A leláncolt és meghódított Magyarország többet tett a szabadságért és az igazságért, mint bármelyik nép…csak egy módon lehetünk becsületesek Magyarországgal, mégpedig úgy, hogy sem magunk között, sem máshol soha nem hagyjuk cserben azt, amiért a magyar hősök életüket adták.
Albert Camus

Ez nem történelemkönyv. Hanem egy olyan ember memoárja, aki 1956-ban húszéves diák volt Magyarországon, ma pedig hatvannégy éves nagyapa az Egyesült Államokban. Bizonyos szempontból mindkettőnk írása ez a könyv. Az előszót, az epilógust és néhány lábjegyzetet nagyapai (Béla) énem írta 2000-ben, magát a memoárt pedig diák (Öcsi) énem 1956 decemberében egy ausztriai menekülttáborban. 1956-ban mindenki Öcsinek szólított. A könyvben végig valóságos neveket használok, és megtörtént eseményekről írok.
A memoár tizenöt fejezetből áll. Bevezetőül (összefoglaltam Magyarország történelmét, és) bemutatom a családomat, hogy amikor az olvasó belekezd az első fejezetbe, amely 1956. október 21-ével indul, némileg (ismerje a helyet, ahol az események zajlanak, és) tudja, kik a szereplők. Azt is tudnia kell, hogy ezt a könyvet a forradalom két mártírjának ajánlom, az egyik hitbuzgó keresztény, a másik agnosztikus zsidó. (?)Miután elolvasta a magyar történelemről szóló részt, jobban megérti, miért említem, hogy Angyal István zsidó volt.

(?) Magyarország történelme

Magyarország ezer éve a Kárpát-medence ovális, központi rónáján terül el, amely egykor Pannónia és Dácia néven római provincia volt, és amelyet a Kárpátok védőbástyája vesz körül. Magyarország toleráns és soknemzetiségű királyság volt, amely nemcsak a szláv és germán népek között tartotta az egyensúlyt, hanem Európa keleti védőbástyájaként is szolgált. Szent István, az első magyar király ezt írta fiának: „Fogadd szívesen az idegeneket e földön, engedd, hogy megőrizzék nyelvüket és szokásaikat, mert gyönge és törékeny az a birodalom, amely csupán egyetlen nyelven vagy egyetlen szokáskörön alapszik.”
István tanácsát mindvégig tiszteletben tartották az évszázadokon át, és végül tizennégy nemzetiség alkotta a magyar királyságot, ahol 1844-ig a latin volt a hivatalos nyelv.(1)
1222-ben írásba foglalták a magyar nemesség kiváltságait és a renddé szerveződés alapjait az Aranybullában, amely dekrétum csak hét évvel későbbi az angol Magna Chartánál. A reneszánsz király, Corvin Mátyás uralkodása alatt Magyarország népessége számban azonos volt Angliáéval, a budai királyi udvar Európa egyik kulturális központja lett, és könyvtára a legkiválóbbak közé tartozott. Az aranykorszak után egymást érték a tragédiák.
1526-ban a törökök elfoglalták Magyarország középső részét. A nyugati részeket a Habsburgok uralták, és 150 évig csak az ország keleti részei maradtak a magyaroknak. Ez az a hely (Erdély, ami ma Romániához tartozik), ahol Bartók Béla a magyar népdalokat gyűjtötte. Erdélyben volt a tordai országgyűlés is 1568-ban, ahol vallásszabadságot hirdettek a négy bevett vallásfelekezetnek: a r. katolikus, a kálvinista, a lutheránus és az unitárius hitnek. Dávid Ferenc is Erdélyben alapította az unitárius egyházat 1560-ban. A török megszállás után a Habsburgok megkísérelték egész Magyarország fölött átvenni a hatalmat.
