Közeleg nemzeti szégyenünknek, – annak, hogy eltürtük határfolyónk elterelését – 15. évfordulója. Itt az ideje magunkat és másokat is figyelmeztetni arra, hogy a Dunát nem adtuk fel és arra is, hogy az idö nekünk dolgozik, a "második hágai körben" gyözni fogunk!

Igaz, hogy 1992 október 23/24-én a magyarság és kormánya tétlenül eltürte, hogy elterelik határfolyóját, de az is tény, hogy azért akadt 643 magyar ember, akik a határörökkel, vizummal és szabályokkal nem törödve, gyalog átmentek Szlovákiába és ugyan eredménytelenül, de mégis legalább odaálltak a bulldózerek elé. (Onnan tudom, hogy 643-an voltunk, mert a határörök csak megszámoltak, többre nem volt bátorságuk!) Emlékszem a szégyenre ami a könnyes szemü magyar határör ezredes arcán ült amikor megkérdeztem:

"Ön nem jön velünk?"

"Parancsot teljesitek" – motyogta lesütött szemmel, miközben fejünk felett ott körözgetett egy vacak kis magyar helikopter, s gondolom jelentgetett a Parlamentben remegö politikusoknak (nem államférfiaknak, csak politikusoknak!).

Igen, akkor egy tucat honvéd elég lett volna, hogy megakadályozzuk a szégyent, a sztálini gigantománia betonszörnyének megszületését. Nem ez történt! Nem jött meg a parancs a közbelépésre.

1992-ben a világ ámulattal nézte, hogy a nép, mely 56-ban puszta kézzel nekiment a vörös behemótnak, a nép, mely halálra sebezte a szovjetek barbár gyarmatbirodalmát, az a nép most tétlen, magatehetlen, tanácstalan, egyszóval GYÁVA!

1997-ben aztán megszületett a Hágai Biróság elsö döntése, mely 3 évet adott arra, hogy a felek megegyezzenek, s kimondta, hogy ha a felek nem tudnak megegyezni, úgy 2OOO-ben kezdeményezhetik a 2. hágai kört, melyben majd a biróság dönt helyettük.

2OOO-re a felek nem egyeztek meg, de nem is tértek vissza Hágába. Ezért 2OOO-ben, az Alkotmánybiróság elött bepereltük a magyar kormányt. (A periratok, stb. alább olvashatóak.) Ezután kidolgoztuk a Kiegyezési Tervet (KT), mely alapja lesz a második hágai körnek. E terv lehetöséget ad a biróságnak, hogy úgy szolgáltasson igazságot, hogy közben a hajózási és áramtermelési érdekeket sem sérti meg.

A Kiegyezési Tervnek nem csak az a célja, hogy megmentse a Szigetközt, több ennél! Több annál is, hogy megvédje az ország integritását (elvégre a határfolyó az ország része) és ezzel felszámolja a magyar nemzet szégyenét. A KT fö célja az, hogy az ezer éve szibriózisban és kölcsönös megbecsülésben élö szlovák és magyar népek megbékéljenek, összefogjanak és magját képezzék annak az oly nagyon szükséges konfederációnak, mely helyrebillenti majd, egyensúlyba hozza majd a jelenleg "nyugatra billent" súlypontú Európát.

Akik a fentiekröl részletesebben kivánnak tájékozódni, az alább felsorolt témakörökröl részletesen olvashatnak e leválben és az alább megadott cimü honlapjainkon:

A MAGYAR ÁVH (III/III) ELLENÜNK DOLGOZOTT (1989)
A HÁGAI BIRÓSÁG DÖNTÉSE (1997)
BEADVÁNYUNK A MAGYAR ALKOTMÁNYBIRÓSÁGHOZ (2000)
A MAGYAR ALKOTMÁNYBIRÓSÁG VÁLASZA (2003)
KIEGYEZÉSI TERV (KT -2OO3)
INTERJÚ A KT-RÖL A MAGYAR NEMZETBEN
LEVELEZÉS:
Vizi Szilveszter
Jeszenszky Géza,
Sólyom László,
Gyurcsány Ferenc

HONLAPJAINK:
Magyarúl a teljes anyag:

Angolul a teljes anyag: cimen.

A KT-t különben az amerikai sajtó is üdvözölte. Nem azért, mintha az USA-ban ismernék a bösi kérdést. Azért üdvözölte, mert a mederzár nélkül (s igy a természet kárositása nélküli) oldalcsatorna megoldásunk úgy biztositja a hajózást és áramtermelést, hogy a Parschall csatorna NEM zárja el a folyó medrét, nem akadályozza az élövilág és hordalék szabad mozgását és igy e megoldás, világszerte új irányt szabhat a vizierömüvek tervezésének. Az amerikai sajtóban megjelent ismertetés a következö cimen is olvasható:

Alább még ide mellékelek egy III/III-s parancsot is és HERCZEGH GÉZA (ENSZ nemzetközi Biróságának volt tagja) "Horn Titkos Tárgyalásai" c. irását is.

Semmi kétségem afelöl, hogy úgy a "második hágai kör", mint a Bös-Nagymarost illetö kiegyezésnek, s azon keresztül a magyar és szlovák népek megbékélésének reális esélye van és kérem a Magyar Lobbi résztvevöit, hogy az itt közzétett anyag terjesztésével segitsenek e folyamat felgyorsitásában.

LB

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx

A MAGYAR ÁVH (III/III) ELLENÜNK DOLGOZOTT (1989)

Alább szórol szóra idézek egy III/III-as parancsot, mely önmagáért beszél. Megjegyzem, hogy a parancs fedölapjához tartozó 7 oldalas "kompromittálási tervet" soha meg nem kaptam és megjegyzem azt is, hogy hasonló formában van tulajdonomban 1O3 darab egyéb III/III-as parancs és besugói jelentés. Idézet az 1989/es parancsból:

"… Budapestre érkezik Lipták G. Béla, aki a nagymarosi vizlépcsö elleni fellépésben az egész magyar ellenzéket irányitja. Kompromittálására kombinációs tervet kell kidolgozni."

Budapest, 1989 május 3O

Szekeres Péter százados

xxxxxxxxx

Megjegyzem, hogy egy korábbi "kompromittációs tervnek" az is része volt, hogy kávémba "öngyilkos pirulát" tettek, és igy, az általam elközetett öngyilkossági kisérlet után kórházba kerültem.

Megjegyzem azt is, hogy a fenti parancsot kiadó Szekeres századost megtalálni a mai napig nem tudtam és egyáltalán nem csodálkoznék azon, ha egyszer kiderülne, hogy mondjuk, ma már mint tapasztalt rendör tábornok, ö dolgozta ki a mult a múlt év októberi "kombinációs terveket" az 5O. évfordulót ünneplök "kompromittálására".

LB

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx

FELÚJÍTOTT TÁRGYALÁSOK POZSONYBAN

Bősről ismét?

