értékeinket. Csak akkor lehetünk nyugodt lelkiismerettel, ha mi a magunk során mindent megtettünk amegmaradásunk érdekében, és akkor lesz valóban hiteles a kérésünk otthon is arra, hogy váljék Romániában regionálisan hivatalos nyelvvé a magyar. A végső sikerhez, természetesen, változnia kell a román nyelvpolitikai ideológiának, a politikai gondolkodásmódnak is, mert csak akkor valósulhat meg a keretet biztosító autonómia, mely szellemi és gazdasági felemelkedést és egyben a szülőföldön való megmaradást jelentheti számunkra.

Önök hosszú évtizedek óta benne élnek, ezért evidenciaként élik meg azt, amiben mi egyelőre csak reménykedünk: az akadálytalan, szabad mozgást biztosító valódi önkormányzatot. Ezt egyelőre sajnálatosan kevesen értik meg Romániában, a szűken vett roman politikai elitből pedig senki! A bukaresti hatalom beleszólási viszketegségben szenved, az a rögeszméje, hogy mindent neki kell szabályozni, rendezni, ellenőrizni, ezért a legkisebb részkérdésekben is szakadatlanul kormányozni akar. Ez olyannyira beléjük ivódott már, annyira megterhelte őket, hogy az alkotmány, amelyet Széchenyit idézve “a magas urak készítenek vagy írnokaikkal agyaltatnak ki és foglaltatnak paragrafusokba, semmiképp sem lehet más, mint nyomorúságos karikatúra a nyílt önkény helyett’.

Mára az erdélyi magyarság kezd ráeszmélni: megmaradásunk, létünk feltétele az autonómia, az önálló stratégiával rendelkező Székelyföld és Erdély! Ennek létrejöttéért minden magyar embernek cselekedni kell. Az európai gyakorlatban elfogadott önrendelkezési formák biztosan elhoznák a döntéshozatali szabadságot. Az anyaország határain túl élő magyar közösségek megmaradásához semmiképpen sem elég a gazdasági jólét, ennek kizárólagos feltétele az autonómia. A Deák Ferenc idején, amikor Magyarország viszonlyagos jólétben élt és virágzott, másfél millióan telepedtek ide Amerikába. Talán lehetett volna boldogulni otthon is, de az emberek úgy érezték, hogy otthon, az óhazában saját sorsuknak nem alakítói, csupán elszenvedői voltak. Az erdélyi magyarság ráadásul még gazdaságilag is nehéz helyzetben van, ezért fontos tehát, hogy mihamarabb önrendelkezés legyen, s azt kövesse egy gazdasági fellendülés.

Határozottan állítom, Erdélyben fel kell hagynunk a kis lépéses kivárásos politikával. A tények igen szomorúak: az úgynevezett forradalom után, békeidőben tizenöt esztendő alatt 250 ezer magyarral vagyunk kevesebben. Annyi embert veszítettünk, mint Marosvásárhely, Csíkszereda, Székelyudvarhely, Sepsiszentgyörgy és Kézivásárhely magyarsága együttvéve! Ha tovább aprózzuk lépteinket, félő, hogy teljesen elfogyunk. A határozott egyenes lépések politikájának kell eljönnie – ez hathatna forradalmian a nemzetre. Engedjék meg, hogy ismét a magyar nemzet nagy alakjával példálózzak. A legnagyobb székely, Orbán Balázs idejében már voltak hasonló problémák. Nagy útját, A Székelyföld leírását felfedező útnak tartják a szakemberek. Településekről, várakról, templomokról, más történelmi emlékekről ő írt érdemlegesen először, és sok esetben máig utoljára. A vidékek történelmének, szokásainak, vallásainak, nyelvjárási sajátosságainak bemutatása mellett következetesen foglalkozott a lakosság megélhetésének körülményeivel, de érdekelte őt a népmozgás, a vándorlás kérdésköre is. Akkor a székelység Óromániába vándorlása és a cigányság kóborlása jelentett társadalmi gondokat. Most mindannyian tudjuk a népmozgások milyen irányúak – keletről nyugatra tart az, aki otthon nem remél magának megélhetést. Aggodalomra van okunk amiatt is, hogy az általunk feladott házakba, falvakra hamar kerül más nyelvű népekből utánpótlás.

A pozitív jövőképnek, létünknek és megmaradásunk feltételeinek teljesülését már nemcsak Bukarest akadályozza, hanem néha a magunk közül valók is azzal, hogy kishitűekké válunk, aprópénzre váltjuk közösségi érdekeinket, nem akarjuk a belső párbeszédet vagy elkerüljük a társadalmi ellenőrzést saját dolgaink felett.

