Lukács Csaba
Romániában újra a kilencvenes évek elején járunk: elméletileg szólás- és gyülekezési szabadság van, de ha a székelyek akarnak szabadon beszélni és találkozni, akkor tankokkal demonstrál a román hatalom, egyes bukaresti politikusok pedig a nagygyûlés betiltását kérik, a haza elvesztésérõl szónokolnak, és „igaz hazafiakat” buzdítanak ellentüntetésre. Hiába tipegett elõre az elmúlt tizenöt esztendõben az RMDSZ az általa egyedül üdvözítõnek tartott „apró lépések politikájával”, elég volt a Székely Nemzeti Tanácsnak kimondania az autonómia szót, és máris ugrott a román politikai elit egy jókora hátraszaltót. És nem ez volt az elsõ ügy idén, amely kivágta a biztosítékot Bukarestben – még alig telt el több, mint két hónap az évbõl, máris túl vagyunk vagy féltucatnyi botrányon. Leltározzuk hát az erõsödõ román nacionalizmus idei produkcióját!
Januárban az Európa Tanács (ET) parlamenti közgyûlése egy romániai magyar szenátor javaslatára elfogadta az 1735-ös számú ajánlást, amely szerint mindenki szabadon meghatározhatja egy adott kulturális nemzethez való tartozását attól függetlenül, hogy melyik országnak az állampolgára. Az ET jogi bizottságának alelnökére, Frunda Györgyre emiatt össztüzet zúdított a román sajtó és – pártállástól függetlenül – a bukaresti politikusok: szerintük a képviselõ nem Románia, hanem a hungarizmus érdekeit képviseli, ezért azonnali lemondásra szólították fel. Úgy vélik, az ET „mérgezett ajánlása” arra kényszeríti Romániát, hogy lemondjon nemzetállami státusáról, és köteles területi autonómiát biztosítani a magyaroknak.
A következõ cirkusz február elsõ napjaiban robbant ki azért, mert Schöpflin György, a Fidesz európai parlamenti (EP) képviselõjének kezdeményezésére Brüszszelben bemutatták a Made in Romania címû, csángókról szóló filmet. Vitézy Zsófia alkotását ugyan nem látták az EP román megfigyelõi, de elõre tiltakoztak a vetítés ellen, mert szerintük újra az ország lejáratására szervezkednek a magyarok. Miközben a politikusok a filmet nézték Brüsszelben, Moldvában a Gajdár nevû csángó településen a helyi pap megfélemlítéssel próbálta megakadályozni, hogy a falubeliek magyar oktatásban részesítsék gyerekeiket. A csángó diaszpóra gyermekei Romániában alcímû alkotás különben arról szól, hogy egy kis faluban néhány csángó gyerek elhatározza, újságot indít. Ebben vágyaikról, életükrõl írnak, a filmesek pedig megkérik õket, hogy készítsenek filmet hasonló tartalommal.
Nem sikerül elõrelépni az RMDSZ által szorgalmazott kisebbségi törvény elfogadásának ügyében sem – a különben roppant gyakorlatias államfõ, Traian Basescu nem régi nyilatkozata szerint „szükség van a romániai kisebbségek jogállásáról szóló átfogó törvényre, de nem szabad túlzásba vinni a kisebbségek javára történõ pozitív diszkriminációt”. Hasonló patthelyzet van a Bolyai Egyetem ügyében is – az önálló magyar állami egyetem ügyében ma ugyanúgy megmerevedtek a frontvonalak, mint a kilencvenes évek elején. Itt legalább van mozgás: a Bolyai Kezdeményezõ Bizottság az elmúlt hónapokban mindent megtett az ügyek holtpontról való kimozdítása érdekében. Legnagyobb sikerük, hogy megnyerték 83 európai akadémikus (köztük 11 Nobel-díjas) támogatását, és a közel százötven magyar oktató, az összes erdélyi magyar püspök és több magyar polgármester, valamint négyszázezer erdélyi magyar aláírását tartalmazó jogos igényhez az Európai Bizottság segítségét kérték. Az egyetem vezetõsége a Babes-Bolyai Tudományegyetem aláaknázásaként értékelte a kezdeményezéseket, és lesöpörte azokat az asztalról. A szenátus ülése elõtti napon már kész tényként közölték, hogy mi lesz a döntése a másnapi ülésnek, amelyre meg sem hívták a magyarokat, a sajtót pedig kitessékelték. Végül nyolcvanhat igen és tíz tartózkodó szavazattal, ellenszavazat nélkül elfogadták „a multikulturalitást, demokráciát és európaiságot elmélyítõ” határozatot. A Bolyai Kezdeményezõ Bizottság mindezek után úgy látja, hogy tizenöt évnyi eredménytelen tárgyalás után az erdélyi magyarság kifogyott a politikai eszközökbõl, és érdekei érvényesítése érdekében más módszerekhez kell folyamodnia.
