Extracted from the February 16, 2008 Hungarian Lobby newsletter — see the full newsletter for complete context and the other topics it covered. A debate among Hungarian Lobby correspondents, sparked by a Népszabadság opinion piece by historian Deák István (Columbia University professor emeritus).

The starting point: Deák István, “Búcsú a nemzeti egység mítoszától” (Népszabadság)

Deák argued that the idea of full national unity during 1956 is a myth, historically speaking — as with any national uprising (he drew parallels to Joan of Arc’s France, the Serbian Kosovo myth, and India’s independence movement), some Hungarians opposed or stayed passive even in 1956, and the wave of relief many felt after November 4, 1956 (when active resistance ended) shouldn’t be erased from the historical record for the sake of a comforting national narrative.

Lipták Béla’s response: “Nem búcsúzom, mert nem volt mítosz!”

Lipták, who participated in 1956 as one of the drafters of the 16 Points, argued that while Deák’s individual historical facts are accurate, national unity isn’t a statistical 100% agreement — it’s the spirit of an overwhelming majority acting together, as he experienced firsthand during 35 days in 1956: unlocked shop windows left untouched after being broken, unguarded donation boxes, farmers giving away food freely, and universal support from every household he encountered while wearing a national guard armband. He argued that questioning this shared memory does a disservice to the generations who need it as an example.

Kende Péter (external member of the Hungarian Academy of Sciences, chairman of the 1956 Institute):

“Egy forradalom mítoszáról beszélni szerintem nem sérelmes és még kevésbé sértő szándékú. A történész feladata azonban, hogy külön vegye szemügyre a feltárt tényeket és a róluk megmaradt, illetve tömegesen továbbélő képzeteket… Szeretném azt gondolni” — hogy Lipták nem csupán saját emlékeire támaszkodik, hanem ismeri az elmúlt évtizedek szakszerű 1956-kutatásait is.

Gömöri György:

Gömöri egyetértett abban, hogy csak az tudja igazán, milyen volt 1956, aki ott volt, de történészi szempontból a lényeges kérdés az, meddig tartott ki a passzív ellenállás a szovjet csapatok ellenére — egészen január elejéig, amikor bevezették a sztrájkra izgatás elleni halálbüntetést. Becslése szerint az emberek kb. 10%-a valóban megkönnyebbült november 4-én, saját karrierérdekei miatt — ami jóval kevesebb, mint a franciaországi pétainisták vagy az 1945-ös magyar nyilas-szimpatizánsok aránya volt.

Bognár Béla (Wright State University, professzor emeritus):

Bognár Kethly Anna szavait idézte: “fiúk ti tudjátok az igazat, mert ott voltatok” — és arra emlékeztetett, hogy míg a ma hatalmon lévőkről hamarosan senki sem fog hallani, a Pesti Srác és Tóth Ilona, akiket a “bölcs” politikus kivégeztetett, még mindig élnek a magyar nép szívében.

Éltető Lajos:

Éltető a mítosz fogalmának meghatározásából indult ki (az Oxford szótár szerint: “valami vagy valaki eltúlzott vagy idealizált értelmezése”), és arra mutatott rá, hogy az ilyen kollektív mítoszok utólagos racionalizálások — nem hazugságok, hanem az akkor átéltek mai értelmezései. Óva intett attól, hogy a nemzeti egység mítoszát olyan ellentétes mítosszal váltsuk fel, amely a ma hatalmon lévőket eleve “nem magyarnak” bélyegzi.

Segesváry Viktor (a politikai tudományok és a református teológia doktora, volt ENSZ-igazgató):

Segesváry azzal érvelt, hogy a nemzeti egység nem 100%-os egyetértést jelent, hanem azokat a különleges pillanatokat, amikor a nemzet túlnyomó része egyesül létének és kultúrájának védelmében — ilyen volt 1956. Deák modernista, individualista kiindulópontját vitatta, és arra emlékeztetett, hogy a magyar nemzet történelmileg mindig magába olvasztotta a nem magyar etnikumú tagjait is (Hunyadi János, Zrínyi, Petőfi, Damjanich), ami szerinte önmagában bizonyítja a nemzeti egység tartós valóságát.