Péntek reggel bizonyára jókedvűen léptem be a MEFESZ irodába, mert Pista cinkosan rám kacsintott. Éppen valami megbeszélésben zavartam meg. Szőke Kati, a bögyös tanársegéd császárzsemlével kínált. A nagydarab Vereczkey Gyuri gúnyosan hajbókolva üdvözölt, mint valami előkelőséget, akinél természetesnek kell venni a későnkelést. Békülékenységem zálogaként neki adtam a zsemle felét és beálltam a Pistát körülvevő társaságba. Élveztem ezt a meleg, barátságos atmoszférát, amelyben mindig lázas tevékenység folyt.

Pista az ablaknál állt. Szemei vérvörösek voltak; nyilván egész éjjel nem aludt. Varga Sándorral, Mécs Imivel és Danner Jancsival beszélgetett, miközben egyik cigarettát a másik után szívta. Állandó mozgásban volt, és a három diák úgy követte, mint bolygók a napot. A körön kívül állt két tisztje, egy százados és egy hadnagy. Ők a belső csoportot mint külső bolygók követték. A tisztek körén kívül voltak a küldöncök. Ők is a központ körül keringtek. A füst egyre szállt, a résztvevők változtak, de ez a lassú tánc, mint egy hipnotikus mozgás, egész nap tartott. Volt valami riasztó és ugyanakkor nagyszerű ebben az állandó mozgásban, ami talán egy új, jobb világ születését segíti elő.

Miután lenyeltem a fél zsemlémet, befurakodtam ennek az emberörvénynek a közepébe. Pista rögtön hozzám fordult: „Öcsi, menj el a Kopácsihoz a főkapitányságra és hozd el a felesleges fegyvereiket. Vidd el az egyetem egyik teherautóját, Vereczkey lesz a sofőröd. Mostantól kezdve együtt fogtok dolgozni. Mondd meg Kopácsinak, hogy nagy szükségünk van a fegyverekre, mert még néhány ezer diákot várunk, akiket el kell látni. A Petőfi Akadémiai diákjai is itt lesznek, nekik is kellene kézifegyvereket biztosítani. Azt is mondd meg neki, hogy felállítjuk a Nemzetőrséget.”

„Jó, Pista, de most már menj aludni, hiszen reszket a kezed. Ne készítsd teljesen ki magad.” – könyörögtem, de hiába. Újabb arcok, újabb problémák következtek, s a tánc ment tovább…

Vereczkey Gyuri hallotta Pista utasítását, s mélyen meghajolva ajtót nyitott nekem. Attól kezdve mások jelenlétében mindig mögöttem járt, s hagyta, hogy én szóljak először. Mikor magunk voltunk, abbahagyta a szinészkedést, s úgy kezelt, mintha a bátyám lenne. Talán öt évvel volt idősebb nálam, de öt év az én koromban nagyon sokat jelentett. Okos volt, tapasztalt és bátor, s én nagy tisztelettel néztem fel rá.

Gyurka orvosi diplomával rendelkezett, de politikai okokból nem engedték praktizálni. „Tudod, politika” – mondta. Nem tudtam, de nem mondott többet. A sofőrállást Sík Endre közbenjárására kapta, aki a nővérének az apósa volt. A Sík család története tipikus magyar zsidó történet. Egyik testvér, Sándor kikeresztelkedett és az ország legismertebb katolikus papköltője, aki mélyen elitélte a kommunizmust. A másik, Endre protestáns pap létére karrierista kommunista volt, aki előbb moszkvai nagykövet, majd a forradalom leverése után a Kádár-féle bábkormányban külügyminiszter. Gyurka sógora, Igor Endre fia volt. Moszkvában született és folyékonyan beszélt oroszul, de, mint később tapasztaltam, igazi magyar hazafi volt.