Az első függetlenségi harcot (1703-11) II. Rákóczi Ferenc (1676-1735), a másodikat (1848-49) pedig Kossuth Lajos (1802-94) vezette. Kossuth volt a világon a második külföldi, akit meghívtak, hogy mondjon beszédet az amerikai kongresszusban (1867), és ő javasolta, hogy az 1867-es kiegyezést, a dualista Osztrák-Magyar Monarchiát alakítsák át egy Duna-konföderációvá, Közép-Európa egyesült államaivá. A kilencvenes éveiben járó Kossuth mondta: „Valahányszor hatalmi vákuum keletkezett a Kárpát-medencében, a Balkánon labilissá vált a helyzet, és nincs az a külső hatalom, amely tartósan be tudna tölteni ilyen vákuumot, mert néhány év elteltével minden kívülálló érdeklődését veszti.”(2)
A kiegyezés (1867) és az első világháború közötti időszak nemcsak Magyarország fejlődésében volt korszakos jelentőségű, de a magyar zsidóság is aranykorát élte. Hivatalos antiszemitizmus nem volt (bár a nép között előfordult), és a zsidók jóval nagyobb toleranciát, a felemelkedésre több lehetőséget élveztek, mint máshol Európában. Hálából a befogadásért a magyarországi zsidók asszimilálódtak, és magyar hazafiakká váltak. A magyar és a zsidó tehetség kivételes keverékéből olyan eredmények származnak, amelyek a tudományban és az összes tudományos, művészeti területen jelentősek.(3)
A huszadik század elején Oroszország támogatni kezdte a pánszláv agitációt és a Nagy Szerbiáért-mozgalmat. Ferenc Ferdinánd főherceg ezt ellenezte, és ezért a szerb nacionalisták parancsot adtak meggyilkolására. 1914-ben lőtték le abban a Szarajevóban, ahol nyolcvan évvel később a boszniai háború elkezdődött. A Szerbia elleni megtorlás (ami ellen gróf Tisza István felemelte a szavát, mondván, hogy nem lehet egy egész nemzetet néhány fanatikus tettéért felelősségre vonni) robbantotta ki az első világháborút.
A háború alatt a két csehszlovák vezető, Eduard Beneš és Tomáš Masaryk támogatta Oroszország és Szerbia pánszláv törekvéseit. Propaganda-kampányt szerveztek, amelyben azt hirdették, hogy csak Magyarország feldarabolásával lehet francia hegemóniát elérni Európában. Két francia politikus, Georges Clemenceau és Raymond Poincaré beleegyezett a terv támogatásába, Woodrow Wilson elnök viszont ellenezte – ő inkább olyan országhatárok pártján volt, amelyek megegyeztek az etnikai határokkal. A trianoni békeszerződés azonban megköttetett, és Magyarországot megcsonkították. Wilson elnök ezt a lépést „abszurdnak” nevezte, az amerikai kongresszus pedig sem a versailles-i (1919), sem a trianoni békeszerződést (1920) nem hagyta jóvá. 1921-ben az Egyesült Államok különszerződést írt alá Magyarországgal. A szerződések elvetésében ugyan szerepet játszott az amerikai szenátusban uralkodó elszigetelődési politika-hangulat, a fő ok mégis a szenátus tisztességérzete volt, és az, hogy ne szennyezze be Trianon nyilvánvaló igazságtalansága.
Trianon eredményeképp Magyarország területe kétharmaddal csökkent, és a magyar nép lett Európa legnagyobb nemzeti kisebbsége. Mivel a határok új vonalait körülöttük húzták meg, úgy váltak más népek földjén idegenné, hogy közben ki sem tették a lábukat ezeréves szülővárosukból. Városokat választottak el elővárosaiktól, falvakat szakítottak ketté, és közösségeket vágtak el vasútállomásaiktól, víztől. A magyar királyság letört darabjaiból létrejött Csehszlovákia, Jugoszlávia és nagy Románia mesterséges, labilis entitása.