Lapértesülések szerint rövidesen ismét tárgyalóasztalhoz ül a bősi vízlépcsővita megoldásáról egyeztető magyar és szlovák küldöttség. A megbeszélésre ezúttal Pozsonyban kerül majd sor. A találkozó fő témája a szlovák fél által tavaly december 19-én átadott tervezet. Emellett nem kizárt, hogy az egyeztetésre a két ország szakértőiből álló munkacsoport egy javaslatot dolgoz ki az úgynevezett stratégiai környezeti hatásvizsgálat elkészítésére. Jövő év december 22-éig minden EU-tagnak ki kell munkálnia egy olyan előzetes vízgyűjtőterület-gazdálkodási tervet, amelyben szerepel, hogy az adott ország 2015-ig milyen lépéseket tesz a területén levő vagy ott átfolyó vizek minőségének javítása érdekében. Ennek a tervezetnek pedig tartalmaznia kell a Dunával kapcsolatos intézkedési programot is, s emiatt az elkövetkező másfél évben mindenképpen meg kellene hoznia a két országnak a folyóval kapcsolatos közös stratégiai döntéseit. A szlovák fél azonban egyelőre vonakodik teljesíteni az EU környezetvédelmi előírásait.

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx

2003-03-05 FAX 361-488-3129

DR. HOLLÓ ANDRÁS
MAGYAR KÖZTÁRSASÁG
ALKOTMÁNYBIRÓSÁGA

988/E/2000

Tisztelt Lipták Béla Úr!

Tájékoztatom, hogy az Alkotmánybiróság a 988/E/2000. Sz. Ügyben az Alkotmányból és a nemzetközi szerződésekből eredő jogalkotói feladat elmulasztásának vizsgálatára irányuló eljárást folytat.

Az Alkotmánybiróság az eljárást az Alkotmánybiróságról szóló 1989. Évi XXXII. Törvény szabályozza. Az Alkotmánybiróság eljárása nem kontradiktórius jellegű, az Alkotmánybiróság döntését – az Önnek korábbi levelemben már emlitett törvényi rendelkezés szerint – a rendelkezésér álló iratok alapján hozza meg. Az Alkotmánybiróság szükség esetén dönthet személyes meghallgatásról, valamint szakértő bevonásáról. (A törvény szerint egyéb bizonyitási mód és eszköz az alkotmánybirósági eljárásban nem alkalmazható.)

Az Alkotmánybiróság az eljárás jelenlegi szakaszában az inditványozót hiánypótlásra hivta fel, más eljárási cselekményről nem határozott.

Budapest, 2003. Március 3.
Dr. Holló András, előadó alkotmánybiró

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx

Gyurcsány Ferenc
A Magyar Köztársaság Miniszterelnöke

TO: Ferenc.Gyurcsany@meh.hu

CC: hollo@mkab.hu

Tisztelt Miniszterelnök Úr!

A bösi erömü költségeinek 30%-át Magyarország fedezte és a határfolyó viztartalmának fele hazánkat illeti. Mivel Szlovákia a bösi áramtermelést teljes egészében magának tartja meg, s mivel a természetes Duna mederbe csak a viz 20%-t engedi át, igy az 1992-es eltereléstöl a mai napig, Szlovákia tartozik Magyarországnak a 13 év vizhozamának és áramtermelésének 30 százalékával. A fentiek mellett Szlovákia megsértette Magyarország integritását (elvégre a határfolyó az ország része) és a Szigetköz (egyedülálló és igy az emberiség közös kincsének tekintett) élövilágának tönkretételével, megsértette a Riói szerzödést is.

Mivel a Hágai Biróság a pernek elsö körében 1997-ben, a biróság úgy határozott, hogy amennyiben a felek pár év alatt nem tudnak megegyezni, úgy térjenek vissza egy második körre, melyben a biróság dönt majd helyettük. Mivel ez nem történt meg, a környezetvédök 2000-ben a magyar kormány elleni pert nyujtottak a magyar Alkotmány Biróságnál. 2003-ban, Dr. Holló András alkotmánybiró a pert illetöen azt a tájékoztatást adta, hogy az Alkotmánybiróság a 988/E/2000. Sz. ügyben az Alkotmányból és a nemzetközi szerződésekből eredő jogalkotói feladat elmulasztásának vizsgálatára eljárást indit. Ezen eljárásnak a mai napig semmi eredményét nem láttuk.

Tisztelettel kérem a miniszterelnök urat (és e levél másolatán keresztül Dr. András Hollót, az Alkotmány Biróság elnökét is), hogy vizsgálják ki a 988/E/2000-es per állását, s kezdeményezzék a környezetvédök Kiegyezési Terve alapján a Hágai Biróságon a Duna per második körét.

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx

A Kiegyezési Terv (Lipták Béla)

Miért Kell Egy Kiegyezési Terv?
KT és a Duna vízszintje
Parshall-féle Csatornák
KT és a Vízmegosztás
KT és a Hajózás
A Világbank és a Turizmus Szerepe
A KT és a Szlovák Tárgyalások

A Dunai vízlépcsők 360 milliárd forintjába ($ 1.8 md) kerültek a magyarságnak anélkül, hogy azokból egy fillérnyi hasznunk lett volna. Bevezetésül tekintsük át, hogy mire is ment el ez az óriási összeg, milyen építmények születtek az érintett Duna-szakaszon:

A Pozsony-Budapest-i Dunaszakasz térképén (1.ábra) nyugatról kelet felé haladva, az első építményt Pozsony alatt, Dunacsúnnál (Cunovo) találjuk, abban a kis háromszögletű térségben, melyet a második világháború után csatoltak Szlovákiához. A dunacsúni építmény eredményezte a Duna elterelését (a C-változat beindítását), amit később a Hágai Bíróság törvénytelennek nyilvánított.

Kelet felé haladva, a második vízlépcső Dunakilitinél magyar területen és magyar költségen épült. Ezt az építményt, mely része az 1977-es szerződésnek, a Hágai Bíróság törvényesnek nyilvánította. Ugyan Dunakilitinél eddig még nem zárták el a Duna medrét, attól 1.5 kilométerre keletre, (az 1840-es folyamkilométernél) a Horn-kormány elhelyezett egy fenékgátat azzal a céllal, hogy megemelje a Duna elterelése miatt bekövetkezett alacsony vízszintet. Ennek eredményeként szennyezett állóvíz tölti meg e szakaszon a Duna medrét. A harmadik vízlépcső maga a Gabcikovo-i (Bős-i) erőmű. Bős alatt, a sok emelet magasból lezúduló víz medermélyülést eredményezett, ami ma megnehezíti a hajózást és további vízszint emelést tesz szükségessé Bős és Budapest között. Bőst magát a bíróság törvényesnek nyilvánította, de azt nem, hogy a közös vízből nyert áramot és hajózási díjakat Szlovákia 1992 óta megtartotta magának.

Végül a negyedik vízlépcső, a Budapest feletti Dunakanyarban, Nagymarosnál épült magyar költségen. Ezt az építkezést, majd annak lebontását is, osztrák vállalkozók végezték. A közel 100 milliárd forintos (500 millió dolláros) tartozást Magyarország áramban törleszti egészen 2016-ig.

Miért Kell Egy Kiegyezési Terv?

