Meglepő adatokat hozhat az idei romániai népszámlálás: az egyetemet végzett, vagy éppen oda járók körében a magyarok négyszer nagyobb arányban szeretnének három vagy több gyereket, mint román társaik. Ez az eltérés, valamint a mindenkori romániai átlagot hagyományosan meghaladó magas székelyföldi gyermekvállalási kedv arra utal, hogy az erdélyi magyarság termékenysége a következő évtizedben tartósan meghaladhatja a románságét.

Itthon már közhely: fogy a magyar. Erdélyben is fogynak – ha ők nem jöttek volna ide, még kevesebben lennénk. Sovány vigasz, hogy mások még jobban fogynak, pontosabban elvándorolnak: keleti szomszédunk, Románia a lakosságának tizedét veszítette el az előző évtizedben az exodusszerű kivándorlás miatt. Ezért nem csökken tovább a magyarok aránya.

Lukács Csaba

Erdélyi magyarság: csökkenő létszám, változatlan arány címmel érdekes tanulmány jelent meg a budapesti Központi Statisztikai Hivatal Népességtudományi Kutatóintézet munkatársának, Kapitány Balázsnak, valamint a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézetnek dolgozó Kiss Tamásnak a tollából. A kutatók a 2011-re tervezett romániai népszámlálás apropóján azt vizsgálják, hogyan alakultak az utóbbi években az erdélyi magyarságot érintő demográfiai folyamatok, hiszen az ezredfordulót követően jelentős eltérések figyelhetők meg a kilencvenes évekhez viszonyítva.

A két legutóbbi népszámlálás időpontja, vagyis 1992 és 2002 között Erdélyben a magyarság lélekszáma és a lakosságon belüli aránya igen gyors tempóban csökkent: 1 604 000 főről 1 417 000 főre, lakosságarányosan pedig 20,8 százalékról 19,6 százalékra.

Ez a folyamat három fő okra vezethető vissza: a kivándorlásra, a természetes népességfogyásra, illetve a vegyes házasságok következtében fellépő asszimilációra – ugyanis a gyakorlat azt mutatta főként a szórványterületeken, hogy vegyes házasságok esetében – függetlenül attól, hogy az apa vagy az anya volt a magyar – a gyerekek jellemzően románul beszélnek. A két korábbi népszámlálás között Romániából legalább százezer erdélyi magyar vándorolt ki, leginkább – de nem csak – Magyarországra. Főleg fiatalok, családalapítás előtt állók mentek el, így nemcsak közvetlenül, hanem közvetetten is csökkentve a magyar közösség létszámát, hiszen a később megszülető gyerekeik már nem Erdélyben lettek anyakönyvezve. Ennek következtében az erdélyi magyarság elöregedett, lényegesen többen haltak meg, mint ahány gyermeket vállaltak az Erdélyben maradó nők.

Az ezredforduló utáni években alapvető demográfiai változások következtek be – mutat rá Kapitány Balázs és Kiss Tamás. Ezek közül a legfontosabb az anyaországba való kivándorlásban figyelhető meg. Egyrészt jelentős mértékben csökkent, sőt a két ország közötti gazdasági, jóléti különbségek mérséklődésével (bár egyelőre minimális mértékben) az Erdélybe visszavándorlás jelensége is megfigyelhető. A többségi társadalomban pontosan fordítva történt: az uniós csatlakozás adta lehetőségeket kihasználva megindult a románok exodusa Nyugat-Európába. A hivatalos adatokat összesítő Eurostat szerint 2009-re kétmillió főre nőtt a más tagországokban – főként Olaszországban és Spanyolországban, de Franciaországban és Németországban is jelentős számban – élő román állampolgárok száma. Ehhez a számhoz még hozzáadódnak a nem hivatalosan külföldön tartózkodók, illetve az Európai Unión kívüli országokba (például USA, Svájc) kivándorlók. Így szinte bizonyos, hogy Románia 2002. évi lakosságának legalább tizede (!) él az ország határain kívül, tehát az ország tényleges lélekszáma húszmillió fő alá csökkent.