Az első világháborút követő zűrzavar egy tiszavirág-életű kommunista diktatúrában végződött „kis Magyarországon”. Ezt a vörös proletárdiktatúrát Kun Béla (1886-1937) vezette, akinek brutalitása, zsidó volta később mind fehérterrorista megtorlásokat, mind az antiszemita érzelmek újraéledését eredményezte az országban. A Kun-kormányt Horthy ellentengernagy (1868-1957) konzervatív kormányzása követte, aki eleinte szövetkezett Mussolinivel abban a reményben, hogy a Duce majd segít Magyarországnak visszaszerezni elveszített területeit. Teleki Pál miniszterelnök öngyilkossága után ez az óhaj tragikus módon arra vezette Magyarországot, hogy először is hadat üzenjen Szerbiának és a Szovjetuniónak (1941. június), majd később tessék-lássék módon azzal támogassa a német háborús erőfeszítéseket, hogy haderejének egy részét csak a keleti frontra vezényelte, a légelhárító tüzelést pedig beszüntette, ha nyugati repülőgép haladt át magyar terület fölött.
A második világháború alatt Magyarország a zsidók menedéke lett; körülbelül negyedmillió lengyel és ukrán menekültet vett védelmébe. Ha a németek nem szállják meg az országot, a magyar zsidók túlélték volna a háborút. Sajnálatos módon amikor a németek már nem bíztak Horthy ellentengernagyban – és mert deportálni akarták a magyar zsidókat -, 1944 márciusában hadseregük megszállta Magyarországot, majd néhány hónappal később, ugyanannak az évnek októberében megdöntötték a Horthy-rendszert, és letartóztatták az ellentengernagyot. A német megszállás alatt több mint félmillió magyar és külföldi zsidót deportáltak (a kisgyerek Angyal Pistát is, akinek ezt a könyvet ajánlom), a budapesti zsidók zöme azonban életben maradt. Hőstettekkel mentették őket mind a magyarok – például Koszorús ezredes, aki 1944. július 6-án katonai úton kiűzte Eichmann híveit a fővárosból -, mind a külföldiek – például Raul Wallenberg, a svéd diplomata, aki biztonságos helyekre juttatta, és hamis személyi igazolványokkal látta el a zsidókat.
A második világháború végén a szovjet haderő foglalta el Magyarországot, mindazonáltal sikerült 1945-ben és 1947-ben aránylag szabad választásokat rendezni. Az első választáson a Kommunista Párt a szavazatoknak csak a 17 százalékát nyerte el, de később, szovjet nyomásra a párt megkaparintotta a belügyminisztérium vezetését. Először néhány kulcspozícióban levő politikust tartóztatott le a titkos rendőrség (ÁVH), majd fokozatosan a demokratikus intézményeket számolták fel, és 1949-re a Kommunista Párt megszerezte a teljhatalmat. A szovjetek megszervezték a titkos rendőrséget, és kineveztek egy bábkormányt; mind a kettőben magyar zsidók domináltak. A megszállók tudatosan így akarták a közutálatot magukról a zsidókra terelni, hárítani. Ez a bábkormány, amelynek feje Rákosi Mátyás volt, az összes demokratikus intézményt megszüntette, államosította az ipart, bezáratta a magániskolákat, elvette a parasztok földjeit, letartóztatta Mindszenty József bíborost, s hogy lakásokat szerezzen a kommunistáknak és a kollaboránsoknak, kitelepítette a budapesti polgárság többségét.
Ezek az intézkedések nemcsak a nemzetgazdaságot, hanem a mezőgazdaságot is tönkretették, ami pedig azelőtt az egyik legjobb volt Európában. Ezt az irányt megfordítandó a szovjetek az ötvenes évek közepén reformer kommunistákat kezdtek kinevezni, például Nagy Imrét, akit a parasztság barátjának tartottak. Magyarország bábkormánya 1955-ben belépett a Varsói Szerződésbe, és ezáltal „feljogosította a testvéri szocialista országokat Magyarország védelmére”, még tulajdon népe ellen is. Lengyelországban sem volt jobb a helyzet, és 1956 októberében, Poznanban sztrájkok törtek ki. Ezeknek a sztrájkoknak a híre indította el Magyarországon a könyvben leírt eseményeket.

