Felhős vasárnap délután volt. A Gellérthegyen kutyáikat sétáltatták az emberek Én is szívesen sétáltam ott, élvezve ennek a gyönyörű városnak elém táruló panorámáját. Mivel már csak egy nap hiányzott az esedékes havi 140 forintos ösztöndíjam kiutalásáig, az sem zavart, hogy pénztárcám csaknem teljesen üres volt.

Utolsó forintjaimon megváltottam a jegyet a Gellért-fürdőbe. Leúsztam a szokásos 50 hosszt, majd egy pillantást vetve az órára, észleltem, hogy csupán 20 percem maradt, hogy átöltözzek és odaérjek a magasugró versenyre. Pillanatok alatt az utcán voltam és rohantam a villamosmegállóhoz.

A 47-es villamos csikorogva kanyarodott a Szabadság-hídra. Három-négy futólépés elég volt, hogy utolérjem az utolsó kocsit és felugorjak a lépcsőre. A nagydarab szőke kalauznő rögtön ott termett a peronon és rákiáltott az előttem álló fiatalemberre: „Tessék feljebb jönni, a lépcsőn utazni tilos!”

A fiatalember feljebb lépett, én maradtam. Tudtam, hogy 187 centiméteres magasságommal egy lépcsőfokkal magasabb vagyok az átlagnál, így nem tűnik fel, ha lejjebb állok, fejem egy magasságban van a többiekével. A kalauz nem is szólt nekem, így készenlétben maradhattam a gyors leugrásra a sportpályánál.

Sikerült is a két megálló között leugranom, pont a Kinizsi (ma FTC) sportpálya bejáratánál. Berohantam és pillanatok alatt magamra dobtam a piros-fehér mezt és a rossz szagú cipőt az ugyancsak kellemetlen szagú öltözőben. Úgy éreztem, hogy jól áll nekem a piros mez, vézna felsőtestem izmosabbnak látszott benne.

Az ugróverseny már nagyjában folyt. A léc 130 centiméteren volt. Az edző, János bácsi mérgesen megjegyezte: „Mi van, te beképzelt primadonna? Már meg sem jelensz amíg 130-nál nincs feljebb a léc? Vagy talán Ágnes van a dolog mögött?”

Úgy tettem, mintha nem hallottam volna a megjegyzést és igyekeztem a bemelegítésre koncentrálni. Meglepett, hogy emlékezett Ágnesre. Hiszen Jani bácsi mindössze egyszer-kétszer láthatta ezt a 15 (jó, majdnem 16) éves zöldszemű kislányt, aki edzés után várni szokott.

Mire rám került a sor, a léc már 140 centin állt. Ketten voltak előttem. Az első, egy szemüveges, vöröshajú fiu szemüvegét gondosan letéve egyenes nekifutással az akkor divatos (guruló?) stílusban átugorta a lécet. A következő, egy magas, szőke srác ugyanazt az ollózó technikát használta, mint én, de ő ballábbal dobbantott és így jobbról futott neki. Neki is sikerült.

Most én következtem. Balról nekifutottam, aztán már majdnem a léc alatt dobbantottam, s éreztem, ahogy emelkedem a levegőbe, hogy jó lesz…aztán a bal lábammal levertem a lécet! Miközben köpködtem a homokot, amit az esés után nyeltem, hallottam a versenybírót: „Huszonkilences, második kisérlet!”

Másodszorra átvittem a 140-et és ez megnyugtatott. Utána simán átvittem a 150-et is, a versenybíró ezt egy „nem rossz, 29-es” megjegyzéssel nyugtázta. Ekkorra már az eredeti mintegy ötven versenyzőnek a fele kiesett. Addigi egyéni csúcsomat, 155 centimétert minden különösebb nehézség nélkül sikerült teljesítenem, ami rendkívül feldobott. 160 centinél kissé megijesztett, mikor rágondoltam, hogy Anyám vagy Ágnes nyugodtan elsétálhatna alatta! Kétszer elhibáztam, végre harmadszorra sikerült. Ez már igen! Már csak hatan maradtunk versenyben, s már jó néhány nézőnk is akadt. Jól esett a figyelem központjában lenni, ez erőt és önbizalmat öntött belém. A nézők között megpillantottam diáktársamat, Attilát és mellette a kis futót, Marikát, Perr Gyuszi barátom menyasszonyát, aki lelkesen szurkolt nekem. Mikor átvittem a 165 centit a nézők tetszésnyilvánítása közepette, odajött hozzám, s ujjával oldalamba bökve gratulált: „úgy ugrottál, mint egy kecskebéka!”

Már kezdtem levetni a cipőmet, amikor Jani bácsi megállított: „Nem akarod megpróbálni a 170-et? Azzal már érmes lehetnél!”

„Sietnem kell, mert vacsorára nincs otthon kenyér, s nekem kell megvennem” válaszoltam.