Sajnos a Duna és a Szigetköz jövőjével kapcsolatos tisztánlátást akadályozza úgy a kérdések összetettsége, mint a vitákban kialakult személyeskedő és demagógiára hajló hangnem. Ennek oka, hogy a vízépítő lobbi vezetőinek is, de néhány radikális környezetvédőnek is inkább célja a másik fél álláspontjának teljes elsöprése, mint a higgadt és tárgyilagos megegyezés.

Egyes radikális környezetvédők nem veszik figyelembe az Európai Unió (EU) hajózási igényeit és a bírósági döntés ellenére is fenntartják a "mindent le kell bontani" álláspontjukat. A másik oldalon, a szlovák nacionalisták támogatta "beton lobbi" sem törődik a hágai döntéssel, azzal, hogy a bíróság egyetlen új építkezést sem javasolt, vagy azzal, hogy Hága a Duna elterelését törvénytelennek nyilvánította, mert ők viszont vízlépcsőkkel kívánják végigépíteni a Dunát, le a Fekete-tengerig.

1994-ig. az Antall kormány politikáját a radikális környezetvédők irányították -ami megnyilvánult az 1977-es szerződés felmondásában- míg most, a Horn kormány alatt, a Julius Binder irányította beton lobbi befolyása érvényesül Magyarországon is. Ez a magyarázata annak, hogy Nemcsók János, a magyar tárgyalódelegáció vezetője olyan újabb vízlépcsők építéséről beszél, melyek Magyarország minden polgárának 50,000 forintjába kerülnének.

A magyar társadalom érzi, hogy egyik végletnek sincs igaza, tudja, hogy a kormány-álláspontok 180 fokos fordulatai nem szolgálják a nemzet érdekeit és sejti azt is, hogy a két véglet között, kell lennie egy igazságos átmeneti megoldásnak. Ezért remélem, hogy akkor, ha sikerül megtörni az "agyonhallgatást", s így a társadalom megismerheti a Kiegyezési Tervet (KT), akkor támogatni is fogja azt.

A Kiegyezési Terv

A KT a Világbíróság döntésével teljes összhangban, felszámolja az összes mederzárat vagy fenékgátat és 100%-ban visszatéríti a Dunát a természetes medrébe (2. ábra). Így, a bíróság által jogerősnek nyilvánított 1977-es szerződésnek megfelelően, a Duna "csapja" Dunakilitinél újra magyar felségterületre kerül.

A KT abból indul ki, hogy a bíróság a jelenlegi állapotot jogellenesnek ítélte és egyben megállapította a C-változat okozta természeti károk létezését, de figyelembe veszi azt is, hogy a bíróság nem kötelezte a magyar felet semmilyen új erőmű építésére.

A KT egy tíz éves, nemzetközileg finanszírozott, olyan helyreállítási programot javasol, melynek első lépése egyrészt az US EPA által kidolgozandó pártatlan környezeti hatástanulmány, másrészt a vízlépcső szolgálta prioritások elfogadása lenne. A prioritások között egyenértékűen szerepelnének az ivóvízkészlet és a természet védelme, illetve az árvízvédelem és a hajózás szempontjai, míg az energiatermelés az előbbieknek alárendelt szempontként vétetne csak figyelembe.

Mint a KT-t ismertető térképen (2. ábra) látható, a terv Dunakilitinél mederzár nélkül, Parshall csatornával duzzaszt úgy, hogy a vízszint csak a folyó medrében emelkedik, de tározó tavat nem hoz létre. Ez biztosítja a hajózást úgy a Dunán, mint a bősi oldalcsatornában. A KT 10 éves programjának első lépése a dunacsúni mederzár felszámolása és a dunakiliti-i Parshall-csatorna megépítése.

Ez a lépés a Binder-Nemcsók féle vízgát építési terv költségeinek 5%-ából, 10 milliárd forintból ($50 millió), egy év alatt kivitelezhető.

Az alábbiakban a KT részletesebb ismertetése következik:

KT és a Duna vízszintje

A Duna, a huszadik századig, az Alpokból legörgetett kő és kavics hordalékkal bélelte ki a medrét és pótolta az erózió okozta medermélyülést. (A folyó évi hordalék-szállítása 0.5 millió köbméter.)

A huszadik század sokféleképpen hozzájárult a medermélyüléshez, az ebből következő vízszint-csökkenéshez és a vele járó talajvíz szennyeződéshez is. A medermélyülésben szerepet játszott a bősi vízgát okozta erózió is és az osztrák vízlépcsők hordalék felfogó és medermélyítő hatása is, de a talajvíz szennyeződésének fő forrásai, a tározó tó által elöntött kavics és sóderbányái voltak (3. ábra) 1970 óta csak a Pozsony alatti kavicsbányák 50 millió köbméter nyersanyagot (a folyó 100 évi hordalékának megfelelő mennyiséget) termeltek ki. A bányák átvágták azt a 6-8 méter vastag kavicsréteget, melyet itt a Pannon-tenger deltájában, évezredek alatt rakott le a folyó. A Csallóközt és a Szigetközt ma is befedi ez a vastag kavicsréteg.

E réteg, egyrészt mint szűrő védte a talajvíz tisztaságát, másrészt, az azon átszivárgó víz pótolta a 300 méter mélyre kiterjedő hatalmas vízkészletet, mely Európa második legnagyobb vízkincse. Ezt az ivóvíz készletet ma már 100 méteres mélységig beszennyezte a bősi tározó tó.

A KT, a terv kivitelezésének első fázisában mederszűkítéssel (Parshall csatornákkal) emeli meg a folyómederben a vízszintet, majd a második fázisban mederemeléssel tovább növeli azt. A folyó vízszintjével együtt emelkedő talajvízszint biztosítja a parti szűrésű kutak ivóvíz ellátását, helyreállítja az árvidéki természet vízegyensúlyát és biztosítja a kavicsrétegben az öntisztító vízmozgást, ami pár évtized alatt regenerálhatja az eddig bekövetkezett szennyeződést.

Parshall-féle Csatornák

A Parshall csatornára azért van szükség, hogy a folyómederben anélkül emelkedjék a vízszint, hogy a mérgezett iszapot feltartóztató fenékgátakat kellene építeni (4. ábra). Mivel a Parshall csatorna beszűkíti a folyó keresztmetszetét, ezért ahhoz, hogy ugyanannyi víz, ugyanannyi idő alatt átfolyhasson rajta, ahhoz a víznek fel kell gyorsulnia. A gyorsuláshoz energia szükséges, s ezt az energiát a saját vizének feltornyosodásából (helyzeti, potenciális energiájából) nyeri a folyó.

Így pontosan beméretezhető, hogy mondjuk a dunakilitii Parshall csatorna, az 1,000 vagy 1,200 köbméteres vízfolyásnál, a vízszintet a tengerszint feletti 88.8 méteres szinten tartsa a felvízcsatorna bejáratánál. Amikor a vízfolyás ennél kevesebb, a bősi oldalcsatorna állóvizű, amikor több, akkor vagy a bősi oldalcsatorna kapja a felesleget áramtermelésre (és a vízszint megemelkedik 131.1 méterre az üzemvíz csatornában), vagy a dunakilitii duzzasztó engedi le azt természetes medrébe, hogy ennek révén biztosíttassék az árvidéki természet megkövetelte időszakos árasztás.