A Budafoki úti garázsból elhoztunk egy teherautót. Ahogy befordultunk a Bertalan Lajos utca és a Bartók Béla út sarkán, izgatott tömegbe ütköztünk. Mivel a kerületben mi voltunk felelősek a rendfenntartásért, szóltam Gyurkának, hogy álljon meg. Körülbelül húszan hallgattak egy embert, aki biciklijén ült, egyik lábát a földön megtámasztva. A biciklis széles gesztikulálással beszélt, s ahogy közeledtünk, úszító beszéd szófoszlányai ütötték meg fülünket: „Mi igazi magyarok…. zsidó ávós hazaárulók…. belső ellenség.” Nyilvánvaló volt, hogy hallgatóságát a zsidóság ellen izgatta. Rettenetesen feldühített, hogy most, amikor a nemzet egy emberként harcol a szabadságáért, valaki származási alapon próbálja megosztani az embereket. Ilyesmit sem azelőtt, sem azután nem tapasztaltam.

Tudtam, hogy tennem kell valamit. Nemzetiszínű karszalagom láttán az emberek utat nyitottak előttem. Éreztem, hogy az emberek határozott fellépést várnak tőlem, de fogalmam sem volt, mit tegyek. Csak annyit tudtam, hogy ilyen provokációt nem lehet válasz nélkül hagyni.

„Talán le kéne tartóztatnom.”— súgtam Gyurkának, de fogalmam sem volt, hogyan vigyem ezt végbe. Ha letartóztatom, utána mit kezdjek vele? Vigyük az egyetemre? Ott hol helyezzük el? Ilyen gondolatok kavarogtak a fejemben, miközben éreztem, hogy valamit tenni kell, a forradalom tisztaságának megőrzése érdekében, s ez a feladat most rám hárul. Mindenki feszült várakozással engem figyelt, a biciklista is elnémult. Tudtam, hogy másodperceken belül cselekednem kell.

Mielőtt bármit szólhattam vagy tehettem volna, Gyurka bivaly termete előrelendült, s kapásból, visszakézből egy hatalmas pofont mért a biciklista arcára. Az leesett a bicikliről és elterült a földön. Gyurka rá sem nézett, csak megtörölte a kezét és a körülállóknak ennyit mondott: „Most már tudják, hogy kell az ilyenekkel bánni. Legközelebb maguk is megtehetik.”

„Látszik, hogy nem a szavak, hanem a tettek embere vagy.” – mondtam a teherautóhoz visszamenet.

„Ki nem állhatom ezeket a gyűlölködőket” – válaszolta. „Az ilyeneknek is köszönhető, hogy sok zsidó a kommunista eszmékben remél megoldást találni. Ezek a fanatikus antiszemiták nem csak a Sík családdal tették ezt, hanem sok más zsidóval is.”

„Kész hányinger. Igaz, eddig nem nagyon gondolkoztam ezen. Családunkban csak egy zsidó volt, keresztanyám anyja. Nyolcéves voltam, amikor a német megszállás után elvitték. Apám mindent megtett kiszabadítása érdekében, de nem tudott segíteni. Senki más nem is próbált tenni valamit az érdekében. Máig sem értem, miért nem volt nagyobb ellenállás a deportálások ellen.”

„Mégis, mit gondolsz, miért nem volt ellenállás a kommunista deportálások és kitelepítések ellen? Az ellenállás hiányának semmi köze a zsidókhoz. Ez az emberi természet része. Az emberek egyszerűen félnek; mindenki mindig fél. Amikor baj van, mindenki a saját bőrét menti” — tette hozzá Gyurka.

Nagyapámra emlékeztem, ahogy 1944 őszén Sopronban mindennapos sétáit végezte. Ilyenkor mindig kitűntetésekkel teletűzdelt díszegyenruháját viselte. Ekkor már nyugdíjban volt, de ha nem lett volna, akkor sem esküdött volna fel a Szálasi kormányra, amit szívből utált. Családi körben Szálasi „nemzetvezetőt” nemzetvesztőnek titulálta. Délutáni sétái során mindenkit megállított, aki sárga csillagot viselt, hogy megtudakolja tőle a pontos időt. Nem mintha nem lett volna órája, csupán tudatni akarta velük, hogy őket is ugyanolyan polgárnak tartja, mint sajátmagát.