A kivándorlás Románia régióit nem egyenletesen érintette, de erről pontos adatok nincsenek. Az azonban bizonyos, hogy Erdély egyes román többségű területein (Máramaros vagy Beszterce vidéke) igen erőteljes volt az elvándorlás.

Az új román szokást részben lemásolták a magyarok: közülük is mind többen vándorolnak Magyarország helyett nyugat-európai célországokba, de azért az is kijelenthető, hogy az ezredforduló után az erdélyi magyarság kisebb arányban vesztett lélekszámából a kivándorlás miatt, mint a románság.

Bár a külföldre távozás oka jellemzően ideiglenes külföldi munkavállalás volt, ez egyre többek számára életvitelszerű kint tartózkodássá, majd kivándorlássá alakult. Ezek az emberek idővel magukkal vitték gyerekeiket is, vagy már ott szülték meg őket – immár nem kelt meglepetést Spanyolországban vagy Olaszországban, ha az új esztendő első gyereke román családban születik meg (Spanyolországban például a 2001-es 999 főről 2008-ra 13 631 főre nőtt a román állampolgárságú nők által szült gyermekek száma, amely az összes romániai születés 6,3 százaléka!). Míg az ezredforduló körül Romániában a románok és a magyarok termékenysége szinte megegyezett, az azt követő években jelentős különbség alakult ki a magyar nemzetiségűek javára. 2005–2006-ban a magyar nemzetiségű nők termékenysége már olyan nagy arányban meghaladta a románokét, hogy ez a többlet képes volt ellensúlyozni az asszimilációs veszteséget is.

Az erdélyi magyarok jobb termékenységi mutatói speciális társadalomszerkezeti okokra vezethetők vissza. Míg az alacsonyan és közepesen iskolázott társadalmi csoportokban nincs jelentős különbség a gyermekvállalási kedvet tekintve a románok és a magyarok közt, addig a magyar nemzetiségű diplomás nők eltérő termékenységi mintákat követve lényegesen több gyermeket vállalnak, mint a jellemzően gyermektelen vagy egy gyermeket vállaló román társaik. Még hangsúlyosabb az eltérés a kívánt gyermekek számát tekintve a fiatalok körében: az egyetemet végzett vagy éppen oda járók körében a magyarok négyszer nagyobb arányban szeretnének három vagy több gyereket, mint román társaik. Ez az eltérés, valamint a mindenkori romániai átlagot hagyományosan meghaladó magas székelyföldi gyermekvállalási kedv arra utal, hogy az erdélyi magyarság termékenysége a következő évtizedben tartósan meghaladhatja a románságét. Ez a többlet – ha a vegyes párkapcsolatok aránya nem nő tovább – akár képes lehet ellensúlyozni az asszimilációs veszteségeket is.

A tudósok azt feltételezik, hogy a 2002-es és a 2011-es népszámlálás közötti időszakban az erdélyi magyar nemzetiségű lakosság lélekszáma 1,43 millió főről 1,265-1,3 millió főre csökken. A románok kivándorlását figyelembe véve Erdély valós állandó népességszáma az 1992-es 7,7 millió, illetve a 2002-es 7,2 millió fő után 2011-ben 6,45-6,65 millió fő körül lehet majd. A tágan vett Erdély területén az említett időszakban a magyarság aránya tehát a 19,6 százalékról feltehetőleg nem csökkent tovább.