A Parshall csatorna előnye, hogy nemcsak átengedi a szennyezett iszapot, de magas turbulenciával engedi azt át. Ennek egyik kedvező következménye, hogy csökkenti az ülepedést, míg a másik az, hogy a keletkező "fehér vizes" vízesésben megnövekszik az oxigén felvétel és így, az oxigénnel telített folyóban helyreáll az organikus szennyezést lebontó öntisztítás.

A Parshall csatornának az is előnye, hogy viszonylag keskeny és hogy abból nem lefelé zuhan a víz, (mint történik egy vízlépcsőnél), hanem előre tör.

Ezért a Parshall csatornák eredményezte medermélyülés eleve sokkal kisebb, keskenyebb sávban formálódó és "holland matracok" alkalmazásával teljesen megakadályozható. Így, a vízlépcsőkkel ellentétben, (melyek mindig újabb lépcsők építését teszik szükségessé), a Parshall csatorna végleges megoldást jelent.

A KT tervei szerint a Pozsony-Budapest-i szakaszon sehol sem épülne sem mederzár, sem tározó és a vízszint csak a folyó medrén belül emelkedne. Ennek eredményeként növekszik az árvízbiztonság is, mert az üresen tartott árterek, árvíz idején tárolni tudják a vízfelesleget.

A KT kivitelezésének első fázisában, mederszűkítéssel emelnénk a medren belül a vízszintet, míg a második fázisban (a térséget fedő kavicsréteg kb. 5%-ának, tehát 10 millió köbméternyi nyersanyagnak a felhasználásával), sor kerülne a meder megemelésére is.

KT és a Vízmegosztás

A Duna évi vízhozama 50 és 100 milliárd köbméter között ingadozik (5. ábra), míg a folyó másodpercenkénti átlag vízhozama 2000 köbméter körül van. (Jelenleg ennek 20%-a, tehát csak évi 400 m3/sec -nyi víz jut a Duna medrébe és 40 m3/sec a Mosoni Dunába.) A KT évi átlagban másodpercenként 1000-800 köbméter vizet juttatna a Duna medrébe, s azt ezt meghaladó vízmennyiséget küldené az üzemvízcsatornába, áramfejlesztésre. Így, alacsony vízállás idején, az üzemvízcsatorna, mint állóvizű hajózási oldalcsatorna működne és csak a zsilipelésre és szivárgás pótlására kapna másodpercenként kb. 100 köbméter vizet.

Annak érdekében, hogy Szlovákia a fenti vízmegosztás mellett is elegendő áramot nyerjen, a KT a Bősön termelt összes áramot Szlovákiának adná, míg az esetlegesen Dunakilitinél termelt áram Magyarország tulajdona lenne.

A tengerszint feletti vízszinteket az 1810-es és 1850-es folyami kilométerek között, alacsony vízállás idején, a 6. ábra mutatja. Itt látható, hogy a jelenlegi Duna-meder Dunacsúnnál még 85 méterrel van a tengerszint felett, míg 40 kilométerrel keletre, Szapnál már 20 méterrel lejjebb halad.

A 6. ábra szintén jelzi a tervezett 2 méteres mederemelést, a Dunakiliti-i Parshall csatorna duzzasztásának hatását és a dunakilitii illetve bősi zsilipek alsó és felső vízszintjeit. A tervek szerint, alacsony vízálláskor a Parshall csatorna Dunakilitinél a vízszintet 88.8 méter körül szabályozná, hogy így a 2.5 méter merülésű hajók egyaránt használhassák a Duna medrét is, és a bősi oldalcsatornát is.

KT és a Hajózás

A dunán már több mint 30 vízlépcső működik. A zsilipelési költségek megnövelték a vizi szállítás árát, míg a zsilipelési idők lelassítják a szállítást. Ennek ellenére szükséges, hogy a magyarországi Dunaszakaszon is eleget tegyünk az EU hajózási elvárásainak. A KT nem csak kielégíti, de meghaladja az EU elvárását, mely az év 243 napjában megköveteli a 2.5 méter merülésű hajók számára a biztonságos áthaladás biztosítását (tehát a kb. 3 méteres vízmélységet egy felül 50, alul 31 méteres szelvényben), úgy az üzemvíz csatornában, mint a Duna természetes medrében.

A Világbank és a Turizmus Szerepe

Jelenleg, a Világbank finanszírozásában folyamatban van a Duna Fekete-tengeri deltájának helyreállítása. Mivel a Szigetköz őrzi Európa egyetlen szárazföldi tengerdeltájának természeti örökségét, ezért valószínű, hogy az itteni helyreállítási munkálatok anyagi terhét is felvállalná a Világbank, ha a kormány folyamodna a támogatásért. Mivel Magyarország Rio de Janeiróban aláírta a nemzetközi biodiverzitási szerződést, így egyrészt ma már köteles is megvédeni a C-változat által veszélyeztetett 400 élőlényfajtát, másrészt pedig valószínűbb is, hogy elnyerné a bank támogatását, ha folyamodna azért.

A pangó vizek felszámolása és a mellékágak újbóli elárasztása nem csak azért szükséges, hogy visszatérjen a búbos hattyú, a kerecsensólyom és a kanalas gém, s hogy a haldokló ligeterdők ölén új életre keljen a tűzliliom és az ősszőlő, de azért is, hogy medfékeztessen a vírusok, baktériumok és mérges algák elszaporodása, és az iszapcsigákban élősködő laposféreg, a rohamosan szaporodó és veszélyes óriás májmétely terjedése.

A KT nagy hangsúlyt helyez arra, hogy az árvidéki természet helyreállítása mellett, a térség lakóinak élete is megjavuljon. E célt szolgálná a térségben, Hainburgtól Szapig tartó, "európai szabad zóna" létrehozása, ami a szabad közlekedés és munkavállalás mellett szolgálná az együvé tartozás tudatának formálását is. A háromnemzeti természetvédelmi park persze egész Európából ide vonzaná a természetrajongó turistákat, míg a kenusoknak vagy tutajosoknak külön vonzóerőt jelentene a dunakilitii Parshall csatorna fehérvízű vízesése.

A KT és a Szlovák Tárgyalások

A magyar-szlovák tárgyalások főcélja nem a kormánydelegációk közötti alku, hanem az érintett társadalmak felvilágosítása és ennek révén egy közmegegyezés kialakítása kell legyen. Abban nincs semmi baj, ha a Binder delegáció nem fogadja el a KT-t és így a bíróságra marad a döntés. Az viszont nagy baj lenne, ha a magyar társadalom közömbössége, a tárgyaló felek pártérdekei és a közelgő választások miatt olyan egyezség születne, amely egyrészt Magyarországot is bűnrészessé tenné Európa egyetlen belföldi tenger-deltája tönkretételébe -s így lerombolná hazánk nemzetközi jóhírét-, másrészt véglegesen elfogadná határfolyónk elterelését, ami így hosszú távon is akadálya maradna a Szlovákiával való megbékélésnek.