Egész úton a Deák térre menet elszakadt szandálomat próbáltam rendbehozni. A talpát, ami most már teljesen levált, sikerült egy darab dróttal fölerősíteni. Éppen befejeztem, mikor a főkapitányságra értünk. Gyurkát a teherautónál hagytam, s beléptem a kapun.

Az épületben alig néhányan tartózkodtak. Kopácsi egyedül volt dolgozószobájában. Sötét hajával, alacsony termetével sokban emlékeztetett Marián Pistára, de keményebb, határozottabb ember benyomását keltette. Ez megérződött kemény kézfogásán, s ahogy a vele beszélőnek szemébe nézett. Szivélyesen fogadott. Körülnéztem a hatalmas irodában s meglepve láttam a falon Kossuth Lajos képét. Azokban az időkben inkább Sztálin vagy Rákosi képét lehetett hivatalok falain látni, mint magyar történelmi személyiségekét. Elgondolkoztam, hogy vajon mikor kerülhetett a Kossuth kép oda. Ő, mintha kitalálta volna gondolataimat, megmagyarázta: „Szülőfalumban minden házban két kép volt: Kossuthé és Szűz Máriáé. Egymás mellett, mint egy házaspár képei. Egyik házból sem hiányozhatott ez a két kép. Én itt is a falum szülötte maradtam. Nem érezném otthonosan magamat ebben a szobában legalább egy Kossuth kép nélkül.”

Elmondta, hogy előző nap az Országház előtti sortűz túlélői az épület előtt tűntettek. „Még a zászlójuk is véres volt. A vezetőjük egy maga korabeli fiatalember volt, Angyal Istvánnak hívták. A politikai foglyok szabadonbocsátását és a rendőrség segítségét kérte. Szönyű nátha kínozta és állandóan köhögött. A feleségem, Ibolya adott neki forró teát és valami orvosságot. Említette, hogy Auschwitzot is megjárta. Adtam neki egy pisztolyt. Van magának pisztolya? — kérdezte hirtelen.

Megráztam a fejem. Mióta eltűnt a puskám Düdükééknél tett szerdai látogatásomkor, nem volt semmi fegyverem. Most kaptam egyet. Ezüstszínű, apró pisztolyt, alig volt nagyobb, mint egy öngyújtó. „Női pisztoly” – mondta. „Prágában vettem.” Zsebembe süllyesztettem, s nyomban meg is feledkeztem róla. Elmondtam, hogy Marián terve az, hogy a felfegyverzett diákságból felállít egy nemzetőr alakulatot a Szabadság-híd, Petőfi-híd és Móricz Zsigmond körtér által határolt háromszög védelmére. Telefonálni kezdett s amíg beszélt, egy csinos, sötéthajú nő jött be egy tálcával. „Kopácsi Ibolya vagyok.” – mondta és megkínált a süteménnyel. „Őcsi vagyok” – válaszoltam és kivettem kettőt. A reggeli fél zsemle óta, amit Szőke Kati adott, semmit sem ettem és most már dél is elmúlt. Kopácsiné meleg anyai mosollyal nézte, hogy eszem és tovább kínált: „Vegyen még”

Kinéztem az ablakon és láttam, amint rakják a rendőrök a fegyvereket a teherautóra. Kopácsi befejezte a telefonbeszélgetést és így szólt: „Az embereim átadják a felesleges fegyvereket, de ez nem lesz elég. Holnap kaphatnak még pár ezret a Zrínyi Katonai Akadémiától. Reggel ott már várni fogják magukat. Csak vigyen egy felhatalmazást Marián alezredestől. Vigyázzanak, mert a hidaknál még vannak orosz tankok.”

