2003. augusztus 28. (7. oldal)

Lukács Csaba

Egyre kevesebben vannak a hiteles emberek, és akik megmaradtak, azokra is többnyire csak akkor figyelünk, amikor már kés?. Szombaton Kolozsvárott egyet elkísértek az utolsó útra ezen kevesek közül, s a temetési szertartáson felolvasott végrendeletnél régen olvastam megrázóbbat.
Tonk Sándort, az alig ötvenhat évesen, váratlanul elhunyt történészprofesszort az elmúlás pillanataiban is végigkísérte a kisebbségi élet szimbólumokkal teli terhe: az anyaország f?városában, orvosi kivizsgálás közben érte a halál. A Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem rektorát, az Erdélyi Református Egyházkerület f?gondnokát egyházi méltóságok, politikusok, közéleti személyiségek hosszú sora kísérte a Házsongárdi temet?be. A Farkas utcai református templomban megtartott gyászszertartáson (ahol a család kérésére felolvasták fél évvel a halála el?tt keltezett végakaratát is) az EMTE els? rektoráról Pap Géza püspök elmondta: az erdélyi magyar egyetemért folytatott harcnak Tonk Sándor az els? áldozata.
A testamentum így szól: „Én, Tonk Sándor, életemnek 56. esztendejében ép elmével és testi egészségben kívánom leírni végakaratomat. Életemet a Szenci Molnár Albert által megfogalmazott ima irányította: „Oh én Uram, Istenem, engedd azt énnékem is, hogy senkire mindjárt meg ne haragudjam, senkit se szóval, se cselekedettel meg ne bántsak. Azoknak is, akik engem megbántottak, töredelmesen megengedjek és megbocsássak, minden bosszúállásra való szándékot szívemb?l kivessek meggondolván azt, hogy ha mi valaki ellen haragot tartunk, és a mi ellenségünkkel nem akarunk megbékélni, te is, mindeneknek hatalmas bírája, nem bocsátanád meg a mi b?neinket, eseteinket és számtalan fogyatkozásainkat, és ilyenképpen a te kemény ítéletedet és szentenciádat mi magunk vonnánk magunkra. Adjad azért, hogy mindenekhez legyek szelíd, emberséges, engedelmes, mindennel jótev? és adakozó.
Nem véletlenül és nem ok nélkül idéztem ezeket a sorokat. Tudatában sok emberi gyarlóságomnak, életem során a szelídség, az emberség, az engedelmesség, a jótevés erényét tartottam a legfontosabbnak. Sokan, tudom ezt, gyengeségnek vélték.
Mindig alázattal tekintettem minden dolgomra. Nem valamilyen fatalizmusról volt szó. Én hittem és hiszek abban, hogy sorsomat Valaki irányítja és megszabja, megszabta életutamat. De tudom azt is, hogy nekem Ahhoz, aki ezt teszi, h?séggel kell ragaszkodnom. Gyarló, emberi voltomban ezt fogadtam el mindenkor.
Hálát adok az Úristennek életemért. Hálát adok szüleimért, testvéreimért, házastársamért, gyermekeimért, unokáimért, mindazokért, akik szeretettel vettek körül életem folyamán. Tudatában vagyok annak is, hogy a sok szeretetet, amit kaptam, nem tudtam viszonozni. Pedig megvolt bennem a szándék, az akarat. A lélek kész volt, de a test sokszor volt er?telen.
Sokat vétkeztem, sokszor voltam er?telen.
Fáradt ember vagyok. Többet vállaltam annál, amit el tudok viselni. Egyedül folytatom a küzdelmet. Nincsenek társaim, csak ellenfeleim, avagy csak csendben követ?k.
Nem törekedtem hatalomra. De tettem mindig azt, amit hitem szerint tennem kellett. Mai világunkban nagyon sokan nem értik meg ezt. Szolgáltam.