„Hol kapsz vasárnap kenyeret?” tünődött Jani bácsi.

„ A Baross téri Közért hatig nyitva van, addig oda kell érnem” mondtam.

Gyors számvetést csináltam. A kétkilós kenyér ára 6 forint 80 fillér. Memi egy tízest adott rá. Az én utolsó két forintom már elment a Gellért-fürdői belépődíjra, de a tízesből még telik egy telefonra, hogy Ágnest felhívjam. Az akkor éppen futó népszerű olasz film, a Selistyei asszonyok másnap délutáni előadására akartam meghívni. Az előadás délután négykor kezdődik, addigra hazaér az iskolából, gondoltam. Pénzem ugyan még nem volt mozira, de másnap, 22-én megkapom a havi ösztöndíjamat, ez 140 forint, vagyis gazdag leszek!

Egy húszéves, egészséges fiatalember számára, különösen, ha reggel óta nem evett, a friss kenyér illata ellenállhatatlan. A friss, meleg kenyér szinte kínálta magát. Először a sarkát tépdestem, aztán a belét kezdtem ki. A Közérttől kerepesi házunkig való több mint egy órás út alatt a kenyér lassan, szinte észrevétlenül a felére apadt.

Amikor beléptem a kiskapun, kutyám, Bukucs rohant felém. Mindig örömmel üdvözölt, mikor hazajöttem, de ennyire boldognak rég nem láttam. Nem tudom, miért, de engem különösen szeretett. Talán a szagom tetszett neki? Hogy nem vittem túlzásba a napi tisztálkodást? Orrával térdemet bökdöste, s megállás nélkül ugrált és nyaldosott. Talán arra akart emlékeztetni, hogy régen nem töltöttünk együtt egész napokat az erdőben, ahol a madarakat kergette, míg én gombát szedtem?

A konyhában már égett a villany, mikor beléptem. Öcsém, Andris, rögtön átlátta a helyzetet és elkezdett kiabálni: „Öcsi megette a kenyeret! Öcsi megette a kenyeret!”

Andris négy évvel volt fiatalabb nálam, de neki is Öcsi voltam. Ezt a nevet még születésemkor kaptam, mivel volt már egy bátyám, Péter.

Apám – Aptyi – a konyha sarkában ült, ahol félig telt borospoharak mellett izgatottan beszélgetett két szomszédunkkal. Félfüllel hallottam, hogy többször is emlegették az Eisenhoffer nevet, de azt nem azonosítottam az amerikai elnökkel. Közben Memi elvette – helyesebben elkobozta – a kenyér maradványát, mondván, hogy az a másnapi ebédre kell. Vacsorára kitálalt nekem egy tányér gőzölgő bablevest, de kenyér nélkül.

Péter a másik szobában olvasott, anyai nagyanyám, Nagymemi pedig lassan elvonult a saját szobájába. Szokás szerint most is nagykabátban volt, mivel még nem fűtöttünk.

„165 centit ugrottam” mondtam csak úgy magam elé.

Pillanatnyi csönd támadt. Aptyi büszkén nézett rám, Memi pedig odament az ajtófélfához, ahol a magasságunkat időnként megjelölte, hogy megnézze, milyen magas az a 165 centiméter. Andris reakciója tipikus testvéri szolidarításról tanuskodott: „Egy frászt! Meséld a kóbinak!”

Vacsora után – ami számomra a bableves volt – feldobtam rajztáblámat a konyhaasztalra és dolgozni kezdtem a golyóscsapágy terven, amit másnap kellett beadni. A körvonalakat ceruzával már halványan megrajzoltam, csak a tussal való kihúzás volt hátra. A legkisebb hibákat is ki kellett vakarni, amire egy borotvapengét használtam. Ámuló öcsémnek elmagyaráztam, hogy Vörös professzornál a külalak a legfontosabb. Ha a csapágygolyók szögletesek, az sem olyan nagy bűn nála, mint egy elrontott rajz.

Közben a szomszédok elbucsúztak, Memi befejezte a mosogatást és aludni tért. Aptyi ellátta az állatokat – volt egy tehenünk, egy lovunk, néhány kecske, disznó és baromfi – aztán ő is lefeküdt. Andris és Péter már jóízűen horkoltak, mire jóval éjfél után felgöngyöltem a kész rajzot és beestem az ágyba.

Másnap reggel Memi kétségbeesetten próbált lelket verni belém. Először hatkor, majd negyed hétkor rázott fel, míg végre kikecmeregtem a meleg ágyból. A fürdőszoba jéghideg volt, a WC nem öblített. A „meleg” csapból hideg víz folyt, és mindenki egyszerre akarta használni.