Ugyanazzal a jó érzéssel jöttem el Kopácsiéktól, mint amilyent éreztem az egyetemi csoportunk körében. Teljesen megbíztam bennük. Magam sem tudom miért, de biztos voltam benne, hogy megérdemlik a bizalmamat. Szerencsésnek éreztem magam, hogy ilyen tisztességes és bátor emberekkel dolgozhatok. Büszke voltam, hogy részese lehetek az eseményeknek; büszke voltam magyarságomra.

Kopácsi dolgozószobájából kijövet feltárcsáztam Ágnes számát, de nem volt válasz. A teherautónál Gyurka várt, útrakészen. Láttam, hogy körülbelül ötven puskát kaptunk.

Visszafelé útbaejtettük Gyurka lakását. A nővére olyan szép volt, hogy alig tudtam levenni róla a szemem. Sík Igornak, a moszkvai magyar nagykövet fiának volt az elvált felesége. Mikor Gyuri bemutatott neki, rám mosolygott, ami zavarba ejtett.

Útközben még megálltunk a Péterfy Sándor utcai kórháznál, mert Kopácsi megkért, hogy tudjuk meg, van-e valamire szükségük. Mondták, hogy vérre volna szükség. Meghagytuk, hogy jelezzék az egyetemnek, ha a hiány kritikussá válik.

Mikor indulni készültünk, egy fiatalembert láttam, amint egy nagy edény kávét tett föl a mellettünk álló teherautóra. A kocsin vöröskeresztes zászló volt, a rakomány élelemből és kötszerből állt. „Éjszakázni készültök?” – mutattam a kávéra, csak hogy mondjak valamit. Rám nézett, köhögött, orrát fujta, mielőtt válaszolt: „A Tüzoltó utcai garázsba viszem a fiuknak” Úgy éreztem, hogy valahonnan ismerős a fiú. „Nem te kaptál egy pisztolyt tegnap Kopácsitól? – kérdeztem. Most ő lepődött meg: „Honnan tudod?” Megmutattam neki a kis pisztolyt. „Amikor ezt ideadta, említett téged és a náthádat. A köhögésedről gondoltam, hogy te vagy az.” – magyaráztam.

„Angyal István” – nyújtotta a kezét. Kemény, férfias kézfogás volt.

„Öcsi” – válaszoltam. Kopácsitól viszek fegyvereket a Műegyetemre.

„Milyen a harci helyzet Budán?” – kérdezte.

„Semmi ahhoz képest, ami a nálatok van. De azért el vagyunk készülve a legrosszabbra.”

Mi a Tüzoltó utca 36-ban vagyunk. Lehet, hogy találkozunk még.” Ezzel felemelte a kávésedényt a teherautó platójára. Én is felszálltam Gyurka mellé, s megjegyeztem: „Kopácsi mesélte, hogy ez a srác Auschwitzban is volt, most meg a Tüzoltó utcai szabadságharcosok vezetője. Egy okkal több, amiért az a biciklista megérdemelte a nyaklevest, amit tőled kapott.”

Szovjet tankok fenyegető, de szerencsére békés sorfala mellett jutottunk fel a Szabadság-hídra. Jócskán besötétedett, mire az egyetem tornatermében elhelyeztük a fegyvereket. Kiválasztottam közülük magamnak egy géppisztolyt, mely ettől a perctől kezdve ugyanúgy öltözetemhez tartozott, mint a már korántsem olyan szép, de még mindig mutatós kordbársony zakóm és a megdrótozott szandálom.

A hozott fegyverekkel együtt most már volt elég ahhoz, hogy mindenkinek jusson legalább egy puska. Danner Jancsi hozzálátott a fegyveres őrjáratok megszervezéséhez. Tizenkét járatot osztott be, melyek kétórás turnusokban látták el a 24 órás szolgálatot.