Újra több frontot nyitottak Wass Albert ellen is: két civil szervezet eltávolíttatná a Wass Albertnek vélt „Vándor Székely” székelyudvarhelyi szobrát, a belügyminiszter pedig a templomba, illetve egyházi tanácsterembe menekített szobrok eltávolítására szólította fel az egyházakat. A Maros megyei hatóságok börtönnel fenyegették meg a holt-marosi református és a szászrégeni római katolikus egyházközségek papjait.
Néhány nappal ezelõtt a román akadémia jogilag semmisnek és érvénytelennek mondta ki az elsõ román–magyar közös kormányülésen a Gozsdu Közalapítvány létrehozásáról született kétoldalú megállapodást. Ezt megelõzõen komoly sajtókampány indult Romániában a dúsgazdag budapesti ügyvéd és mecénás, egykori magyar fõrendházi tag vagyonának ügyében: a megállapodást úgy értékelték, mintha Románia lemondott volna az õsi jussról. Eközben persze szó sincs a második világháború után Romániában ragadt magyar vagyonok visszaszolgáltatásáról.
A szaporodó ügyek a külföldi politikusoknak is feltûntek: a nemrégiben Bukarestbe látogató Gianni Buquicchió, a Velencei Bizottság fõtitkára szerint a testület aggódva figyeli a felerõsödõ nacionalista hangulatkeltést, amely nem vet jó fényt Románia külföldi megítélésére. Ilyen elõzmények után jött a Székely Nemzeti Tanács elnökének, Csapó Józsefnek és a székelyudvarhelyi polgármesternek a meghívója, akik március tizenötödikére székely nagygyûlést szerveztek a Márton Áron térre, hogy hitet tegyenek a márciusi szabadságeszmék mellett, és megerõsítsék követelését: autonómiát Székelyföldnek, szabadságot a székelységnek! Már a meghívóban siettek leszögezni, hogy nem politikai megnyilvánulásra, hanem a jogos, európai normákkal összeegyeztethetõ autonómiaigényt kifejezõ demokratikus tömegdemonstrációra invitálják az embereket, ezért az eseményt nem egy politikai alakulat, hanem a székely székek szervezik. „Mindenkinek ott a helye, aki felelõsséget érez Székelyföld jövõje, a székelység, minden székelyföldi magyar sorsa, nemzeti önazonosságának megõrzése, szülõföldön való megmaradása iránt!” – írták a meghívóban.
A meghívó nyilvánosságára kerülése óta azonnal kiderült, mennyire törékeny volt az a megegyezés, amely az utóbbi években Romániában kialakult a magyarok nemzeti ünnepével kapcsolatban. Ehhez tudni kell, hogy Victor Ciorbea 1997-es nyilatkozata óta minden évben az éppen regnáló miniszterelnök levélben köszönti a március tizenötödikét ünneplõ magyarságot. A székely nagygyûlés hírére ötödik sebességbe kapcsolt a román nacionalizmus, újságcikkek százai születtek, és hajmeresztõ (rém)hírek kaptak szárnyra. Fura módon az ellenkampányba beszállt az RMDSZ is, vezetõ politikusaik szerint „nem szabadna átpolitizálni”, „kisajátítani” az ünnepet, a kezdeményezés csak a román nacionalizmus malmára hajtja a vizet. Március 15-e a magyar nemzet legszentebb ünnepe, amelyet nem szabad politikai célokra felhasználni – jelentette ki Markó Béla RMDSZ-elnök Bukarestben.
Itt érdemes megállni egy pillanatra. Az írás elején látható felsorolás azt bizonyítja: bármit csinálnak a magyarok, az a román nacionalizmus malmára hajtja a vizet – az nem megbékélés, ha az erdélyi magyarok kivándorolnak, vagy szép csendben beolvadnak a többségi nemzetbe. Ugyanakkor a halogató, kivárásos taktika is a román nacionalistáknak jó, hiszen például Kolozsvár egykori polgármestere, Gheorghe Funar addig akadályozta törvénytelenül a magyar nyelvû helységnévtáblák kihelyezését, amíg a városban élõ magyarok lélekszáma húsz százalék alá csökkent – ekkor már a törvényre hivatkozva mondhatta azt, hogy nem járnak a kincses városban élõ magyaroknak a kétnyelvû feliratok.