Gyorsan öltözni kezdtem. Szandált vettem, bár októberben már túl hideg volt hozzá. De nem akartam a vadonatúj csukámat, ezt a vastag gumitalpú, csodálatos cipőkölteményt koptatni, amire egész tavaly nyári keresetemet, kilencszáz forintot költöttem. Ez volt életemben az első új cipőm. Az idei nyári keresetem pedig egy ugyancsak divatos kordbársony zakóra ment el. Mivel nyáron nem kaptunk ösztöndíjat, saját magunknak kellett gondoskodnunk kiadásainkról.

A szandálhoz felvettem kedvenc jampec nadrágomat, ami térd alatt olyan szűk volt hogy cipzár volt hozzá, hogy fel lehessen húzni. És a méretre készült kordbársony zakómat, ami a magyarországi heti átlagfizetés tízszeresébe került. Ez volt életemben az első és egyetlen méretre szabott zakóm. Borzasztóan szerettem, mert izmos, deltás külsőt kölcsönzött különben inkább vézna alakomnak. Ami ennél is fontosabb volt, hónaljában kényelmes fészket nyújtott Ágnesnek, amikor együtt sétáltunk. Onnan nézett föl rám huncutul, miközben azon gondolkodott, hogy elgáncsoljon vagy csak kis farával váratlanul belém ütközzön.

Fél hét után öt perccel hagytam el a házat. Csak 17 percem volt, hogy elérjem a 6:52-ös vonatot, s az út rendes tempóban 20 percet vett igénybe. Szaporán szedtem a lábamat. Útközben lehagytam Ordassy Évát (akibe szintén reménytelenül szerelmes voltam), aki a Tanítóképzőbe járt. Most már tudtam, hogy baj van, mert ő a 7:02-es személyvonattal járt. Rohanni kezdtem, ami nem volt könnyű szandálban, hónom alatt a könyveimmel és a golyóscsapágy rajzzal.

Már 6:51 volt, amikor felértem a dombtetőre és megpillantottam a közelgő vonatot. Még vagy 300 méterre voltam az állomástól. Most már emberfeletti tempóban rohantam. Még 200 méter volt hátra, mikor a vonat megállt, és száz, amikor az utolsó utas felszállt. Ötven méterre voltam, amikor lassan elindult a vonat. Az utolsó kocsi peronján állt Bakonyi Tibi barátom, aki meglátott és nyitva tartotta a kocsi ajtaját. A vonat már gyorsulni kezdett, amikor elkaptam a fogantyút, ami elég lendületet adott, hogy felugorjak a lépcsőre, könyveimet és a rajzot görcsösen hónom alatt szorítva. Kimerülten lerogytam egy padra. Ez a nap is jól kezdődött!

Bár a barátom volt, Tibi úgy tett, mintha a világon semmi sem érdekelné. Mindig közömbösnek látszott. Fekete haja mindig simára volt fésülve. Volt egy igazi Pelikan töltőtolla, ami nagy szó volt, különösen egy diáknak. Apja, Aladár bácsi azelőtt testőrtiszt volt. Jobblábát a Vár 1944 októberi ostrománál veszítette el, amikor a németek elfoglalták a Várat és elhurcolták Horthy Miklóst. Tizenkét év után Aladár bácsi ugyanúgy gyűlölte a megszállókat, beleértve a jelenlegieket, az oroszokat.

Azon a reggelen Tibi tarokkozott. Szerinte ez egy arisztokratikus kártyajáték, ami a bridzsnél is előkelőbb, a nonkonformisták játéka, az örök ellenzékieké.

Anyám első szerelme, Melocco János is szerette a tarokkot. Ő pályafutását diplomataként kezdte, majd később egy katolikus ujság szerkesztője lett. Nekünk János bácsi volt, felesége pedig Dóra néni.

Amikor János bácsi kinyomozta, hogy a kommunisták drogokkal kezelték Mindszenty hercegprímást, hogy hamis vallomásra kényszerítsék, ezt le akarta közölni lapjában, letartóztatták, majd hamis vádak alapján halálra itélték és kivégezték. A kommunisták „tapintatosan” közölték Dóra nénivel a hírt: a holmiját tartalmazó csomagban egy nyomtatott szöveg volt, mely szerint a kivégzés államtitkot képez és erről senkivel sem szabad beszélnie. Ennyi volt az egész.

Mikor beért a vonat a Keleti pályaudvarra, újra kezdődött a futás és villamosokra való fel- és leugrálás, hogy időben érkezzem. A főbejárat lépcsőit kettesével véve sikerült is időben befutnom. Az első óra a géptervezés volt, a legunalmasabb tantárgy, amit egy harmadévesnek el kellett szenvednie. Leadtam a csapágyrajzot és letelepedtem Lipcsey Attila mellé, akin meglátszott az éjszakai rajzolás fáradalma. „Ha többet tudtam volna a tusrajzról a felvételkor, inkább a Zeneakadémiára jelentkeztem volna” panaszkodott. Ezen csak mosolyogni tudtam. Én, mint osztályidegen, örülhettem, hogy egyáltalán valahova felvettek.