A tornaterem az egyetemnek nemcsak fegyverraktára, de éléskamrája is lett. Ide hordták a környező falvakból kapott élelmet is. Taligakeréknyi nagyságú házi kenyerek, tej, gyümölcs, sajt és sütemény sorakoztak az asztalokon. A friss kenyér illatára elfogott az éhségérzet, s Gyuszival egy tornaszőnyegen ülve nekiláttunk az evésnek. A kenyérhez sajtot és görögdinnyét ettünk. A sajt csomagolópapírján gyerekes írással ez állt: Veletek vagyunk!

A görögdinnyéről, na meg a biciklistáról eszembe jutott Petik bácsi, apám dinnyése. Petik bácsi tíz holdat művelt bérelt földünkből, amíg a téeszesítés véget nem vetett az egésznek. Tavasztól őszig a dinnyeföldön egy földkunyhóban lakott családjával. Hajnaltól késő estig dolgozott minden nap, kivéve szombaton. Akkor felvette fekete öltönyét és a nap legnagyobb részét a Biblia olvasásával töltötte. Olvasás közben énekelt is, valami furcsa dallamot, amit máshol sohasem hallottam.

Szombatonként megeredt a nyelve az egyébként szófukar Petik bácsinak. Elmondta, hogy ő szombatos székely, vagyis hite szerint a kabaroknak, ennek a török eredetű és zsidó vallásu honfoglaló törzsnek a leszármazottja. Mikor megemlítettem ezt Gyurkának, ő megjegyezte: „Fogadni mernék, hogy a biciklista nem 896-ban érkezett ide.”

„Engem az se lepne meg, ha a jó édesanyját Mutternek szólítaná.” – válaszoltam.

Mikor végre visszaérkeztem a MEFESZ irodába, Szőke Kati megölelt. Ezt egyáltalán nem bántam, de zavaromban elpirultam. Mindenki csendben hallgatta, amint leadtam jelentésemet Pistának. Ő mindjárt kiállította az átvételi elismervényt x mennyiségű pisztolyról, puskáról, géppisztolyról, könnyű és nehéz géppuskáról, de a számok helyét üresen hagyta, hogy a másnapi átvételnél a tényleges mennyiséget be tudjam írni.

Ezzel számomra be is fejeződött a nap. Pistáé viszont nem, bár a szemei még vörösebbek voltak, mint reggel. Péntek volt, s ő valószínűleg azóta a nevezetes hétfői gyűlés óta nem aludta ki magát. Most is a forgalom középpontjában volt, mindenki vele akart beszélni. Pillanatnyilag a honvédelmi miniszterhez és a Nagy Imréhez küldendő delegáció volt a téma.

Komoly vita alakult ki akörül is, hogy milyen feltételek mellett volnánk hajlandók letenni a fegyvert. Danner Jancsi szerint minimális feltételek közt szerepelne az ÁVH feloszlatása és a szovjet csapatol kivonulása. Ezzel én is egyetértettem. Szabó Iván azzal érvelt, hogy a magyar kormánynak nincs befolyása az orosz csapatok fölött, ennélfogva nem lehet a magyar hatóságoktól olyasmit kérni, amit képtelenek teljesíteni. A szenvedélyes vita a szokásos körtánc formájában folyt. Pista alig állt a lábán, nikotintól sárga ujjai szemmel láthatóan remegtek, de az agya friss maradt. Megjegyzése most is fején találta a szöget: „Az oroszok azt mondják, hogy a magyar kormány hívta be őket. Ha a bevonuláshoz a kormány meghívására volt szükség, akkor a kormány arra is megkérheti őket, hogy vonuljanak ki.”

Éjjel két óra tájban Tóth Ili, aki előző este felajánlotta a szükségfekhelyet, határozottan kijelentette: „Öcsike, ideje lefeküdni!” s bár ő volt a fiatalabb, engedelmeskedtem neki. Valami különös csillogást véltem felfedezni a szemében, de nem mertem próbálkozni. Különben is félénk és tapasztalatlan voltam, s amellett ott volt még Ágnes (akivel már egy éve tartott a tapasztalatlanságom). Fáradt is voltam, így csak lerogytam a kerekes ágyszerűségre és mély álomba merültem.