Az RMDSZ vezetõiben addig nem merült fel március 15-e kisajátításának gondolata, amíg õk voltak az ünnepi rendezvények mikrofonjainál. Szerintük az nem politizálás, amikor az unióhoz való csatlakozás szükségességérõl vagy a magyar egységrõl beszélnek a márciusi ifjak kapcsán – ha már más is akar ünnepelni, és az autonómiáról szeretne beszélni, azt viszont nem nézik jó szemmel.
A harmincezres székely anyavárosban 1989 után minden március tizenötödikén többezres tömeg ünnepel még akkor is, ha a munkásoknak gyakorlatilag el kell szökniük a gyárakból, hogy részt vehessenek a rendezvényen. Az anyaországban élve jól tudjuk, hogy a szabadság elkényelmesít: a (nemzeti) ünnepeken akkor jelenik meg nagy tömeg, amikor változásra való igény vagy valamiféle hiány van az emberekben. Székelyföldön elsõsorban nem az 1848-as forradalom iránti máig tartó rajongás viszi az utcára az embereket, hanem az ennek apropóján megfogalmazható vágyak és remények: hogy õk is szabadok lehetnek egyszer. Bakk Miklós erdélyi értelmiségi a Krónika napilapban A vissza nem fordítható idõ címû írásában úgy fogalmaz: „az ünnepek ugyanis azáltal élnek, hogy a közös emlékezet alapján átfogó választ adnak a jelen nagy kihívásainak. Az elmúlt években március 15-e az erdélyi magyarság európai elkötelezettségének kinyilvánításához volt jó alkalom, ma – majdnem túl az EU küszöbén – pedig az autonómiának, mint közösségi cél megjelenítésében lehet kiváló momentum. Több ez, mint aktuálpolitika, még akkor is, ha aktuálpolitikai számításokhoz kapcsolódik.”
Amióta tudjuk, hogy nagygyûlés lesz Székelyudvarhelyen, az erdélyi magyar és az anyaországi sajtó is jobban odafigyel a városból érkezõ hírekre. A régi reflexek bennünk is élnek: jókora teret kapott az a hír, hogy román tankok fenyegetik az összejövetelt, a hadsereg páncélozott harci jármûveket, tankokat vonultatott fel a városban és a vasútállomás környékén. A helyi polgármesteri hivatal közleményébõl aztán kiderült, hogy egy elõre egyeztetett állománykorszerûsítésrõl van szó, a tankokat nemcsak hozzák, hanem viszik is a régieket. Magam is úgy vélem, hogy a román hatalom nem fog beavatkozni Székelyudvarhelyen, de azért nem hiszek ennyire a véletlenekben. Székelyföld fölött az elmúlt években március tizenötödike környékén ugyanis rendszeresen megjelentek a katonai vadászrepülõk, akik éppen az ünneplõk feje fölött, alacsony magasságban repültek el, hatalmas hangjukkal betörve néhány ablakot. A katonaság ilyenkor szokta „átmozgatni” földi technikáját, és az is elgondolkodtató, hogy miért éppen Székelyudvarhelyre és nem mondjuk a szerb, bolgár, moldáv, ukrán, vagyis a NATO-határra kellenek a modern tankok, hiszen állításuk szerint az innen elvitt, elavult harci eszközöket „más vidékre” helyezik át. Azt sem kellene elfelejteni, hogy az agyagfalvi székely nemzetgyûlés mintájára a kilencvenes évek elején szervezett tömegrendezvény kapcsán felvonultak a román hadsereg tankjai.
A román politikusok reakciójáról is érdemes szót ejteni. Többen a nagygyûlés betiltását követelték, Corenilu Vadim Tudor nagy-romániás elnök pedig százezer román „hazafit” hívott a városba, ily módon tiltakozva a „soviniszta magyarok gyilkos merénylete” ellen, amellyel a „román nemzeti egységállam megbontására” törekednek. A román rendõrség is intenzíven érdeklõdött a rendezvény körülményeirõl, különös tekintettel a majdan felolvasandó tizenkét pontra. Ezt a múlt héten az Európai Idõ címû nemzeti hírmagazinban vélték megtalálni, ezért a gazdasági rendõrség Maros megyében elkobozta a lap összes példányát az újságárusoktól. Ellenkampány indult a központi román médiában is, a Ziua napilap például két teljes oldalon taglalta, hogy Budapest Nagy-Magyarországot akar, aztán „lelepleztek” egy Székely Légió nevû félkatonai szervezetet, amely dunaújvárosi székhellyel alakul. Az ETA és IRA típusú „légió” állítólag Magyarországon dolgozó, fiatal székely értelmiségiek körébõl verbuválja „harcosait”. Elkezdõdött a belsõ diverzió is: lejárató, sértõ szövegû, magyar nyelvû röplapok jelentek meg néhány székelyföldi városban, többek közt a Székely Nemzeti Tanács vezetõinek ajtaján.