A családom

Nagyapám, dr. Lipták Pál 1876-ban született, egy békéscsabai szegény ács tíz gyereke közül ő volt az egyik. A magyar királyság oktatási politikájának, és egyik minisztere, Baross Gábor egyéni erőfeszítéseinek köszönhetően nagyapám tanulmányait teljes egészében a kormány fizette. 1906-ban megírta doktori disszertációját, amelyben lefektette az építészetben használatos előfeszített vasbeton elméleti alapjait. A találmány igen gazdaggá tette. Acélgyárak, bányák és mindenféle más vagyon birtokosa lett. Amikor megkérdeztem apámat, mennyire volt gazdag a nagypapa, azt felelte: „Budapesten ő fizette a második legmagasabb adót.” Ingyenes oktatásáért a magyar társadalom és a nemzet iránt érzett háláját mi sem mutatja jobban, mint hogy roppant büszke volt erre a sok adóra.
Amikor az első világháború alatt a kormány már képtelen volt állni a keleti fronton szükséges katonai utánpótlás költségeit, nagyapám gyárai fizetség nélkül is folytatták a szállítást. Olyan értékes segítséget nyújtott, hogy az utolsó magyar király, IV. Károly (aki egyúttal az Osztrák-Magyar Monarchia I. Károly császára is volt) vette a fáradságot, és írásban köszönte meg neki. Néhány nappal azelőtt írt nagyapámnak, hogy a dualizmus felbomlott.
Nagyapám 1926-ban, tíz évvel az én születésem előtt halt meg. Vagyonából addigra már nem sok maradt, mert a háború is, az ország megcsonkítása is rengeteg pénzét elvitte. A trianoni békeszerződésnek számára az volt a következménye, hogy bányái már nem Magyarországhoz tartoztak. Mindazonáltal apám (id. Lipták Béla, nagyapám hat gyereke közül az ötödik) eleget örökölt, hogy elinduljon az életben.
Nagyapám halála után apám, aki egyetemi évei alatt atletizált és súlylökésben bajnokságot nyert, gyorsan megszerezte a diplomát. 1928-ban, tizenkilenc éves korában vett egy 451 hektáros majort Tolna megyében, ahol mintagazdaságot és egy textilgyárat hozott létre. 1932-ben feleségül vett egy szőke szépséget, egy ezredes lányát, a budapesti bálok bálkirálynőjét. Anyám roppant vallásos, igen barátságos, mindig jókedvű asszony volt, folyton énekelt, viccelődött. Apja tartózkodó, nagy műveltségű katonaember volt, édesanyja ellenben kissé önhitt és meglehetősen basáskodó. Péter bátyám 1934-ben született, én 1936-ban, Andris öcsém pedig 1940-ben. Családunkban dívott egymásra szokatlan beceneveket ragasztani. Apámat Aptyinak, és nem apunak vagy papának hívtuk. Anyánkat Meminek neveztük el, nem pedig anyunak vagy mamának. Anyai nagyanyánkat Nagymeminek hívtuk. Én meg Öcsi lettem, mert akkor alkalmasint még nem tudták, hogy nemsokára még egy kisfiú születik.