A mögöttünk hagyott évszázadot a két világháborújával, fasizmusával és kommunista diktatúrájával a romlás századának nevezhetjük, de ráillik – még ha ellentmondásos volt is – a javulás százada jelző. Mai szabadságunk gyökerei ugyanis a múlt század utolsó évtizedében kezdtek sarjadni, ezért szem előtt kell tartanunk ma is, az 1848-as események kulcsfigurájának, Petőfinek és a márciusi ifjaknak azt a látásmódját, mely szerint az átalakulásokat nem lehet befejezettnek tekinteni. Ami eddig történt az csak a kezdet, további lépésekre van szükség a demokratikus jogok kiterjesztéséért. Ma már nincs szükségünk természetesen kardra és ágyúra, viszont Petőfi itt következő szavai a mára is érvényesek: “De tart a harc… a kard s az ágyú helyett, most az eszmék küzdenek”. Küzdenek, mert nem igen változott az ideológia, a román politikai gondolkodásmód. A tapasztalható csekély változások szinte kizárólag a nemzetközi ajánlásoknak köszönhetőek. Olyan helyzetben, amikor a jogszabályoknak, törvényeknek nincs vitathatatlan hatályuk, teljesen esetleges, hogyan alkalmaznak, vagy egyáltalán alkalmaznak-e egy jogszabályt, felmerül a kérdés: lehetünk-e az úgynevezett apró lépések hívei? Vagy Petőfivel együtt inkább azt kell mondanunk: A néppel tűzön-vízen át a demokrácia partjaira! Sajnos, nem csak Erdélyben, nem csak az Egyesült Államokban kell küzdenünk a magyarság megmaradásáért. Az utóbbi évek egyik legszomorúbb dátuma, 2öö4 december ötödike megmutatta, hogy az anyaországban is van még bőven tennivaló. A hivatalos Magyarország választópolgárai – sajnálatos módon – nem tartották érdemesnek sem önöket, sem minket arra, hogy közjogi értelemben is bizonyítható legyen összetartozásunk. Ne keseredjünk el azoban – az igazi férfi nem elfut a problémák elől, hanem ingét feltűrve nekigyűrkőzik a feladatnak!

Kölcsey Ferenc azt gondolta, amikor írta a Himnuszt, hogy a magyarokon már csak az Isten segíthet. Száznyolcvan évvel ezelőtt Kölcsey versét, a magyar nemzet egyik legszomorúbb időszakában írta. Hosszú idő óta Országgyűlés nélkül, rendeletekkel kormányozták Bécsből az országot, szedték az adót és a katonát. De azt is gondolta, nem tarthat tovább a nemzet szenvedése, mert szenvedett már eleget ártatlanul, tehát megbűnhődte a jövendőt is, épp ezért megérdemli, hogy Isten megkönyörüljön rajta, s a zivataros századok után mosolygó, napfényes jövendőt virradjon rá. Hogy a költő és a Nemzet könyörgését, miként teljesítette a Mindenható, arra csak azt válaszolhatjuk: teljesítette, mert vagyunk, itt vagyunk. Szellemi értékeinknek, kultúránknak is köszönhetően. Mert a kultúra maga a megtartó erő, természetesen kötőanyagával, az anyanyelvvel együtt. Mi ennek a jegyében élünk Székelyudvarhelyen. Ezért hoztuk létre a történelmünk nagyjainak helyet adó Emlékezés parkját, és külön öröm számomra, hogy ide az önök nagy személyisége, Wass Albert is hazatérhetett. Igaz, álnéven, mert a jelenlegi roman törvények értelmében ma nem állítható köztéri szobor a magyar irodalom e nagy alakjának Romániában. Ha a városunkban járnak, jöjjenek el a központba lévő szoborparkba és tegyenek le egy szál virágot a Vándor Székely hazatalál feliratú szobor elé – egy Önök közül való nagy embert emléke előtt tisztelegnek vele.

Kérem engedjék meg, hogy Kossuth Lajos egyik nagyszerű gondolatával zárjam mondandómat, mert számomra ez a gondolat az, amelyet követve mindig sikerül a jó mezsgyén haladni, amikor odahaza a nemzet kérdéseiről esik szó: “az igazság mindig egyszerű, mint egyszerűek a természet nagy törvényei".

Köszönöm, hogy meghallagttak!

Szász Jenő Székelyudvarhely Megyei Jogú Város polgármestere

Amerikai Egyesült Államok. 2005. március