Elkezdtem nézegetni a Népsportot, megkerestem benne az előző napi eredményeket. „Varga kapta a bronzot!” szaladt ki a számon önkéntelenül. Vörös professzor hirtelen elhallgatott, s kétszáz fej fordult felém. Elvörösödtem s behúztam a fejem.

Délben, útban a menza felé bementem az irodába, s szerencsére a kedvenc adminisztátornőmet találtam ott. Párttag létére rendes ember volt. Elmondtam neki, hogy nincs egy vasam se és szeretném előre felvenni a novemberi ösztöndíjamat.

„De hiszen még csak október 22-ike van” jegyezte meg csodálkozva.

„Igen, de szeretném Ágnest elvinni a Szelistyei asszonyok előadására. Ez egy olasz film és ma adják utoljára” magyaráztam.

„Tudom, hogy a Szelistyei asszonyok olasz film” mondta epésen, mintegy értésemre adva, hogy nem minden párttitkár abszolut bunkó.

Nem akartam vitába bonyolódni vele, inkább könyörgésre fogtam a szót: „Ágnes csak tizenöt éves, jövő hónapban lesz 16, és neki sokat jelent, hogy ezt a filmet megnézheti. Nem hiszem, hogy a népgazdaság összeomlik, ha négy nappal előbb megkapom a 140 forintomat.”

Mosolygó fejcsóválással a páncélszekrényhez lépett és kiszámolta a 140 forintot. Aztán megjegyezte: „Ne felejtse el, hogy két órakor az aulában fontos gyűlés lesz.”

Nem tudtam megállni, hogy meg ne jegyezzem: „Megint egy fontos gyűlés? Ez miről szól? Az erősődő békeharcról vagy a Mongóliával kötött barátsági és együttműködési szerződés megújításáról?”

„Nem, ez tényleg fontos! Lengyelországról lesz szó és Poznanról.”

Nem hittem neki, de látván, milyen komolyan mondja, sarkon fordultam és kimentem.

Az ebédlőből felhívtam Ágnest, aki éppen hazaért ebédre. A telefonban hallottam, ahogy ugrándozik örömében, annyira örült, hogy láthatja a filmet. Izgatottan, hadarva beszélt, a nyelve úgy pörgött, mint a motolla. Jól esett hallani a lelkesedését, igazán érdemes volt kicsit kunyerálni a pénzért. Megállapodtunk, hogy négykor találkozunk a Bástya mozi előtt.

Ebédnél Attila és én összefutottunk egy másik barátunkkal, Egry Gyurival, akit Menő néven ismert mindenki. Ő mesélte, hogy szombaton a szegedi egyetemen megalakult az új, független diákszervezet, a MEFESZ. Szinte hihetetlen volt, hogy ilyesmi történhet, hiszen az országban semmiféle független szervezet nem létezhetett, csak amit a kommunista vezetés kézben tartott.

Menő évfolyamtársam és jó barátom volt, szintén harmadéves gépész, pár centivel magasabb nálam. Hosszú lóarca állandóan mosolygott és járása leginkább egy tevére emlékeztetett, ahogy csámpásan, jobbra-balra dülöngélve cammogott. Ennek ellenére jó kosaras volt. A nyári honvédelmi gyakorlaton mindketten tornacipőben meneteltünk a szakaszunk élén, mert nem talaláltak számunkra megfelelő méretű csizmát. Azon viccelődtünk, hogy talán csak azért nem foglalták el az oroszok Skandináviát, mert nem rendelkeztek elég nagyméretű csizmával az ottani óriások számára.

„Jössz a két órai gyűlésre?” kérdeztem Menőt.

„Miért ne?” válaszolt egykedvűen.

„Nekem nem olyan egyszerű” mondtam. „Ha lekésem a négyórai előadást, Ágnes soha nem bocsát meg nekem”.

„Ugyan. Elmész fél négykor és kész”

Ebéd után Attila és én elmentünk a „Gellért osztályra”. Attila nem értette, miért szerettem meglátogatni a Sziklakápolnát. Neki soha nem mondtam el, hogy anyám gyermekkorában egyszer egész éjjel ott imádkozott, mivel pár perccel lekéste a kapuzárást és nem mert hazamenni. Jellemző volt nagyapámra, hogy a pontosságot szigorúan betartotta és megkövetelte. A K. u. K. hadseregben volt őrnagy, aki 1915-ben Szerbiában szolgált. A háború után hazajött és hátralevő éveiben Mallarmé, Rimbaud és Verlaine verseit fordította magyarra. Komplex ember volt, az biztos.

Back to Testament of Revolution — Table of Contents