A rossz elõjelek ellenére méltóságteljes, csendes, civilizált ünnepségre készül március 15-én Székelyudvarhely – jelentette be a polgármester, aki egy ügyes húzással a múlt héten ellátogatott a Cotroceni-palotába, hogy a román államfõnek beszámoljon a tervezett rendezvényrõl, és meghívja õt is az ünnepségre. Traian Basescu és Szász Jenõ kölcsönösen biztosították egymást, hogy a rendezvény incidensek nélkül, a törvények betartásával zajlik majd. A polgármester szerint szó sincs arról, hogy ezúttal kikiáltanák a független székely köztársaságot, mindössze arról van szó, hogy a jelenlevõk kinyilvánítják majd az autonómia iránti igényüket.
Eközben többen feltették a kérdést: mi szükség van egyáltalán a nagygyûlésre? A dolog a politikusok (elsõsorban az RMDSZ vezetõinek) passzivitására vezethetõ vissza, akik csak választási kampány idején tartják fontosnak az autonómiát, de hatalomra kerülve már elvesznek a napi ügyekben. A tömeges akaratnyilvánítás, vagyis a közvetlen demokrácia bevett szokás Európában, így a székely nagygyûlést egy európai demokráciagyakorlatként is felfoghatjuk. A politikusokkal elégedetlen nép ugyanis bármikor magához vonhatja a választásokkal a politikusokra bízott döntési jogát, és ez az autonómiaigény kinyilvánítására is igaz. Vannak rá nemzetközi példák is: 1946-ban a dél-tiroliak 155 ezren írtak alá egy petíciót Leopold Fiegl osztrák kancellárnak, amelyben követelték a tartomány Ausztriához való visszacsatolását. 1957. november 17-én 35 ezren tüntettek Dél-Tiroliban az autonómiaígéreteket tevõ párizsi szerzõdés nem teljesítése miatt, 1977 õszén pedig több mint egymillió ember tüntetett Barcelonában az autonómiájuk visszaállításának érdekében. A nagygyûlés világos útmutatásokat ad a politikusoknak arról, hogy mit vár el tõlük a választótábor.
A szerdai rendezvényre autóbuszok indulnak Székelyföld minden szegletébõl, de az anyaországból is sokan tervezik, hogy részt vesznek a nagygyûlésen. Tizenöt évnyi elszalasztott lehetõség után most talán kimozdulhat az autonómia ügye a holtpontról. Ideje volt felismerni, hogy a kis lépések politikája nem vezet sehova, és azt elmúlt hónapok eseményei azt is bebizonyították, hogy a magyar kormánynak a Bukaresttel való bratyizása csak a problémák szõnyeg alá söprését jelentette a tényleges megoldás helyett (lásd Gozsdu-megállapodás).
A határon túli magyaroknak akkor lesz autonómiájuk, amikor vége lesz a mellébeszélésnek. Budapestnek és a határon túli magyarok vezetõinek világossá kell tenniük mindenki számára, hogy a cél nem több és nem is kevesebb, mint az autonómia, és minden lépést ennek a célnak kell alárendelni.
Végezetül nem kerülhetõ el a médiumok felelõssége sem. A Duna Televízió húsvétkor Autonómia csatornát indít, ami valóban nemes és dicsérendõ gondolat. Az elképzelés azonban akkor – és csak akkor – lesz a közös cél hasznára, ha az új médium munkatársainak lesz erejük, bátorságuk és kitartásuk konok következetességgel rendszeresen megkérdezni a politikusokat (Markó Bélától Szász Jenõig és Gyurcsány Ferenctõl Orbán Viktorig), hogy az elõzõ kérdésük óta eltelt idõszakban személy szerint milyen konkrét lépéseket tettek az autonómia érdekében. Ha ezt nem teszik meg, és megmaradnak a világban mûködõ autonómiaformák egyszerû bemutatásánál, akkor az egész olyan lesz, mint a Travel Channel, amely arra jó, hogy a minimálbérbõl élõ magyar nézõk megnézhessék, hol és hogyan nyaralnak a szerencsésebb csillagzat alá született nyugat-európai társaik.

Discussion/Fórum