Nagyon boldog kisgyerekkorunk volt. Tizennégy szobás házunkat mindig megtöltötték a rokonok és vendégek. Anyám imádta a társaságot, és nagyszerű háziasszony volt. Aptyi szeretett vadászni és lovagolni, alapjában véve azonban csak a munkának élt. A Duna árterén lévő, félreeső gazdaságunk, Furkó puszta bukolikus hangulatot árasztott. Nem kellett állatkertbe mennünk, hogy vadállatokat lássunk. Telente olyan mély hó borított be bennünket, hogy hetekig el voltunk vágva a külvilágtól. A Mikulás rénszarvas szánon jött el hozzánk. Utóbb megtudtam, hogy a fehér mikulásszakáll és bajusz apám öccsét, meglehetősen testes keresztapámat takarta, a négy rénszarvas pedig valójában négy ló volt, amelyekre agancsokat erősítettek ügyesen. Ha szenteste a kulcslyukon bekukucskáltunk a szalonba, láttuk, hogy angyalok aggatják a díszeket a karácsonyfára. Aztán kiderült, hogy anyám, a testvére és a keresztanyám öltözött be angyalnak, szárnyakkal a hátukon, és parókákhoz erősített glóriával a fejükön.
Úgy hatéves lehettem, amikor meghallottam, hogy háború van. Akkoriban nem jártunk iskolába; a tanítónő jött el hozzánk, márpedig ő nem beszélt olyasmikről, mint a háború. Ami keveset tudtam a világról, azt Nagyaptyi (anyai nagyapám) mellett ülve tudtam meg, aki szüntelenül a BBC adását hallgatta rövidhullámú rádióján. Egy Hitler nevezetű alakot csak úgy emlegetett:„az őrült”. Azt is hallottam, hogy Laci nagybátyám, apám bátyja, aki benne volt a politikában, valami zsidókat érintő törvények ellen harcolt.(4)
Azt nem tudtam, hogy ez mit jelent, azt azonban tudtam, hogy vannak zsidók, mert Jóska bácsi is az volt. Litván József apám barátja volt, egyszersmind terményeink felvásárlója is a Budakalászi RT. számára. Egy darabig nálunk lakott. Biztosan nem tudom, de alighanem bujkált.
Nyolcéves korom tájt egy nap nagy izgalom támadt a házban: Memi sírt, Aptyi pedig felkapta katonai pisztolyát, és kiviharzott a házból. Sokáig nem jött vissza. Később megtudtam, hogy a németek megszállták Magyarországot, és Eichmann pribékjei elvitték keresztanyám édesanyját (egy k.u.k. tábornok zsidó feleségét), Aptyi meg elindult, hogy kiszabadítsa a koncentrációs táborból. Eközben kis híján lelőtték az SS-ek.
Nem sokkal később, 1944 telén behatoltak az orosz csapatok Magyarországra. Először Memi menekült el velünk, a három gyerekkel Furkóról. Aptyi még egy rövid ideig ottmaradt, de ő is eljött, mielőtt az oroszok odaértek volna. Csak régi barátom, Bundi, az óriási bernáthegyi kutya maradt otthon őrizni a házat. Derekasan helytállt, és megölték, amikor harcba szállt a betolakodókkal. Ahogy az oroszok kelet felöl egyre nyomultak, mi is mentünk tovább nyugati irányban, de amikor elértük az osztrák határt, Aptyi képtelen volt átlépni. Egész egyszerűen nem tudta elhagyni a hazáját.
Így aztán ott rostokoltunk abban a kis határ menti faluban. Emlékszem, hogy anyám rongyos parasztgúnyába öltözött, arcát sárral és hamuval piszkolta be. Aztán arra emlékszem, ahogy az utolsó magyar csendőrjárőr nyugodtan végigmasíroz a falun, fényes az egyenruhájuk, szuronyuk, és egyszerre lépnek. Majd egy fülsiketítően csendes időszak után elszabadult a pokol, amikor a részeg és piszkos orosz csapatok elérték a falut, és elkezdődött a fosztogatás. Emlékszem, azon az éjszakán arra ébredtem, hogy Aptyi, az én egykori súlylökőbajnok apám félkézzel felemel egy orosz katonát, a másikkal pedig elveszi a fegyverét. A fiatal katona nem számított effajta fogadtatásra, és elsírta magát, amikor Aptyi kivette a fegyverből a golyókat, majd úgy üresen visszaadta neki. Az orosznak nagy kő esett le a szívéről. Az orosz katonákat ugyanis kivégezték, ha – mindegy, milyen körülmények között – elveszítették a fegyverüket. Később aztán Aptyi barátságot kötött ezzel a fiatal orosszal, és ezer cigaretta fejében a katona hozott nekünk egy lopott lovat meg szekeret. Mivel az autónknak már régen nyoma veszett, erre nagy szükségünk volt, mert vissza akartunk menni Sopronba.