Ezért, a magyar-szlovák tárgyalásokról és a KT-ről a következőket tudnunk kell:A Kt kivitelezése esetén Magyarországnak egy fillért sem kell felvállalnia (a Világbíróság által illegálisnak ítélt) dunacsúnyi vízgát költségeiből. Ez önmagában több mint 100 milliárd forint ($ 550 millió) megtakarítást jelent.

Ugyanakkor, a KT kivitelezése esetén Szlovákia köteles Dunakiliti költségeinek felét átvállalni, ami nagymértékben kiegyenlíti a bősi építkezések költségeit. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy 1992 óta, Szlovákia Bősnél megtartotta magának az összes hajózási díjat és a közös vízből termelt évi 1,7 gigawattóra mennyiségű áram utáni bevételt is, úgy világos, hogy nullszaldó helyett Szlovákia van tartozásban.

A fentiekből látható, hogy a KT egy olyan terv, mely összhangban van a Világbíróság döntésével is, és a Riói Szerződéssel is, mely végleges és az igazságnak megfelelő olyan megoldást kínál, melyet a Világbank támogatna, s mely szolgálná az északi szomszédunkkal való egbékélést.

Háttér

Amikor a 80-as évek közepén eljutottak hozzám Szalay Sándor, a Magyar Tudományos Akadémia Interdiszciplináris Bizottsága elnökének a halálos ágyán elsuttogott utolsó szavai: "Ne engedjétek!", akkor határoztam el, hogy felvállalom a Duna védelmét. Azóta dolgozom a fent ismertetett Kiegyezési Terven, melyet ma már ismer Albert Gore, Amerika alelnöke, Stephen Schwebel, hágai főbíró, Michal Kovac, Szlovákia elnöke, s melynek figyelembevételét a napokban javasolta Jeszenszky Géza a magyar kormánydelegáció vezetőjének, Nemcsók Jánosnak. Mielőtt a KT ismertetésére térnék, szeretnék eloszlatni néhány, a személyemet illető (és nem a barátaim által terjesztett) tévhitet:

Nem vagyok a szlovák nép ellensége. Ellenkezőleg, magam is szlovák származású vagyok, tisztelem, szeretem a szorgalmas és vallásos szlovák népet. Nagyon remélem, hogy a szlovák érdekeket teljes mértékben kielégítő KT-vel szolgálni tudom, az ezer éve szimbiózisban élő népeink megbékélését.

Nem vagyok fanatikus környezetvédő: ugyan én szerkesztem az Egyesült Államok Környezetvédelmi Mérnökeinek Kézikönyvét, elsősorban mérnök vagyok, az első diplomám hajómérnöki diploma. Tisztelem a magyar és szlovák vízügyi szakemberek tudását, nem ellenségnek, szövetségeseimnek tartom őket.

Nem érdek vezet abban, amit csinálok, hanem hazám és a természet szeretete. Az elmúlt évek folyamán mindig a magam pénzét költöttem a Duna védelmére és abból soha hasznot nem húztam. E téren a jövőben sem fogadok el, sem fizetett szakértői megbízást, sem politikai kinevezést.

Nem vezetnek politikai célok: Egyetlen pártnak sem vagyok tagja.

Viszont kérni szeretném úgy a koalíció, mint az ellenzék pártjait, hogy a Duna ügyét ne rendeljék alá pártérdekeknek, hanem kezeljék úgy, mint a magyarság egészének történelmi jelentőségű sorskérdését.

És végezetül, nem vagyok kibic sem: Magyar útlevéllel, magyar személyazonossági igazolvánnyal, magyarországi állandó lakhellyel is rendelkező, kettős állampolgár vagyok. Úgy tartom magam 100%-ban magyarnak, hogy az semmit le nem von 100%-os amerikai lojalitásomból.

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx

Horn titkos tárgyalásai HERCZEGH GÉZA, az ENSZ közi Bíróságának volt tagja.

Bős—Nagymaros ügye kezdettől fogva politikai ügy volt, politikai érdekeket szolgált, ahol a gazdasági kérdések folyamatosan háttérbe szorultak, a környezetvédelmi és gazdaságossági megfontolások pedig fel sem merültek.

Magyarország és Csehszlovákia megbízottai 1977. szeptember 16-án írták alá a bős—nagymarosi vízlépcsőrendszer megvalósításáról szóló szerződést, amely felsorolta a vízlépcsőrendszer létesítményeit, de nem szólt arról az alapvető kérdésről, hogy milyen hatással lesz a természeti környezetre. Előzetes hatásvizsgálatokat a két kormány nem végeztetett.

A Bős—Nagymaros által termelt energiából a Magyarországnak jutó rész az ország szükségletének csupán négy százalékát fedezte volna, tehát a vízlépcső által termelt áramra nem volt égető szükségünk. A Rajna—Majna—Duna-csatorna megépítésének a dunai hajózást élénkítő hatása elmaradt. A szükséges szélességű és mélységű vízi út kérdését más, jóval kevésbé költséges módon is meg lehetett volna oldani. A vízlépcső építése az árvízvédelem szempontjaival sem volt indokolható. Valójában arról volt szó, hogy Kádár rendszere propaganda- okokból látványos presztízsberuházást igényelt. Ezt Moszkva saját érdekében szorgalmazta, tehát el kellett kezdeni.

Másfajta „rendezés”

Erősen megkopott azonban a presztízsépítkezés presztízse, sőt rövidesen a rendszer válságának jelképévé vált. A bős—nagymarosi vízlépcsőrendszer építésével szemben egyre nőtt az ellenállás. A szlovákok azonban nemzeti ügynek tekintették, hiszen a színmagyar lakosságú Csallóköz területén valósították meg, annak adtak szlovák színezetet egy gigantikus létesítmény által. ..

Medgyessy Péter a kormány elnökhelyettese 1989. február 6-án csehszlovák kollégájával jegyzőkönyvet írt alá az építkezés meggyorsításáról, azzal a céllal, hogy minél előbb olyan stádiumba jusson, ahonnan már nincs visszatérés. A gyorsítás nem tartott sokáig: 1989 májusában felfüggesztették a nagymarosi építkezést, júliusban pedig a dunakiliti munkálatokat is. Ugyanezen év novemberében a kormány bejelentette a nagymarosi munkálatok abbahagyását. Mind a gyorsítás, mind a felfüggesztés, illetve az abbahagyás bejelentésének időpontjában a külügyminiszter Horn Gyula volt.