Szolgáltam de nem áldozatként megélve – családomat. Életem nagy öröme volt feleségem, gyermekeim élete. Kés?bb ugyancsak örömöt jelentetett az oktatás. Hálát adok az Istennek azért, hogy megengedte az egyetemszervezés munkájában való részvételt. Szolgálni fogok továbbra is, ameddig tudok. Nem törekszem világi dics?ségre. Életkoromban már elmondhatom, számomra nem a világi hívságok a fontosak. Szeretnék úgy élni, hogy a magam lelkiismerete és az Úristen legyen életem, mindennapjaim egyetlen mércéje.
Tenni kellett volna. Többet, mint amit tettem. Szerettem a tudománym?velést. Talán akkor tévedtem, amikor helyette az egyetemszervezés, intézményépítés munkájára vállalkoztam.
Kérlek és intelek benneteket, gyermekeimet és fiatal munkatársaimat: vigyázzatok magatokra, vigyázzatok a reátok bízottakra. Az ember élete csak úgy lehet teljes, ha mindennap érzi, valamit tett másokért. Az önzés az élet besz?külését jelenti. A gazdagság, az anyagi jólét kellemes, de nem jelenti az élet teljességét.
Anyagi javakról intézkedni nem tudok. Könyvek maradnak utánam. Vigyázzatok reájuk. Sok boldog percet és órát jelentettek életemben. Hiszem, számotokra is megadják az örömet. Anyagi javaknak nem voltam birtokosa. De ahol lehetett, szívesen, szívemb?l adtam. Vallom: a magunk, az erdélyi magyar közösség, Anyaszentegyházunk ügye, mindannyiunknak szívügye kell legyen a szívb?l fakadó és önzetlen adakozás. Az édesapámék által hittel és h?séggel felvállalt sáfársági tízed kikopott világunkból. Kikopott, mert mi, tanárok, ti, lelkipásztorok, hív? emberek hagytuk ezt a feledésbe merülni. Pedig életünk, sorsunk, keresztyényi, magyar, emberi mivoltunk fönnmaradásának záloga: vállaljuk az áldozatot. Egyébként az egymást követ? világi hatalmak és azok szivárványkörébe tartozó mihaszna senkik kiszolgáltatottjai, vagy ami rosszabb, kiszolgálói leszünk.
Végakaratom? Lehet ilyen? Ha meghalok, olvassátok el Ady Endre: Köszönöm, köszönöm, köszönöm cím? versét.”
Az egyetemalapító végrendelete akár kézikönyve lehetne azoknak az erényeknek, amelyekb?l manapság van a legkevesebb: alázat, béket?rés, szelídség, engedelmesség, önzetlenség, tisztelet, szolgálat, h?ség, szeretet. És áldozat mindenekfelett. „A harc, amely életed erejében elemésztett – belmagyar harc. Halálod oka a magyar társadalmat átható, súlyos erkölcsi válság, a mélyponton lev? magyar közállapotok” – fogalmazta meg búcsújában Patrubány Miklós.
Nem tudom, lesz-e foganatja a másik partról érkez? tanításnak. Érhet-e még valamit a legnagyobb áldozat, a leghitelesebb szó egy olyan világban, ahol a megszerezhet? javak mennyisége a f? vezérelv, és minden más csupán sallang a vadászathoz. Olyan körülmények között, amikor a közösségért vállalt terheket nem elvégezni lehet, hanem csak elviselni, s mindehhez társak helyett ellenség jut osztályrészül. Abban a korban, ahol „túlszeretheti” egymást a magyar, ahol levelez? állampolgároknak nevezheti a felel?s politikus azokat a nemzettársakat, akik önhibájukon kívül a határ másik oldalára születtek. Abban az országban, amelynek külügyminisztere minden következmény nélkül sértheti meg a szomszédos ország többségét és kisebbségét, amikor egy tévém?sorban arról értekezik, hogy a korábbi miniszterelnök három horvátországi hivatalos útját nyugodtan felcserélhette volna egy kínaira.
Tonk Sándor élete a végs?kig kitartó végvári vitéz példáját juttatja eszünkbe. De mi lesz, a „merjünk kicsik lenni anyaországban”, ha köröskörül elhullnak a vitézek?

Discussion/Fórum