Nem volt semmi ennivaló. Kerestünk gombát az erdőben, és összeszedtük a döglött lovak csontjait. Duduke (Memi húga) kisbabája éhen halt. Aptyi és én Sopronban hagytuk a családot, és ezer cigarettás szekerünkön elindultunk Budapestre. Ha gazdátlan lovat láttunk útközben, kikötöttük a kocsihoz. Mire Budapest határához értünk, már vagy egy tucat éhes ló követte a szekeret. Éjszakánként a kocsi alatt aludtunk, és még mindig emlékszem az éhes lovak fehér szemére, fogára, ahogyan igyekeztek belém harapni. Amikor megérkeztünk Budapestre, és a bérház előtt várakoztunk, ahol Nagymemi lakott, én az ostorral játszottam, s véletlenül megütöttem vele egy orosz tisztet. Aptyit emiatt letartóztatták, és amikor kikerült, nagy meglepetésemre nem vert meg.
Aptyi tudta, hogy az oroszok elvették az összes gyárat, így hát nem is mentünk vissza Furkóra a gyárhoz és a gazdaságba, amelyet Bundi kutyám meg akart védeni, hanem Kerepesen telepedtünk le. Az a hír járta, hogy az oroszok a fővárosból kitelepítik a középosztálybelieket, mert lakásaikat a kollaboránsoknak adják, ezért nem maradtunk Budapesten. Kerepesen Aptyi földet bérelt, és újra gazdálkodott. Én a helybeli iskolába jártam, és verekedésekbe keveredtem, mert a parasztgyerekek hosszúnadrágot viseltek, és rossz szemmel nézték az én rövidnadrágom, vagy mert nekem nem volt ínyemre, hogy kételkedtek a Mikulás létezésében, pedig én személyesen ismertem őt.
Amint Aptyi keresett egy kis pénzt (lovakkal kereskedett Ausztriában, valamint kifizették neki a textileket, amelyeket még a háború alatt szállított Svájcba), elküldött bennünket az ország legjobb iskolájába, a régi, bencés iskolába Pannonhalmára. Ott töltöttem az 1946-os és 1947-es esztendőt, aztán a hatodik osztályban átkerültem Budapestre a piaristákhoz, de sokáig nem maradhattam ott, mert a kommunisták bezárták az összes vallási és magániskolát.
1948-ban a kommunisták letartóztatták Mindszenty bíborost, és rá egy évre felakasztották Melocco Jánost, a nyomozó riportert, aki felismerte a kábítószert, amelyet a bíborosnak beadtak, hogy hamis vallomást tegyen hazaárulásról és illegális pénzügyi tranzakciókról. Aptyi lutheránus volt, és addig soha nem kísért el bennünket a kerepesi katolikus templomba. De miután János bácsit felakasztották, aki régen anyám udvarlója volt, aztán családunk jó barátja lett, nemcsak hogy eljött a templomba, hanem ott ült az első sorban minden vasárnap a nagymise alatt, és amikor a himnuszt énekelte, belerezegtek az ablakok. Ez idő tájt vették el Aptyitól a kerepesi bérelt gazdaságot is, ő pedig napszámosnak állt. Alig volt mit ennünk. Memi disznót hizlalt, csirkét nevelt, Nagyaptyi, Memi édesapja meg először nem szólalt meg többé, majd meghalt.