Ez a tendencia azonban nem biztos, hogy megjelenik a statisztikákban. Kérdéses ugyanis, hogy megvan-e az akarat a román hivatalos szervek részéről arra, hogy valóban szembenézzenek az országot sújtó kivándorlási hullámmal, vagy megpróbálják – legalább papíron – az ez évi népszámlálás során egyszerűen hozzáírni a lakosságszámhoz a romániai lakcímmel ugyan még rendelkező, de életvitelszerűen már régóta külföldön élő családokat. (Az Eurostat ajánlásai szerint azokat a személyeket és háztartástagokat, akik legalább egy éve külföldön élnek, nem lehet a népszámláláskor az állandó népességbe beleszámolni.) 2002-ben már egyszer megtörtént ez: minden román állampolgárságú háztartástagot összeírtak, függetlenül attól, mióta él külföldön. Ez viszont az egész EU népességadatainak hitelességét is veszélyezteti, hiszen ezeket a személyeket valós – külföldi – lakóhelyükön is összeírják, így duplán jelenhetnek majd meg az unió népességében.

További torzítást jelenthet, hogy – hacsak nincs kifejezetten ezt ellensúlyozó állami akarat – minden népszámlálás esetén már önmagában is van egy „természetes nyomás”, amely a kisebbségi önazonosság vállalása ellen hat. A korábbi romániai népszámlálások alkalmával ez a nyomás nemzetközi összehasonlításban is átlag feletti volt, hiszen 2002-ben például az összeíró íven az etnikumnál és az anyanyelvnél a „román” kategória volt az egyetlen előre nyomtatott, közvetlenül bejelölhető válaszlehetőség. Ha valaki más nemzetiséget vagy anyanyelvet kívánt megadni, akkor azt a „más nemzetiség/anyanyelv” címkéjű sorba írták be, és utólag – a válaszadó által nem ismert módon és kategóriák szerint – kódolták a számítógépes feldolgozáshoz.

A kutatók annak is utánanéztek, hogy hova tűntek a magyar gyerekek, hiszen a pozitív születési tendenciák ellenére a beiskolázási statisztika szerint kevesebben vannak, mint korábban. A helyzetértelmezés során kiderült, hogy a magyar oktatási rendszer leépülése Erdélyben nem általános: a jelenség elsősorban a szórványosodó területeken (községekben és városokban) látszik, a tömbvidékeken kevésbé. A leépülés fő oka nem az, hogy csökken a gyermekek száma, hanem hogy a magyar szülők gyermekei egyre kisebb arányban kerülnek magyar nyelven oktató iskolába. Ennek több oka van: egyfelől a szórványosodó nagyvárosokban a magyar oktatás szinte kizárólag a magyar elit igényeit szolgálja ki, a kevésbé ambiciózus – jellemzően lakótelepeken élő, falvakból bevándorló magyar családokból származó – gyermekeknek nem nyújt valós alternatívát. Mivel ráadásul ezekben a városokban gyakorlatilag nem létezik magyar nyelvű szakoktatás sem, a szülők – érthető módon – nem adják gyermekeiket a „nem nekik való” iskolába. Így például Kolozsváron öt belvárosi elit magyar iskola működik, miközben az utóbbi öt évben tízről ötre csökkent a lakótelepi magyar tagozatok száma. Az eredmény döbbenetes: a kincses városban 340-350 elsős korú magyar gyermekre csupán 229 magyar nyelven tanuló diák jut. Eközben Kolozs megye vidéki területein (ahol a pedagógusok egyesével szedik össze a gyermekeket) tíz magyar nemzetiségű kisdiákból kilenc anyanyelvén kezdi meg a tanulmányait.

Másfelől komoly „területi zsákutcák” is kialakultak a rendszerben: egyes területeken a magyar oktatás túl hamar véget ér, így a szülők számára értelmetlenné válik a belépés. Jó példa Resicabánya, ahol a négy elemi után már nincs magyar oktatás, és a legközelebbi magyar nyelvű ötödik osztály 65 kilométerre, Lugoson található. Akadnak olyan területek is, ahol az egyetlen – így monopolhelyzetű – magyar iskola/tagozat minőségi problémákkal küszködik, szinte taszítva a helyi magyar gyermekeket a román tagozatokra.

Gazdálkodó házaspár az erdélyi Széken. Elöregedő magyarság? (Fotó: Pörneczi Bálint)

Forrás: Magyar Nemzet, Magazin, 2011. január 8. — Lukács Csaba