A szlovák álláspont lényege az úgynevezett C variáns lehetősége volt, vagyis az 1977-es szerződésben rögzített vízlépcsőterv olyan módosítása, amely Dunakiliti helyett Dunacsúnnál, tehát szlovák területen épülő gáttal terelné az Öreg-Duna vizét a bősi erőmű üzemvízcsatornájába. Magyar részről nem figyeltek fel kellő időben a Duna elterelésének veszélyére. „Papírtigris” — mondták Budapesten, arra utalva ezzel, hogy a terv kivitelezhetetlen, illetve a másik fél nem tudja vagy nemzetközi jogi okokból nem meri megvalósítani. Szlovák részről azonban nemcsak a felkészültség volt meg, hanem a kellő elszántság is. Maga az elterelés 1992. október 31-én befejeződött. Az Öreg-Duna medrében jelentéktelen vízmennyiség maradt, amely kevés volt ahhoz, hogy a Szigetköz élővilágát táplálja. 1993. január 1-jén Szlovákia különvált Csehországtól. Az egész kérdés ennek következtében magyar—szlovák vitává alakult át. Kiderült, hiba volt lebecsülni Szlovákia elszántságát és felkészültségét a C variáns megépítését illetően. Az eredeti terv szerint a dunakiliti gát lett volna az egész vízlépcső- rendszer kulcsa, s a mi kezünkben biztosíték a magyar érdekek védelmére. Magyarország és Szlovákia képviselői 1993. április 7-én Brüsszelben „kompromisszumot” írtak alá arról, hogy a bős—nagymarosi vízlépcső tervével kapcsolatos jogvitájukat a Nemzetközi Bíróság elé terjesztik. Óriási terjedelmű írott anyagról volt szó, mintegy tizenkét és fél ezer oldalról.

Előre látható volt, hogy a bős—nagymarosi per a nemzetközi szerződések jogának és a környezetvédelem jogának csatája lesz. A környezetvédelem joga, amely a magyar álláspont érvei között igen fontos szerepet kapott, bármennyit fejlődött is az elmúlt évtizedek során, még nagyon fiatal része a nemzetközi jognak. A szóbeli tárgyalások első szakasza 1997 tavaszán folyt, majd a bíróság a helyszínt is meglátogatta: Bőst, Dunacsúnt, illetve a Szigetközt, végül a Szentendrei-sziget kútjait szemlélte meg, amelyek Budapest vízellátásáért felelősek. A bíróság 1997. szeptember 25-én ítéletet hirdetett.

Időközben azonban más is történt, mégpedig távol a Nemzetközi Bíróság hágai épületétől. Az 1994. májusi választások után Horn Gyula alakított kormányt, aki a bős—nagymarosi vízlépcső problémájának egészen másfajta „rendezésére” gondolt, s ennek érdekében titkos tárgyalásokat kezdeményezett Meciar szlovák miniszterelnökkel. E tárgyalásokat Horn megbízásából Göbölyös Gábor vezette, aki tanulmányait a Lenin Intézetben végezte, majd többek között a Dolgozó Ifjúság Világszövetsége és a Békevilágtanács titkáraként tevékenykedett — így jellemezte őt Moldova György, aki könyvet írt a bős—nagymarosi vízlépcső népszerűsítése érdekében (Ég a Duna, Kertek, 2000).

A rendhagyó és ezért gyanút keltő mozzanat éppen a tárgyalások titkossága volt. Vajon miért kellett titkolózni? Az 1997. január 8-án kelt emlékeztető szövegéből megtudhatjuk, hogy a titkos tárgyalásokon Horn megbízottai épp az ellenkezőjét mondták mindannak, amit a magyar fél hivatalos képviselői előzőleg írásban a Nemzetközi Bíróság elé terjesztettek, s amiről az említett tizenkétezer oldal fele szól. A benyújtott periratok azt bizonyították, hogy a nagymarosi vízlépcső felépítése súlyos környezeti károkat okozna, ezért a vízlépcső munkálatainak felfüggesztése, majd abbahagyása teljes mértékben indokolt és szükséges volt. Így például a Nemzetközi Bírósághoz 1995. Június 20-án — tehát már a Horn-kormány működése idején — benyújtott perirat a következőket állította: „A munkálatok folytatása Nagymarosnál, Dunakilitinél és Bősnél közvetlen veszélyt jelentett volna Magyarország alapvető érdekeire nézve.”

Számos tanulmány vetett fel kérdéseket a nagymarosi gátat és a csúcsra járatásos működtetést illetően. Magyarország többek között rámutatott arra, hogy az eredeti terv megvalósítását megnövekedett mennyiségű hordaléklerakódás, a gát alatt pedig a meder eróziója követi. Így a vízlépcső megépítése veszélyeztette volna Budapest vízellátását mennyiségi és minőségi szempontból egyaránt. Nem vitás, hogy a csúcsra járatás hatványozott mértékben veszélyezteti a természeti környezetet. Jellemző módon a szlovák delegáció a bíróság előtt nem is próbálta védelmezni ezt a módszert, hanem azzal érvelt, hogy az üzemeltetési módot illetően a felek között semmiféle kötelező megállapodás sincs. De akkor miért ragaszkodtak az alsó vízlépcső megépítéséhez, amelynek nem lett volna más szerepe, mint a csúcsra járatás garantálása?

Ezen a ponton vált a szlovák érvelés rosszhiszeművé, s ez volt az a fogas kérdés, amely a bíróság tagjait is élénken foglalkoztatta.

Göbölyös utóbb a nagymarosi helyett egy pilismaróti gát felépítésében állapodott meg a szlovák féllel, vállalva annak összes, a nagymarosi gáttal azonos káros következményét. Nagyobb ellentétet, mint amilyen a Horn-kormány megbízottai által Hágában hangoztatott álláspont és ugyanezen kormány által a titkos magyar—szlovák tárgyalásokon képviselt felfogás között feszült, elképzelni sem lehet, Joggal jegyezte meg szigorúan bizalmas feljegyzésben a Külügyminisztérium nemzetközi jogi osztályának vezetője 1996. november 29-én, hogy ha ismertté válik Hágában a külön egyezségi ajánlat, az teljesen lerontja a bíróság előtt a magyar érvelés hatását. 1996 őszétől szlovák részről húzni-halogatni kezdték a pert. November 15-én Meciar levelet intézett a Nemzetközi Bíróság elnökének, amelyből a következők derülnek ki. „Biztosítani kívánom önt, elnök úr, hogy kormányom és én személy szerint érdekeltek vagyunk a vita megoldásában, nem kímélve erőfeszítéseinket a magyar kormány küldöttségével és a magyar miniszterelnökkel, Horn Gyula őexcellenciájával való kétoldalú találkozókon, hogy peren kívül egyezségre jussunk.”

Mielőtt azonban a per szóbeli szakaszára sor kerülne, a Horn-kormány — amelynek külügyminiszterét, Kovács Lászlót se hagyjuk említés nélkül —‚ megtagadva mindazt, amit addig több száz oldalon saját maga állított, elfogadja perbeli ellenfele álláspontját, s vele ilyen értelemben — egyelőre titkosan — megállapodik az alsó vízlépcső megépítéséről. Tény, hogy a titkos megállapodásnál nagyobb segítséget Hornék aligha nyújthattak volna Meciarnak és az általa képviselt álláspont sikerének, mert ezzel aláásták a bíróság előtti magyar álláspont hitelét.