Szombat reggel teherautónkkal először végigjártuk a budai dunapartot, hogy megnézzük a pesti oldalon állomásozó szovjet tankokat. Megállapítottuk, hogy a Lánchídon kívül mindegyik híd pesti oldalát tankok őrzik. A budai oldalon egy sem volt. Elhatároztuk, hogy Pestről visszafelé, amikor a fegyvereket hozzuk, a Lánchídon át jövünk.

A Zrínyi Akadémia felé tartottunk, amikor az Üllői út felől lövöldözést hallottunk. „Ez a kávés barátunk lehet!” – jegyeztem meg Gyurkának. „Nem akarod meglátogatni?” – kérdezte Gyurka. Mondtam, hogy jó lenne, de inkább máskor.

Az akadémián a forradalmi bizottság elnöke, egy százados fogadott. Sokáig tanulmányozta a listát, amit Marián összeállított. „Sajnos, sem könnyű, sem nehéz géppuskánk nincs, de adhatok kézigránátot és lángszórót. Az jó lesz?”

„Igen.” – válaszoltam gondolkodás nélkül. Magamban kiszámoltam, hogy a következő fordulóban jobb lesz, ha két teherautóval jövünk, még úgy is jó néhány fordulót kell megtennünk, hogy mindent el tudjunk vinni.

Első rakományunk negyven láda nyeles- és tojásgránátból és néhány lángszóból állt. A nagy súly teljesen leterhelte a teherautót, a plató a hátsó kerekeket súrolta.

A Lánchíd felé haladva a Dohány utcában orosz tankokat láttunk. Mikor a Roosevelt teret elértük, láttuk, hogy a hídfőnél az oroszok beásták magukat. Ezért nem láttuk őket a budai oldalról. Gyurka lebukott és földig nyomta a gázpedált. Én is lebuktam, így az oroszok csak egy vezető nélküli teherautót láttak a híd felé robogni. Nagy csattanást hallottam, amit három hatalmas ütés követett. Teherautónk még mindig mozgásban volt, mi pedig a padlón. Vért nem láttam. Semmim sem fájt.

Gyurka megszólalt: „Nem lőtték ki a szélvédőt!”

Már a híd közepén jártunk. Megállapítottuk, hogy semmi kár nem esett sem a teherautóban, sem a rakományban.

„Mi lehetett ez az éktelen zaj?” – kérdeztem.

„Azt hiszem, tudom” – vigyorgott Gyurka. „Amikor megláttam az oroszokat, levettem a szemem az útról. Letértem az úttestről és valószínüleg átmentem az árkukon, azért ugráltak a ládák, azt hallottuk.”

Mikor megérkeztünk az egyetemre, láttam amint Danner Jancsi nézegeti az összetört ládákat a teherautónkon. Odajött és megölelt. Ez nem volt szokása; nyilván megérezte, hogy nehéz dolgokon estünk át. Vele volt menyasszonya, Gabi is. Magas lány volt, mégis éppen csak hogy Jancsi válláig ért.

Jancsi ujságolta, hogy távollétünk alatt Pista Pilisvörösvárról beszerzett egy tucat magyar tankot személyzettel együtt. Úgyszintén jónéhány légelhárító ágyut, amelyek a tankok mellett, a könyvtár mögött sorakoztak. Ezekről Jancsi nem tudta, honnan jöttek.

A kézigránátokat a tornaterembe vittük, a lángszórókat pedig a könyvtár pincéjében helyeztük el. Közben megérkezett a másik teherautó is, amelyet Majoross Imre vezetett. A második fordulóban megkértem Gyurkát, hogy tegyen le a Petőfi-híd pesti oldalán, s visszafelé jövet vegyen fel 4 órakor ugyanott. Meg akartam látogatni Angyal Pistát.

Back to Testament of Revolution — Table of Contents