Azért, mert apai nagyapám egyik fő támogatója volt a budapesti lutheránus középiskolának, felvettek oda (jóllehet katolikus voltam). Nagyon jól éreztem ott magam. Nemcsak nagyapám emléke miatt, hanem azért is, mert ebben az iskolában olyan zsenik tanultak, mint a Nobel-díjas Wigner Jenő és Neumann János. Európa legjobb középiskolája volt. 1952-ben a kommunisták ezt is bezárták, így hát tovább vándoroltam iskoláról iskolára, amíg végül 1954-ben az Eötvös Gimnáziumban le nem érettségiztem. Jó osztályzataim ellenére egy szikra esélyem sem volt, hogy valamelyik egyetemre felvegyenek, mert X kategóriás osztályellenségnek bélyegeztek, jelezve, hogy szüleim „az állam ellenségei”.
Régen halott apai nagyapám húzott ki újfent a bajból. Korábban segített valakinek, aki most a miskolci Műszaki Egyetem rektora volt, és amikor 1954-ben ennek az egyetemnek nem telt be a kontingense, ez az ember érintkezésbe lépett Aptyival. A rektornak jogában állt nyolc helyet betölteni tekintet nélkül a pályázók kategóriájára, és én lettem a nyolc közül az egyik. Mondanom sem kell, hogy mind a nyolcan X kategóriás diákok voltunk. Szeptemberben kezdődött az iskola, és már októberben bajba kerültünk, mert megszerveztünk egy összejövetelt, ahol orosz könyveket égettünk. Novemberben pedig mindannyiunkat kirúgtak az egyetem kollégiumából is, meg a menzáról is.
A hatóságok azt hitték, hogy ezzel vége is egyetemi pályafutásunknak, mivel étel és szállás nélkül egy diák sem tud tovább tanulni – ám négyünknek sikerült. Alakítottunk egy dzsesszzenekart (én doboltam), kibéreltük egy visszavonult prostituált lakásának hátsó szobáját, és ott loptunk ennivalót, ahol csak tudtunk. Egyik hely az észak-koreaiak konyhája, a másik a pék kocsija volt. Csak néhány észak-koreai tanult az egyetemen, így főszakácsuk és pincérük ugyanaz az ember volt. Ezért aztán amíg ő felszolgálta az ételt az ebédlőben, mi beugrottunk a konyhaablakon, és elloptuk, amit csak tudtunk. Aptyinak nem mondtam el, hogy már nem vagyok a kollégiumban, és nem ehetek a menzán, mert tudtam, nagyon fájna neki, és különben sem tudott volna segíteni. Csak tanultam, mint az őrült, hogy a legelsők közé kerüljek, mert ha sikerül, akkor átmehetek a budapesti Műszaki Egyetemre. Nyolcunk közül egyet elvitt az ÁVH, négy lemorzsolódott az iskolából, egy Miskolcon maradt és meghalt a forradalom alatt, kettőnknek pedig – Török Lacinak és nekem – sikerült átjutni Budapestre.
Óriási teljesítmény, és alapos lecke volt ez nekem. Attól fogva befogtam a számat, egy szót sem szóltam az oroszokról vagy a politikáról. Hála a kommunista bürokrácia rossz működésének, a miskolci egyetem kollégiumából való kicsapatásom dokumentációja szerencsére nem jött utánam Budapestre. Tiszta lappal indulhattam. Sportolni kezdtem, felfedeztem, hogy lányok is vannak a világon, jó barátokra tettem szert, és egyáltalában, nagyon jól éreztem magam a budapesti Műszaki Egyetemen. Eközben Aptyi a csömöri termelőszövetkezet tanácsadója lett, Péter a gödöllői Agráregyetemen tanult, Andris pedig középiskolába járt. Mindnyájan nagyjából tudomásul vettük az orosz megszállás meg a kommunizmus tényét, valamit, ami végleges, és ennek ellenére igyekeztünk élni az életünket. Ebben a hangulatban ért 1956. október 21-e, amikor a memoárom is kezdődik, és benne a húszéves énem, Öcsi szólal meg.

Fordította: M. Szász Anna

Back to Testament of Revolution — Table of Contents