Horn a szóbeli eljárás megindulása előtt Meciarral közösen bármikor visszavonhatta volna a pert. Bejelenthette volna, hogy megállapodott vele az alsó vízlépcső felépítésében, amit a bíróságnak tudomásul kellett volna vennie. Horn és társai azonban tudták, hogy ebben az esetben idehaza olyan felzúdulás támad, amely a kormány helyzetét megingathatja. Ezért úgy döntöttek, hogy az eljárást Hágában le kell folytatni, s a per elvesztése esetén kénytelenek leszünk a vízlépcsőt felépíteni. Így gondolta Horn, s türelmetlenül várta a bíróság Magyarországot elmarasztaló ítéletét.

Mi bizonyítja mindezt? Először a Göbölyös vezette delegáció által már kidolgozott megállapodás, amely Horn egyenes utasítására készült. ,, Lényegét tekintve nem sokban különbözött” az 1998. február 27-én parafált és az 1998. március 11-én a Népszavában közzétett Nemcsók-féle megállapodástól. Bizonyítja a bíróság ítéletének meghozatala után az azzal ellentétes tartalmú Nemcsók—Bacó-féle megállapodás. Az utóbbival Horn ugyanarra kötelezte magát Meciar irányában, mint amire a Göbölyös-féle megállapodással az ítélet előtt. Vagyis nem egyszer, de kétszer egymás után az alapvető magyar érdekeket semmibe véve ugyanabban állapodott meg Meciarral, s ugyanúgy titkolózva. Kell-e erősebb bizonyíték a mögötte lapuló szándékra?

A bíróság ítélete azonban Horn reményeit távolról sem teljesítette. Magyarország nem nyerte meg a pert — a munkálatok felfüggesztését a bíróság jogsértőnek, a szerződés felmondását érvénytelennek minősítette —‚ de Horn Gyula bánatára nem is vesztette el.

A Nemzetközi Bíróság kerülő úton, áttételesen elfogadta a hivatalos magyar érvelést. Az ítélet ugyanis kimondta — és itt a lényeg! —‚ hogy Magyarország nem köteles Nagymarosnál (vagy másutt) alsó vízlépcsőt építeni. A környezetvédelmi meggondolások Hágában nem arattak diadalt, de nem is lökték félre őket, helyet kaptak az ítélet szövegében is a csúcsra járatásos üzemeltetési mód elvetésének formájában.

Kitör a botrány

Lényeges, hogy a Nemzetközi Bíróság megállapította, nem hagyhatja figyelmen kívül azt a tényt, hogy nemcsak hogy nem építették meg a nagymarosi vízlépcsőt, hanem felépítésének többé nincs is értelme, mert ténylegesen mindkét fél lemondott a csúcsra járatással való üzemeltetésről. A kártérítés kérdésében a bíróság kimondta: „Szlovákia jogosult azoknak a károknak a megtérítésére, amelyeket saját maga szenvedett el. Magyarország ugyanakkor jogosult azon kárainak megtérítésére, amelyeket a Duna elterelése következtében elszenvedett, mert Csehszlovákia a C variáns üzembe helyezésével, majd pedig Szlovákia azáltal, hogy azt üzemben tartotta, megfosztotta Magyarországot egy megosztott vízforrásban való jogos részesedésétől, amely vízforrást lényegében saját hasznukra aknáztak ki” A bíróság tehát salamoni ítéletet hozott. A szlovákok talán derűsebben mosolyogtak Hágában, mint a mi küldötteink, de búbánatra nekünk sem volt semmi okunk. Legalábbis a bíróság ítélete miatt nem.

Az ítélet áttanulmányozásából egyszeri átolvasás után is kitűnik, hogy Magyarország nem köteles Nagymarosnál vagy másutt gátat építeni. Ezt Horn és a mögötte álló gátépítő lobbi nem akarta tudomásul venni. A szlovák szakértőkkel versenyezve keresték tehát, hol találnak a terjedelmes ítéletben olyan passzust, amely Magyarország ellen értelmezhető és alkalmazható: Nemcsók Jánosra és közeli munkatársaira várt az a bűvészmutatvány, hogy a hágai ítélet cilinderéből elővarázsolják a gátépítés nyulacskáját. Valamit, ami ugyan nincs benne az ítéletben, de aminek mégis onnan kell előkerülnie, hogy a bíróság tekintélyével lehessen takarózni a horribilis költségekkel járó, gazdaságtalan gátépítés újrakezdésénél.

November 25-én Nemcsók azzal lepte meg az országot, hogy a kérdéses Duna-szakaszon két kisebb duzzasztómű megépítésének lehetőségéről elmélkedett, mégpedig Nyergesújfalu és Szob térségében. Ezzel hatalmas vihart és koalíciós vitát kavart a kormányon belül. Az SZDSZ igyekezett elhatárolódni a tervtől. „Nem létező döntést nem lehet egyhangúlag támogatni” — mondta Kuncze arra válaszolva, miszerint ő is egyetértett volna a kétgátas tervvel. Az ellenzék erősebb hangot ütött meg. Illés Zoltán Nemcsókot a tárgyalások vezetésére alkalmatlannak minősítette, mondván, az államtitkárt Horn kézi vezérléssel irányítja (Népszabadság, 1997. november 28.). Az MSZP azonban felsorakozott Nemcsók mögött. „Nemcsók a kormány bizalmát élvezi!” — hangoztatta Kiss Elemér kormányszóvivő. „A kétgátas tervet nem Nemcsók találta ki, hanem a kabinet” — nyilatkozta Gál Zoltán házelnök. Végül Lotz miniszter is beállt a sorba: „Szakmailag tartható a kétgátas megoldás”— mondta, de hozzátette, hogy legalább annyiba kerülne, mint egy nagy gát megépítése.

Természetesen Horn kiállt Nemcsók mellett, azzal érvelve, hogy a „hágai ítélet Magyarország számára nem siker, pláne nem győzelem, és csak azért nem vereség, mert van lehetőség megállapodásra a szlovákokkal”. Kíméletlenül támadta a környezetvédőket, akiket szerinte „nemhogy a Dunához, de még egy fürdőkádhoz engedni is kockázatos lenne” (Népszabadság, 1997. december2.).

Az SZDSZ-t kínosan érintette az alsó vízlépcső építésének gondolata, de mint előtte és utána anynyiszor, nem akart lemondani a hatalomban való részvétel előnyeiről, s kiállt Kovács László érvelése mellett, miszerint nincs kötelező megállapodás, tehát nincs mit megvétózni. (A májusi választások során kiderült, milyen drága árat fizetett ezért a megalkuvásért!)

Nemcsók — Horn utasításainak megfelelően — néhány rövid hét alatt eljutott a dunai alsó vízlépcső határozott ellenzésétől a megépítésének elvi elfogadásáig. A színjáték szerint kemény alkudozások után sikerült valami új megoldásban megállapodniuk , holott valójában az 1995—96-os titkos tárgyalások során már kidolgozott tervezetről fújták le a port, s rábólintottak arra, amiben tulajdonképpen már több mint egy évvel korábban megállapodtak, de amivel akkor nem mertek előhozakodni. Hornék most sem merték közzétenni a megállapodás szövegét. A „régi-új” tervezetet 1998.

február 27-én Bacó és Nemcsók, a két küldöttség vezetője „parafálta”, azaz kézjegyével látta el, jelezve, hogy azon már nincs mit változtatni, de az aláírást március 5-i nyilatkozata értelmében a Horn-kormány egyelőre elhalasztotta.

A kormány magatartásának indokait könnyű megfejteni. A keretmegállapodás pontjait a hágai ítélettel nem lehetett megindokolni, tartalmát az ország többsége, ha megismeri, egyértelműen elutasította volna, ám semmi esetre sem szerezhetett róla tudomást néhány héttel az országgyűlési választások előtt. Kiss Elemér kormányszóvivő a nemzetközi szokásokra hivatkozva próbálta védeni a kínos titkolódzást. Nemcsók a Horn-kabinetet az első bátor magyar kormánynak nevezte. A tervezet pontjait szigorú titoktartás övezte mindaddig, amíg annak szövege — ki tudja, hogyan — a Népszava szerkesztőségébe került, amely 1998. március 11-i számában teljes terjedelmében leközölte.

A botrány kitört, éspedig teljes joggal, mert a tervezet pontjai ellentétben álltak mindazzal, amit a bíróság ítéletében megállapított, és amit előzőleg a kormány ígért. Lássunk néhány példát! „A nagymarosi vagy adott esetben a pilismaróti vízlépcső üzembe helyezése után — mondja a titkos megállapodás hatodik cikke — a felek megállapodás útján.

határozzák meg az üzemeltetés szabályait” Majd így tovább: „A felek a szerződésben kölcsönösen lemondanak minden olyan kártérítési jogukról, amellyel kapcsolatos károkat a másik fél jogellenes cselekedete következtében szenvedtek el a Nemzetközi Bíróság 1997. szeptember 25-én hozott ítélete szerint. Ez a lemondás a nagymarosi vagy adott esetben a pilismaróti vízlépcső üzembe helyezésével egyidejűleg lép hatályba.” Vagyis Nemcsókék a megállapodástervezetbe visszacsempészték a Nemzetközi Bíróság által elvetett csúcsra járatásos üzemeltetési módot, vállalták a nagymarosi vagy a pilismaróti vízlépcső megépítését, amely a Nemzetközi Bíróság szerint felesleges, valamint elfogadták, hogy a kártérítési igényekről való kölcsönös lemondás a nagymarosi, illetve a pilismaróti gát megépítésétől függjön. Ugyanakkor azt is elfogadták, hogy a dunakiliti tározó Magyarország „nemzeti beruházásaként” épüljön meg, azaz teljes egészében magyar költséggel, sőt azt is vállalták, hogy a bíróság által jogellenesnek minősített C variáns beruházási költségeinek felét a Szlovák Köztársaságnak megtérítik. Ennél rosszabb, Magyarország nemzeti érdekeire nézve károsabb megállapodást elképzelni is nehéz. Semmi köze sem volt a Nemzetközi Bíróság ítéletében foglaltakhoz.

Új ítéletre nincs szükség

Mibe került volna nekünk a Nemzetközi Bíróság ítéletétől való eltérés? Az alsó vízlépcső építési költségeit legkevesebb kétmilliárd dollárra becsülték. Az igazi kérdés azonban nem az, mibe került volna a vízlépcső, és hány forinttal terhelte volna meg a magyar állampolgárok zsebét, hanem valójában annak a makacsságnak a magyarázata, amellyel Horn és köre, Nemcsók János és társai minden gazdaságossági számítás és jogi érvelés ellenére ragaszkodtak az alsó vízlépcső felépítéséhez. Vajon miért?

A hatszázmilliárd forintból, amelyet az ország a dunai vízlépcső megépítésére költött volna, a tűzhöz közel állók, az építkezés irányításában részt vevők busás haszonra tettek volna szert. Ebből a haszonból azután némely párt választási kasszáját is fel lehetett volna tölteni. A klientúraépítés egyik legbiztosabb módja épp egy ilyen nagyberuházás, amely éveken át tart, sokfelé ágazik, s amely bizonyos csoportoknak valóban kapóra jön, csak az ország lesz tőle szegényebb. Mekkorának kellett lennie a személyes anyagi érdekeltségnek, ha az értelmetlenséghez tűzön-vízen át ragaszkodtak!

A keretmegállapodás tervezete által kiváltott általános felháborodás hatására a Horn-kormány nevetséges mosakodásba kezdett. Kovács László szerint „a keretmegállapodás-tervezet nem jelent nemzetközi jogi kötelezettséget, ezért nem helytálló az ellenzéknek az az állítása, hogy Magyarország kötelezettséget vállalt az alsó duzzasztómű megépítésére”. Kuncze Gábor is igyekezett megmagyarázni a bizonyítványt. „Csak ökológiai számítások alapján lehet olyan szerződést aláírni, amely az adófizetőknek több százmilliárd forintját érintheti.”

Ha nem voltak ilyen vizsgálatok, miért tartalmazta a megállapodás tervezete az alsó vízlépcső megépítését? Erre Kuncze éppúgy nem tudott válaszolni, mint Kovács megmagyarázni a következő tényt. A tárgyaló szakértők vezetőjének kézjegyével ellátott szöveg nemzetközi jogi szempontból ugyan nem kötelező, de tartalma igenis jelzi, hogy az adott kormány milyen kötelezettségek vállalására kész, hiszen a delegáció tagjai a kormánytól kapott utasítások szerint járnak el. A Horn-kormány már az aláírás előtt is hajlandó volt az adófizetők több százmilliárd forintját a Dunába szórni — ökológiai vizsgálatok és gazdaságossági számítások nélkül. Az átlátszó mentegetőzés, a kínos magyarázkodás nem tévesztette meg a választók többségét.

Azt ugyan nem tudjuk megmondani, hogy a keretmegállapodás körüli botrány a választók hány százalékát fordította szembe a kormánnyal, de tény, hogy Hornék két hónappal később a választást elveszítették, s menniük kellett. Az 1998. májusi választások nyomán Orbán Viktor alakított kormányt. A Nemcsók János által parafált megállapodás aláírása elmaradt. Arról most már szó sem lehetett, hogy az Orbán-kormány a Horn Gyula és Nemcsók János által kitaposott útra lépve az alsó vízlépcső építéséről tárgyaljon, hanem csakis és kizárólag a Nemzetközi Bíróság szeptember 25-i ítéletének végrehajtásáról. Vitathatatlan, hogy a Nemzetközi Bíróság által a bős—nagymarosi ügyben meghozott ítélet végleges, a felekre nézve kötelező. Új ítéletre nincs szükség. Miként Magyarországot sem lehet kötelezni a nagymaros—pilismaróti gát felépítésére, úgy Szlovákiát sem a dunacsúni duzzasztó lebontására. Függőben maradt azonban az ésszerű és méltányos vízmegosztás nehéz problémája, amelyet esetleg harmadik fél szakértőinek bevonásával lehetne megnyugtató módon rendezni, éspedig minél előbb, nehogy a gátépítés megszállottjai negyedszer is megkíséreljék hazánkat jogellenesen káros és hátrányos kötelezettségek csapdájába csalni.

A szerző az ENSZ Nemzetközi Bíróságáriak volt tagja.

Discussion/Fórum